Eléggé erősen ragadtad meg a vállam ahhoz, hogy ne tudjam hirtelen kirántani magam a kezeid közül, de annyira mégse, hogy fájjon. Szemeidből -szokás szerint-csak a morcosságot tudtam kiolvasni. Azért egy kis örömszikráért igazán hálás tudnék lenni. Vagy legalább ha kevésbé lennél közönyös. Nem azt kértem sose, hogy picsogós tinlányként omoljunk egymás karjaiba,vagy hogy eljátszd a hősszerelmest, de igazán emberszámba vehetnél az ágyon kívül is.
A nagy találkozásból végül így állt fel egy random rendezett ki néz morcosabban verseny. Nyilvánvalóan esélytelenül pályáztam,főleg miután elkezdtél magad után rángatni a sivatagban. Egyedül is tök jól elbolyongtam, nem kellett hozzá a segítséged. Mielőtt tiltakozhattam volna, egy épület elé kerültünk.
Ezt leírva megint elönt ugyanaz az az érzés,mint akkor. Hogy a retkes faszba termett az oda? Oké, hogy vannak varázslatok, meg halálistenek, meg minden ilyesmi, de épületek mióta nőnek ki a semmiből?
Kiakadtam rajta,na. Na meg persze a gúnyos horkantáson is, amit az elképedt arcomért cserébe kaptam. Így csodálkozzon rá valamire őszintén az ember...