*Lerdon*

 Megálltam a tó partján, hosszasan figyelve a felszínre törő, apró buborékokat. Oldalra döntöttem a fejem, kezeimet kihúztam a zsebemből, lenéztem a fenékre és a sima víztükörre léptem. Olyan szilárdnak éreztem, mintha csak a víz partján sétálnék, így nem tartottam olyan nagy kihívásnak megbirkózni vele. Ennek ellenére mérlegeltem.

 Ott akartam hagyni, de nem azért, hogy szenvedjen. Azt akartam, hogy meghaljon, a lelke pedig így szabad préda lett volna számomra. Nem akartam neki rosszat. Hálás voltam mindenért, amit tőle kaptam, még egészen kicsi gyermek korunkban, a Fenevad akkor még virágzó erdejében. Ő, a győztes királyné azon a napon nekem adta a koronáját, amit én fontam neki százszorszépből és valami lila virágból, aminek már nem emlékszem a nevére.

 Hálás voltam a nővéremnek is, amiért megtanított koszorút fonni, holott a folyamat alatt lekezelőnek és lányosnak tartottam a dolgot.

 Az is volt, de gyerekként ez nem ötlik fel a démonban, csak később, amikor a hajdanán oly jó, és egyben egyetlen barátja egy tó fenekén küszködik egy élő hínárral.

 Sóhajtva a tó közepéig sétáltam, a buborékok fokozatosan ritkultak, végül egy sem jött fel többé. Mély levegőt vettem, majd hagytam magam süllyedni a mélybe, a víz pedig úgy kavargott körülöttem, mint a csillagok, amikor megkötöttek. Az orromból a felszín felé törő apró buborékok arra az érzésre emlékeztettek, amelyet akkor éreztem. Amikor elterveztem, hogy hogyan szökök meg onnan.

 Nemsokára a fenéken voltam, körös-körül minden tele volt apró, zöld cseppekkel, amik világítva lebegtek a sötét víztömegben. Egy pont felől haladtak. Könnyek.

 Arrafelé úsztam, amerre sejtettem, hogy lehet és meg is találtam. Alig pár másodperc alatt teljesen körülfonták a növény levelei, a pengeéles tüskék a bőre alá fúródtak, melynek színe egyre fakóbb és fakóbb lett. Az ujjai görcsösen kapaszkodtak az egyik levélbe, a szeme viszont csukva volt. Tudtam, hogy fájhat neki, volt már dolgom ilyesfajta növénnyel, az arca mégis sima volt és békés. Megálltam mellette, figyeltem, ahogy az orrából néha-néha felszökik egy-egy buborék, ahogy a növény szorosabban zárja a fojtó ölelésbe. Megsimítottam a haját, figyeltem, ahogy a barna tincsek ide-oda libbennek a vízben, aztán elhúztam a kezem, ahogy a szeme kinyílt. Riadt, félig üveges tekintetét az enyémbe fúrta, megrándult és fájdalmasan grimaszolva igyekezett szabadulni.

 Óvatosan érintettem meg az elméjét, figyeltem, ahogy a kedvenc emlékem átjárja mindenét és megnyugtatja. Ő is érezte azt a megkönnyebbülést, mint én akkor.

 A kisfiú, akivel senki nem akart játszani, koszorút kapott egy kislánytól, akit akkor tündérnek hitt, egy tűnékeny álomképnek csupán, ami bármelyik percben elillanhat az ujjai közül, ha nem kapaszkodik belé elég szorosan.

 Megérintettem a növény egyik levelét, hüvelykujjammal végigcirógattam a vizenyős felületen, figyelve, ahogy a zöldből lassanként sárgává és feketévé aszalódik. Nem kellett sokat várnom, hogy eleressze, de végül megtette. Molylepke ajkai közül egy nagyobb buborék szökött ki, amikor a hóna alá nyúlva átkaroltam. Felfelé kezdtem tempózni a lábaimmal, de még utoljára lenéztem az érintésem nyomán haldokló növényre és elfogott a szorongás. Amint kibukkantunk a vízből, a partra húztam, és úgy fektettem le, hogy a víz kifolyjon a száján. Köhögve és prüszkölve lélegzett fel, abban a pillanatban pedig el is fordultam tőle és visszanéztem a sima víztükörre, amelyet megtört a partról beleérő csizmám orrának néhány apró mozdulata. Elmosolyodtam, ahogy tudatosult bennem, hogy túlélte, hümmögve elnyúltam a fövenyen, aztán a vízről, amelyben tükröződtek a csillagok, egyenesen a szemeibe néztem... és azok voltak maguk a csillagok.

*Illum*

– Hagyok egy kis időt neked. El kell mennem az öltönyömért! – rezzenéstelen arc, hideg tekintet, félelem, fájdalom és rengeteg düh. Ennyit láttam Bill szemeiben, ahogy sokadszorra is visszanézett rám az ajtóból, mielőtt rám csukta volna. Szűnni nem akaró magány tört rám, ismét az a fojtó, kaparó érzés, ami végigkísérte az egész gyermekkoromat a torkomban rejtőzve, a legváratlanabb pillanatokban könnyek és hiszti formájában kibukva belőlem. Viszont ezek ezúttal elmaradtak, csak a csalódás maradt, a tudat, hogy Bill ismét cserbenhagyott. Elgondolkoztam rajta, hogy tényleg cserbenhagyott vajon, vagy csak dühös rám. Tudtam, hogy milyen érzés szörnyen dühösnek lenni. Azt is tudtam még, hogy mit érez Bill. De egyre halványodott bennem a bűntudat, ahogy a szemeim előtt újra és újra felsejlett a pillanat, amikor Call megjelent. Ahogy tönkretettek mindent.

 Hátradőltem, az ablakra pillantottam, de a beszűrődő reggeli napfény ellenére ugyanolyan sötétnek láttam mindent.

És ha szabad kérdeznem, miért?

 Oldalra pillantottam, ahonnan a hangot hallottam, de a világ fekete volt, hideg és kicsi. Tele lágy petróleum illattal.

Mert apa azt mondta!

 A tagjaimba újfent erő költözött, szinte az egyik pillanatról a másikra. Felültem, picit megmozgattam a csuklóm és körbepillantottam, ahogy a falak kivilágosodtak, a csillárnál pedig megállapodott a tekintetem. Én voltam a, megint azokból az elfelejtett gyermekkor érzetű látomásokból. És Eszti.

– Kicsit jobbra – motyogta Ő halkan, kékre, illetve sötétbarnára mázolt tenyereit a fal felé nyújtogatva –, mert így nem érem el!

– Könnyű neked, nem te repülsz! – válaszolta élesen a kicsi énem, majd apró csápjait hátra csapva lökött egyet magán felfelé, a tenyerek elérték a fehérre meszelt felületet. – Már leszakad a szárnyam! És fel kell tolni a szemüveget az orromra! Pihenjünk!

– Két perce is pihentünk, Kavics, anya pedig egy óra múlva hazaér apával! Azt akarod, hogy ne legyen – a mondat végét már sajnos sem ők, sem én nem hallhattuk. Az ajtó ugyanis kinyílt, ők pedig a padlóra zuhantak, majd az egész szobában dermedt csönd állt be. Egy félszeg, elhűlt tekintetű férfi lépett be a helyiségbe. Riadtan pásztázta a gyerekeket a földön, de amikor azok morgolódva megmozdultak – illetve láthatóvá vált, hogy a kicsi énem épp Eszti kicsi énjének alkarját harapdálja, hogy szálljon le róla – akaratlanul is a falakra nézett, amelyeket hol haloványabb, hol erősebb, színes tenyérnyomok, illetve kis kaparások tarkítottak.

– Húha... – szólalt meg hosszú csend után, a két kislány pedig... akik mi voltunk, szinte egyszerre kezdett el magyarázni, fülsértő hangon túlkiabálva a másikat. A férfi egy ideig hallgatott, majd felemelte a kezét, lassan a saját feje mellé, mintegy leintve őket. Némán lépett a padlóra folyasztott festéktócsa mellé, belesimította a tenyerét és egy kék nyomot hagyott a kicsik mellett a falon.

 Elkerekedett szemekkel bámultam rá, hiszen egyből felismertem, amint észrevettem, hány ujja is an annak a bizonyos férfinak.

Ford! Ti meg mit-

 Élesen csapódott ki felém az ajtó, Bill kissé ziláltan lépett be, lógó nyakkendővel, izzadtan és feszülten, zsebeiből előhalászott néhány kacatot, majd egyetlen papírt meglobogtatva felém csak annyit mondott – Most kell az öltönyért mennem!

 Az asztalra néztem és ezúttal igazából is felültem, majd az ágytámlához kúsztam és nehézkesen felálltam, hogy el tudjak bicegni addig.

A zsebeiben is egy hatalmas katasztrófa van, igazi Weirdmageddon – gondoltam magamban egy halovány mosollyal és mielőtt még el tudtam volna vonatkoztatni attól a tudattól, hogy milyen szarba kerültem már megint, megláttam egy saras zsebkendő alól kikandikálni egy arany színű, fényes kulcs fejét.

*Regina*

 Elhatároztam, hogy majd később szidom le Willt. Egy halk kattanással eltettem az öngyújtóm, sarkon fordultam és megindul vissza a házba. Jobbnak láttam otthagyni a szerelmespárt, így is eleget kellett hallgatnom Emma bocsánatért esedező dadogását.
Kimásztam a konyhapadlóra, majd megvártam, amíg visszahúzódik a csempe a helyére. A másik pincében Dip és Mabs bizonyára reszkető kezekkel és hanggal próbálják megfejteni a dolgok miértjét, hamarosan pedig engem fognak szapulni, hogy magyarázzam el. Na, azt leshetik...

 A lépcső felé kaptam a fejem, amikor Bill ma már másodjára rohant le. Hamar végzett odafent, szóval valószínűleg Illum jól van és nem miatta ment. Felkeltem és utána rohantam, hogy megállítsam, mielőtt újabb hülyeséget csinálna.
– Bill! – Szóltam utána, amikor morogva átvágott a nappalin, közvetlen a családi fényképek fala előtt kaptam el a karját. – Hova készülsz?

– Közöd? – Dobta vissza, majd a lassan vörösbe boruló szemet rám szegezte.
– Igen sok – eleresztettem a karját – tekintve, hogy Will felélesztette Emmát, ő meg csak megállás nélkül hadar valamit a Pokolról, Molylepke meg csak úgy eltűnt, Fenevad meg a környéken ólálkodik! Nem mész te sehová, amíg nem kapok magyarázatot!
 Az ajkaira felkúszott az a csontot rázóan ijesztő és parancsoló vigyora. Nagyot nyelve hátrébb léptem egy kicsit, majd a kezében szorongatott papírra néztem.
– Kész az öltönyöd...?
 Bólintott, majd amikor újra megszólaltam volna, elkapta a torkom és a falnak lökve elzárt minden menekülési utat.
– Willel nem tudok mit csinálni drágám, hiába panaszkodsz nekem – sziszegte. – Emma mostantól a démonok célpontja lesz és ezt az öcsém is nagyon jól tudta, épp ezért élesztette fel. Nem mondogatták még neked elégszer a kis... Testvéreid, hogy itt is volt egy Weirdmageddon? – A fülemhez hajolt, én meg egy fájdalmas szusszanással felszegtem a fejem, ahogy a szorítása erősödött a nyakam körül. – Will őrültebb mint én, Gyertya. Nem tudsz örökké vigyázni rá, felfogtad? – Eltávolodott tőlem annyira, hogy a szemembe fúrhassa a tekintetét és biztosra vegye, hogy ezúttal tényleg megértsem, amit mond. – Molylepke és Kavics pedig nagyobb veszélyben vannak, mint Holló Sátán Papus cellájában, vagy mint mi itt mindannyian tekintve, hogy a Herceg-
– Ő tette ezt veled? – Alaposan végigmértem, majd félig elvigyorodtam én is. – A kezed is megkérte?
 Kivillantotta rám a fogait, de végül elengedett és csak megropogtatta a nyakát.
– Mondjuk úgy, egyértelművé tette számomra, hogy Moly már az ő territóriumába tartozik és minden más démont visszarugdos a Pokolba, miután a saját belével akasztotta fel őket egy közeli fára, a szájukban a májukkal, és a szívükkel a kulcscsomóján!
 Megdörzsöltem a nyakam, majd megigazítottam a gallérját és újra kötöttem a nyakkendőjét. A szeme lassan újra arany sárga színt vett fel és a vigyora is enyhült, már inkább csak a szokásos, gunyorosra hasonlított. Lepillantott a kezeimre, ahogy viszonylag normálisra pofoztam a megjelenését.
– Tudom, mit gondolsz és ismét csak azt mondom, hogy nem, mert már letudtuk ezt a részt! – Felnéztem rá és kicsit vissza is hőköltem, ahogy lehajolt hozzám.
– Imádom, ahogy állandóan visszautasítasz.
– Fogd be és húzz a szakadt öltönyödért! A feleséged átlát a falakon onnan fentről.
– Nem említette egy szóval se, hogy bajára lenne, ha egyszer csatlakoznál hozzánk – vigyorogva felegyenesedett, majd felpillantott a képekre és megenyhült a tekintete. – Remélem tényleg megérte álomvilágba ringatnod a környezeted!
Mielőtt bármit mondhattam volna, már ott sem volt és csak a fülemben visszhangzó csettintését hagyta hátra. Megfordultam és a fényképre néztem, majd egy fintorral otthagytam a nappalit, de minden vér meghűlt az ereimben, ahogy a tükörben a vállam felett zöld szempárba néztem.
– Vilhermina...?
 A nő vigyorogva nézett rám, majd az ajkai elé emelte az ujját. Megperdültem, de nem volt ott már senki. Vill csettintése után meg egy sokkal élesebb és határozottabb visszhang maradt, mint Billé után.

*Illum*

Menj tovább, ne nézz vissza, rohanj, egyik láb, másik láb, fonalak, illesztések. Levegő be, levegő ki. Ne nyisd ki a szemed, balra, ott egy fa!

 Lehunyt szemmel rohantam az erdőben, egyre bentebb és bentebb, a csápjaimmal megpróbálva tájékozódni, és amikor végre megéreztem, hogy valaki van a vízesésnél, azonnal tudtam, hogy bárki mással jobban meglennék abban a pillanatban, csak megszabaduljak Billtől. Megpróbáltam minél kevesebbszer a sötétbe húzódni, nehogy Fenevad, vagy valami nála sokkal rosszabb elkaphasson, közben egyre csak az utolsó emlékkép járt a fejemben Fordról és rólunk.

 Az világos volt, hogy azok emlékek, az pedig még inkább, hogy abban az alternatívában, ahonnan az emlékek származnak, ott Ford az apánk. Az egész tökéletesen lehetetlen volt, minden értelmében infantilis és egyszerűen, régi, átlagos életem szókincsével mérve hatalmas fangörcs.

– Kavics! – a hangra megtorpantam, óvatosan leeresztettem a karom és bizonytalanul hátranéztem a démonra. Összefonta maga előtt a karjait, elképzeltem, hogy mi járhat a fejében és önkéntelenül is hátráltam tőle egy lépést, amikor ő tett felém egyet. – Mi a frászkarikát csinálsz?

– Te... te vagy az a kalyibából, igaz? Aki rám eresztette a kéngőzt...

– Nem rád eresztettem, hanem összesűrítettem a levegőt és kivettem belőle pár létfontosságú elemet. Ez az egyik. A másik, hogy az kéngáz, és-

– Komolyan ez most a legfontosabb dolog? – a szemeibe nézve kicsit elszégyelltem magam. A pillantása hasonlított Billéhez, de sokkal visszafogottabb volt, óvatosabb, láttam rajta, hogy kutat, de mégis csak éppen annyira mászott bele a tudatomba, hogy kellemes borzongáson kívül semmi mást ne érezzek. Belepirultam, amikor a csápjaim reszketve felé dőltek, ügyetlenül lefogtam őket és finoman kintebb toltam őt a fejemből. Nem tudtam, hogy hogyan kell csinálni, egyszerűen próbáltam leutánozni Billt, az ösztöneim pedig akaratlanul is lággyá formálták a tőle eredeztethető durvaságot.

– Nem értem, mit eszik minden nő Billen... – mormogta egy kissé durcás, de igazából szórakozott, majdhogynem semleges hangon – vannak nála sokkal vonzóbb démonok is!
– Például te? – nem akartam ezt mondani, metszően élesnek hatott ez a mondat az ő hangjával szemben, ingerültnek és fájdalmasan udvariatlannak, ezért gyorsan bocsánatot is kértem.

– Én nem haragszom – vont vállat hanyagul és elvigyorodott. – Ellenben mindenki más igen, és ha most nem lennénk a tényleges apokalipszis szélén, egyetlen jól elpusmogott imával eltehetnélek láb alól...

– Tényleges apokalipszis...? Úgy érted... Istennel, angyalokkal és minden bibliai szir-szarral?

– Istennel, angyalokkal és minden bibliai szir-szarral – bólintott továbbra is vigyorogva, én pedig rá akartam szólni, hogy hagyja abba, de aztán rám is átragadt a jókedve. Vagy legalábbis a jókedve egy része. – Nézd, tudom, hogy elcsórtad Bill kacatjait, és azt is, hogy volt köztük egy pici kulcs. Neked az kell! Menj vissza a házba, ott lesz egy pincelejáró. Aztán az a nagy fal a kerti szerszámokkal! Ne állj meg, csak sétálj neki, mintha természetes lenne. Egy terembe fogsz jutni, ott a falon keresd meg Bill szimbólumát és nyisd ki az ajtót. Én is oda fogok menni Mollyal, az ajtó túloldalán találkozunk!

– De- – egy pillanatra nem jött ki hang a torkomon, egészen megszédültem attól, amit hallottam – mi lesz, ha Bill... ha utolér?

– Akkor? – a démon egy pillanatra elbizonytalanodott, majd felnézett a fejünk fölé. Én is odanéztem, a csápjaim megint megremegtek, ahogy elhátráltam, a hátam fának ütközött, ő pedig a helyemre lépett és az ujja hegyét az ég felé tartotta. Egy vízcsepp állt meg közvetlenül felette és a tenyeréhez lebegett, ott először megszilárdult, majd elkékült, és mire észbe kaptam, ő ismét közelebb lépett egyet, megfogta a kezem és belecsúsztatta a sajátjából a nyakláncot. – Akkor fogd ezt a markodba és suttogd rá a nevemet háromszor. Én pedig megvédelek. Vedd ezt bocsánatkérésnek a fojtogatásért...

 Biccentett és kikerült engem a fával együtt, mire pedig utánanéztem, már sehol sem láttam. Lepillantottam a kezemben tartott ékszerre, a fába kapaszkodtam, hogy ne essek el, aztán gyorsan felvettem és megborzongva körbenéztem. Nem volt szükségem rá, hogy megmondja a nevét. Már tudtam.

– Lerdon, mi? – a hangom egészen halk volt, megcsuklott, ahogy a lombok fölém borultak egy szélfuvallatra és eltakarták előlem a holdat. Visszaindultam a kalyibához, a tagjaim egyre könnyebbé váltak, és mire odaértem, a zsinórok közül már csak kettő volt meg, a testem pedig ismét a régi volt. Begyűrtem hátul a felsőmet a szoknyám széléhez és a pince felé vettem az irányt, de a hátizsákomra bukkanva nem bírtam otthagyni a telefonomat.

A rossz szokások berögzülnek...

*Kagu*

 Lerdon féloldalas vigyorral nézett rám, ez a vigyor mégsem volt olyan idegesítő, mint egyeseké. Még a hajamat törölgettem a kék pulcsimmal, figyeltem, ahogy visszasétál az erdőből. Határozottan még jobb kedvre derült valamiért. Amint mellém ért, odébb húzódtam a sziklán, ő pedig leült mellém.
– Megszárítsalak? – Kérdezte, majd vigyorogva végigmért. Halvány mosollyal forgattam a szemeim és megráztam a fejem.
– Nincs olyan hideg. Hamar megszáradok. És amúgy sem szoktam megfázni! – Majd némán tüsszentettem. A szemem sarkából láttam, Lerdon hogy néz rám. Zavartan lenéztem a vízre, hogy ne rá kelljen.
– Figyelj – kezdte halkan –, igazából azért kerestelek, mert... Bocsánatot akartam kérni, hogy olyan szemét voltam. Nem akarom mentegetőzni, de gondolom úgyis tudod hogy a lelked-
– Tudom – szakítottam félbe és a derekamra kötöttem a pulcsit. – Bill és Fenevad is mondta már.
 Mosolyogva végigmért.
– Különleges lelked van, az igaz.
– Köszönöm.
 Hosszú ideig csendben voltunk. Én nem tudtam, mit mondhatnék, így egyre kínosabbnak éreztem a helyzetet. Végül, mivel jobb nem jutott eszembe, halkan elmondtam, hogyan kezdődött ez az egész. Hogy ráírtam Beára, démoncseréztünk, aztán jöttek az ikrek, majd amint a fanficbe kerültünk, minden a fejetetejére állt. Kínosan felnevettem, majd azt is ecseteltem, hogyan vájtam ki Bill szívét. Hirtelen gondolattól vezérelve ledöntöttem a sziklára és fölé támaszkodva nekinyomtam a hideg kőnek, majd finoman végigsimítottam a mellkasán a mutatóujjam ott, ahol az álomdémonnak is felvágtam. A következő pillanatban pedig alig pár centiről nézett a szemembe, ezúttal ő volt fölül.
– Szerencsés dög lehet ez a Bill – suttogta, majd lassan elvigyorodott és röviden végigmért újra. – Mennyien ölnének azért Odalent, hogy ellopd a szívüket~! – A tekintete végül az egyik tincsemen állapodott meg, ami mindig begöndörödik, ha hagyom megszáradni a hajam. – És utána? Mit csináltál?
 Lesütött szemekkel óvatosan felültem és távolabb húzódtam. Törökülésbe ültem, ő meg visszahelyezkedett mellém és végighallgatta, amíg elmondtam, hogyan jutottunk idáig. Hajnalodott már, mire végeztem a történettel.
– ...és a Bea dobott a kockával, ezért visszakerültünk Magyarországra. Aztán kiderült, hogy az egész illúzió és a többit már tudod.
 Lerdon elgondolkodva figyelt, majd a zsebébe nyúlt.
– Erre a kockára gondolsz?
 Valóban ott volt a kezében. Meglepetten bólintottam. Félbeszakított, mielőtt megkérdezhettem volna, honnan szerezte.
– Nem gondoltál még arra, hogy tényleg démon legyél?
– Mi? Miért? Nem, a legutóbb nem sült el jól, kihagynám.
– Szóval már voltál egyszer?
– Sajnos. – Vigyorogva az égre néztem. – És kurva jól állt.
– A félvérség is – jegyezte meg somolyogva.
 Megtámaszkodtam magam mögött és visszanéztem rá.
– Tudod, hazudni bűn.
– Még szerencse, hogy sosem hazudok~!
– Te is csak egy démon vagy – szemforgatva a vízre néztem megint. – Én pedig, ha démonvadász lennék, meg kellene ölnöm.
– Szerencsére nem vagy az – nevetett fel halkan.
– Honnan tudod?
 Lerdon vállat vont, majd közelebb húzódott hozzám, ahogy felkelt a nap.
– És mit kell tennem, hogy ne ölj meg?
 Elgondolkodva néztem a vizet, majd én is vállat vontam.
– El kell nyernem a bizalmamat.
– Valaki szereti a lovagokat – jegyezte meg somolyogva.
– Fogd be! – Nevetve meglöktem a vállammal.
 Aztán odahúzott, finoman fogta meg a kezem és a fülem mögé tűrte a hajam. Lesütött szemmel elvörösödtem.
– Nézz a szemembe – kért halkan.
 Bizonytalanul felsandítottam rá, megpróbáltam elnyomni egy mosolyt, de nem sikerült. Finoman megcirógatta az arcom, majd egy lágy csókot nyomott az ajkaimra. Csak aztán jöttem rá, hogy a szemei előtt megint ott volt az a vörös fátyol és a tekintete acélkékből halvány lilára változott.