– Daniel, kelj már fel! – csapkodott egy párnával Mark, a bátyám, miközben hangosan kiabálta, hogy keljek már fel.

– Ne ütögess! – ültem fel, majd kikaptam a kezéből a párnát és félre dobtam. – Eszednél vagy? Egyáltalán mit keresel itthon?

– Valami gáz van az egyetemen, szóval a héten szabadság – büszkélkedett boldogan, én pedig ásítozva keltem ki az ágyból, majd a szekrényem elé léptem. – Gondoltam, jövök és boldogítalak téged!

– Szuper – kutakodtam ruháim között. – Engem az boldogítana, ha az apánk befejezné a folytonos szidalmazását.

– Mit csinált már megint?

– Folyton plusz köröket futtat velem, mert szerinte kezdem elhagyni magam, miközben amúgy mindig is így játszottam, mint most is. Jó vagyok a pályán, te is tudod. Minden energiám és időm a focira szentelem, hogy tényleg ki járjon nekem az a csapatkapitányság, és így sem vagyok elég jó. Azt mondta, hogy ugye nem akarom, hogy miattam veszítsen a csapat? Még jó, hogy nem akarom!

– Apa csak jót akar, hidd el nekem – Mark együttérző pillantásokat vetett felém, majd ledőlt az ágyamra, mintha a saját szobájában volna. – Tudod nagyon jól, hogy velem is így bánt, és nézz most rám, nagy valószínűséggel edző leszek! Apának köszönhetem.

– Igazad van, csak jót akar – bólintottam elgondolkodva, majd vállam felett át dobtam egy nadrágot meg egy pulcsit, ami Markon landolt.

– Ez a pulcsid még mindig borzalmas, fel ne vedd, mert valaki lehányja! – emelte fel két ujjal a pulóvert, én pedig kérdően bámultam rá, hogy vajon mi baja van a pulcsival.

– Mi a gond vele? – pislogtam álmosan, miközben a mellettem levő tükörben igazgattam fürtjeimet, hogy biztosan jól nézzek ki a mai nap.

– Semmi, de kölcsön akartam kérni, szóval kérlek, ma ne ezt vedd fel! – biggyesztette ajkait ironikusan, mire leintettem, hogy jó, vigye, én majd keresek valami mást.

– Na és hova mész, hogy ezt a pulcsit akartad felvenni? Csak nem randira? – érdeklődtem kiváncsi mosollyal, miközben előszedtem egy másik pulcsit.

– Azt már nem mondom meg – kacsintott, majd kisétált az ajtómon.

Ha baja lesz a pulcsimnak, vesz nekem újat.

Miután nagyjából összekaptam magam kiszedtem az ágy alól a táskám, aztán átnéztem megvan-e mindenem, de nem találtam a matek füzetem, szóval újra szét pakoltam a szobát, és a végére úgy festett az egész, mint egy malac ól. Gyűrött papírok a földön, néhol egy tankönyv, esetleg füzet, az ágy tele ruhákkal, az íróasztal szintén. De a füzet sehol.

– Mark! – üvöltöttem át bátyám szobájába.

– Mit ordítasz korán reggel hülyegyerek, itt vagyok tőled három méterre! – kiabált vissza, mire fejemet ráztam, hogy ebben most akkor hol a logika. Én ne ordítsak, de neki szabad?

– Nem láttál valahol egy matek füzetet? – sétáltam át a szobájába, ahol hasonlóképp olyan körülmények uralkodtak, mint nálam.

– De.

– Király! Hol? – csaptam össze tenyerem, és kérdően néztem bátyámra, aki nagyokat pislogva nézett vissza rám. – Újabban süket is vagy? Hol láttad a füzetem?

– Egy szóval nem mondtam, hogy a te füzetedet láttam – tárta szét karjait. – Azt kérdezted, láttam-e matek füzetet valahol.

– Te gyökér – fújtattam, majd ismét átmasíroztam saját szobámba, és eldőltem az ágyamon.

Fogalmam sincs, hogy hova tehettem azt az istenverte füzetet. Arra tisztán emlékszem, hogy tegnap volt matekunk, leckét is kaptunk, én meg azt sosem írom meg, tehát biztosan nem vettem ki a táskából. Akkor hova a fenébe tűnt?

Ja, megvan!

– Daniel, hogy te mekkora hülye vagy! – csaptam homlokomra mikor felültem, és rájöttem, hogy nyilván nincs meg, ha Camilla írja a leckét.

– A hangok, öcsi? – támasztotta meg magát Mark az ajtóban, miközben felvont szemöldökkel röhögött. – Ezt kezeltetni kéne. Magadban beszélsz.

– Nem – vágtam rá. – Vagyis de, de te is szoktál. Családi vonás – vontam vállat. – Csak eszembe jutott, hogy odaadtam valakinek a füzetet, ezért nem találom itthon.

– Még szenilis is vagy, ez egyre jobb! – nevetett fel hangosan, közben pedig nyújtózkodni kezdett. – Tizennyolc évesen ez lehet, hogy egy kicsit bajos, nem?

– Mondja az, akinek huszonkét évesen szarkalábai vannak, ha nevet – vágtam vissza, mire bátyám arcáról lehervadt az irritáló vigyor, és szemei sarkához emelte ujjait.

– Finn-nél van a füzet? Csak mert ha igen, akkor azt nem látod soha többet, tudod, hogy a töri könyved is így tűnt el.

– Nem nála van – válaszoltam, miközben elraktam az egyetlen tollamat, amit most az ágyam előtt találtam meg.

– Akkor kinél? – kíváncsiskodott Mark.

– Semmi közöd hozzá – fintorogtam hunyorogva, majd a szobámban található tükör elé álltam.

– Egy lánynál van? – kérdezte, de úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, hátha ezzel békén hagy. – Tényleg egy lánynál van, igaz?

– Jaj, igen, egy lánynál van, hagyjál már békén, Mark – válaszoltam feldúltan, mert elég nehéz úgy készülődni, hogy zavarnak közben.

– Úúúú! – vigyorgott eszelősen amit a tükörben láttam, ezért megfordultam, és felvont szemöldökkel néztem rá.

– Nincs úúú, félre érted – szóltam rá, hogy fejezze be. – Csak kötöttünk egy megállapodást, vagy mit. Meghallottam valamelyik nap, hogy bejön neki Finn, azt mondta egész évben megírja a leckém, ha nem árulom el neki. Nem árultam volna el, de jó üzletnek tűnt, cserébe pedig segítek neki bevágódni Dawsonnál, ennyi.

– Csak aztán a végén nehogy te legyél halálosan szerelmes – veregette meg vállamat, és ez tényleg nagyon úgy hangzott, mint egy jó tanács.

– Nem leszek, ne aggódj – jelentettem ki nevetve, mire Mark egy halvány mosollyal bólintott.

– Komolyan szarkalábaim vannak, ha nevetek? – kérdezte döbbenten egy kis szünet után, mire felnevettem.

– Komolyan – bólogattam, Mark pedig egy szempillantás alatt eltűnt, egyenesen a fürdőszobába, gondolom a tükör elé, hogy ellenőrizze, hazudtam-e. Milyen kár, hogy nem hazudtam.

Apropó, ha már így eszembe jutott Camilla. Nem igazán gondolkodtam azon, hogyan segítsek neki a Finn ügyben. Mármint, Finn egy jó gyerek, tényleg, ha szeret valakit azt nagyon szereti, de így nehéz lesz összeboronálni a kettőt, ha Camilla ilyen kis félénk. Szép lány, okos is, ezekkel nem lesz gond, de amíg lefagy Finn előtt, és nem tud összerakni egy épkézláb mondatot, addig elég nagy bajban vagyunk. Valahogy rá kellene jönnöm, hogyan érjük el nála azt a szintet, hogy normális emberi interakció alakuljon ki kettejük között. Finn jobban szereti, ha egy lány beszédes, és hallatja a hangját, nos Camilla épp ennek az ellentettje. Lehet, hogy eleinte azzal kellene próbálkozom, hogy nagyobb társaságban kerülnek össze, így alkalmuk nyílik arra, hogy beszéljenek egymással, és ha úgy látom, hogy Camilla jól halad, akkor talán menne nekik kettesben is. Persze kétoldalú lesz az egész, amíg segítem Camillát, addig Finn-t is be kell fűzni, mesélnem kell neki a lányról, bevenni a baráti társaságba, vagy nem tudom. Itt viszont az a bökkenő, hogy mi van, ha Finn majd azt feltételezi, hogy nekem jön be a lány, ezért nem hajt rá? Fogalmam sincs, hogyan csináljam ezt, de megígértem, és én mindig állom a szavam!

– Te még mindig itt vagy? – állt meg meglepődve az ajtó előtt Mark egy fogkefével a szájában.

– Miért, hol kéne lennem? – pislogtam értetlenül.

– Hát, – emelte fel bal karját, hogy megnézze karóráját. – úgy tizenöt perce iskolában.

– Bassza meg! – kaptam fel a táskámat, a kulcsomat, belebújtam a cipőmbe. – Szólhattál volna! – mondtam, mikor elmentem mellette.

– Neked is szép napot öcskös! – kiáltott utánam.

Megint késésben voltam, ráadásul töriről, és tudni kell, hogy a töri tanár ki nem állhat engem. Egyszer véletlenül őt dobtam fejbe Finn helyett egy elég méretes papírgalacsinnal, és azóta nem szeret. Meg tudom érteni, fájhatott. Talán ma nem kellene bemennem történelem órára, majd megoldom valahogy azt az egy igazolatlant. Mindenki jobban jár, ha én ma nem megyek be majd fél órás késéssel. Addig majd ülök a folyosón és reménykedem, hogy nem jön velem szemben a takarító, mert az bizony nyakon vágna a seprűvel, ha lógok az óráról. Talán elmegyek addig a büfébe, szünetekben amúgy is esélytelen a sorra kerülés, így is késtem már el jó pár óráról.

Leparkoltam a megszokott helyen, szemben a focipályával, leállítottam motort, kiszálltam, majd pár percig gyönyörködtem az autómban, aztán zsebem mélyére süllyesztettem a kulcsomat, és besétáltam az ajtón. Csend volt, ami általában elég szokatlan, de tekintve, hogy mindenki órán van, teljességgel érthető. Ha időben érek be, heringparti van az egész épületben, úgy tolonganak a diákok. Ez egyébként nyáron a legrosszabb, mikor a ruháid is zavarnak, olyan meleged van, de még ezer ember hozzád ér akaratodon kívül a negyven fokban. Gusztustalan.

Gond nélkül sétáltam fel a lépcsőn, de ekkor a tanári irodából velem egy időben jelent meg egy nagyon nem kívánatos személy, akivel mellesleg éppen órám lenne. Gyorsan megfordultam, hogy besurranjak az egyik legközelebbi mosdóba, de sajnos Mr. Diaz észrevett.

– Mr. North, magát is látni? – szólt utánam gúnnyal és utálattal, mire fogamat csikorgatva fordultam meg, de nem szólhattam semmit, így egy hamis mosolyt villantottam.

– Úgy tűnik, Mr. Diaz – válaszoltam kedvesen, pedig nagyon nem ezt tettem volna.

– Így az utolsó öt percre csatlakozzon történelem órára, pont összefoglaltunk a jövő heti témazáróra! – mondta pöffeszkedő stílusban.

– De hisz a múlt héten írtunk! Máris egy újabb témazáró? – kérdeztem kiakadva, mikor beértem a tanár urat.

– Ez egy roppant rövid anyag volt, tanulás nélkül is legalább hármast lehet belőle írni, ha figyelsz órán. Ja, várjunk! Maga sosem figyel, nem igaz? – vonta fel szemöldökét, és egy szemtelen mosollyal várt válaszomra, miközben mindketten jól tudtuk, hogy költői kérdés volt. – Vigyázzon magára, fiatalember, különben augusztusban találkozunk!

Most burkoltan azt mondta, hogy meg fog buktatni?

– Higgye el, nem találkozunk mi a nyáron! Erős kettes átlagom van, sőt, majdnem hármas, nem fogok megbukni – válaszoltam egy öntelt vigyorral. Nehogy már csak neki lehessen vigyorogni.

– Majd meglátjuk – válaszolt, aztán benyitott a terembe, én pedig utána léptem be.

Az osztály nagy része jelen volt, és azt csinálták, amit mindig. Sienna kis bagázsa sminkelt és vihogott, mint valami hiénák, a kocka srácok kocka dolgokat, Finn meg a srácok pedig majd el aludtak. Ezen kívül tekintetem Camillára siklott, aki egyenesen Finn irányába bámult, és pislogás nélkül a fiút szuggerálta. A vörös mellette szinten a padon feküdt, miközben tollával szórakozott, de amint Mr. Diaz becsukta az ajtót, mindenki egy emberként nézett fel, és teljesen beállt a csend. Én meg álltam ott, és az osztályt néztem, miközben ők néha rám, néha a tanárra pillogtak, hogy mi történik. A srácoknak oda intettem, ők biztosan rájöttek, hogy elkéstem, hiszen ismernek. Aztán megint Camillát kerestem, aki ugyan olyan kérdő tekintettel bámult, mint az osztály kilencven százaléka. Köszönésképp felvontam szemöldököm, mire a lány mosolyogott egy aprót, barátnője pedig egy fintorral fordult felé, és magyarázni kezdett valamit. Nem bír a lány, ez nyilvánvaló, még csak tettetni sem tettet.

– Ülj le – parancsolt rám mogorván Mr. Diaz, szóval szó nélkül oda sétáltam Finn mellé, aztán ledobtam magam.

– És akkor csodálkozol, hogy miért nem kedvel téged – mutatott a tanári asztal felé Finn, ahol Mr. Diaz éppen a holmiját pakolta össze, majd elhagyta a termet.

– De kár, hogy vége lett az órának, szívesen tanultam volna – mondtam ironikusan, mire a srácok felnevettek.

– Összefoglaltunk, de egyikünk sem írt le semmit, viszont kéne az anyag – húzta száját Finn, nekem pedig felvillant a kis képzeletbeli villanykörte a fejem felett.

– Camilla biztos leírta, kérd el tőle – biccentettem a lány felé, aki éppen a füzete szélét firkálta, amíg barátnője a táskájában turkált, aztán kiment.

Ez pont tökéletes alkalom lett volna arra, hogy kettesben beszéljenek, de látnom kellett, hogy Camilla hogy reagál Finn-re.

– Várj, én is megyek – pattantam fel a székről, majd elindultam Finn után.

A lány háttal ült nekünk, hullámos, világos barna tincsei a vállára omlottak, és az ablakon beszűrődő nap sugarai miatt úgy ragyogtak, mint az arany.

– Szia, Camilla – köszönt rá Finn, mire a lány ijedtében összerezzent, majd hirtelen becsukta a füzetet amiben eddig írt valamit, aztán ránk nézett.

– Öhm, sziasztok – válaszolt remegő hangon, miközben kék szemei köztem és Finn közt mozogtak. Legtöbbször Finn volt az, akin meg is állapodtak azok.

– Úgy láttam, hogy te jegyzeteltél történelmen, esetleg megkaphatom az anyagot? – hajolt kissé lejjebb Finn, hogy Camilla jól hallja, mire a lány nagyot nyelt, és Finn szemeibe nézett. Semmit sem mondott, csak nézte.

– Persze – mondta végül, mikor már tűkön ülve vártam, hogy közbe szóljak-e, hogy ne legyen ciki, vagy ne csináljak semmit. – Tessék! – nyújtotta át a füzetet Finn-nek.

– Köszönöm szépen! – vigyorgott rá Finn, a lány pedig láthatóan elpirult, hiszen orcái rózsaszínűek lettek.

Mosolyogva figyeltem a történést, aztán mikor Finn elindult, még azért oda szóltam Camillának.

– Ha Finn-nek oda adsz valamit, azt többé nem látod, remélem tudod! – súgtam oda a lánynak, aki nevetve fejét rázta.

– Kit érdekel? – tárta szét karjait. – Finn Dawson elkérte a füzetem! – mondta úgy, mintha valami újdonságot mesélni nekem. Én persze vele együtt mosolyogtam, hiszen ennek az édes lánynak óriási dolog lehetett ez most.

– Haladás, hogy már csak egy adott időre fagysz le, és utána sikerül végre megszólalnod. A végén profi leszel! – mondtam szórakozottan, mire Camilla hangosan felnevetett, Sienna meg a többi pedig azonnal felénk kapta tekintetét.

– Köszönöm, hogy segítesz – köszörülte torkát Camilla, én pedig csak egy őszinte mosollyal válaszoltam.

Mikor elindultam vissza Finn mellé bal felemről suttogást hallottam, és mikor odafordultam azt láttam, hogy Sienna, Lila, Emma és Daniela mind Camillát figyelik, és fintorogva vitatnak meg valamit, ami száz százalék, hogy a lánnyal kapcsolatos. Valamiért úgy éreztem, hogy meg kell állnom, a lábaim egyszerűen nem akartak engedelmeskedni nekem.

– Miről megy a dumcsi csajok? – támaszkodtam meg Sienna padján, mire a lányok meglepődve néztek rám.

– Semmi különös, tudod csajos dolgok. Pasik, influencerek, sminkek, parfümök – nyávogta Sienna, majd kezét szépen lassan az enyém felé csúsztatta.

– Hm, és talán abból merítitek a csajos duma témáját, hogy úgy nézitek szegény lányt, mintha legalább az oltár elől rabolta volna el a férjetek? – kérdeztem gúnyos mosollyal, miközben kezemet elhúztam Sienna manikűrözött ujjai elől.

– Nem tudom miről beszélsz – tagadta a lány, majd sértődötten elfordult tőlem, én pedig felhorkanva fordítottam hátat.

– Tudod Sienna, pont ez a baj veled – szólaltam meg háttal állva. – Camillát beszéled ki, miközben ha olyan lennél mint ő, sokkal több esélyed lenne az életben. Nem minden a külső, Sienna! Lehetsz re akármilyen szép, vonzó, híres, ha belülről rothadsz.

– Gyűlöllek, Daniel! – kiáltott fel dühösen, majd olyan gyorsan viharzott el mellettem, hogy féltem feldőlök.

Lehet, hogy kegyetlen voltam, de ez a színtiszta igazság. Sienna gyönyörű lány, elég híres az iskolában, de olyan, mint egy érett alma. Kívülről egész ízletesnek tűnik, mindenki őt akarja, de amint meglátod a belsejét, inkább eldobod, mert már rothad. Híres arról, hogy minden fiúra rámászik, aztán megcsalja őket a srác egyik haverjával. Mindössze négy évfolyamtársunkkal csinálta meg ezt, aztán megpróbálta osztályon belül is, ahol végül kibukott a dolog, és minden srác megutálta. Noah az egyik nagyokos az osztályban, így Siennának igazi finom falat lett volna. Okos, és vannak haverjai. Nos, Sienna be is próbálkozott nála, de Noah tudott a múltjáról, így aztán kikosarazta, másnap azt hallotta vissza Benedicttől, az egyik haverjától, hogy Sienna nála is bepróbálkozott azzal a szöveggel, hogy neki igazából nem is Noah jött be, hanem Benedict, csak így próbált közelebb kerülni hozzá. Benedict is otthagyta. Aztán jött Clayton, Will, Asher, Blake, Casper, Finn, és én is, de egyikünk sem hülye. Erre gondoltam, mikor azt mondtam neki, hogy nem minden a külső, és ahelyett, hogy ítélkezne Camilla felett, inkább vehetne példát róla.

– Ez azért durva volt – vonta fel szemöldökét Casper.

– Ez csak az igazság volt – ráztam fejem egy csepp sajnálat nélkül.

– Hát, végülis igen – értett egyet Blake. – Cas, te is emlékszel, hogy miket tett. És itt is megpróbálta megtenni. Szét akarta robbantani a barátságot.

– Ez egy hülye liba – csatlakozott a beszélgetéshez Finn. – Hogy őszinte legyek, szerintem megérdemelte. Hátha kicsit elgondolkodik, és észbe kap, aztán megváltozik.

– Hamarabb megyek papnak, mint hogy ez megváltozik – nevetett fel Blake, én pedig Camillát figyeltem, mert hogy Sienna pont ekkor jött vissza a terembe, és egyenesen a lány padja mellett sétált.

Valamit motyogott az orra alatt, aztán Camilla is mondott valamit, Sienna pedig hirtelen felénk nézett, azon belül is rám meg Finnre, aztán egy szúrós pillantás után visszaült a helyére.

– Szerintetek most beszólt valamit Camillának?

– Őt ismerve, simán – válaszolt először Finn, miközben karjait összekulcsolta tarkója mögött, és így dőlt hátra a széken.

– Nem feltétlenül – vont vállat Casper.

– Ötven-ötven – szisszent fel Blake, miközben beletúrt fekete hajába.

– Ha ennyire érdekel, derítsd ki – bökött oldalba Finn, én pedig kis hezitálás után, de végül elindultam a lány irányába.

Kezdem azt érezni, hogy az előbb a falnak beszéltem. Hiába szól be Camillának, ha az a lány ezerszer többet ér, mint ő. Egyetlen egy okom van, amiért most odamegyek: Az, hogy Camilla hogy fogadta ezt az egészet.

– Dögkeselyű, hess innen! – hessegetett April, aki épp velem egy időben ért a pad mellé.

– Most úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna – pislogtam nagyokat, aztán ledobtam magam Camilla mellé, a vöröske meg csak tátott szájjal figyelte, ahogy elfoglalom a helyét.

– Az az én helyem, gyökér állat!

– Nem halsz bele, ha két percig ott állsz, vagy talán mégis? – vigyorogtam gúnyosan, mire csak felmutatta középső ujját.

– Kapd be, North – motyogta, aztán az ablakhoz sétált, felült a párkányra, és halálos komolysággal figyelt minket. Néha para a csaj.

– Mit mondott? – váltottam hirtelen komolyságra, és anélkül tettem fel a kérdést, hogy a lányra néztem volna.

Őszinte leszek, féltem, mert Sienna egy igazi hárpia, bármit kinézek belőle.

– Semmit – tagadta le Camilla, pedig tisztán láttam, hogy mondott neki valamit.

– Még egyszer megkérdezem – sóhajtottam, majd a lány felé fordultam, és addig szuggeráltam az arcát, amíg kék íriszei az én barnáimba nem fúródtak. – Mit mondott Sienna?

– Csak annyit, hogy vigyázzak veletek, mert nem azok vagytok, akiknek mutatjátok magatokat.

– Nocsak, mégis mondott valamit? – vontam fel egyik szemöldököm, mire Camilla fújtatott egyet.

– Jó, lényegtelen, úgy sem hiszek neki!

Okos kislány!

– Ne is, mert hazudik – fordultam a lány irányába, aki azonnal elfordult, ahogy kettőnk tekintete találkozott.

– Inkább beszéljünk arról, hogy tegnap reggel telibe fröcsköltél! – fonta egymásba karjait, majd dühösen bámult rám, én pedig kinevettem. – Mit nevetsz? Ez nem vicces, te tuskó! – majd fogta a matek füzetét, és fejbe vágott vele.

– Tényleg? Én? – gondolkodtam el, bár amúgy tisztán emlékeztem az egészre. Szimplán vicces volt, hogy ideges. – Nem emlékszem.

– Ó, igen! Az egód biztosan elhomályosítja az emlékeid – vágta be a durcit, majd a padon elém csúsztatta a füzetem. – Kész a leckéd.

– Köszönöm – fogadtam el a füzetet, aztán mikor megszólalt a csengő felálltam. – Idegbajos, üres a helyed – szóltam oda Aprilnek, aztán megint csak vissza sétáltam Finn mellé.

♡︎♡︎♡︎

Délutánra megbeszéltük a srácokkal, hogy elmegyünk megiszunk valamit, szóval miután otthon lepakoltam, és ebédeltem elkezdtem készülődni.

– Futni mész? – kérdezte apa, mikor a konyhába sétáltam, hogy igyak egy pohár vizet.

– Nem, miért? – érdeklődtem, mire apa fintorgott egyet.

– Csak kérdem – vont vállat.

– Miért? – csuktam be a hűtőt, aztán ittam egy keveset, közben arra vártam, hogy válaszoljon.

– Csak mert rád férne – biccentett felém, én pedig értetlenül végignéztem magamon, hogy mégis miről beszél.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem, bár a szavak nehézkesen jöttek ki a számon.

– Felszedtél pár kilót – válaszolt egyből, miközben még csak arra sem méltatott, hogy rám nézzen.

– Dehogy is, miről beszélsz? – szólt bele Mark, aki épp oly meglepett fejet vágott, mint én.

– Egyáltalán nem hízott, sőt, szerintem még fogyott is! – mondta anya, miközben aggódó tekintettel nézett rám.

– Vakok vagytok, kezdi elhagyni magát – szólt ismét apa, mire egy fájdalmas bólintással válaszoltam.

– Igen, talán mégis futnom kellene – feladtam, hiszen hiába mondom bármit, neki lesz igaza.

– Daniel... – hallottam, hogy anyám a nevemet suttogja, miközben lesajnáló pillantásokat vet felém, de őszintén, nem érdekelt. Sosem szólt rá az apámra, mindig szó nélkül hagyta, aztán utána sírt nekem, hogy mennyire sajnálja.

– Ne törődj vele, hülyeségeket beszél – Mark a vállamra tette kezét, hogy megálljak mellette. Felnéztem rá és bólintottam, aztán kiléptem az ajtón.

Daniel: Érezzétek jól magatokat! Én sajnos nem tudok ott lenni, mert az edző ma is bal lábbal kelt, de nektek jó szórakozást skacok!