Már majdnem megszabadultunk az utolsó ruhadarabjainktól is, mikor hatalmas robbanás rázta meg az épületet. Ez elég volt ahhoz, hogy kizökkentsen, és felfogjam, mekkora egy barom vagyok.
Hirtelen mozdulattal löktelek el magamtól, így ezúttal te kerültél a padlóra. Egy igazi szemétláda vagyok. A barátaim az életüket kockáztatják, hogy ne pusztuljon el a világunk, én meg bagzó macskásat játszok.
Rekordsebességgel kaptam vissza magamra a ruháimat, és az ajtóban megtorpanva jöttem rá, hogy meglepő módon még nem támadtál le.
Mindig érvényre juttattad az akaratod, általában az én véleményem ilyenkor nem számított. Később amúgy is ugyanazt akartam már, mint te.
-Menj csak- legyintettél, mintegy utamra bocsátva ezzel. Kicsit haboztam, mert bár az eszemmel tudtam, hogy mennem kell, a szívem melléd kuporodott volna.

Talán ha akkor maradok, minden másként alakul. Odaadnám érted a világot, de már nem lehet, vége van a harcoknak. Bárcsak tudnám, mit tegyek..