Egy nyugodtnak induló délután látogattál meg először a korlátozások után. Megleptél, mert olyan jól elrejtetted a lélekenergiádat, hogy semmit sem észleltem.
Az egyik pillanatban még egy matekpélda felett görnyedtem, a másikban meg megpróbáltam nem szívinfarktust kapni. Biztos vagyok benne, hogy sok káromkodás jutott az eszembe egy ezredmásodperc alatt, de amint megláttalak, mind kihullott a fejemből. Szinte éveknek tűnt mire szemeim elértek az arcodig, és az óceánodba vetették magukat. Ha lett volna rá lehetőségem, önként beléd fulladtam volna. Még mindig, a mai napig megtenném.
A magabiztos őrült-mosolyod kicsit megrezzent ahogy te is elveszni látszottál a tekintetemben.
Nem mozdultunk, egyikőnk sem törte meg a körülöttünk megjelenő varázst.
Szerintem legalább öt percig, de legalábbis egy kisebb végtelenségig tartott a dermedtségünk, mikor szinte egyszerre mozdultunk egymás felé.
Szoros ölelésbe vontál, és én is erősen szorítottalak, mintha soha többé nem akarnánk elereszteni egymást. Talán abban a kellemes pillanatban ez így is volt.
Mélyen elraktároztam magamban az érzést, mert nagyon ritkán voltál gyengéd, és még annál is ritkábban engedtél igazán közel a lényedhez.
Ha jól emlékszem, az volt az utolsó ilyen bensőséges és meghitt pillanatunk, mert amit az együttléteink alatt produkáltunk az mindennek volt nevezhető, de ilyesminek biztosan nem.