Pár órával korábban, Reverse, erdő, kis tisztás

*Call*

Képtelen voltam mozdulni, abban a pontban maradtam, mire lepillantottam a földre.
Egyenesen belemásztam egy pentagrammába.
- Lám... Lám... Lám. Nézd csak öcsi, mit fogtunk!

Amint meghallottam az ismerős, női hangot, a szemeimbe könnyek gyűltek. Megpróbáltam elkaparni a pentagramma mintáját, de nem sikerült.
(Magyarázat az olvasóknak (ilyet a 20. felvonás vége felé is láthattatok, szintén Callról, ott megtaláljátok, ami ehhez fűződik): Annak ellenére, hogy Call ,,mentálisan" fejlettebb szinten áll pár századnyival Billnél, a génjei egyáltalán nem tiszták. Ez azt jelenti, hogy a felmenői között nagyon régen volt egy démon, de ott kimerült ez az ág. Call ereiben sok különböző lény vére csörgedezik, de nagyobb részben a démoni ága dominál. A génjeiből kifolyólag így Callt megfogja a pentagramma, míg például Billt nem (Odaát nézők tudhatják, hogy ez pont riasztja őket))
A levelek zizegésére és az egyenletes léptekre automatikusan odakaptam volna a fejem, de nem tehettem. Zihálva tűrtem, hogy bekössék a szemem, megkötözzenek, majd éreztem, hogy megtörik a pentagramma vonalát. Fellélegeztem egy pillanatra, egészen addig, amíg Emma nyakába nem lőttek valamit, amitől elálmosodtam. Édes volt, szerencsére vízzel keverték, ami enyhítette a hatását. Aztán a cukrozott víz kiütött.

Vissza a jelenbe, Gleeful-kalyiba, pince

Lassan kinyitottam a szemem, de még homályosan láttam. A szervezetem nem dolgozta fel a cukrot, viszont valami fájdalmasat csinálhattak velem, vagy nem ébredtem volna fel ilyen hamar.
 Amint tisztult a kép, és felismertem a helyet, a torkomból akaratlanul is felszakadt egy sikoly. Éreztem a könnyeimet lefolyni az arcomon, éreztem, hogy a láncok vaspántjai újra a csuklómra és a bokámra zárulnak, belehúzva egy újabb csapdába. Körbenéztem, a tekintetem megakadt a Gleeful-pince kövezetén heverő Emmán. Mozdulatlan volt, ridegnek tűnt, s élettelennek, mikor a szemei egy újabb bekezdésnél kipattantak.
 A sárga szempár egy pillanatra összeakadt az enyémmel, majd tekintetét a Gleeful-ikrekre és a nővérükre kapta. Dipper és Mabel kifejezéstelenül közömbös hangon kántálták a latin szöveget, amivel egy igazi démont űznének ki egy emberből. Ezzel kötött meg a Tanács, miután visszavonultam felhatalmazás nélkül Moly elméjébe, s azóta nem volt balszerencsém hallani a szavakat.
 Követtem Emma tekintetét, és megdobbant a szívem, ahogy a Regina árnyékában bujkáló alakot felismertem. Will a padlót bámulta, nem merte végignézni, ahogy megkötnek, de éreztem, hogy csalódott bennem. Elismerem, jogosan. Mint ahogy eddig mindenki.
 Fog csikorogva görnyedtem előre, és lenézve a kezeimre, a láncaimra, ismét sikoltottam. Míg előbb a fájdalomtól, most a félelemtől. Szívszorító volt látni, hogy ismét csak sötétkék, világító körvonal vagyok, hogy olyan vagyok, mint a Csillagzárda legaljabb tölteléke, mert míg a Pokol börtönében legalább elme bontottság szerint osztották be a rabokat, addig ott mindenkit ugyanúgy kezeltek. Mintha a legbecstelenebb bűnt követték volna el, vagy mintha összefeküdtek volna egy angyallal.
- Könyörgök... Ne tegyétek! – A zokogás miatt akadozva ejtettem ki a szavakat, és felnézni sem bírtam az ikrekre. – Nem küldhettek oda vissza! Ti nem tudjátok, milyen ott! – Reginára pillantottam, és a kiégett lámpa alatt, a sötétben egy pillanatra valami felvillant a szemében. Jobb kezével a bal csuklóján ékeskedő, fekete, bőr karkötőt eltakarta, majd az ujjai között megdörzsölt egy apró, háromszögű díszt.
 Az ikrek válaszul csak hangosabban kiáltották rám a szavakat, Will pedig a szájára szorítva a kezét elfordult. Amikor újból kinyitottam a szemem, láttam, hogy az arca oldalán kiserkentek a régi sebek, amiket még rettenetesen régen szerzett a Pokolban, kiképzés alatt. Fájt így ránézni. És fájt az is, hogy annyi évszázad szerelem után csakúgy otthagytam, mikor még Hellenát sem láthatta. De legfőképp az égetett, még a láncoknál is jobban, hogy újra eltűnök az ő életből... Leginkább Billéből.

Pár órával vissza, Gleeful-kalyiba, padlás

*Illum*

Az idő leállt, ahogyan a herceg gondolatai is megszűntek létezni... minden és mindenki semmivé foszlott. Bill aggódó, de dühös tekintete, Eszti kétségbeesett, és egyben kíváncsi pillantása... és persze a Fenevad kántálása a fejemben, a parancsaival és az alkunk által rám kényszerített erőszakkal együtt.

Visszatérhettem az emlékbe. Ott álltam egy erdő közepén, de most semminek nem volt színe. Minden fakó-szürke volt, árnyalatok és fények nélkül. Nagyot nyeltem, úgy éreztem, hogy valamit akaratomon kívül is nagyon elrontottam. Izgalomtól remegő térdekkel indultam el egy ismerős irányba, majd megálltam, ahogy egy csupa rózsaszínbe öltözött, apró kislány elsétált mellettem, kíváncsian nyújtogatva a nyakát a bokrokon túlra.

Elmosolyodtam, aztán utána szaladtam, kissé szökellve, hogy minél hamarabb beérjem.

Amikor kiértünk a bozótos takarásából, a másik két gyerek megállt a játékkal, és egyenesen ránk... rám meredtek.

- Kavics, menj innen! – emelte fel a kezét a lány mentegetőzve – te... ehhez a játékhoz nagyon kicsi vagy még! – a mellette álló fiú helyeslően bólintott, de szája sarkában ott bujkált egy reménykedő, huncut mosoly.

- D-de én... - kezdte gyermeki énem kissé félve, én pedig vele hebegtem a szavakat – idősebb vagyok nálad! – kihúzta magát, tett egy lépést feléjük, jelentőségteljesen rájuk nézett és bólintott – Játszani akarok veletek!

- Nem! – vágott vissza a kislány élesen – Most MI játszunk én és L-

- Ugyan! – vágott közbe a fiú egy szelíd érintéssel visszahúzva maga mellé indulatos játszótársát – miért ne jöhetne ő is? – elvigyorodott, majd lehajolt, odébb söpörte a barna tincseket és a fülébe suttogott – legyőzzük és elmegy! Megígérem!

- Rendben... - sóhajtott kissé megkönnyebbülten amaz, majd felénk nézett – Rendben! – ezúttal határozottabban csengett a hangja – Engedem...

Az emléket egy hatalmas kiáltás szakította szét, amikor kinyitottam a szemem, egy vörös szempárral találtam szembe magam. A démon a nyakamra kulcsolta egyik jeges kezének ujjait, de a másikkal nem eresztette el a húgom láncait. A testemet elöntötte a harag, a földön heverő Billre pillantottam, és tudtam, hogy most senki nem segít.

Megragadtam a csuklóját, megtámasztottam magam a földön és megremegtem, mielőtt megszólaltam volna.

- Régen volt már az az idő, amikor hercegként tekintettem rád... és bár nincsenek emlékeim akkorról... vagy csak nagyon haloványak... - elmosolyodtam, kezeim megszorultak a lámpás markolatán – nem leszek újra az a vesztes kiskölyök, akit félreállíthatsz az útból, csak mert neked a testvére lelke kell. – A szavaim elvonták a figyelmét, amíg kinyitottam a pici ajtót, és már csak annyit láttam, hogy a fényes láncok széttörnek, csilingelve a földre hullnak, rabjuk pedig immáron az én lámpásom rabja lesz. – Most... - visszanéztem a dühös szemekbe, majd a mosolyom egy eszelős démon vigyorába váltott. Egyszeriben elöntötte az orrom egy édes illat, az inger továbbkúszott az agyamig, a szívemig, lassanként elborította minden porcikám, remegésre késztetett. – én nyertem a játékot! - Nem tudtam értelmet adni a szavaknak, egyszerűen belevesztem a fájdalomba, amit én és Fenevad is egyformán élveztünk. Az egészet ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor Cass játszott a testemmel... de valahogyan mégis lelki eredetű volt az érzés. Lényegében egy... agyi orgazmus...

Kedvem lett volna lábujjhegyre állva a másik ajkaira nyögni, majd egyetlen jól irányzott mozdulattal véresre harapdálni a torkát, kiszaggatni a légcsövét, a nyelvét, a szívét... főleg azt a romlott szívét...

Felvigyorogtam rá, a tekintetem most nem sugallt semmi mást, csak magabiztosságot. Hogy ezt miből láttam? A szemeiben ott volt a tükörképem.

Amikor semmi perc alatt köddé vált, élesen felkacagtam, majd meglengettem a lámpást és Billre néztem.

Szimplán leütötte... de talán... elszórakozhatnék vele egy kicsit... persze... neki ez nem lesz az, ha felébred... heh... na igen... hiszen szereti Emmát! És Callt... Főleg Callt...

*Kagu*

Amint a lámpás berántott magával, és becsukódott mögöttem az ajtaja, egy ijedt kiáltás hagyta el a számat. A láncot letörte a bokámról, és a szilánkok felsértettek volna, ha vaktában belemászok a darabokba. Ennek ellenére az apró üveghez futottam és rátapasztottam olajtól maszatos tenyereim. Az első dolog, amit láttam, hogy hirtelen távolodok a földtől, majd közeledek Billhez. A homlokán, a haja tövében vörös vér csorgott alá, bemaszatolva az arcát és az álla vonalát. Viszont talán most először láttam igazából nyugodtnak. Nem tudom, hogy mégis mivel üthette ki a démon, de az biztos, hogy most egy biztonságos helyen lebeg a tudata, talán valahol egy boldog emlékében.

Láttam, ahogy Bea megérinti a felsebzett részt, összeolajozva ezzel Bill arcát, majd belemar a sebbe. Nagyot nyeltem, majd hátrahőköltem, mikor a lámpás hirtelen közeledett a földhöz, és a fejemet védve ledőltem a meleg vasra. Behunytam a szemem, a kezeimet a fülemre tapasztottam, de az elmémben tovább zúgtak a herceg szavai. Kifejezetten zavart.

Eddig sem voltak ínyemre a démonok, az meg főleg nem, hogy a fejemben turkáljanak. Az alkujukat meg igazán feldughatják a formás kis seggükbe, szépen, magyarul megmondva. Na igen, most sem a szívem csücskei... De kivételek mindig vannak. És épp ezektől a kivételektől tartottam, mert meggyengítenek, a végén pedig arra eszmélsz, hogy százfelé daraboltad a lelked százféle alkuval. Hogy miért is féltem annyira attól a démontól? Ki ne félne? De a közelében semmit sem tudtam tenni. Semmit!

És most hallom a hangját, zavar, de mégis megnyugtat. Ez pedig megijeszt. Nekem, pont nekem kéne elleneznem minden érzelmet, amit egy démonhoz lehet kötni...

- Mi történt velem? – Tettem fel hangosan a kérdést, majd felkönyököltem és átfordultam a hátamra.

Éreztem, ahogy az olaj a ruhámra tapad, majd a bőrömre, most ez mégsem érdekelt. A lámpást messzi tetején láttam a démon arcát, a szemeit... Azokat a szép szemeit.

A révedésből egy fájdalmas nyögés rázott fel, mire ülésbe lendültem, és újra a koszos üveghez másztam. Megtöröltem az átlátszó lapot a pulcsimmal, amin sötét foltot hagyott a korom és az olaj keveréke. Az arcomat a tiszta részhez nyomtam, és enyhén belehelve az üveget néztem ki Billre. Igaz, sokat nem láttam belőle, csak azt, ahogy a kezét az arca elé emeli. A sárga zakója meg volt tépve, kilátszott alatta a fehér ing, és a fekete nyakkendő valahol a szoba távoli sarkában hevert.

Ahogy Billt néztem, majd a tekintetem az asztalra vándorolt, megláttam egy kék, háromszöges matricát a naptáron. Egyből bevillant, hogy talán idehívhatnám Willt, hogy legalább Billt és engem elvigyen valahová. Behunytam a szemem, majd megpróbáltam azon a vonalon üzenni neki, amit már nagyon régóta nem használtam.

Immáron a jelenben...

*Will*

Vér fojt ki az ujjaim között, és már a pánik határán voltam, de a számra tapasztottam a kezem. A Mesterrel és Miss Gleefullal ellentétben Reni gondolt rá, hogy nem lenne jó ötlet maradnom Call megkötésére. Igaz, hogy ő bánt velem a legkeményebben, de titokban törődött velem. Egyik éjszaka, amikor nem tudott aludni, kiment a fürdőbe, megmosta az arcát és a tükörképének beszélve próbálta meggyőzni magát az ellenkezőjéről. Én véletlenül hallottam, nem hallgatóztam, de mikor észrevette, hogy ébren vagyok, azonnal felrángatott a padlásra. Azon az éjszakán volt velem a leggonoszabb, de egy órát még mellettem maradt, enyhén sokkolt arccal ült a széken és bámult ki az ablakon. Azután visszavett, és néha megvédett, ha a testvérei messzire mentek volna.

Ők ellenben marasztaltak. Nagyon jól tudták, hogy a legfájdalmasabb kínzás az lesz, ha végighallgatom Call megkötését. Régen azt hittem, már lezártuk azt a részt, hogy segítettem neki ellopni a köveket. Azt hittem, új lapot kaptam. De amikor Reni kezébe nyomták a láncokat, rájöttem, mennyire naiv voltam.

Összerezzentem, mikor Call torkából egy eddiginél hangosabb sikoly szakadt fel, amibe a pince beleremegett. Pár lámpa kiégett a frekvenciától és a hirtelen felszabadult energiától, így a laborban jelentősen sötétebb lett. Csak a kéklánggal égő gyertyák nem égtek ki körülötte, és a gyér fény kísértetiesen világította meg az ikerpár alakját.

Aztán a hangok tompulni kezdtek, nem éreztem úgy, mintha kiszakítanának belülről, majd kifordítva felakasztanának egy szárítóra. Ez lassan alább hagyott, mire összerogytam, és kicsit éreztem, hogy a pánt megszorítja a nyakam. Éreztem azt is, hogy ezért Reni kicsit több láncot enged le, hogy levegőhöz jussak, mire akaratlanul is elkaptam a bokáját és belekapaszkodtam.

Egy hívás tört meg, elvont a fizikai fájdalomtól, amit az igázás okozott, és nem éreztem sem teret, sem időt. Alig kaptam ilyen hívásokat, tökéletes ellentétben Billel. Ő azt mondta, hogy olyan lesz, mintha valaki vállon böködne, persze, az első iszonyúan fájni fog. Szeretett ugratni kiskorunkban, így nem hittem neki, de amikor az első ilyen üzenet elért hozzám, a fájdalom olyan szinten elviselhetetlen volt, hogy több hétre kiütött.

Most ez csak egy enyhe kaparászás volt a tudatom hátsó szegletében, egyáltalán nem fájt, csak zavart. Épp ezért csak nehezen fejthettem ki a tartalmát az üzenetnek, de a lehető legkeményebben próbálkoztam. Akaratlanul is követni kezdtem a forrását, amíg bele nem ütköztem egy vékonyka falba. A túloldaláról vakító fény akart áttörni, ütötte a falat, és hallottam, hogy teli torokból kiabál. Mégis, csak pár szót tudtam kivenni, de azok elegek voltak ahhoz, hogy visszatérjek a valóságba.

Nem voltam képes törődni a hirtelen rám törő fájdalommal, felnéztem Renire, és hogy kizökkentsem, erősen a bokájába martam a körmeimmel. Ő megdermedt, majd szinte lángoló tekintettel nézett rám. Láttam benne égni a dühöt, de ez pillanatok alatt megenyhült. Tudtam, hogy elég csak ránéznem, mert mindig is ijesztően jól olvasott bennem. Láttam, hogy hezitál, majd nagyot nyel, és aprót biccent.

Már készültem, hogy amikor a béklyóim eltűnnek, elteleportáljak a híváshoz, de valami megdermesztett mindenkit. Egy emberként néztünk a lépcső felé, mikor a sötétből kibontakozott egy rózsaszín, izzó szempár.

Félórával ezelőtt...

*Illum*

- És mégis miért hinnék neked? – odébb taszítottam Fenevad kezét, felálltam Bill mellől és vádlón nézte fel a színes tekintetbe – Legutóbb neki akartál adni a Sátánnak! – sziszegtem undorral, majd elfordultam és összefontam a karjaim magam előtt – mi a bizonyítékod rá, hogy most nem így lesz?

- Mert most köt hozzád az alkunk, Hercegnőm.

Egy ideig nem feleltem, a földön fekvő démont bámultam. Kínzóan lassan fordultam meg, a kezemben tartott lámpásra pillantottam, de hidegen hagyott, hogy mi is van benne. Ez volt a dolgom.

- Rendben – bólintottam óvatosan, majd felé nyújtottam a lámpást. – Visszaadom, te meg elviszel, igaz?

- Igaz – biccentett óvatosan, felém nyújtotta a kezét, várva, hogy megfogjam.

Behunytam a szemem és nagyot nyeltem, majd reszketegen kifújtam az addig bent tartott levegőm és bólintottam.

A húzó érzés hasonlított ahhoz, amikor az ember a liftben áll. Az az apró szintkülönbség... az a kicsi ugrás...

Mégsem tudtam egyből kinyitni a szemem, mert meghallottam azt az ijesztően ismerős, gyermeki hangot.

Lassan azt éreztem,hogy Fenevad elereszt. Éreztem a fertőtlenítő keserédes szagát... és hallottam kinyílni a fotocellás ajtót.

Félve nyitottam ki a szemem, de azt kívántam, bár ne tettem volna. A szemem elé tárult egy kép. Recepció, a kék inges nővér,és apu, ahogy hevesen gesztikulál, majd felém mutat.

A nő felém pillant. Ugyanúgy teszi, mint sok éve először.

Apu szól, én pedig felállok. Nem tudok semmit sem tenni, a lábaim visznek oda. A könnyeim végigcsorognak az arcomon, a kezem pedig reszket.

Szabadulni próbálok az emlékem elől, de az ott tart, azt akarja, hogy ismét átéljem... hogy lássam Őt...

- A-apa...? – kérdem halkan, habár nem akarom. A hangom vékony, mint negyedikes koromban, de ugyanolyan reszelős, mint mindig, amikor sírok.

És apa újra elmondja azt, amit akkor...

Felsikoltok, két kézzel lököm el magamtól, próbálom kettészakítani a képet, hátha ott lesz a valóság... mert ott kell lennie.

Aztán csak kívülről láttam magam, a most összefolyt a múlttal. Rohanni kezdtem a kettes szoba felé. A lábaim alig akartak engedelmeskedni, mintha minden pillanatban gyökeret eresztettek volna.

Zihálva rontottam be oda, ahol Patriknak kellett volna lennie, de senki ne feküdt az ágyon. Érintetlen volt, hideg, fehér. Közelebb botorkáltam, a lépések egyszerre váltak ólomsúlyúból pehelykönnyűvé.

Az ágy mellé térdeltem, akaratlanul is az a festmény jutott eszemben az ágy mellett imádkozó kisgyerekről.

Beleszagoltam a fehér ágyneműbe, a szemeim megteltek könnyekkel. A puha anyagba fúrtam a fejem, felkiáltottam és felnéztem, de attól, amit láttam, a vér is meghűlt bennem.

Egy kislány feküdt az ágyon. Lehetett olyan hat év körüli. A haja göndör, kócos fürtökben terült szét körülötte, falfehér arca még nedves volt a verejtéktől. Az oldalából egy fekete, kusza tollú nyílvessző ált ki, apró keze ökölbe szorulva pihent mellette.

- A látogatási időnek vége. – szólalt meg mögöttem Patrik, mire odakaptam a fejem az ajtó irányába, de ott senki sem volt már.

A fülemben hallottam a saját sikolyom, ijedten néztem vissza a kislányra... de a helyén csak egy vörös rózsát találtam.

Reszkető kezeimbe vettem a virágot, tompán hallottam a háttérből egy halk, érthetetlen monológot, mintha valaki esküt tenne.

Lehunytam a szemem, leültem a földre és halkan kezdtem el imádkozni. Még három szót sem mondhattam el, amikor két kéz megragadta a kezem, és mikor kinyitottam a szemeim, a Fenevad aggodalmas tekintetével találtam szembe magam.

*

Mosolyogva figyeltem a fákat. Megint énekelt, nem is tett mást, mióta csak felébredtem abból a lidércnyomásból.

A kezemben tartottam a rózsát. Hideg volt, a feje feketedett, de nem hervadt.

A másik irányba fordítottam a fejem és azonnal megálltam, amikor felismertem a fába faragott arcot. Olyan volt, mint mikor azzal a komoly, csillogó barna tekintettel rám nézett. Könnyek szöktek a szemeimbe, halványan elmosolyodtam és Fenevadra néztem.

- Te... alkut kötöttél Patrikkal? – kérdeztem halkan, ő pedig megrázta a fejét.

- Nem... sok éve az enyém már... még azelőtt lett az... mielőtt megszületett volna... hibátlan lélek... egy hibátlan lélekmellé – nyomatékosan rám nézett, majd bólintott, megragadta a kezem, és elindult velem visszafelé. Némán követtem, a gondolataim egymást kergették a fejemben, átszáguldottak egymáson és elnyomták a józan eszem.

*Kagu*

Lehunyt szemmel, nagyot sóhajtva ledőltem a tó partján, és hallgattam a vízesés csobogását. A fekete – most nevezzük – cicanadrág szárát felgyűrtem, hogy ne legyen vizes, hogy csak a lábamat lógassam a vízbe. A farmer tornacipőm, aminek pentagrammát csináltam a fűzőiből, most üresen hevert mellettem a párjában a csíkos, kislányos zoknival. Nem szerettem hétköznap a suliba felhúzni, egyértelmű okokból. Hétvégén azonban mindig ebben csoszogtam végig a rókalyuknyi lakásban, és próbáltam csúszni a fürdőben – kevés sikerrel. A régi otthonomban is ezt csináltam.
Felsóhajtottam, majd kinyitottam a szemem és a csillagokba révedtem, miközben az egyik karomat kivettem a fejem alól. Kihúztam a szürke pulcsi takarásából a láncszem felet, majd vizsgálni kezdtem. Vajon Bill vigyázott a másik felére? Vagy Bea letépte a nyakából és megsemmisítette? Nem, akkor nem emlékeznék erre...

Hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül, és a mellkasomra essen, majd a szabad kezemet a csillagok felé nyújtottam. Halkan énekelgettem a 67-es út refrénjét, majd felültem. Éreztem, ahogy a zilált konty egy része a tarkómra omlik, miközben elnéztem a vízesés felé. Figyeltem, ahogy a víz a fehér habokba veszik, s ahogy a buborékok a felszínre törnek... Ahogy köd gyűlik a vízesés aljába.
Szomorúan, de mérgesen elszakítottam a tekintetem róla, majd magam elé meredtem a vízbe. Mérgemben a grimasz miatt kicsit csücsörítettem, mire megenyhült a tekintetem. Mélyen az őzgida szemekbe néztem, éreztem és láttam, ahogy könnyek gyűlnek beléjük.
- Nem... Vagyis... De... - Vívódtam magamban, majd sóhajtva felnéztem az égre. – Akarok újra úszni vagy nem akarok? – Kérdeztem a csillagoktól halkan, majd ismét lehorgasztottam a fejem és végigmértem magam.
Nem... De attól még hiányzik... Ellenben gyűlölöm... És szeretem is.

Ami a lámpásban történt...

Amint átkerült a lámpás Fenevadhoz, furcsa bódultság öntött el. Lassabban ment a gondolkodás, nem nagyon fogtam fel, hogy mi történik körülöttem. Mégis volt benne valamilyen élesség. Talán lepkésedni, vagy jobban mondva molyosodni kezdtem.
Láttam, hogy az Ismeretlenben vagyunk. Felfogtam azt is, hogy megint sikerült alkuba keverednünk. Azt is, hogy Bea egy fára néz, aminek a törzsébe egy apró csengő volt vésve. Azt is, hogy Fenevad leteszi a lámpást, őrizetlenül hagy, és Bea elé lépked. Aztán felgyorsultak az események, mégis tudtam őket követni.
Volt egy sárga villanás, majd a fekete és a sárga egybe mosódott és harcolni kezdtek. A rózsaszín fedezéket keresett, amíg a sötétség el nem hatalmasodott a helyen. A lámpás túloldalához botorkáltam, majd megtisztítottam az üveget és kinéztem rajta. Egy azon kastély magasodott egy míves vaskapu mögött, amit elszáradt rózsák nőttek be, mint amelyiket az első szerepjátékomban elképzeltem. Rengeteg, sötét orom, sok ablak és tégla, mind fekete. Ha véletlenül villámlott, kivehetők voltak a vascsillárok sziluettje is, de csak ritkán. Csodálatos és rettentő építmény volt. Eszembe juttatta, akkor, ott mi történt egy másik Billel és egy másik Emmával. Egy másik Dipperrel, egy másik Wirttel, egy másik Mabellel...

Visszafutottam a másik ablakhoz és dermedten figyeltem, ahogy a fekete elhatalmasodik a sárga felett, lassan legyőzi. Nem aprózta el, ahogy azt ősellenségek bosszújánál szokták a drámai csatákban... Aztán a sárga kinyúlt felém, a lámpás felé, és végigsimított az üvegen. Vért kent az ablakra, így nem láttam semmit.
Akaratlanul is a láncszemre szorítottam a kezem, és most először könyörögtem lassan imával Billért, hogy túlélje, hogy kijuttasson bennünket... De a sötétség csak azért is elöntött mindent. A fejem sajogni kezdett, de nem akartam ellökni magam az ablaktól. A pici öklömmel ütni kezdtem az üveget, és sikoltottam, hogy eressze el az álomdémont.

Aztán csend lett. Mélységes csend. Hatalmas fény vakított el, megugrott a gyomrom, mint repülésnél és eldőltem. A fülem sípolt, én csak hang nélkül sikoltottam, hogy eresszék el Billt, de hogy kinek könyörögtem, és hogy kik eresszék el, azt már nem tudtam.
Ismét csend lett. Feszült, várakozással teli. Amikor kinyitottam a szemem, egy tó mellet ébredtem, teljesen egyedül. Körbenézve leesett, hogy visszakerültem a Reverse-be, a vízeséshez.

- Bill..? – Kérdeztem az éjszakai csendtől halkan, kissé kétségbeesve. Választ nem kaptam. Egyedül voltam. Megint.