Kedves naplóm!
Ma éjszaka egy igazán furcsát álmodtam, ami még most is kavarog a fejemben. Egy ajtó előtt álltam, és végig Finn hangját hallottam, mintha ő hívott volna. Határozottan éreztem, hogy ő van az ajtó másik oldalán, ezért lassan, óvatosan lenyomtam a kilincset. Ahogy az ajtó kinyílt, a szívem hevesen dobogott, mert biztos voltam benne, hogy Finn lesz ott. De amikor teljesen kinyílt az ajtó, nem Finn állt ott, hanem Daniel. Teljesen összezavarodtam. Nem értettem, hogyan lehetséges ez, hiszen végig Finn hangját hallottam. Daniel arcán nyugodt mosoly terült el, majd felém nyújtotta a kezét. Az álom annyira valóságosnak tűnt, hogy még most is érzem azt a különös érzést, amit akkor éreztem. Miért hallottam Finn hangját, de miért láttam Danielt?
Puszi: Camilla

Gondolataimba merülve ültem April mellett, aki bár végig engem figyelt egy szót sem szólt. Szinte minden nap átjött hozzám, és mellettem volt mióta megtudta, hogy David és Daphne válni szeretnének.

Az okát azóta sem tudom miért, de azt mondták, hogy már nem érzik azt a különleges köteléket ami eleinte fonódott köztünk. Mintha egy szempillantás alatt elszakadt volna az a képzeletbeli kötél.

A szívem is összeszorul, amikor a válásra gondolok. Az egész helyzet annyira megterhelő és fájdalmas számomra, hogy néha úgy érzem, mindjárt megfulladok az érzelmeim súlya alatt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd eljutunk ide, hogy Daphne és David külön utakon folytatják az életüket. Mindig azt hittem, hogy mi egy erős család vagyunk, akik bármit képesek együtt átvészelni. De most, hogy látom őket veszekedni, és hallom a kimondott szavakat, olyan, mintha az egész világom összetört volna. Még mindig reménykedem, hogy talán meggondolják magukat, és újra megtalálják a közös hangot, de egyre inkább úgy tűnik, hogy ez csak egy hiú ábránd marad.

– Hali csajok – Finn boldog hangja zökkentett ki gondolataim közül. Erőltetett mosollyal fordultam felé, majd kérdően felvontam szemöldököm.

– Már itt sem vagyok – emelte fel védekezően kezeit April, majd az ablakhoz sétált és onnan figyelt minket.

– Arra gondoltam, persze csak ha nincs programod holnap délutánra, hogy eljöhetnél velem egy buliba – túrt hajába, közben mosolygott. – Az egyik évfolyamtársunk szervezte, nagyon nagy házuk van, és meg lettem hívva. Szóval?

– Nem is tudom – ráztam fejem, így néhány rövidebb tincs kiszabadult kontyomból, és az arcomba hullott. – Elég nehéz nekem mostanában, nem tudom, hogy mennyire lenne jó ötlet.

– Miért, mi a gond? – tűnt el mosolya, majd felváltotta egy aggódó tekintet.

– Elválnak a szüleim – sóhajtottam, és próbáltam nem gyengének tűnni, mert már kezdett kiakasztani a tény, hogy napok óta csak sírok.

– Ez... – akadt meg. – Az szívás.

Ennyi?

– Igen, szívás – feleltem, közben reménykedtem, hogy nincs az arcomra írva mindaz, amit gondoltam.

Finn reakciója teljesen kiborított. Az az egyszerű válasz, hogy "Az szívás", mintha hideg vizet öntött volna rám. Hogyan lehet valaki ilyen érzéketlen? Azt hittem, hogy számíthatok rá, hogy megért és támogat, de ehelyett úgy tűnt, mintha nem is érdekelné amit mondtam. Ez az egész helyzet már önmagában is eléggé nyomasztó, és Finn ilyen közönyös reakciója csak még jobban rontott rajta. Az elvárásaim vele kapcsolatban talán túl magasak voltak, de ennél azért többet reméltem tőle. Lehet, hogy rosszul ítéltem meg őt, és talán túl sokat vártam el tőle, de most teljesen összezavarodtam, és csalódott vagyok.

– Szóval jössz a buliba, vagy sem? – szólalt fel hirtelen, majd kérdően bámult rám. Életemben először gondoltam azt, hogy szeretném, ha békén hagyna.

– Átgondolom – mosolyogtam erőltetetten, majd kinyitottam a tankönyvet ami előttem hevert. – Ha megbocsátasz, át kell olvasnom ezt-azt.

– Csak nyugodtan – biccentett mosolyogva miközben felállt mellőlem. – Délután írj, hogy jössz-e!

– Mindenképp.

Amint Finn eltűnt mellőlem fejjel intettem Aprilnek, hogy jöjjön vissza mellém. Barátnőm ráncolt homlokkal közeledett, majd Finn-re nézett, végül leült mellém.

– Ez elég gyors beszélgetés volt – jegyezte meg, mire felsóhajtva becsuktam a könyvet amiből egyébként nem is olvastam semmit.

– Leráztam – vontam vállat, majd gondterhelten hátra dőltem a széken.

– Jól hallottam? Camilla Hills lerázta Finn Dawsont? – tátotta el száját meglepetten.

– Elmondtam neki, hogy David és Daphne elválnak, és annyit mondott rá, hogy az szívás.

– Érzéketlen szar – fintorgott April.

– Mégis hogy lehet valaki ilyen? – csattantam fel, persze csak halkan, nehogy valaki meghalljon valamit. – Azt hittem, hogy azért ennél több empátiát és megértést fog mutatni, erre előáll egy ilyen érzéketlen semleges válasszal.

– Most mondjam el a véleményem erről? – vonta fel szemöldökét, mire bólintottam. – És kedves legyek, vagy őszinte?

– Nyilván őszinte – horkantam fel szememet forgatva, bár bevallom, kissé fájt ez amit Finn csinált.

– Finn egy érzéketlen bunkó. Ez a válasz amit adott csak azt bizonyítja, mennyire kurvára felszínes és érdektelen. Sosem láttam még senkit, aki ennyire képtelen lenne empátiára vagy megértésre. Ha ilyen közönyösen válaszol, ne haragudj Camilla, de csak azt mutatja vele, hogy nem is érdekled igazán. Ha tényleg érdekelnéd, melletted lenne egy ilyen helyzetben. Finn egyszerűen egy szívtelen seggfej, aki képtelen felfogni, milyen nehéz ez. Ennyi.

– Most nagyon dühös vagyok rá, és csalódtam benne – fontam egymásba karjaim, majd félve Finn felé néztem. – Mármint, nem várhatom el, hogy megértse, mert lehet nem tudja milyen érzés, vagy nem tudom, csak...

– Nincs csak! – vágott közbe April. – Ne védd már be azt a szargalacsint! Nem érdemel meg téged...

– Nem tudom April... – sóhajtottam, majd tekintetem áttért Danielre.

Eszembe jutott, mikor Daniel mellett aludtam el. Az a nyugodt, meleg érzés, ahogy mellkasán pihent a fejem, mintha egy pillanatra megszűnt volna a világ összes problémája. Még mindig emlékszem a szívverésére, ahogy lassan, ütemesen vert, megnyugtató ritmusban, mintha biztosítana arról, hogy minden rendben lesz. Nagyon hálás voltam érte, hogy maradt a kedvemért.

– Danieltől egyébként nagyon rendes volt, hogy eljött velem – törte meg a csendet April miközben már ő is a fiú felé nézett, aki a padján feküdt és a földet bámulta.

– Igen, tényleg kedves volt tőle – bólintottam, majd elmosolyodtam.

Az, amit Daniel tett értem, tényleg figyelmes volt. Ő az, aki valóban és őszintén törődött velem, - Finn-nel ellentétben - és ezt olyan módon mutatta ki, ami mélyen megérintett. Nem kellett nagy szavakat használnia vagy látványos gesztusokat tennie; elég volt, hogy ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá. Az apró figyelmességei és az, ahogy megértette a csendes fájdalmamat, mindennél többet jelentettek. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek megfelelően kifejezni, mennyire hálás vagyok neki, de egy biztos: soha nem felejtem el, amit értem tett. Daniel egy igaz barát, és most már tudom, hogy mindig számíthatok rá. Ez a tudat pedig hihetetlenül megnyugtató ebben a zűrzavaros időszakban.

♡︎♡︎♡︎

– Szóval holnap aláírjátok a papírokat? – ültem le a kanapéra teljesen leblokkolva.

– Igen – bólintott Daphne.

– De ez már biztos? Nem lehetne, hogy megbeszélitek? – néztem fel könnyes szemekkel, és bár nagyon jól tudtam, hogy esélytelen, azért próbálkoztam. – Tényleg vége?

– Annyira sajnálom kincsem – mosolygott erőtlenül fátyolos tekintettel, hangja pedig egyre jobban elhalkult. – Bárcsak meg tudnám oldani...

– De miért? Miért nem mondjátok el az okát?

– Nincs különösebb oka – rázta fejét, remegő kezével pedig könnyeit törölgette. – David sokat dolgozik, alig van itthon, így egyre távolabb kerültünk egymástól érzelmileg. Egy ideje nagyon frusztrált volt már a légkör köztünk, és már nincs meg az a szeretet és tisztelet ami eleinte összekötött bennünket. David is belátta ezt, így arra jutottunk, hogy talán jobb lenne külön utakon folytatnunk. Részben miattad is, hiszen nem akarjuk, hogy úgy nőj fel, hogy körülötted mindig veszekedés van. Az elmúlt hónapokban egyre fokozódtak a viták és a feszültség, ezért döntöttünk így.

– Mégis miért lenne jobb nekem az, ha elváltok? – csattantam fel hangosan zokogva, majd kérdően néztem Daphne-ra. – Miért lenne jobb? Én nem akarom ezt anyu!

– Tudom kincsem, tudom – ölelt szorosan magához, majd hajamba puszilt miközben hátamat simogatta. – Én sem akartam ezt, de így lesz a legjobb mindenkinek – sóhajtott, és hallottam hangjában a fájdalmat.

– Nem szeretném – mondtam szaggatottan, mert a sírástól már alig kaptam levegőt.

Nem tudtam abbahagyni a zokogást. Az egész testem remegett, mintha valami hatalmas súly nyomná a mellkasomat. A szüleim válnak. A világom darabokra hullik, és én csak tehetetlenül nézem. Mindig azt hittem, hogy a családunk erős, hogy együtt mindent túlélünk. De most? Most minden összeomlik körülöttem.

David alig van itthon, és mikor végre itt van, mindig feszült és ideges. Daphne meg egyszerűen elzárkózott, és szinte minden nap sír. És én? Én csak próbálok túlélni, próbálok erős lenni, de nem megy. Nem tudom elhinni, hogy mindaz, amit eddig biztosnak hittem, most hirtelen semmivé foszlik.

Mire lesz ez jó? Lesz valaha újra boldogság a családunkban? Egyáltalán, miért történik mindez? Hogy juthattunk idáig? Azok az éjszakák és reggelek, amikor hallottam őket veszekedni, most mind-mind értelmet nyernek, és én nem tudtam semmit tenni ellene.

Mire nagyjából megnyugodtam a telefonom jelzett, hogy üzenetem jött. Feldúlt voltam és csalódott, így megfogtam és eldobtam a készüléket.

– Hülye telefon – néztem, ahogy a földre esik, közben vettem egy mély levegőt.

– Üzeneted jött, lehet, hogy fontos – vette fel Daphne, majd a kezembe nyomta. – Na?

– Csak Finn az – bámultam a telefonom képernyőjét egyre dühösebben.

— Mit akar? – érdeklődött egy lágy mosollyal Daphne.

– Ma megkérdezte, hogy holnap délután elmegyek-e valami buliba – meséltem még mindig kissé remegő hangon. – Azt mondtam, majd átgondolom. Ilyen helyzetben nincs kedvem bulizni. Emiatt írt.

Mí meglepő...

– Menj el vele – fogta meg kezemet. – Hiszen tetszik neked, nem?

– De... – válaszoltam hezitálva.

Nem vagyok biztos benne.

– Hát akkor? Ne én és David tartsunk vissza attól, hogy jól szórakozz!

– De olyan rosszul érzem magam. A szüleim elválnak, én meg játsszam a boldogat miközben amúgy darabokra hullik az életem?

– Kell egy kis kikapcsolódás – simogatta kezemet. – Menj el vele. A kedvemért – nézett szemembe.

– Ahj, legyen – adtam be derekam, mire Daphne magához ölelt. – Akkor írok neki.

– Rendben – puszilt homlokom, majd felállt mellőlem és a konyhába sétált.

Finn: Akkor holnap délután?

Camilla: Oké, benne vagyok.

Finn: Na! Ezt örömmel hallom! :D

Camilla: :)

Finn: Dress code: fekete és szürke!

Camilla: Jesszus, milyen buliba akarsz te elvinni engem? Dress code? Most komolyan?

Felvont szemöldökkel figyeltem a képernyőt.

Finn: Jó lesz, meglátod! ;)

Camilla: Ha te mondod...

Őszinte leszek, egyáltalán nem volt kedvem most beszélgetni, a bulihoz sem, és meglepő, de Finn-hez meg végképp nem. Tökre bunkó, és kezdem azt érezni, hogy úgy tekint rám, mintha valami trófea lennék. Minden erejével azon van, hogy megkedveljem, ennek ellenére így viselkedik, ezzel csak ellökve magától. És a leggázabb, hogy észre sem veszi saját magát.

– Átmehetek Aprilhez? – álltam fel hirtelen a kanapéról.

– Hát, elég hideg van kint. Nehogy megfázz nekem! – nézett ki az ablakon. – Menj csak, de óvatos legyél. Szeretlek!

– Én is szeretlek – mosolyogtam rá, majd belebújtam kabátomba és cipőmbe.

Így késő délután a levegő hideg volt és friss. A nap alacsonyan állt az égen, halvány arany fényt szórva a fák sárguló lombjaira. A felhők lassan vonultak, néha eltakarva a napot, ezzel árnyékot vetve az utcára. Az avar ropogott a lábam alatt, és a hűvös szél apró tornádóként kavarta fel a földre hullott leveleket. Az egész olyan nyugodt volt és csendes, mintha az ősz megállította volna az időt egy aprócska percig.

A hideg szél szinte átfújt a kabátomon, hiába húztam össze magamon, mégis fáztam. Az arcomat csípték a fagyos széllökések, és a hajamat is össze-vissza fújta. Néha felnéztem az égre, ahol egyre több sötét felhő gyülemlett. Úgy éreztem, mintha a világ is együtt sírna velem. Minden lépés nehézkes volt, mintha a szívem súlya húzott volna le. Tudtam, hogy April segít majd, de most mégis olyan magányosnak éreztem magam. Ahogy közeledtem a házhoz, csak egy dolog járt a fejemben: bárcsak minden visszatérne a régi kerékvágásba.

Ahogy az utolsó háztömbhöz értem, egy szempillantás alatt elkezdett zuhogni az eső. Az ég mintha megszakadt volna, hatalmas cseppekben ömlött rám a víz. Azonnal bőrig áztam, a hajam az arcomba tapadt, a ruhám nehéz lett, és átfagyott a hideg esőben. Minden lépésnél úgy éreztem, mintha egyre nehezebb lenne előre haladni. A szél egyre erősebben fújt, az esőcseppek pedig úgy csapódtak az arcomba, mintha apró tűk szurkálnának. A világ hirtelen szürkévé és komorrá változott, ahogy a felhők teljesen beborították az eget. Remegve, átfázva folytattam az utamat April háza felé, egyedül az a gondolat tartotta bennem a lelket, hogy mindjárt megérkezem és végre menedéket találok.

Hangos dudaszóra lettem figyelmes a hátam mögül, így azonnal megfordultam. Nagyon hálás voltam a fekete Hondának, de méginkább a tulajdonosának, amiért észrevett engem az út szélén bőrig ázva. Reszkettem a hidegtől, hiába volt rajtam kabát.

– Szállj be, most – nyitotta ki nekem az ajtót Daniel, közben kibújt saját dzsekijéből. – Camilla! Szállj be – szólt ismét erélyesebben, mire feleszméltem és beültem mellé.

– Annyira örülök, hogy pont erre jöttél – vacogtam, mire Daniel felnyomta a fűtést.

– Vedd le a kabátod – mutatott fekete dzsekimre, amiből szó szerint csöpögött az víz.

– Dehát így is fázom – pislogtam nagyokat.

– Szerinted miért vettem le a sajátom? Bújj bele ebbe – nyújtotta át, majd belebújtam a nálam kétszer nagyobb kabátba. – Egy kicsit nagy, de legalább felmelegít.

– Köszönöm – szorítottam össze magam előtt a dzsekit, közben hálásan néztem Danielre. – Mindent köszönök.

– Semmiség – vont vállat, majd kikanyarodott az útra. – Hova megyünk?

– Aprilhez indultam – mondtam zavartan. – De ha nem arra mész, akkor nekem az is elég, ha kiteszel ott a pizzéria előtt. Onnan már csak két perc séta.

– És hagyjam, hogy megázz? – vonta fel szemöldökét és egy pillanatra felém fordult. – Ezt felejtsd is el szépen.

– Szóval potya kör ez neked, igaz?

– És? – ráncolta homlokát értetlenül. – Nem nagy ügy, hidd el!

– Így is túl sokat segítettél az elmúlt hetekben, én meg nem tettem semmit – mondtam szégyellve magam, amiért nem viszonoztam ezeket a kedves gesztusokat.

– Megírtad a házim – emlékeztetett. – Igenis sokat tettél értem – hunyorgott, miközben az ablakmosón keresztül nézett ki a szélvédőn.

– De aztán azt mondtad, hogy nem kell megírjam helyetted, mert így is elég a sajátomat megoldanom – fújtattam. – Így már tényleg nem tudok mit tenni!

– Nem is kell – nézett szemeimbe mogyoróbarna íriszeivel. – A lényeg, hogy jól legyél.

– Hát, jelenleg nem vagyok jól – dőltem hátra, majd az esőcseppeket kezdtem bámulni az autó ablakán.

– Mi a baj?

– Holnap aláírják a papírokat, és végleg ketté válnak útjaik – sóhajtottam tehetetlenül fejemet rázva. Elég volt ennyit mondanom, és Daniel már tudta is, hogy miről beszélek.

– Sajnálom – fordult felém Daniel hasonló arckifejezéssel. – Tehetek érted valamit? Csak szólnod kell, bármi van.

– Látod? – tártam szét karjaim hitetlenkedve. – Megint te akarsz segíteni! Én is segíteni akarok neked!

– Fejezd már be – nevetett. – A jelen helyzetedben az a minimum, hogy segíteni szeretnék.

– A haverod nem így gondolja – fintorogtam miközben orrom alatt elmotyogtam a mondatot.

– Miért, mi van Finn-nel? – kérdezett rá, és ekkor tudatosult bennem, hogy nem beszéltem elég halkan.

– Az, hogy tiszta érzéketlen – fontam egymásba karjaim. – Elmeséltem neki, hogy Daphne és David válnak, persze nem olyan részletesen, erre az volt a válasza, hogy az szívás.

– Mi a franc? – fintorgott Daniel. – Ennyi? Az szívás?

– Ennyi – nyomatékosítottam, mire Daniel felhorkant.

Az utat figyelve változtak arckifejezései, mintha mondani akarna valamit, de mégsem teszi. Vagy talán csak gondolkodott, nem tudom.

– Ez egy igazi seggfej.

– April is ezt gondolja – biccentettem.

– Na, akkor nem velem van a baj, ha már Aprilnek sem szimpi – bólintott elismerően.

– Figyelj, nekem tényleg az is megfelel, ha itt kiteszel – néztem ki az ablakon mikor Daniel elhaladt a pizzéria előtt.

– Figyelj, én meg nem hagyom, hogy megázz és lebetegedj.

– Olyan önfejű vagy – ráztam fejem hitetlenkedve egy bujdosó mosollyal.

– De így szeretsz, nem? – fordult felém játékos mosollyal, felvont szemöldökkel.

– Hát hogyne – ráztam fejem. – Még el sem mondtam, mennyire örülök annak, hogy aznap kihallgattad a beszélgetésemet Aprillel.

– Hé – tette mellkasára kezét, mintha szíven ütötte volna amit mondtam. – Kikérem magamnak, nem kihallgattam, csak pont a közelben voltam!

– Akkor annak örülök nagyon, hogy aznap pont a közelben voltál – korrigáltam mosolyogva.

– Na, köszönöm – mondta nevetve. – Én is örülök neki.

– Tényleg? – lepődtem meg.

– Persze – mondta úgy, mintha ez számomra egyértelmű kellett volna hogy legyen. – Kár, hogy addig nem álltam szóba veled. Csupa jóról maradtam le.

– Maradj már – horkantam fel zavaromban.

Daniel lassan elmosolyodott, közben benyomta a jobb indexet.

– Megérkeztünk – sóhajtott fel.

– Köszönöm. A fuvart és a kabátot is.

– Igazán nincs mit – biccentett.

Visszaadtam neki a dzsekit, újra megköszöntem, hogy elhozott, majd kiszálltam.

Becsengettem a kis kertes házba, és tető alatt állva vártam, hogy ajtót nyisson nekem valaki. Az eső még mindig zuhogott, de már valamivel kellemesebb volt, mint mikor rákezdett.

– Szia Camilla – nyitott ajtót April öccse, Adam egy nagy mosollyal.

– Szia Adam – köszöntem vissza a fiúra.

– Gyere be, úgy tűnik eléggé eláztál.

– Hát, az időjárás nem kedvel – biccentettem nevetve, majd beléptem az ajtón.

Kibújtam cipőmből, levettem vizes kabátom és felakasztottam, majd Adamet követve beljebb sétáltam.

April családja a tipikus, vidám és hangos családok mintapéldája volt. Négyen voltak testvérek, és bár néha kaotikusnak tűnhetett a helyzet, mindig érezhető volt köztük a szeretet és a kölcsönös tisztelet.

April a legidősebb, a hirtelen haragú és gondoskodó nővér, aki mindig készen állt arra, hogy segítsen a többieknek.

Adam, a második gyerek, tele van energiával és kíváncsisággal. Ő az, aki mindig új ötletekkel és kalandokkal áll elő, gyakran hozva izgalmat és olykor kisebb felfordulást a házba. Igazi kis lázadó így tizenhat évesen.

Amara, a harmadik gyerek, az álmodozó és művészlélek, akit gyakran lehet látni, amint rajzol vagy fest a hátsó udvaron. Ő a család csendes kreatívja, akinek a munkái tele voltak színekkel és beleadással.

Adrian, a legkisebb, mindenki szeme fénye, a család bohóca és egyben a legvidámabb gyerek. Mindig mosolyt csal a többiek arcára, és a legnehezebb pillanatokban is képes felvidítani mindenkit egy viccével vagy grimaszával.

Ami szerintem felettébb érdekes April családjában az az, hogy a szülők az összes gyermeknek "A" betűs nevet adott, így mindannyiuk monogramja ugyan az.

A szüleik mindig támogatták és ösztönözték a gyerekeket, és bár a ház gyakran volt hangos a nevetéstől és vitáktól, a szeretet és boldogság mindig jelen volt. A családtagok számára az otthon egy meleg, biztonságos hely volt, ahol mindig számíthattak egymásra, bármilyen nehézséggel is kellett szembenézniük.

Ezért is ilyen csodálatos ember April, mert ilyen csodálatosan nőtt fel.

– Mondd csak Camilla – köszörülte meg a torkát Adam. – Hallottam, hogy lesz valami buli nektek a suliban. Van már kísérőd? – fordult felém szemöldökét vonogatva, mire felnevettem.

– Nem vagy te egy kicsit fiatal hozzám? – kérdeztem meglepődve, mire Adam összeszűkült szemekkel nézett rám.

– Csak két év – legyintett. – Az semmi, nem?

– Adam, te egyre bolondabb vagy – veregettem vállon, majd kikerültem.

Amara a kanapén fekve rajzolt, közben dúdolt valamit, Adrian az etetőszékében trancsírozott szét egy palacsintát, April meg a konyhában sürgött-forgott egy kötényben.

– Adam, már vagy ötször szóltam! Nem hiszlek el te gyerek – ordította el magát, majd megfordult.

– Dolgom volt – biccentett felém a fiú, mire April felvonta a szemöldökét.

– Akadj le Camilláról, könyörgöm – sóhajtott fel fáradtan. – Ő a legjobb barátnőm.

– Az én barátnőm is lehetne – vont vállat a fiú, miközben rám emelte kék szemeit.

April nem késlekedett, kibújt nyuszis mamuszából és egyenesen öccse felé hajította, de nem találta el, ugyanis Adam elkapta.

– Csak mondom – emelte fel védekezően kezeit a barna hajú fiú, majd elindult a ház másik felébe. – A szobámba leszek, ha érdekel valakit.

– Senkit sem érdekel – kiáltott utána April.

– Az öcséd semmit sem változott – sétáltam April mellé miközben Adamet figyeltem, ahogy a szobája felé lépked.

– Egyre bolondabb – tette csípőre kezeit April.

– Egyébként ilyet is ritkán látok, hogy te palacsintát sütsz – mutattam végig az elkészült palacsintákon.

– Amara nyaggatott, hogy szeretne palacsintát enni, szóval gondoltam kedves leszek és csinálok, erre nézd meg – mutatott a kanapé felé, ahol Amara rajzolt. – Egyet sem evett belőle.

– Nem baj, Adriannek bejön – fordultam a mindössze másfél éves kisfiú felé, aki palacsintát eszegetett.

– Na ja – rázta fejét April. – Minden rendben? Eléggé fáradtan tűnsz.

– A szokásos – vontam vállat. – Daphne és David holnap aláírják a papírokat – fordultam felé összepréselt ajkakkal.

– Ne már, basszus – sóhajtott megbánással szemeiben. – Gyere ide – nyitotta ölelésre karjait.

Magamhoz öleltem Aprilt, közben a mögötte lévő hűtőt bámultam, azon is a családi fotókat. Nálunk ilyenek már nem lesznek, csak a régiek. Esetleg olyan készül majd, ahol Daphne-val vagyok, vagy külön Daviddel. Közös már nem.

— Érzed ezt a...? – szaglászott April. – Ezt a fura szagot? – engedett el, majd körbe fordult.

– Azt hiszem a palacsinta az – mutattam a már szénné égett palacsintára.

– Francba – kapta fel a serpenyőt April, majd kiszedte belőle az égett palacsintát. – Ezt odaadom Adamnek.

– De szemét vagy – nevettem.

– Nem is – nevetett fel gonoszan. – Jó, talán egy kicsit.

– Ó, majd elfelejtettem! – sóhajtottam. – Finn elhívott holnap délután egy buliba. Nem akartam menni, de Daphne nagyon erősködött, hogy szükségem van erre.

– Milyen buliba? – érdeklődött, mire megvontam vállamat.

– Nem tudom, valami ismerőse bulija lesz.

– Végülis igaza lehet Daphne-nak – gondolkodott el. – Talán ez egy kicsit tereli majd a gondolataidat.

– Lehet – bámultam a járólapot. – Majd kiderül.

– Minden rendben lesz – biccentett egy bátorító mosollyal.

Miután April megégetett egy újabb palacsintát inkább átvettem tőle, és megsütöttem a maradék tésztát.

Elmerengtem azon, hogy mennyire szükségem volt már egy ilyen napra, amikor egyszerűen csak élvezhetem az élet apró örömeit. Nem érdekel, hogy mi vár rám a jövőben, vagy hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznem. Most itt és most van valami, amit a szívem teljes mértékben képes megélni.

April Adriannel játszott, aki boldogan nevetgélt, Amara folytatta a rajzolást és az éneklést, Adam pedig előbújt a szobájából és a kanapén ülve kortyolgatta a kávéját, közben folyamatosan figyelte mi történik körülötte.

A palacsinták illata, a nevetés és az éneklés együttese egy szívmelengető érzést keltett bennem. Ez az idő, ez a hely, és ez a pillanat annyira tökéletes, hogy elfelejtettem minden problémámat, és egyszerűen csak élveztem az életet.