– Képzeld, Mr. Diaz projekt munkákat osztott ki tegnap, és kettesével kell dolgoznunk. Szerinted ki lett a párom? – néztem fel Markra miközben reggeliztem.

– Csak nem Camilla? – vigyorgott.

– Nem – ráztam fejem. – April.

– April? – kérdezett vissza meglepetten.

– Igen, April – sóhajtottam. – Nem tudom hogy fogjuk megoldani, mert konkrétan semmibe sem értünk egyet. Viszont kéne a jó jegy.

– Szerintem ha kicsit több időt töltötök együtt akkor megkedvel. Nem vagy te rossz srác, csak Aprilnek erre még rá kell jönnie.

– Lehet – biccentettem, majd öntöttem magamnak kávét. – De szeretnélek megkérni valamire.

– Mégpedig? – vonta fel szemöldökét kíváncsian.

– Iskolán kívül is lehet dolgozni a projekten, szóval valószínűleg néha itt lesz April az elkövetkező négy hétben – még be sem fejeztem a mondandómat, de Mark szája már fülig ért. – Tudom, hogy szeretnéd megismerni meg minden, de szükségem van arra, hogy a munkára koncentráljon. Persze nem azt mondom, hogy ne szólj hozzá, tőlem beszélgessetek nyugodtan, csak mikor éppen a törin dolgozunk hagyd békén.

– Ez egyértelmű, nem fogok zavarni.

– Köszönöm – bólintottam megkönnyebbülve.

– Csak egy kérdés – szegezte rám mutatóujját, mire kérdően néztem rá. – Mikor jön? Tudod, csak mert szeretnék normális kinézni, meg ilyenek – nevetett fel miközben kávéjába kortyolt.

– Szólok előtte, nyugi – forgattam szemem röhögve, mire Mark egy pacsira nyújtotta a kezét.

– Tényleg, a grillezéshez mit szóltak? Jönnek a srácok? – jutott eszébe, mire homlokomra csaptam, mert elfelejtettem említeni a srácoknak.

– Elfelejtettem szólni nekik.

– Ki gondolta volna? – tette fel a kérdést szemeit forgatva. – Akkor szólj nekik ma, de ne felejtsd el!

– Jó, úgy lesz – emeltem fel kezeimet védekezően, majd a kanapéhoz sétáltam a táskámért. – Na léptem, ha délután nem jövök haza, akkor a drága apánk megint plusz köröket futtatott velem, és kipurcantam!

– A múltkori meccs után már csak leáll ezzel a plusz körös faszsággal – fintorgott Mark, mire reménytelenül megvontam a vállamat.

– Nem fog, hisz mindketten tudjuk milyen.

– Beszélek vele – ajánlotta fel, mire azonnal fejemet ráztam.

– Ne. A végén az lenne, hogy én vagyok a drága kis védtelen fiúcska, aki nem képes kiállni magáért. Hagyd a francba, már megszoktam!

– De Daniel, túlhajszolod magad – pillantott rám szánakozva, mire keserűen felnevettem.

– Nem is, mindent kézben tartok. Egész jó a jegyeim, a foci is jól megy. Megoldom.

– Ez akkor sem mehet így, hogy azért ilyen kegyetlen veled, mert a fia vagy – rázta fejét. – Én csak azt mondom, hogy vannak a csapatban sokkal gyengébb diákok is, mégis te futsz plusz köröket.

– Lehet, hogy igaza van. Néha én is érzem magamon, hogy gyengébb a teljesítményem. Szükségem van azokra a plusz körökre – vontam vállat sóhajtva.

– Francokat van igaza – horkant fel idegesen Mark.

– Akadjunk le a témáról – köszörültem meg torkomat, majd az ajtóhoz kullogtam.

– Te már mész is? – kérdezte anyám, aki a lépcső tetejéről sétált lefelé, miközben kontyba fogta barna haját.

– Megyek – bólintottam.

– Vigyázz magadra, szeretlek – mosolygott rám.

– Vigyázok, és én is – hadartam, majd kiléptem az ajtón.

Mostanában egyre többet gondolkodom azon, hogy talán igaza van Marknak, és az apánk tényleg túl szigorúan bánik velem. Észrevettem, hogy valóban vannak nálam rosszabb focisták a csapatban, de nekik valahogy sosem kell plusz köröket futniuk. Ez elég igazságtalannak tűnik, és kezd kicsit túlterhelni.

Azért érzem igazságtalannak, mert hiába adok bele mindent az edzéseken, mintha sosem lenne elég jó. Mindig van valami újabb kihívás vagy plusz feladat, amit nekem kell teljesítenem, míg mások lazán megússzák a hibáikat. Egyik srác például állandóan elrontja a passzokat, mégsem kap érte külön büntetést, nekem viszont egyetlen rossz lövés után is extra futóköröket kell tennem. Ez az egész kezd olyan érzést kelteni bennem, mintha az apánk direkt engem akarna kipécézni, hogy bizonyítsam a rátermettségemet, miközben másoknak elnézi a hibákat. Azt sem értem, hogy miért pont nekem kell mindig példát mutatnom, mikor a többiek is ugyanúgy tagjai a csapatnak.

Ráadásul az a tény, hogy apánk az edzőm, különösen nehézzé teszi a helyzetet. Mindenki azt gondolja, hogy előnyben vagyok, de valójában épp ellenkezőleg, folyamatosan próbálom bebizonyítani, hogy nem csak a fia vagyok, hanem egy jó játékos is. Az állandó nyomás és a plusz feladatok miatt pedig néha úgy érzem, mintha sosem lehetnék elég jó az apám szemében. Ez az állandó igazságtalanság és túlterheltség lassacskán kikészít, és nem tudom, meddig bírom még ezt a tempót.

Beültem az autómba, és elindultam az iskolába. Az ablakokat lehúztam, hadd jöjjön be a friss reggeli levegő. Bekapcsoltam a rádiót, és amint megszólalt az egyik kedvenc dalom, énekelni kezdtem. Jó volt kicsit kiengedni a gőzt, és hagyni, hogy a zene teljesen átjárjon.

Ahogy vezettem, néha elkalandoztak a gondolataim. Egyre többször gondoltam Camillára. Emlékeztem, milyen volt a mosolya, amikor tegnap felénk fordult. Az a pillanat különösen megragadt bennem, amikor rám nézett azokkal az igéző óceánkék szemeivel és elmosolyodott.

Miközben közeledtem az iskolához, egyre inkább arra koncentráltam, hogy mi vár rám a nap folyamán. Mégis, újra és újra visszatértek Camillával kapcsolatos gondolataim, mintha a jelenléte mindig ott lenne a háttérben. Az utolsó kanyar előtt még egyszer elmosolyodtam, amikor eszembe jutott az a pillanat, majd újra visszatértem a valóságba, és behajtottam az iskola parkolójába.

Mikor már a folyosón sétáltam, körülöttem nagyobb csapatok sétálgattak, néhol nevetést hallottam, máshol különböző témájú beszélgetések bontakoztak ki. Ahogy bekanyarodtam az egyik sarkon, meghallottam pár évfolyamtársamat, akik arról beszéltek, hogy Camilla többször járhatna bulizni, ha olyan táncokat nyomna le, mint a múltkori buliban. A szavaik hallatán azonnal dühöt éreztem. Mégis hogy lehetnek ekkora gyökerek, hogy mindnyájan csak azután figyelnek fel rá, hogy táncolt egy buliban? Érdekes, eddig mindenki számára láthatalan volt, most meg itt csorgatják a nyálukat, mint az éhező kutyák.

A lábaim akaratom ellenére feléjük vonszoltak, és ahogy közelebb értem, egy gúnyos mosoly jelent meg az arcomon.

– Camilla foglalt, szóval szálljatok le róla rohadt gyorsan – közöltem velük határozott hangon, mire a srácok egy pillanatra megdermedtek, majd zavartan elhallgattak.

Én pedig folytattam utamat, remélve, hogy ezzel egyértelműen tudtukra adtam, hogy Camilla nem az ő szórakozásuk tárgya.

Sosem értettem, hogy miért jó az a fiúknak, ha csak azért próbálnak meg a lányok közelébe férkőzni, mert tetszik nekik a testük. Ez számomra valahogy mindig is érthetetlen volt. Én is sok lánnyal kerültem már érdekes helyzetbe, de mindig amiatt hátráltam meg, mert valami nem működött kettőnk között, nem pedig azért, mert csak a testükre ment ki a játék, vagy arra hogy kihasználjam őket.

Nem mondom, hogy nem voltak lehetőségeim, mert voltak, de számomra mindig fontosabb volt a valódi kötelék, az igazi vonzalom, mint az, hogy csak fizikailag legyek együtt valakivel. Számomra a testi vonzalom önmagában nem elég. Szerintem az olyan olyan lány sokkal többet ér, aki megért, mint az aki csak néhány kalandra vágyik veled. Épp ezért nehéz elviselni, hogy a srácok csak Camilla testére figyelnek, miközben én látom benne a különleges embert, aki ő valójában.

Tesivel kezdünk, szóval az osztály nagy része a folyosón flangál, és mivel nem látom a srácokat megállok egy ablak mellett, majd a falnak dőlve nézek körbe.

A folyosó nyüzsgő kavalkádjában diákok sétálnak össze-vissza, mindenféle irányba. Színes hátizsákjaikkal és különböző stílusú öltözékeikkel szinte szivárványt alkotnak. A beszélgetések hangja és nevetés tölti be a teret, visszhangozva a magas mennyezet alatt. Baráti társaságok állnak meg csoportokban, egymás vállára csapnak, vagy épp összesúgnak egy-egy pletyka vagy titok felett. A szekrények ajtajainak csapódása és a cipők zajos koppanása adja a háttérzajt, miközben mindenki igyekszik az osztályterembe vagy a következő órára. Az egész folyosó élettel teli, egy pillanatra sem áll meg senki, és mindig mozgás van.

A nagy forgás közepette megláttam Camillát, aki velem szemben állt a sarokban szintén egyedül, és úgy nézte fel-alá járkáló diákokat nézte, mintha nem is tartozna közéjük. A hosszú barna haját szabadon hagyta, és az apró kócos tincsek lágyan keretezték az arcát. Azok az óceánkék szemei mintha kissé elkalandoztak volna valamerre a távolba, közben idegesen a száját harapdálta, és néha feszültséget láttam megjelenni arcán. Próbáltam rájönni, vajon mi járhat a fejében, de inkább csak azon töprengtem, hogy odamenjek-e hozzá. Végül ellöktem magam a faltól, és egy magabiztos mosollyal indultam el felé, ha már mindketten egyedül ácsorogtunk a folyosón.

– Jó reggelt – léptem mellé magabiztosan, közben kicsit ki is húztam magam, de Camilla pislogás nélkül bámulta a földet, és már olyan erővel harapta az alsó ajkát, hogy féltem vérezni fog. – Mi a baj? – tettem vállára a kezem, mire hirtelen rám pillantott és ő is kihúzta magát, majd eltűrte a haját.

– Bocsánat, elég rosszul aludtam az éjjel, és nem teljesen vagyok itt fejben – fogta fejét, közben torkát köszörülte.

– Baj van? – kérdeztem újra, kissé nyomatékosítva a kérdést.

– Nincs – rázta fejét, de szemei másról árulkodtak. Olyan kedvetlen volt, és valahogy hiányzott az a ragyogás, amit általában minden nap sugározni szokott.

– Biztos? – hajoltam kicsit lejjebb, hogy egy vonalban legyen az arcunk, és a szemembe nézzen.

– Nem tudom – emelte rám fátyolos tekintetét miközben tehetetlenül megrázta a fejét. A hangja megremegett, amitől megsajdult a szívem, így gondolkodás nélkül magamhoz öleltem.

Egyik kezemmel hátát simogattam, míg másikat tarkóján tartottam, hogy minél közelebb tudjam magamhoz. Államat megtámasztottam feje búbján, közben folyamatosan azt ismételgettem, hogy nyugodjon meg, mire ő egyre keservesebben sírt karjaimban. Nem tudtam mit csináljak, mert bárhogy próbáltam megnyugtatni csak sírt és sírt, ez pedig megijesztett, mert az okát nem árulta el, és féltem, hogy valami nagyon rossz dolog történt.

– Gyere, menjünk ki a levegőre, egyébként is tesi lesz, szóval a portás kienged – toltam el magamtól arra a kis időre, amíg ezt elmondtam, majd mikor bólintott átkaroltam a vállát és így vezettem végig a folyosón.

Amíg ő előttem sétált én mögötte haladtam, és csöndben hallgattam ahogy néha szipog egyet, majd mikor kiértünk az iskola elé megállt a kapu menti kerítés mellett, felült a nagyjából derekáig érő betonfalra, és fejét lógatva figyelte a földet.

– Szeretnél beszélni róla? – támaszkodtam meg mellette miközben a parkolót néztem. Örültem volna, ha elmondja mi baja van, mert segíteni szeretettem volna.

Zavartan összefonta maga előtt a karjait, közben kicsit megrázkódott a hideg levegőn, ezért kibújtam a pulcsimból és a kezébe nyomtam.

– Vedd vissza, meg fogsz fázni – törölte meg szemeit saját pulcsijának ujjába, majd visszanyújtotta felém a fekete kapucnis felsőmet.

– Nem, nem! – tiltakoztam. – Inkább megfázom, mint hogy lássam, hogy dideregsz. Vedd fel a pulcsit, jól fog állni!

– Köszönöm – pislogott rám először kissé értetlenül, de végül felvette a pulcsimat.

– Szóval, szeretnél mesélni?

– Nem akarlak ezzel untatni, hosszú az egész, és lehet csak túlreagálom – legyintett kedvetlenül.

– Mondd nyugodtan, szívesen meghallgatlak.

– Tegnap reggel Daphne és David elég idegesek voltak, és Daphne talán sírt is, ami rájuk egyébként egyáltalán nem jellemző, mert a tizenhét évem alatt egyszer sem halottam őket veszekedni – kezdte, hangja pedig minden egyes szó után egyre halkabbá vált, míg végül el nem csuklott, és megint pityeregni kezdett. – April azt mondta, hogy biztosan csak egy kis vita és semmi komoly, és én szerettem volna hinni neki, de ma reggel arra mentem le a konyhába, hogy veszekednek egymással, Daphne megint sírt, David meg fel-alá járkált a házban, és fogalmam sincs mit történik – néztem, ahogy ujjaival pulcsim alját gyűrögeti, és éreztem, hogy nagyon mélyen érinti ez az egész. – Két napja teljesen szét vagyok esve, alig tudok aludni, mert folyton azon jár az agyam, hogy mi lehet velük. Elmondani nem tudom mennyire nyomaszt ez az egész – emelte rám könnyes szemeit elfúló hangon, én pedig nagyon nehezen tartottam vissza magam attól, hogy karjaimba zárjam, és letöröljem könnyeit ujjaimmal. – Csak annyit látok, hogy minden nap egyre kevesebbet beszélnek egymással, és mindketten nagyon idegesek, és ezt egyszerűen nem bírom elviselni – a szomorúsága és aggodalma egyértelmű volt, mert tudom, hogy nagyon fontos neki a családja, de hirtelen nem tudtam, mit tegyek.

Próbáltam valami megnyugtató dolgot mondani, hogy enyhítsem a szorongását, de sosem voltam a vigasztalás embere.

– Nagyon sajnálom, hogy ezt át kell élned. Tudom, hogy nehéz látni, ha azok akiket szeretsz veszekednek. Azt viszont megígérem, hogy nem vagy egyedül ebben. Itt vagyok, hogy meghallgassalak, és ha bármiben tudok segíteni, csak szólj. Nem akarom, hogy egyedül érezd magad ebben.

Camilla magára erőltetett egy fáradt mosolyt, majd kitárta karjait, és arra várt, hogy megöleljem. Nyilván nem kellett kétszer mondani, már elé is léptem és szorosan karjaimba zártam azt kívánva, bárcsak örökké így tarthatnám, hogy ne essen bántódása.

– Köszönöm, Daniel – suttogta mellkasomra, mire egy alig észrevehető mosolyt jelent meg az arcomon miközben vigasztalásképp haját simogattam.

Sokkal jobban szeretném, ha nem lenne szomorú. Fáj látni, hogy szenved, és tényleg szeretném, ha tudná, hogy nem kell egyedül megoldania ezt a helyzetet. Őszintén szólva, szívesen vállalnám a terheit, ha ezzel enyhíthetném a fájdalmát.

Az ölelés már kezdett kicsit hosszabbá válni, mint azt terveztem, és bár nagyon jól esett számomra is, muszáj voltam elengedni, mert meghallottam Finn hangját. Nem szerettem volna, ha félreért valamit, ezért elengedtem Camillát, és hátráltam tőle két lépésnyit, hogy természetesnek tűnjön a szituáció, mire a srácok ideérnek. Finn felé kaptam a tekintetem, és próbáltam rájönni, hogy vajon látta-e az ölelést, mert ha igen, akkor nagyon pipa lesz rám, azt pedig nem szeretném.

Bár csak egy baráti ölelés volt, semmi több.

– Hát ti? – vonta fel meglepetten sötét szemöldökét Finn, és bár a kérdést úgy tette fel, hogy "ti", csak engem figyelt.

– Titeket vártunk – válaszoltam a lehető legtermészetesebben, mire Finn pislogás nélkül meredt rám, végül bólintott, de nem tűnt úgy, hogy el is hitte amit mondtam.

– Jó reggelt Camilla – ült le a lány mellé nagy mosollyal, mire Camilla rá emelte tekintetét, és kedvesen elmosolyodott. – Hogy vagy ma?

– Jól, köszi – mosolygott rá a lány.

Miért hazudik?

– Örülök – bólintott Finn, majd egy laza mozdulattal ellökte magát a kerítéstől, és átkarolta a vállamat. – Na mit gondolsz, a múltkor meccs után megint odavág neked Mr. North? Plusz körök, meg minden?

– Hát, nem lenne meglepő – sóhajtottam. – Mintha nem lenne jobb dolga, mint engem cseszegetni.

– Hát ez az! – lépett mellém Blake. – Majd megint jön azzal, hogy a több futás javít a teljesítményeden, miközben a legjobbak között vagy.

– Az apádat ismerve ma is vár rád egy kis extra futás – csatlakozott Casper is, mire egy amolyan "Kösz a biztatást" fejjel fordultam felé. – Bocs tesó, de tudjuk milyen – vont vállat, és végülis igaza van.

– A meccs után nem mondott semmit? – érdeklődött Finn, mire fejemet ráztam.

– Annyit, hogy nem vagyok elég elszánt.

– De ez nem igazságos – szólalt meg mellettünk Camilla, mire mind a négyen egyszerre fordult felé. – Daniel így is mindent belead, Mr. North mégis állandóan plusz köröket futtat vele. Miért van az, hogy a többi srácnak nem kell futni, pedig rosszabbul teljesítenek?

– Ezt én sem értem, de a szigor az szigor. Mr. North egyszerűen ilyen – vontam vállat nemtörődöm stílusban, bár az, hogy Camilla kiállt mellettem megindított bennem valamit.

– Attól még nem szabadna, hogy így bánjon veled – rázta a fejét a lány, mire a haja az arca elé került. – Az, hogy Mr. North csak neked ad plusz feladatot nagyon nem fair.

– Na, legalább tudjuk, hogy Camilla mellettünk áll! – öklözött a levegőben Casper, mire mind felnevettünk. – Majd ő megvéd minket Mr. North szigorától.

– Mr. North-tól sajna semmi sem képes megvédeni – motyogtam fújtatva miközben egy követ rugdostam.

– Szóval te vagy a mi kis testőrünk? – engedett el Finn, majd áttért Camilla mellé, és kérdően vigyorgott rá, miközben átkarolta vállát.

– Úgy tűnik – nevetett a lány, mire szúrós tekintettel fordultam a másik irányba.

Olyan szarul csinálja ezt az egészet Finn, hogy az már fáj.

︎♡︎♡︎♡︎

– Daniel, plusz három kör! – fújt a sípjába apám, mire idegesen felhorkantam és a számat kezdtem harapdálni, hogy ne szóljak vissza.

– Meglesz – bólintottam gúnyos mosollyal, majd mérget sem vetve arra, hogy az egész osztály megszánva néz rám elindultam.

Miközben futok a légzésem ütemesen, de egyre nehezebben követi lábaim ritmusát. Érzem, ahogy a fáradság szép lassan kezd eluralkodni rajtam, de mindhiába, mert nem adhatom fel. Mr. North megint plusz három kört követel tőlem.

Miért mindig én vagyok a célpont? - kérdezem magamtól, miközben egyre gyorsabban kocogok. A legutóbbi meccsen egész jól teljesítettem, még gólt is lőttem, és ez a hála? Plusz három kör? Egyébként is, ha romlik a teljesítményem - márpedig szerintem nem romlik, azzal mit ér el, ha többet kell futnom? Csak jobban elfáradok, aztán csodálkozik, hogy nem bírom az edzéseket.

Ahogy egy újabb kört futok, próbálom megfogalmazni a saját érzéseimet. Még mindig nem értem, miért mindig velem van a probléma. Miért nem tud Mr. North egy kicsit kedvesebb lenni, vagy legalább elismerni a munkámat? Néha úgy érzem, mintha a futás csak egyfajta büntetés, ami nem is ér semmit.

Miután végeztem a futással és visszatértem a kiindulópontba, megláttam, hogy Camilla és az apám éppen beszélgetnek. Azonnal elkezdtem figyelni őket távolról, és próbáltam kivenni, miről beszélgetnek.

Az igazat megvallva, kiváncsi vagyok, vajon miről beszélgetnek. Camilla olyan figyelmesen hallgat, hogy az már szinte zavaró, Mr. North pedig megállás nélkül beszél. Azt le tudom olvasni apám szájáról, hogy futásról van szó, Camilla pedig időnként bólint egyet, mintha megértené a dolgokat.

Remélem Camilla nem kezdte el kifaggatni apámat arról, hogy miért futtat velem plusz köröket, mert akkor ő lesz a következő, akit kipécéz magának.

Sípszóra leszek figyelmes, majd arra, hogy Camilla vállat vont, és futni kezd. Azonnal az apám elé kocogok, majd kérdően fordulok a lány után, aztán apám ítélkező szemeibe nézek, hogy elárulja mégis mi a franc folyik itt.

– Miért fut? – kérem számon olyan szárazon, hogy egy ítélkező pillantással felvonja szemöldökét, én pedig kissé elszégyellem magam, hogy ilyen hangnemben beszélek az apámmal.

– A kis barátnődnek eléggé nagy a szája, szóval gondoltam nem árt, ha fut még egy keveset.

– Tessék? – röhögtem fel elképedve. Az még oké, hogy velem ezt csinálja, na de hogy Camillával? Azért álljon meg a menet.

– Számon kért, hogy mi jogon futtatok a saját fiammal plusz köröket, és másokkal miért nem, miközben sokkal rosszabbak fociban, mint te.

Tudtam én, hogy nem fogja szó nélkül hagyni...

– Akkor sem küldheted el őt is plusz köröket futni, ez akkora faszság! – csattantam fel miközben pólóm aljába töröltem homlokomat.

– Figyelj oda, hogyan beszélsz velem – lépett közelebb fenyegetően, mire én hátrálni kezdtem.

– Nem félek tőled – nevettem az arcába, mire fejét rázva hátrébb lépett.

– Bárcsak az edzések is olyan jól mennének, mint a visszapofázás!

– Kurvára elegem van belőled – ráztam fejem csalódott mosollyal, majd hátat fordítottam, és elindultam.

– Most meg hová mész? – kiáltott utánam, mire megtorpantam és visszafordultam felé.

– Futok még pár kört a kis barátnőmmel, tudod, romlik a teljesítményem – köptem a szavakat a lehető legutálatosabb módon.

Azonnal Camilla után eredtem, hogy bocsánatot kérjek tőle az apám miatt, amiért ekkora bunkó volt vele.

Futás közben az apám szavai visszhangzottak a fejemben. Elgondolkodtam azon, hogy nem csak az edzőm, de az apám is, mégsem tudja normálisan kezelni a dolgokat, pedig csak egy kis megértésre lenne szükség. Kívülről nézve talán mindez érthető, de mikor én vagyok a célkeresztben, akkor egészen más a helyzet. Az egész olyan, mintha folyton többet akarna kihozni belőlem, teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy ez már sok.

– Camilla – kiáltottam a lány után mikor megláttam, mire meglepetten megtorpant.

– Daniel, te meg mit... – ráncolta szemöldökét. – Ugye nem küldött még plusz kört futni?

– Nem, önszántamból vagyok itt – ráztam fejem miközben a lány felé sétáltam, aki kifulladva kapkodta a levegőt.

– Miért?

– Bocsánatot szeretnék kérni az apám miatt, tudom, hogy engem próbáltál megvédeni, de felesleges – ráztam fejem egy keserű mosollyal.

– Akkor sem fair amit veled csinál – sóhajtott miközben csípőre tette kezeit, hogy kifújja magát.

– Hozzászoktam már – vontam vállat.

– Amúgy, azon gondolkodtam, hogy nem futok tovább, hanem itt megvárom amíg vége nem lesz az órának, aztán szépen visszasétálok – helyezte át térdeire apró kezeit, majd kissé előre dőlt, és így próbálta rendbe szedni lélegzetét.

– Okos lány – biccentettem elismerően, miközben letörölhetetlen vigyor jelent meg a képemen.

– Te menj vissza nyugodtan, mára eléggé kimerített megint az a seggfej – legyintett, majd mikor eszébe jutott, hogy az a seggfej az apám a szája elé kapta kezét. – Ne haragudj, bocsánat!

– Semmi baj – röhögtem. – Mondtak már rá rosszabbat is. Egyébként meg tényleg egy seggfej, szóval még csak nem is hazudtál.

– Akkor is – nevetett fel, én pedig mosolyogva figyeltem minden egyes mozdulatát. – Menj nyugodtan.

– Most tényleg elutasítod, hogy ez – mutattam végig magamon nevetve, mire Camilla felkacagott. – itt maradjon veled az óra további részében?

– Hát nem is tudom – tettetett gondolkodást, közben az eget kezdte bámulni, és pedig az ő arcát.

Bátran ki merem jelenteni, hogy nem láttam még nála szebbet.

– Amúgy April hol van? – törtem meg a csendet.

– A családjával meglátogatták a nagyszülőket, ezért nem jött ma – magyarázta meg, mire bólintottam egyet.

– Na és a Finn-üggyel mi a helyzet?

– Olyan fura – húzta grimaszra ajkait. – Tökre bírom meg minden, de valahogy mégis olyan frusztráló a közelében lenni.

– Talán azért, mert még új neked ez az egész.

– Lehet – bólintott. – De örülök, hogy végre szóba áll velem, és tudja ki vagyok. Végre nem vagyok láthatatlan számára!

Számomra sem vagy láthatalan, azóta nem, hogy aznap a folyosón Finn-ről áradoztál.

– Igen. Tudtam, hogy megoldod  – mondtam elismerően, törekedve arra, hogy ne legyen átlátszó a viselkedésem.

– Nélküled nem ment volna – mosolygott rám, és őszinte leszek, utáltam magam, amiért ebben a percen azt kívántam, bárcsak sosem segítettem volna neki. Önző vagyok.

– Nem tettem semmit – vontam vállat.

– Ne szerénykedj már! – ütött a vállamba játékosan amitől őszinte mosoly jelent meg arcomon. – Egyébként, köszönöm a reggeli kis beszélgetést. Sokat jelent számomra, hogy segíteni próbálsz!

– Mire valók a barátok? – tettem fel a költői kérdést úgy, mintha tényleg csak a barátja szeretnék lenni.

– És tudom, hogy neked is sok gondod van, szóval ezért is szeretnék elnézést kérni, mert így elég önző alaknak tűnök, és... – kezdte hadarva, közben kezeivel össze-vissza mutogatott amin felnevettem, mert rendkívül aranyosnak találtam.

– Egyáltalán nem vagy önző, Camilla – vágtam közbe, mire csendben maradt és rám emelte kék szemeit. – Örülök, hogy megbízol bennem annyira, hogy elmondod a problémáid. Tényleg segíteni szeretnék!

– Fejezd már be, mert sírni fogok – temette tenyerébe arcát miközben aranyosan nevetett.

– Azt ne, mert nagyon rosszul kezelem, ha valaki sír.

– Szerintem pont ellenkezőleg – engedte le kezeit. – Nagyon jó társaság vagy, ha sír az ember.

– Komolyan? – nevettem fel meglepetten, mert szerintem borzalmas vagyok, ha valaki sír. Csak állok ott, és nézek, hogy vajon mit tegyek annak érdekében, hogy jobban érezze magát az illető.

– Aha – bólogatott.

Beszélgetve sétáltunk vissza az iskolába, közben megemlítettem neki a hétvégi grillezést is, szerencsére April és ő is ráérnek, szóval elvileg mindketten részt vesznek majd rajta. Mark nagyon örülni fog, az biztos.

A kapu előtt Camilla éppen felnevetett valamin amit mondtam, így én is mosolyogtam, de mikor felemeltem a fejem és szembe találtam magam Finn-nel aki pislogás nélkül meredt rám olyan érzés volt, mintha pofon vágtak volna. Azonnal eltűnt a széles vigyorom, és azon kezdtem gondolkodni, hogy mit mondjak Finn-nek.

– Figyelj, én most megyek – mondtam Camillának anélkül, hogy ránéztem volna, majd elindultam Finn felé, aki eközben egymásba fonta karjait.

– Hát szia – mosolyogott rám, de nagyon nem kedvesen. – Újonnan Camillával sétálgatsz?

– Barátok vagyunk, miért akkor probléma ez? – kérdeztem egy értetlen mosollyal. Próbáltam menteni a menthetőt.

– Barátok mi? – horkant fel. – Nem vagyok vak, North!

– Igen, barátok – erősítettem meg magabiztosan a köztem és Camilla közötti barátságot.

– Jézusom, legalább ne kamuzz itt nekem! Tudhattam volna, hogy valamit titkolsz előlem – nevetett fel miközben fejét rázta. – Tudja egyáltalán, hogy belezúgtál?

– Finn, félreérted – próbáltam menteni a menthetőt, de egyik kezét megemelve jelezte, hogy fejezzem be.

– Figyelj, a legjobb haverom vagy, és nem fogok összeveszni veled egy lány miatt, de azt is tudnod kell, hogy lemondani sem fogok róla a kedvedért – mondta elszántan, közben ellökte magát a kaputól. – Hagyjuk, hogy ő válasszon!

Hát ezt jól elcsesztem!

– Tudod mit? Nem sajnálom az egészet, mert én legalább azelőtt felfigyeltem rá, mielőtt abban a ruhában láttam a buliban – mondta besokallva, mert a mai nap már minden mindegy volt.

Vállat vontam, közben rámosolyogtam, hogy értse; kihívás elfogadva.

– Akkora pöcs vagy – sétált el mellettem olyan tempóval, hogy majdnem fellökött, én pedig csak bámultam utána.

Naplót fogok vezetni arról, hogy hányszor hívnak pöcsnek egy nap.

Finn persze egyből Camilla nyomába eredt, majd mikor mellé ért gyorsan átkarolta és biztosra ment, hogy mindezt én is lássam, sőt, rám is nézett és szemtelenül vigyorgott egyet, mintha ezzel akarna visszavágni azért, mert én meg Camilla együtt sétáltunk vissza az iskola elé. Nagy ügy, semmi olyan nem történt, ami ne baráti lett volna. Nem értem mit kapja fel a vizet ilyen hülyeségeken.

Haverok vagyunk, így alap dolognak kellene lennie, hogy tudja, nem fogom elrontani a köztük alakuló dolgokat csak azért, mert belehabarodtam Camillába.