Kedves naplóm!
Az utóbbi időben Finn egyre többet keresi a társaságomat. Nem mondom, hogy nem élvezem, de néha olyan furcsának érzem, hogy hirtelen ilyen sok időt tölt velem. Már nemcsak az iskolában van velem, hanem néha haza is visz autóval, és ilyenkor beszélgetünk mindenféléről. Nem tudom, miért, de kicsit zavarban vagyok ettől. Olyan, mintha valami megváltozott volna, és nem vagyok biztos benne, hogy ez jó vagy rossz. Persze örülök neki, hogy ennyire figyelmes és kedves velem, de néha azon kapom magam, hogy azon tűnődöm, vajon miért teszi ezt. Talán csak próbál közelebb kerülni hozzám, vagy talán csak szeretne jobban megismerni. Mindenesetre érdekes figyelni, ahogy ezek a dolgok alakulnak.
Puszi: Camilla

– Szóval, ma délután ráérsz? – kérdezte Benedict én pedig ekkor jöttem rá arra, hogy szegény fiú hozzám beszél.

– Igen, ráérek – bólintottam kissé zavartan. Eddig Finn-t néztem, aki szintén engem bámult. Most egy kicsit szemétnek érzem magam, amiért eddig nem rá figyeltem.

– Akkor tudunk találkozni, hogy haladjunk a törivel?

– Aha, jó ötlet – bólintottam. – Iskola után a könyvtárban?

– Nekem jó – biccentett.

– Nahát, a könyvtárban fogtok tanulni? – állt meg a padunk mellett Daniel is, mire Benedict csendben maradt, és így figyelt tovább. – Ez vicces, mert én meg April is – vigyorgott Daniel miközben a pad szélében támaszkodva lejjebb hajolt.

– Tényleg? – vonta fel szemöldökét barátnőm, mire kérdően felé fordultam.

– Igen – bökte oda Daniel, de én még mindig Aprilt néztem, aki nagyot bólintva nézett Danielre, majd mosolyogva felém fordult.

– Jaaaaa, tényleg! – nevetett zavartan. – Én hülye, teljesen kiment a fejemből!

– Akkor még szerencse, hogy idejöttem és emlékeztettelek – veregette meg saját vállát Daniel. – Akkor délután, a könyvtárban – mondta, majd sarkon fordult.

– Ez nagyon fura volt – pislogott maga elé Benedict, majd ő is elindult hátra Asher mellé.

– Nem is mondtad, hogy a könyvtárban leszel délután – fordultam April felé számonkérően.

– Kiment a fejemből – nevetett fel. – Tudod nem sok mindent tartok észbe, ami Daniellel kapcsolatos – forgatta szemeit.

– Csak a bátyját – tartottam vissza a nevetést, mire April nevetve vállon csapott.

– Nem is! – fonta egymásba karjait, közben próbálta nem elnevetni magát.

– Nem? – kérdeztem nevetve. – Ez biztos?

– Esküszöm – tört ki belőle a nevetés, majd Aprilhez nem megszokott módon az arca is kipirult.

– Te elpirultál! – kaptam szám elé a kezem meglepetten, mire April takargatni kezdte az arcát, végül a padra dőlt. – Olyan aranyosak lennétek együtt!

– Helló csajok! – termett mellettem Finn, mire azonnal elhallgattam, és érdeklődve fordultam felé. – Megzavartam valamit?

– Nem, dehogy – legyintett April. – Én megyek, és hozok valamit enni – magyarázta miért hagy itt minket, de nagyon jól tudtam, hogy csak azért ment ki, hogy kettesben lehessünk.

– Mesélj, hogy vagy mostanság? – ült le mellém, majd olyan közel csúszott, hogy összeértek a lábaink. Hirtelen úgy éreztem, mintha az arcomba tűzne a nap, miközben Finn felé fordultam, és reménykedtem, hogy nem piros a fejem.

– Egész jól, igazából a szokásos minden – vontam vállat mosolyogva. – Na és veled mi újság? Mire számítasz, milyen lesz az irodalom dolgozat? – könyököltem a padra, majd így néztem Finn-re.

– Hát, mivel te segítettél, valószínűleg jól sikerült – tűrt a fülem mögé egy kusza hajtincseit, én pedig egy pillanatra elfelejtettem hogy kell levegőt venni.

Itt a lehetőleg, Camilla, nehogy elrontsd!

Az egész helyzet olyan váratlan volt, hogy hirtelen zavarba jöttem, mégis képtelen voltam elfordítani a tekintetemet. Pislogás nélkül néztem Finn-t, és próbáltam megfejteni, mire gondolhat. Aztán, ahogy a tekintete a számra tévedt, hirtelen elfordultam. Szinte éreztem, hogy elpirulok, és a szívem hevesen kezdett dobogni.

Nem teljesen értem, miért fordultam el. Itt volt az alkalom arra, hogy köztem és Finn között több legyen, mégis így éreztem helyesnek. Talán azért, mert bizonytalan vagyok, vagy mert féltem, hogy elrontok valamit.

– Ne haragudj, én... – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de Finn megrázta a fejét ezzel félbeszakítva engem.

– Nincs baj – mosolygott, de láttam rajta, hogy rosszul esett neki, emiatt pedig nagyon rosszul éreztem magam. – Megértem. Majd ha eljön az ideje.

Miért rontok el mindent...

– Majd ha eljön az ideje – ismételtem meg amit mondott, majd magamra erőltettem egy mosolyt.

– Iskola után ráérsz? – emelte rám tekintetét ismét. És bárcsak ráértem volna, mert ez után lett volna miről beszélnünk.

– Sajnos nem – biggyesztettem le számat, mire Finn kissé unottan nézett rám, majd felsóhajtott.

– Biztos nem tudod elintézni, hogy ráérj?

– A törin kell dolgoznunk – válaszoltam és enyhén fejemet ráztam, mire Finn szeme kissé összeszűkült, és felvonta egyik szemöldökét.

– Azt nem tudjátok áttenni másik napra? Beszélnünk kellene egy kicsit nyugisabb és privátabb helyen – forgott körbe, tekintete pedig megakadt egy pillanatra Danielen, aki erre vigyorogva felénk integetett. – Ja, itt tuti nem jó – forgatta szemeit Finn.

– Finn, tényleg nem várhat ez a beszélgetés? Nekem az utolsó óra után a könyvtárba kell mennem, és... – magyarázkodtam.

– A könyvtárba? – vágott közbe, mire bólintottam. – Csak Benedict lesz ott? Mert ha igen, akkor veletek megyek, és gondolom úgy is tartotok majd szünetet, addig tudnánk beszélni.

– Ott lesz April és Daniel is – válaszoltam, de a Finn arcán megjelenő fintor alapján úgy ítéltem, hogy nem örül ennek. – De ettől függetlenül tudunk majd beszélni, persze – magyaráztam tovább remélve, hogy így is jó lesz neki.

– Ha Daniel is ott lesz akkor inkább kihagyom, köszi – motyogta ingerülten.

Egész héten azt figyelem, hogy Finn és Daniel milyen furán viselkednek egymással. Nem tudom, mi történhetett velük, hiszen mindig a legjobb barátok voltak, most pedig nem tudom nem észrevenni a köztük egyre növekedő feszültséget. Nagyon úgy tűnik, mintha valami komoly dolog történt volna közöttük, de senki sem beszél róla nyíltan. Próbáltam többször is megkérdezni őket, de mindketten csak kitérő válaszokat adtak. Ez az egész helyzet nagyon zavar, és szeretném megérteni, mi zajlik a háttérben, de valami furcsa oknál fogva Daniel sem képes megnyílni előttem, pedig a múltkori után mikor kint vigasztalt azt hittem, hogy megbízunk egymásban.

– Mi történt közted és Daniel között? – kérdeztem rá hirtelen, mire Finn sóhajtva fordult felém.

– Megtennéd, hogy nem hozod fel Danielt minden egyes beszélgetésben? – horkant fel idegesen, mire nagyokat pislogva bámultam rá. – Tudod, elég zavaró tud lenni, hogy én itt minden erőmmel azon vagyok, hogy megkedvelj, te meg róla beszélsz.

Hűha, ez elég hirtelen volt.

– Nem értem miről beszélsz – hebegtem, mire Finn idegesen a hajába túrt, majd ismét felém pillantott.

– Bocsánat, durva voltam – hunyta le szemeit, majd kieresztett egy nagy sóhajt a hirtelen kirohanása után. – Ne haragudj, nem akartam így beszélni veled – mosolygott rám.

– Nem haragszom – vontam meg egyik vállam zavartan, majd elfordultam egy pillanatra.

Ez a hirtelen hangulatváltás nagyon meglepett, és nem értettem, hogy miért váltott a kedves mosolyról ilyen feszültségre. Próbáltam elgondolkodni, hogy miért reagált így, hisz én csak próbáltam barátságosan beszélgetni, és kiváncsi voltam, hogy miért van ilyen feszültség közöttük. De ahogy Finn rám nézett, az mindent elárult; próbálja elérni, hogy csak vele foglalkozzak, és Daniel szóba se kerüljön. Ez az egész annyira furcsa, és egyre inkább kezdem azt érezni, hogy van itt valami, amit nem akarnak elárulni nekem. Az viszont biztos, hogy Finn reakciója miatt még kíváncsibb lettem, mi történt közte és Daniel között, és hogy miért próbál Finn ennyire rávenni, hogy ne törődjek Daniellel.

– Na jó – köszörülte torkát Finn. – Én most visszamegyek Casper mellé, de majd jövök a következő szünetben – hajolt közelebb, majd egy apró puszit nyomott az arcomra amitől azonnal kipirultam.

Kezemet arcomra helyeztem, ami még mindig bizsergett attól, hogy Finn szája hozzáért, közben elakadt lélegzettel fordultam utána. Annyira hülye vagyok, hagynom kellett volna, hogy a számra is ilyen puszit leheljen!

– Te jó ég! – dőlt vissza mellém April egy óriási mosollyal. – Finn Dawson most tényleg megpuszilt? Csajszi, elérted a célod!

– Csípj meg – motyogtam a rózsaszín köd közepette, mire April tényleg megcsípett. – Hé, nem gondoltam komolyan! – szisszentem fel, majd elhúztam kezemet és a csípés helyét kezdtem dörzsölni, hogy enyhüljön a fájdalom.

– Tudod, hogy én mindent komolyan veszek na! – emelte fel védekezően kezeit, mire szememet forgattam. – Mindegy, Finn megpuszilt – ünnepelt mellettem amiért Finn nyomott egy puszit az arcomra.

Mikor Finn megpuszilt tényleg szép pillanat volt, és el kell ismernem, jól is esett, de valami hiányzott. Nem éreztem azt a varázst, és azt az izgalmat, amire számítottam, és ez egy kicsit zavart. Évek óta bele vagyok zúgva ebbe a fiúba, mégis mikor megpuszilt nem olyan volt, mint amilyennek én azt elképzeltem. Azt hittem, hogy az ilyesmi majd felkavar, és valami különleges érzést ad, de most csak ülök itt teljesen üresen, és azon gondolkodom, hogy a puszi miért nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásaimat. Azon tűnődöm, hogy miért nem éreztem azt a varázslatot, amire vágytam. Talán túl sokat vártam? Vagy az érzéseim nem tiszták? Összezavarodtam, és nem tudom mit tegyek.

– Valamiért úgy érzem, hogy jobban örültem annak a puszinak, mint te, pedig nem is én kaptam – pillogott kérdően April.

– Dehogy! – fordultam felé. – Én nagyon örülök neki, csak fura, ennyi. Még nem teljesen fogtam fel, hogy a fiú akiért évek óta odavagyok ma megpuszilt – sóhajtottam fel, majd megfordultam, hogy Finn-re tudjak nézni.

Kedvesen rám mosolyogott amit én azonnal viszonoztam, majd felém küldött egy csókot amitől éreztem, hogy egyre pirosabb lesz az arcom, így zavartan előre fordultam.

Kuszák a gondolataim, össze-vissza kalandozik az agyam. Kedvelem Finn-t, és nem értem, miért gátolom saját magam, miközben nyilvánvaló, hogy ő is kedvel engem.

Minden egyes pillanat, amit vele töltök, édes és zavarba ejtő egyszerre. Néha úgy érzem, hogy ő az egyetlen, akivel igazán jól érzem magam, de amikor megpróbálom mélyebben megérteni, mi is történik köztünk, minden egyes kérdés és kétely újra felbukkan.

A puszi, amit kaptam, bár szép volt, nem hozott megkönnyebbülést vagy új irányt az érzelmeimben. Tényleg kedvelem Finn-t, de miért érzem úgy, hogy valami még mindig hiányzik? Miért nem érzem azt az égető vágyat, amit egy igazán különleges kapcsolatnak hoznia kéne?

Szeretném, ha világos lenne előttem, hogy mit is akarok igazán. De ahelyett, hogy választ találnék, csak egyre jobban összezavarodom. Finn szándékai világosak, de talán én vagyok az, aki nem tudja megérteni vagy viszonozni ezeket az érzéseket.

Szerencsére nem volt több időm a gondolkodásra, ugyanis megjelent Mrs. Peters, és azonnal elkezdte kiosztani a dolgozatokat, amiket a múlt órán írtunk.

Ötöst írtam, pont erre számítottam, szóval nem lepődtem meg rajta. April viszont annál inkább, mivel ő négyest írt, pedig nem erőssége az irodalom. Amint Finn is megkapta a dolgozatot felé fordultam, és megkérdeztem, hogy hányas lett neki, mire büszke vigyorral felemelte a lapot, de mivel nem láttam megkértem, hogy mondja el az érdemjegyet, végül ujjaival elmutogatta nekem, hogy négyest írt, így büszkén mosolyogtam rá. Tudtam, hogy megcsinálja! Utána persze Danielt is megkérdeztem, aki ötöst írt, mire elismerően bólintottam, miközben Finn szemeit forgatva ült a padjában. Még mindig nem értem, hogy mi baja van, és hogy miért zavarja, ha szóba állok Daniellel.

– Anyám, otthon tiszta büszkék lesznek rám ezután – nevetgélt mellettem April. – Én hogy hoztam össze négyest irodalomból?

– Úgy, hogy okos lány vagy, csak ezen a téren nem bízol magadban – mondtam, mert tényleg így volt. April okos lány, csak nem bízik meg magában, így lerontja az átlagát.

– Jaj, egyelek meg – ölelt magához April, én pedig nevetve veregettem meg a hátát, ezzel kifejezve mennyire büszke vagyok rá.

♡︎♡︎♡︎

Délután a megbeszélték alapján a könyvtárba indultam, viszont egyedül, mert Aprilnek el kellett szaladnia valamiért otthonra.

Szerencsére nincs messze a hely, körülbelül két percnyi séta, ami még ebben a hűvös időben sem olyan vészes, sőt, a mai nap után jól is esik a friss levegőn magányosan sétálgatni.

Egész nap aggasztott a Finn és Daniel között tapintható feszültség, plusz írtunk egy biológia dolgozatot is, ami eléggé lefárasztott így a nap végére. Finn ténylegesen minden szünetben jött és beszélgetett, mindenkinek nyilvánvalóvá téve, hogy érdeklődik irántam, de az egész helyzet olyan bonyolult, és már én magam sem tudom mit szeretnék, és mit nem, amitől még frusztráltabb vagyok. Na meg ott van Daniel is, aki ma elég furcsa volt, és úgy éreztem, mintha nem szeretne a közelembe jönni. Próbáltam beszélgetni vele, de nem nagyon volt kedve hozzám, vagy nem tudom, így inkább hagytam és visszaültem a helyemre, amit Finn egy helyeslő bólintással jutalmazott. Az egész napban összekapcsolódott ez a három dolog, és egyik sem könnyíti meg a helyzetemet. Finn és Daniel konfliktusa, a biológia dolgozat és a saját érzéseim mind úgy tűnik, hogy egyesülnek, és eluralkodnak rajtam.

Mikor a könyvtár elé értem mellettem leparkolt egy ismerős fekete autó, ezért megálltam, és füzetemet a mellkasomhoz szorítva vártam, hogy kiszálljon az a bizonyos személy, aki vezette.

– Szia – köszöntem rá Danielre egy nagy mosollyal, mire felnézett rám miközben kulcsait melegítőnadrágjának zsebébe süllyesztette.

– Szia – köszönt vissza egy apró vigyorral, hangja pedig játékosan csengett, így szám már a fülemig ért.

Akkor a mai csak átmeneti volt, és nincs harag, ez jó. Ez nagyon jó!

– April? – forgott körbe, hátha megpillantja valahol barátnőmet.

– Haza kellett menjen valamiért, de azt mondta, hogy úgy negyed óra és itt van.

– Már azt hittem, hogy el sem jön. Kinézem belőle – nevetett fel. – És Benedict?

– Ez egy jó kérdés – forogtam körbe én is, mert Benedict sehol nem volt. – Azt mondta, a könyvtár előtt fog várni. Biztos csak késik.

– Úgy tűnik ketten maradtunk – dugta zsebre kezeit, közben végig engem figyelt egy félmosollyal. – Addig nem megyünk be? Elég hűvös van.

– De, menjünk – bólintottam.

A könyvtár hatalmas ablakokkal rendelkezik, amelyek nagy teret adnak a napfénynek, amit a régi, finoman poros üvegen keresztül látni. Az ablakok mellett fából készült könyvespolcok sorakoznak, tele régimódi könyvekkel, amiknek a bőrborítója és az aranyozott címke az évek során megfakult. A fa polcok sötétbarna színűek, a régi könyvek illata belengi a levegőt. A csendet csak a lapozgatás, és a diákok suttogó beszélgetései tölti be. Az egyik asztalnál két diák jegyzetel és olvas, arcukon a koncentráció jelei. Egy másik asztalnál egy fiatal lány tanul, időnként a telefonjára pillantva, majd visszatérve a könyvekhez. Az ablakok előtt régi székek és asztalok állnak, elegáns antik szőnyegek borítják a padlót, mindez egy időtlen, nyugodt hangulatot áraszt, ahol a tudás keresése és a könyvek varázsa találkozik.

– Ott van egy szabad asztal – mutattam a könyvtár végébe egyik kezemmel, Daniel pedig bólintva jelezte, hogy menjünk.

– Úgy látom kezd komolyodni ez a dolog közted meg Finn között – hozta fel azt, amiről most a legkevésbé szerettem volna beszélni, így felsóhajtottam. – Tévedek?

– Nem – emeltem rá tekintetem kedvetlenül. – Csak az egész olyan... Semmilyen. Kedvelem, de talán nem eléggé. Tudod, amíg nem beszéltünk azt hittem, halálosan szerelmes vagyok. Most meg... – vontam vállat egy fintorral.

– Nem érzed magadénak – fejezte be helyettem, mire bólintottam. – Finn néha elveszti a fejét és túlzottan próbál mindent is elérni. Sietteti a dolgokat, de tényleg kedvel téged.

– Ezt észrevettem – gondolkodtam el azon, hogy ma majdnem megcsókolt, de nem említettem meg Danielnek. – Kissé hirtelen haragú is.

– Ki? Finn? – nevetett fel. – Finn egyáltalán nem az.

– Ma nagyon úgy tűnt, hogy de – biccentettem, mire Daniel meglepetten megvonta vállait.

– Fura, nem szokta felkapni a vizet.

– Én csak érdeklődtem mi van veletek, mert rossz nézni, amit csináltok – fakadtam ki, mire Daniel mintha megértett volna valamit bólintott egy nagyot. – Tényleg nem fogjátok elmondani nekem, hogy mi van?

– Nincs mit elmondjunk.

– Daniel – vetettem rá szúrós pillantásokat, de erre is csak a fejét rázta, egy "Most mi az?" tekintettel. – Ahj, megőrülök ettől az egésztől!

– Van elég bajod neked nélkülünk is, szóval ne miattunk aggódj – rázta fejét egy mosollyal.

– De fontosak vagytok nekem – erősködtem.

– Camilla – vonta fel szemöldökét, hogy fejezzem be.

– Jó, értettem – nevettem miközben védekezően széttártam karjaim. – Nincs több faggatás, ígérem!

Miután végre megérkezett April és Benedict is mind a négyen dolgozni kezdtünk a projekten. April Daniellel, én pedig Benedicttel. Előszedtünk egy csomó könyvet, füzetet, meg térképet, hogy biztosan jól dolgozzunk. Folyamatos ötleteket dobáltunk, hogy mivel tudnánk kicsit élénkebb prezentációt előadni majd Mr. Diaz óráján, közben minden fontos dolgot lejegyzeteltem a füzetembe. A könyvtár egyik legcsendesebb sarkában ültünk, és egyre jobban elmerültünk a történelemben és a projekt részleteiben. Az idő úgy repült, hogy szinte észre sem vettük.

Amikor végre ránéztem az órára, döbbenten láttam, hogy már rég itt az idő, hogy befejezzük a munkát és hazainduljunk. A könyvtár terében már csak egy-két diák ült, akik szintén az utolsó simításokat végezték el a feladataikon, sőt, April és Daniel már rég hazamentek, mert idegbajt kaptak egymástól.

– Lassan ideje indulni – böktem meg Benedictet, aki még mindig bele volt merülve a történelembe.

– Igen, ideje befejezni – pakolta egymásra jegyzeteit. – De jó volt veled dolgozni, szép munkát végeztünk!

– Tényleg elég jól haladtunk – ismertem el miközben fellapoztam mind a hét oldalt, amit tele írtam különböző variációkkal.

Összeszedtük a cuccainkat és összepakoltunk, minden könyvet visszavittünk oda, ahonnan elhoztuk, majd kilépve a hideg levegőre elköszöntünk egymástól.

– Nagyon jó kis csapat vagyunk, nem? – kérdeztem egy mosollyal Benedictet.

– Az biztos – ismerte el egy bólintással. – Holnap találkozunk!

– Igen, holnap – integettem.

Az októberi délutánon az égbolt szürkésbarna színeivel jelezte, hogy hamarosan elérkezik az este. Az őszi levelek ropogtak cipőm alatt, és az enyhe szél hangja egyfajta melankolikus hangulatot teremtett, ami tökéletesen illett a gondolataimhoz.

A járda szélén sorakozó fák színes levelei szépen hullottak le, ahogy elhaladtam mellettük. Éreztem a hűvös levegő simogatását az arcomon, és közben egyfajta nyugalom öntött el, ami csak egy csendes őszi sétánál található meg. Néha-néha a földre néztem, ahogy a levelek közé lépkedtem, és próbáltam elfojtani a felmerülő gondolataimat.

Finn, aztán Daniel. Aztán megint Finn, és újra Daniel.

Ahogy tovább sétáltam, felmerül bennem, hogy talán mindkét fiú mellett lehetne helyem, vagy legalábbis tanulhatnék tőlük valamit az életről és a kapcsolatokról. Finn és Daniel különböző oldalait mutatták meg nekem, és most azon gondolkodom, hogy mit jelent számomra a két ember, akit egyszerre kedvelek, és hogy mit hoz a jövő. Szeretném megérteni, hogy melyikük iránt van több érzésem, és vajon a barátság vagy valami több irányába tartok-e.

Finn egyértelműen kedvel, Daniel viszont csak egy barát, ne legyél hülye Camilla!

A házunkhoz közeledve a szürkület egyre inkább belepte a környéket, és az utcai lámpák fényénél kicsit megálltam, hogy szemügyre vehessem a környéket. Mindig is vonzott az ilyen őszi éjszakák szépsége.

Kissé dideregve léptem be az ajtón, de bent szerencsére kellemes meleg ölelt körbe. Felakasztottam a kulcsomat, majd kibújtam a a kabátomból, és beljebb sétáltam.

– Sziasztok – köszöntem jókedvűen, de csak David volt a házban.

Megrémülten néztem rá, a szívem majd kiugrott a helyéről, annyira megijedtem, hogy miért nincs itthon Daphne. Sosem vállal esti műszakot, akkor mégis hol van?

– Anya? – sétáltam be a nappaliba kérdően, majd újra körbefordultam hátha csak nem láttam őt.

– Barbéknál tölti az éjszakát – válaszolt fáradtan és lehangoltan David, mire értetlenül felnevettem.

– Dehát... miért?

– Camilla, csak menj fel a szobádba, kérlek! Anyád jól van, ne aggódj – zavart el, mire szót fogadtam és felmentem.

Nem lehet akkora baj, igaz?