*Illum*

Annyit fogtam fel az egészből, hogy zuhanok. Éreztem a zsinórokat Bill ujjai köré tekeredni, ahogy jéghideg kezem is a csuklójára fonódni. Bizonyos fokig megérdemeltem. Kegyetlen voltam Emmával, aki lényegében csak egy eszköz volt egy szörnyű tervben, amelyet ellenem és Eszi ellen tervelt ki valaki. Talán maga a Sátán...

Felindultan néztem fel Bill aranyló szemeibe és szólásra nyitottam az ajkaim. Az ütést követően az állkapcsom panaszosan reccsent, belőlem pedig egy halk, leginkább egy agyonvert kutya nyüszítéséhez hasonló hang szakadt fel. Csendre intett, én engedelmesen fejet hajtottam, ő pedig sóhajtva visszaengedett az ágyra. Egy órája ment már ez az egész, ő kérdezett, de amikor válaszolni akartam, vagy könyörögni, akkor újabb és újabb formáját próbálta ki rajtam a büntetésnek. Az sem segített túl sokat, ha hallgattam, akkor választ követelve őrjöngött.

Megreszkettem, ahogy a fejem fájdalmasan jelezte egy újabb emlékkép közeledtét, a takaróba marva minden idegszálammal tiltakozni kezdtem ellene. Szerettem volna átlagos ember lenni, nem félvér. Tudni akartam, kik az igazi szüleim, hogy miért akar engem a Sátán, vagyis inkább... hogy miért pont én. Volt már példa ilyen kiborulásra, akkor pedig egy lágy hang motyogta azt, hogy nem az én hibám. Nem emlékszem sokra belőle, csak a félelemre, ami végig arra késztetett, hogy szorosan behunyt szemekkel tűrjem az idegösszeroppanást. Nem tudtam, hogy miért, csak azt, hogy meg kell történnie. Azt viszont nehéz lett volna akkor, ott a kínzás közepén megmondani, hogy pontosan minek is kellett történnie kiskoromban.

Ez a gondolat motivált akkor is, amikor Billre vigyorogva elengedtem magam és zuhantam az öntudatlanság mélyébe. Hallottam, ahogy valamit a fogai közt az arcomba sziszeg és éreztem, ahogy ismét ránt egyet rajtam, de a fájdalmat már nem.

Hatalmasat csattantam, tenyerem alatt hideg, csempézett felületet éreztem. Ahogy kinyitottam a szemem, csak egy csupasz villanykörtét láttam, a fénykörben feküdtem, a pepitás kövezet pedig a sötétbe veszett. Felültem, igyekeztem kivenni valamit a sötétségből, de semmit sem láttam, mintha az egyetlen biztonságos pont az lett volna, ahol én ültem.

– Sokat változtál – jegyezte meg egy száraz hang a hátam mögött, bennem pedig a vér is meghűlt, amint felismertem. – Legalábbis, amióta utoljára láttalak. Igaz, akkor még csak... egy testetlen lélek voltál!

– Mit akarsz? – kérdeztem halkan és felhúztam a térdeim.

– Így köszönöd meg? – szegezte nekem a kérdést hirtelen más, kissé szemrehányó hangon.

– Honnan tudjam, hogy ez nem egy újabb emlék? Vagy egy csapda, vagy... hallucináció?

– Ezt nem hiszem el! – kiáltotta élesen. – Te, Kavics, a nagy álmodozó, te, aki mindig olyan kis naiv volt, pont most kezdesz el gyanakodni? – megragadta a vállam és a fülemhez hajolt. – Rég túl vagyunk már a gyanakvós részen. Idehoztalak, mert segítened kell!

– Hogy lett hirtelen ennyi időd csevegni, hm?

– Megtörtem – felelte egyszerűen, éreztem, hogy a tartása megereszkedik. Hátranéztem, ő szomorkásan rám vigyorgott és elengedett. – Ha akarod, itt kipihenheted magad. Bill addig nem tud felkelteni, amíg én nem akarom. Ha pedig dűlőre jutottál... akkor csak szólj, én pedig elmagyarázok mindent.

*Kagu*

A vízesés tövében ültem, pontosan ott, ahol a víz lezúgott. Bőrigázva forgattam a tövis nélküli rózsát, nem bírtam betelni szépségével. A lábamat a vízben lógattam, ide-oda, lassan, miközben majdnem megsüketültem a vízesés robajától. A látásom egyre homályosodni kezdett, pedig nem sírtam, és víz sem ment a szemeimbe. Ösztönösen behunytam őket, elkapott valamilyen húzó érzés, amikor pedig bátorkodtam kilesni, sötét cellasor fogadott.
 Emberek és démonok sikongattak, nyögdécseltek, üvöltöttek és nyüszítettek, vagy makacsul hallgattak. Egy cella mellett nagyobb tömeg gyűlt össze, őrökből és apródokból, így kénytelen voltam közelebb menni. A cellában egy férfiú szenvedett keservesen a priccsen, szemei fényesebben égtek, mint a Nap, de vérvörösen. Haja koszos volt már, szennyes és zsíros, mintha megette volna a rozsda a vérbemártott rezet. Láncait fülsiketítőn rázta, ahogy őt, magát a görcs, arca lázról árulkodott. Üvöltött, de néha köhögött, vér töltötte meg a száját, amibe lassan belefulladt, gurgulázó hangokat hallatva. Fehér inge, vörös mellénye beszennyeződött a cellai piszoktól, feketenadrágja megtépve lógott rajta, néha-néha láttatva sovány lábait.
 Felnézett. Egyenesen rám. Felkelt, a láncok pedig egyből megfeszítették, csak lógni tudott. A lábai nem bírták el a súlyát... Eltörték őket. De ő folyamatosan engem nézett, én pedig megijedtem – mi van, ha az őrök észrevesznek?! De nem néztek rám. Azt mondogatták, hogy megint hallucinál.
 A démon pedig elvigyorodott, olyan jeges keserűséggel, amivel akár a világ végéig is kergethetett volna.
– Éljen soká a királyné... - Hörögte. A hangja recés, megtört volt. Szájából pedig kiömlött minden vér, miközben e szavakat mondta.
Hátrálni kezdtem, ő követett a tekintetével, majd amikor végre elég messzire jutottam, lefordultam egy sarkon, mikor láttam, hogy valaki elhalad a folyosón.
– Kérem! Hé! Kérem, várjon! – Kiáltottam utána, de az alak nem állt meg.
Követtem, és amikor a csigalépcsőkhöz értem, megtorpantam. Dermedten álltam a helyemen, és mielőtt felocsúdhattam volna, az alak már el is tűnt a lépcsősoron.
 Én voltam. Csak fekete ruhában, holtsápadtan, fejemen apró diadém, ujjamon olyan rózsásgyűrű, mint amit a múltkor a férfi kezén is láttam az Ismeretlenben. Komoran és céltudatosan haladtam lefelé.
 A fejemet csóválva újra hátrálni kezdtem, de falnak ütköztem, mire egy ijedt sikollyal megfordultam. Nem volt ott a folyosó, amin jöttem. Egyszerűen eltűnt és egy fal termett a helyébe.
– Ez egy nagyon rossz ötlet... - Jegyeztem meg, miközben a másik én után néztem, majd megindultam a lépcsőn olyan gyorsan, ahogy bírtam.
Egy idegen lány sikolyára összerezzentem, majd megtorpantam a lépcsőn. Bent állt a másik én, eltakart egy fekete páncélos alakot, aki épp egy fiatal, rézvörös hajú lányt kínzott. Épp a kisujjáról fejtette le lassan a bőrt.
– Parancsnok, meghoztam a végleges terveket!
 Beljebb léptem és megfigyeltem a másik ént. Az arcán egy álmosollyal figyelte a páncélost, de a szemei halottak voltak. Borzongva távolabb álltam és felültem az asztalra. A parancsnok megfordult, majd vigyorogva meghajolt, átvette a terveket, ledobta mellém őket, majd egy új kést vett a kezébe. Nekiállt célbalövőset játszani a lánnyal. Most telibe talált egy rózsaszínen megjelölt pontot, közvetlen a lány füle mellett, amit az áldozat egy ijedt nyöszörgéssel nyugtázott.
– Majd átnézem! – Vonta meg a vállát, majd komolyan a lány szemeibe nézett. – De most eszem. – Közölte olyan hangon, mint Bea, amikor megzavarom evés közben.
– A király azt üzente – kulcsolta hátra a másik én a kezét –, hogy ma érkezik két követ. Holnap hajnalban kezdjük a csatát, és a Felhőkirályságnak addigra be kell épülnie a Pokol határain belülre! És ma éjfélig romban akarja látni a falakat.
Az arcát elnézve egy burkolt célzás volt arra, hogy- Várjunk... A Felhőkirályságnak? Hogy az a Pokol területévé váljon? És... Romokban a falak?
– Csak nem... Ostromot terveznek? – Motyogtam magam elé elhaló hangon, majd a parancsnokra néztem.
– Heh... Megmo...tod...rály...nak...
Riadtan kapaszkodtam meg a sziklákban, és kis híján a vízbe estem. Kinéztem a vízfalra, majd felkeltem és reszkető térdekkel kiegyensúlyoztam a sziklákon a partra, majd ott ledőltem a fűbe és a csillagokat kezdtem bámulni.
– Ezek ostromra készülnek... - Suttogtam hitetlenül az éjszakába. – Ezek komolyan ostromolni fognak.

*Holló*

Hátradőltem a székben, az ellilult csuklóimra néztem, megreszkettem, ahogy hallottam a mellettem lévő cella ajtajának hangos csattanását.

Előre szegtem a fejem, átkozva magam, amiért hajlandó voltam Neki igent mondani, de képtelen voltam már arra, hogy szótlan tűrjem tovább a régi sikolyok visszhangját a füleimben.

Nyílt az ajtó, engedelmesen lehorgasztottam a fejem, ujjaimmal a hideg fába kapaszkodtam, a vállamba töröltem verejtékező arcom.

– Hogy van a kedvenc rabom? – ércesen, kissé idegesítően csengett a hangja, oldalra néztem, abba a sarokba, ahogy egy pók éppen a tojásait igazgatta a hálóján.

– Szerinted hogy lehetek? – néztem fel rá a lehető legnyugodtabban, de ő csak egy vigyorral díjazta az erőfeszítéseimet.

Felém nyújtotta a kezét, vörös gyűrűjének fénye most is, mint megannyiszor, megkapta a tekintetem. Megreszkettem, egyszeriben gyengének és sebezhetőnek éreztem magam, újra hallottam a sikolyt és újra láttam magam előtt, ahogy megszállja... Őt...

Megrántottam a kezeim, fel akartam kiáltani, de a kép szertefoszlott, ismét ott ültem a rideg cellában. Kivert a víz, melegem volt, de ugyanakkor a csontjaim is vacogtak. Fogalmam sem volt, hogyan tud valóságot csinálni egy egyszerű lázálomból, hogy hogyan tud kísértő borzalmakkal támadni minden egyes alkalommal...

– Képzelem, mit szólna ehhez Lucia... – végigkarcolt a tudatomon, az arcomba hajolt, a szemeimet figyelte és vigyorogva suttogott az ajkaimra.

– Tudod, William... mellettem ragyogó karriert futhattál volna be!

– Örülök, hogy nem így történt, kegyelmes uram! – álltam a tekintetét, annak ellenére, hogy tudtam, nagyon nem lesz jó vége, ha sokáig ellenkezem.

Felegyenesedett, sokkal óvatosabban a hajamba simított és ujjai megálltak a kék fonállal átszőtt tincsemen. Lehunytam a szemem, amikor előhúzott egy tőrt, a szívem elszorult, cserben hagyott a levegő. Csak ő volt ott, kivágta az utolsó emlékemet, az egyetlent, amit megtarthattam belőle.

– Megvan az ereklye! – nevetett fel diadalmasan és a zsebébe süllyesztve a hajtincset, felállt és elhagyta a cellám.

Igyekeztem elapasztani a könnyeket, minden gondolatommal eljutni Molylepkéhez, majd amikor ez megtörtént, a fejébe súgtam az egyetlen dolgot, amire volt erőm, és amiről úgy éreztem, fontos lehet...

Ne törj meg...

*Kagu*

Ne törj meg...

Ülőhelyzetbe lendültem, majd a vízesést figyeltem. Lassan minden hang elhalt, és csak ez a három szó lüktetett végig a tudatomon, a füleimbe vájta magát és minden másodperccel egyre hangosabban dübörgött, a végén már megsüketített. A frekvenciája elvékonyodott, mígnem összecsengett az egész egy állandó sípolássá, amit már csak a lapockáimba hasító fájdalom tört meg.

Egy férfi állt a hátam mögött, a lábam alatt fekete tollkupac. Ahogy felnéztem, a férfi erélyesen megütötte az arcom, mire a fejem félrebicsaklott. Úgy tartottam egy ideig, majd a másik oldalamat tartottam felé. A nyakamnál fogva felemelt és elkezdte lassan kiszorítani belőlem a szuszt is.

– Tán' nem haragszol? – Kérdeztem mosolyogva.

Nem az én szavaim voltak. Vagyis, de, az enyémek, csak egy másik testből, és akaratomon kívül beszéltem.

A férfi erre a falhoz szorított, ezúttal úgy ütött meg, hogy felrepedt a szám. Én pedig lehunytam a szemem és motyogni kezdtem...

– Boldogok azok, akik sírnak, mert a Mennyben megvigasztaltatnak...

Kegyetlen erővel elcsattant még egy pofon ököllel, majd a férfi teli torokból rám üvöltött.

– Hagyd abba ezt a baromságot!!

– Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent... - Kinyitottam a szemeim és az ajkaimra felszökött egy mosoly. – Boldogok, akik üldözést szenvedtek az igazságért, mert övék a Mennyek országa!
– HAGYD MÁR ABBA!!!

Folyamatosan ütött, egyre kegyetlenebbül, de mivel nem enyém volt a test, nem éreztem belőlük semmit. Kényszerítettem magam, hogy nyitva tartsam a szemem, és akkor hirtelen visszatért a vízesés zubogása.

Előttem volt még a kép sokáig arról az arcról. Ugyanaz volt, mint aki a cellában. A szemei színtiszta gyűlölettel, gonoszsággal és egy kevés rémülettel fénylettek. Mintha visszatért volna egy rémképe és lejátszódott volna újra meg újra a fejében. Mintha félnivalója lett volna egy másik nagyhatalomtól...

Segítségért könyörögve kezdtem keresni a kapcsolatot a hanggal. Holló, azt hiszem, Bea azt mondta, hogy Hollónak hívják. Ledőltem a fűbe, majd behunytam a szemem, próbáltam elképzelni, milyen is lehet, majd a lehető legerősebben próbáltam hozzá betörni. Féltem, nem sikerül, de reméltem, hogy az üzenet lényege átmegy...

Érted megyek...

*Holló*

Feltűnt a csend. Semmi mást nem hallottam, csak a tompa hangokat az agya hátsó feléből. A rémkép egyre halványodott, megnyugtatta, de fel is kavarta a lelkét. Megragadtam azt a vékonyka kis szálat, a tudatának azon részét, ami hozzám kötötte és hatalmasat rántottam rajta. Kiragadtam a valóságából, átrántottam abba a köztes állapotba, amiben jelenleg tartottam saját magam és engedtem, hogy feleszmélve körbenézzen a szürke ürességben. Zsebre dugtam a kezeim, felegyenesedtem, ahogy orra esett a földön. Az arca maszatos lett a portól, de az rögtön le is olvadt róla, amikor hozzám hasonlóan ő is felállt a képlékenynek tetsző, zavaros, vagy épp tükörsima talajon.

– Megnőttél – néztem rá egy halvány mosollyal, de tudtam, hogy inkább nézhetek ki most egy részeg idiótának, mint a hajdani Hetek egyikének. Végigmértem, majd bólintottam és azonnal közbevágtam, amikor kérdezni akart. – Hagyd a felesleges szavakat... már semmit nem jelent az, ha kérdezel – az arckifejezése zavartabb lett, aggódó és kissé... dühös?

Emlékeztetett valakire. Egy barátomra, még régről... szakasztott olyan volt, mint az anyja, ahogy nézett rám, választ követelve a puszta tekintetével.

– Nincs sok időtök – sóhajtva megkerültem és megérintettem a talajt, mire az hullámzani kezdett, akár a víz, ha felkavarják. A szürke por egy hatalmas termet formált meg előttünk, minden megtelt vörös és aranybarna derengéssel. A fények intenzívek lettek, lüktettek a talpunk alatt, apró, színes gömböcskék áradata úszott keresztül a téren. A következő pillanatban már a teremben álltunk, egy aranyló köntöst viselő nő oldalán. Mindent friss orgona és sült hús szaga lengett körül, a szél pedig hűvösen, de nem zavarón járatta a levegőt folyton folyvást. Körülöttünk megannyi szolgáló sürgölődött, díszítésről, ételekről, táncról beszéltek, jóslatokat emlegettek az eljövendő királynéról és a félvérek visszatértéről.

– Ilyen most a Pokol, Moly... – mondtam, miközben óvatosan lepillantottam rá – és mindenki rátok vár odalent.

*Illum*

Alig bírtam nyitva tartani a szemem. Sötét volt, a levegő fülledt volt az apró, tetőtéri helyiségben, fullasztó és büdös. A kezem lelógott az ágyról, a csendet csak az ujjaim hegyéről csöpögő, a földön halkan koppanó vérem hangja törte meg.

Csipp-csöpp. Egyszer, kétszer, hatszor, ezerszer, lassan egész kis tócsa gyűlt össze a padlón. Lehunytam a szemem, de már nem sírtam. Elapadtak a könnyeim, habár a szemem még égett. Némán, könnyek nélkül mormoltam el magamban az egyetlen imát, amit tudtam. Emlékeztem rá, még kiskoromból.

Én Istenem, jó Istenem...

Félve nyitottam ki a szemem, a mennyezetre néztem, igyekeztem felemelni a kezem, de felhagytam ezzel a törekvéssel, amikor a vállamba belehasított a fájdalom.

Lecsukódik már a szemem...

Egy távoli gyermeknevetés nyomta el a csöppenések hangját, a fejem ismét sajogni kezdett, a tompa zúgás és a nevetés egyetlen, ritmikus és borzalmas hanggá egyesült.

A csöpögés, a kacagás, a zúgás. A levegő egyszeriben megváltozott, üde lombok és mályvarózsa illata lengett körülöttem.

De a tied nyitva, Atyám...

A nevetés egyre harsányabb lett, muszáj volt kinyitnom a szemeim, hogy lássam. Álltam és épségben voltam, egyetlen emberként, ezúttal úgy, mintha csak egy álmomban lennék. Ahogy végignéztem magamon, meglepetten tapasztaltam, hogy tudom, mikor viseltem ezt a ruhát. Fekete, apró rózsa mintás pulóver volt, egy piros-fehér, szarvasos nadrággal, kék tornacipővel. Az első hegedűórámra mentem így. Szinte éreztem azt az izgatott, gyermeki örömöt, amivel vártam azt a napot, a számolás örömét, amikor elérkezett végre a pillanat.

Egy fiú rohant el mellettem, néhány éves csupán, a vonásaiból mégis felismertem a démont, aki Esztit kereste. Közvetlenül utána rohant ő, kezében egy fából faragott karddal, nagyokat kacarászva a vad fogócskában. Pár másodperccel később elkocogott előttem egy másik kislány, szemüvegben, csápokkal és lepkeszárnyakkal. Furcsa módon emlékeztem erre a napra, holott biztosan tudtam, hogy nem történt meg.

– Elfoglalom a várad! – üvöltötte Eszti diadalittasan, majd felnézett és felém integetett. Az arcán boldogság ragyogott, nevetve integetett, egyre csak hívogatva, hogy menjek velük én is...

Amíg alszom, vigyázz reám...

Visszamosolyogtam rá, a szemeibe néztem, de a hangja nem jutott el a füleimig. A kép szertefoszlott, de ő még mindig ott állt, az integetése azonban kapálózássá vadult, a torkához kapott, mintha fuldokolt volna. Ijedten igyekeztem a segítségére lenni, de nem tudtam felé mozdulni. A bőrömbe vaskampók fonódtak, durván tépték, cibálták a lelkem, egyre messzebb és messzebb tőle. Sikoltani akartam, de csak suttogni volt erőm, a ráncigálás pedig erősebb és erősebb lett.

Ámen.

– Ébredj, Kavics! – az üvöltésre riadtam fel, úgy éreztem, hogy a karom majd' kiugrik a helyéről. Levegő után kaptam, zihálva néztem fel Billre.

Álom volt...

*Kagu*

– Mire készülnek? – Néztem fel kérdőn Hollóra, majd tüzetesebben körbenéztem. A nő folyton parancsokat osztogatott, mit hova tegyenek. – Mért várnak minket?
– Lesz egy bál, egy úgynevezett-
– Nem lehet! – Fordultam felé egy mosollyal. – Lehetetlen! Olyan, mint a Csillag kontra gonoszerőkben? Egy igazi Vérholdbál? Egy olyan, igazán igazi Vérholdbál, ahol – összekulcsoltam az ujjaim, ahogy a démon és Csillag is a sorozatban. – Ahol két lélek-?
– Olyasmi – biccentett rá. – És ti vagytok az utolsók.

– Ho-hogyan? – Néztem rá zavartan, majd újra körbe a teremben.

– Na jó, figyelj! Nagyon fontos, ha el is mentek, maradjatok távol a kincstártól!
 Azzal ez az egész, a nagy sürgés-forgás, a terem, a démonok, mind szertefoszlottak, és az álomképet felváltotta egy kihalt folyosó, végében egy hatalmas, díszes ajtóval. A függönyöket elhúzták, a csilláron is égtek a gyertyák, mégis sötét volt.
– Ha oda beteszitek a lábatokat, ott végzitek, ahol én is, és a többiek. Maradjatok távol a Sátántól, ne próbálkozzatok semmivel, ami démonokhoz köthető és nem lesz baj!
 Felpillantottam rá, jelezve, hogy megértettem. A válla kicsit megereszkedett, de a szemeiben láttam, hogy ez nem igazán hatotta meg. Aztán hirtelen minden újra zavaros lett, akár a vízfelszín, Holló arcát pedig felváltotta a sajátom, felettem a kék éggel és a felhőkkel.
 A szikla szélébe kapaszkodtam, majd morogva felkeltem, lehúztam a pulóverem, a pólóm és a nadrággal együtt ledobtam a cipőm és a zoknim mellé. Elfoglaltam a helyem a szikla szélén, mint egy rajtkőn, majd nagy levegőt vettem, lehajoltam, beakasztottam a kezem a kő alá, súlypontomat a bal lábamra helyeztem, míg leguggoltam és a jobb lábam hátrébb csúsztattam. Elrugaszkodtam, a tőlem telhető legtökéletesebb fejest próbáltam megugrani, majd nekiálltam gyorsban úszni.
 Alábuktam egy kicsit, majd amikor kezdett elfogyni a levegőm, felúsztam. Azonban alig emeltem ki a fejem a vízből, valami erősen megrántott lefelé. Megpróbáltam lerázni a bokámról, de egyre csak terjedt, majd a másik lábamra is rátekeredett, húzott a mély felé, egészen a sötét meder aljára. A buborékok, mint megannyi gyémánt, csillogtak, ahogy a víz alá jutó napfény megtört bennük, siettek felfelé, a nagy fényfolt felé, ami egyre homályosabb lett...