Amilyen váratlanul bukkantál fel, olyan gyorsan tűntél el. Az egyik pillanatban még előttem álltál, a másikban pedig köddé lettél. Zavartan pislogtam, hiszen nem egyszerű így meglépni előlem. Rukia is tanácstalanul nézett körbe, és mikor a többiek is ideértek, kiderült, hogy már senki nem érzi a lélekenergiádat. Hazudnék, ha azt mondanám: nem voltunk csalódottak. Azok voltunk, nagyon is. Bennem ráadásul valami más is izzott, akárhányszor lehunytam szemeimet, az ajkaid jelentek meg előttem.

Azt hiszem ez volt az a perc, mikor nevet adtam a bennem szüntelen tomboló érzésnek. Beléd szerettem úgy, hogy szinte semmit nem tudtam rólad, és ráadásul ellenfelek is voltunk. A felismerés szégyent hozott magával, és egy csipetnyi zavarral fűszerezte meg így is kusza érzelmeimet.

Afelett még talán szemet tudtam volna hunyni, hogy nem ugyanazért a célért küzdünk, na de azon már nehezebb volt, hogy mindketten fiúk vagyunk. Sose voltam homofób, és szerintem a "ha nem látom nem zavar" hozzáállású emberek táborát gyarapítottam, de eléggé mellkason vágott, hogy nyilvánvalóan meleg, vagy legalábbis biszexuális lettem. Pedig így utólag belegondolva erre már akkor rájöhettem volna, mikor megcsókoltalak.

A váratlan felbukkanásod nem csak ezt a felismerést hozta magával, hanem új reményt is öntött kis csapatunkba, ugyanis megmutattad, még járhatunk sikerrel, ha tovább próbálkozunk.
Ezt biztos nem így tervezted, hiszen ha te nem vagy, sose jutunk át a lidércek földjére. Viszont remélem egy percig sem bánod, hogy mindezek mellé velem is szembe nézhettél. Velem, és talán egy kicsit magaddal is. Elvégre nem csak engem kísértenek démonok..