Sokáig nem láttalak utána, aminek a lelkem egyik apró szeglete mérhetetlenül örült, hiszen nem kellett szembe néznem vágyaim forrásával, vagyis veled. Valami javíthatatlanul megváltozott bennem, mióta megcsókoltalak. Azóta önmagam árnyékaként létezek csupán, mintha azzal a csókkal átadtam volna a lényem egy részét.

A többiek persze hamar észrevették a változást, de hiába kérleltek, nem árultam el nekik, mi a problémám. Nem tehettem. Nem értették volna meg, amit én magam is csak alig értek.

Egyre csak teltek a napok, nekem pedig apránként, de azért észrevehetően kezdett elsorvadni a lelkem. Odaveszett a jókedvem, a kitartásom, a küzdeni akarásom. Ha nem kellett volna megvédeni a barátaim és a családom életét, talán nem is változok többé halálistenné.

Merre jártál akkor, Grimmjow? Miért nem jöttél, mikor neked lételemed a harc, és túlteng benned az uralkodási vágy? Sose kérdeztem tőled ilyesmit, hiszen nem szeretted ha faggatlak, és utálsz magadról mesélni. Kivéve persze, ha olyan a hangulatod. Emlékszem, nagyon örültem, mikor először megnyíltál nekem, és meséltél magadról, az életedről. Csak egy kis apróság volt, mozzanat az egyik napodból, de nekem ez a kis információ is mindent megért.

A többi espadától nem mertem megkérdezni, miért nem tartasz velük soha, elvégre hogy vette volna már ki magát a dolog. Még én is hülyének néztem volna magamat.