Ha az első találkozásunkra nem is emlékszem, de arra igen, mikor változtak meg az érzéseim veled kapcsolatban. Hideg októberi nap volt.. éppen az iskolából igyekeztem hazafelé egy fárasztó nap után, így majdnem észre se vettelek. Meg aztán teljesen úgy festettél, mint egy normális ember. A hajad színét leszámítva persze. Rövid bőrkabát volt rajtad, ha jól emlékszem. Én tuti megfagytam volna benne. Utálok fázni.

Akkor figyeltem fel rád, mikor megcsörrent a telefonod. Különben meg minek egy espadanak telefon? Ezt talán már sose tudom meg. Vitatkoztál valakivel, éreztem a belőled áradó agressziót és dühöt. Pár perc után mérgesen nyomtad ki a hívót, majd a közeli kukák felé hajítottad a készüléket. Az hangos reccsenéssel tört apró darabokra a téglafalon.

Ezután panaszos nyávogást hallottam. Te is felkaptad rá a fejed. Körül néztél, és ha nem rejtőztem volna el, talán észre is veszel. Odasétáltál a szemetesekhez és leguggoltál. Láttam, hogy beszélsz, de nem értettem belőle semmit, közelebb menni pedig nem mertem.

Nem tudom, meddig vártál ott.. és azt sem, hogy miért nem szóltam a többieknek, miért nem harcoltam veled.

Éppen azon voltam, hogy felhívom magamra a figyelmedet, mikor megmoccant valami a szemétkupacban. Meglepődtem. Egy ijedt kiscica közeledett remegő lábakkal feléd. Egy önző, egoista és szadista vadállatnak hittelek akkor, így előre sajnáltam a cicát..

Ám te meglepő gyengédséggel nyúltál felé, és türelmesen megvártad, míg megszokja a jelenléted. Még a fenyegető aurád is megszűnt. A cica feketének tűnt, bár a sok kosztól nem tudtam pontosan megmondani a színét. Olyan volt, mint valami kis nyúlvány. Kék szemei viszont pont ugyanolyan árnyalatúak voltak, mint a tieid. Óvatosan megsimogattad a fejét, az pedig hálásan dörgölődzött hozzád. Kicsit később leültél a koszos betonra, és az öledbe vetted a macskát.

Akkor szinte nem is találtam az állam.. ahogy ott ültél.. teljesen olyan volt, mintha egy másik ember, jobban mondva hollow lennél. Kevésbé vad, kevésbé gonosz.. Nem értettem, hogy lehetsz ilyen kedves. Bár.. kicsit olyan vagy mint a macskák, szóval utólag már értem, miért maradtál ott.

Végül el akartam menni. Rosszul éreztem magam, amiért meglestelek. Valami olyat láttam, amit senkinek nem akartál megmutatni.

Óvatosan hátráltam, de te mégis észrevettél. Tekinteted először döbbent volt, majd lassan beleköltözött a düh és az arrogancia.

-Yo, shinigami- köszöntél szokás szerint, és ajkaid kihívó vigyorra húzódtak.

Azt hiszem bocsánatot kértem, de erre sem emlékszem pontosan, mivel a következő pillanatban már a támadásod elől kellett elugranom. Nem támadtam vissza, és te is megtorpantál. Elém léptél, majd behajítottál a sikátorba. Épp a földre zuhantam volna, mikor megragadtad a kabátom gallérját. Közelebb hajoltál, mély levegőt vettél. A szemeid vészjóslón villogtak. Valószínűleg fenyegetőztél volna.. újabb dolog, amit örök homály fed.. Akkor, ahogy ott álltál előttem.. a szívem hevesebben vert, és nem tudtam levenni rólad a szemem.. Mintha hipnotizáltál volna.

Nem hagytam, hogy megszólalj.. beletúrtam puha, kék hajadba és megcsókoltalak.

Máig nem értem, miért tettem. Te teljesen leblokkoltál, és értetlenül néztél mikor elhúzódtam.

-Mit.. -kezdted, és én ellöktelek. Pár másodpercig még farkasszemet néztünk egymással, majd elrohantam.

Valahol a szívem mélyén reméltem, hogy utánam jössz.. de maradtál. Mit éreztél akkor, Grimmjow? Dühös voltál? Vagy csak meglepett? Undorodtál tőlem? Bárcsak itt lennél...