*Illum*

- Bea... - nézett rám Eszti kissé kétkedve – ez biztos, hogy... Gyros? – Az arca egy kissé furcsa grimaszba torzult, mire akaratlanul is elnevettem magam, és lecsaptam az asztalra a villámat.

- Biztos! Egyed már! Bízz bennem!

- Amikor legutóbb ezt hallottam... Tönkrement egy teljes dimenzió...

- Ja... és életnagyságú marionett bábu lettem! Karaj, de tényleg! Na. Egyél. – A villámra tekertem egy újabb adag szószos tésztát és egyben leerőszakoltam a torkomon, miközben ő egy aprót harapott az undorítóan öntetben tocsogó, zsíros gyrosba, ami a kedvenceim közé tartozott.

- Hahhameh! Eh hohahhó! – Csillant fel a szeme, majd egy hatalmasat harapott belé, mire egy felcsóválással visszatértem a tányérom tartalmához és a mellette helyet foglaló ötven forintos vonalas füzetre és a magammal hozott tompa ceruzára.

- Szóval... telefonált, ha? – elgondolkozva rágcsáltam a radírt a ceruza végén – és a hangja?

- Mi van vele?

- Milyen volt? – kérdeztem kissé frusztráltan, mire vállat vont.

- Sürgető... ijedt... bátor... fájdalmas...

Bekarikáztam a papíron a fájdalom szót, majd hátradőltem és bólogattam.

- Igen... ugyanaz volt... ugyanaz hívott mindkettőnket... - egyik kezemből a másikba dobáltam a kockát, unottan eltoltam magam elől a tányért, mert már rég elment az étvágyam. Megvártam, míg Eszti befejezi a gyrost, majd amikor ez is megvolt, kérdőn ránéztem – Rendben. Mehet?

- Mi? – nézett rám meglepetten, kissé talán értetlenül.

- Dobok a kockával és elmegyünk. A hang azt mondta, hogy a Sátán vadászik ránk, így... nem ártana felkészülni...

- Bea... a dobásodban nem kételkedem, de... még tervünk sincs! És nem mehetünk megint fejjel a falnak, vagy úgy járunk, mint legutóbb.

- Nem járunk úgy, ha az én utasításaimat követed, és nem téped ki Bill szívét. Hm? Kérdés? – mikor nyitotta volna a száját, elvigyorodtam – helyes! Nincs... akkor megy! – minden hezitálás nélkül dobtam el a kockát, olyannyira biztosan a sikerben, hogy amikor nem az a szimbólum került felülre, mint amire vártam, az agyam először nem akarta befogadni az információt.

- Bassza meg! – néztünk rá elkerekedett szemekkel mindketten, majd egymásra.

A szimbólumon két molylepke virított egymás mellett, egy fekete és egy fehér, köztük pedig egy oda-vissza mutató nyíl.

Moly...csere?

*Kagu*

Hirtelen tűnt el előlem a kocka képe a rossz szimbólummal, ahogy Bea riadt arca is. Kétségbeesve nyúltam a megmaradt, elmosódó kép után, de nem tudtam megfogni (mit is képzeltem?). Gyorsan behunytam a szemem, és próbáltam ellentmondani a hányingernek, ami nagyon hasonló volt a kiskoromban érzettekhez, mikor a lelátóról felnéztem a plafonra. Felfelé volt tériszonyom, majd később kinőtte magát a normálisnak mondható, magas-helyről-lenézősre. Ez rosszabb volt az összesnél. Leginkább talán Harry első hopponálásához hasonlíthatnám.

Mikor ismét szilárd talajt éreztem a lábam alatt (bár szerintem inkább ültem), óvatosan kinyitottam a szemem, majd körbenéztem az otthonosan berendezett lakásban. Nem olyan volt, mint Callé azzal az enyhe modern beütéssel, inkább hasonlított azokhoz a tipikus filmekben lévőkhöz. Tudod, azzal a sok, sötét fával, a sötétbarna tapétával és bútorral, nagy kandallóval, sok festménnyel, de még több könyvespolccal, amik már meghajlottak a könyvek súlya alatt, és szinte már kidobták a tartalmukat.

- Minden rendben, Emma?

Azonnal megdermedtem, majd az ismerős hang irányába kaptam a fejem, és csak hallgattam a siető-kopogó lépteket, amik egy fekete lakkcipőhöz tartoztak, azok pedig egy bizonyos (általában fehér inget és sárga, téglamintás zakót hordó) sárga inget és fekete hózentrógeres nadrágot viselő démonhoz. Bill legalább annyira meglepődött a küszöbön, mint én, és hosszú percekig csak bámultuk egymást.

- Rosszul látok, vagy komolyan te vagy az Moly? – Kérdezte kifejezéstelen arccal.

- Rosszul hallok, vagy komolyan Emma egészségi és jóléti állapotáról érdeklődtél? – Kérdeztem vissza ugyanúgy. – Meg ne haragudj, azért örülök, hogy újra látlak... - Vigyorogtam rá gyerekesen, majd felkeltem a földről és körbefordultam. – Azt mondjad meg kedves és egyetlen álomdémonunk a Zúrban, hogy hol a francban kívánok jelenleg tartózkodni?

- Egy, er... Mondjuk börtönnek. – Vakarta a fejét elhúzott szájjal, majd a padlót kezdte tanulmányozni.

- Miért, minek, ki jóvoltából, kinek, meddig és mikor? – Kérdeztem járkálás közben, amíg szemügyre vettem mindent a lakásban.

- Hogy ne legyünk útban, hogy meg legyek kötve, a drága Gleeful ikrektől szeretettel ajándékba, nekem és Emmának, talán örökre, vagy amíg ki nem múlunk mindketten, természetes halállal, úgy... Tíz éve. De nem tudom pontosan, itt nem működik az órám.

- Remek, akkor most arra válaszolj... - Megálltam előtte, majd összefont karral és egyik lábamra kitámasztva, szigorúan néztem rá. – Hogy miért pont Emma, és miért kérdezted, hogy ,,Minden rendben?"?

- Er... Hosszú?

- Katinka, tudom. De van időm, legalábbis addig nem unatkozok, amíg rájövök a kiútra. – Újra járkálni kezdtem, ezúttal az ajtót figyeltem meg, ami egyértelműen kivezethetett volna innen. – Szóval, mond csak! Bár már sejtem, hogy önként belestél az EmBillbe...

Nem válaszolt. Az arcomra egy elégedett vigyor kúszott, és ezt fokozta a tudat, hogy Bill bizony most elpirult, és ezt anélkül is tudtam, hogy láttam volna. Igaz, nem az én karakterem, nem velem élt két évig, de ismertem annyira, hogy leszűrjem a megfelelő reakciót. És ez a mély hallgatás pontosan ilyen volt.

- Nemmmmmm...

- De. – Néztem rá hátra még mindig vigyorogva. – Túl sokáig hallgattál, és a füled is elvörösödött, nézz tükörbe! – Mutattam az említett tárgyra két könyvespolc között, majd visszafordultam a zárhoz. – Átmentél Mycroftba...

- Mi van? – Kérdezett felháborodva, mire elnevettem magam.

- Tudod, John és Mary esküvőjénél, amikor Sherl' felhívta! Ott hallgatott, nem válaszolt, mire Sherlock leszűrte, hogy van valami. Persze – néztem rá félvállról – egyszer unalmamban elolvastam az összes pszichológiás könyvünket otthon, és ez megmaradt. Szóval szimpla pszichológia! És most azt mond meg, hogy miért nem szöktél meg eddig, és mi van ezzel az ajtóval, mert ránézek és látszik rajta, hogy valami nem kóser. Kivele! – Lehuppantam az egyik fotelbe, közel a tűzhöz, majd a lángokat kezdtem figyelni.

- Öhm... Nos... - Egy torokköszörülés után leült a másik fotelbe, és ránézés nélkül tudtam, hogy feszülten figyel.

- Zavar.

- Hogy?

- Zavar. – Sandítottam rá élesen, majd vissza a tűzre. – Bámulsz, mert közöltem egy közérdekű információt hadarva, és várod a folytatást, de még nem dolgoztad fel a monológom rendesen, így bámulsz és ez zavar. Inkább nézd a tüzet, nem várj, azt se, mert az is zavar! Inkább a könyvespolcot!

- Okéééé...

- Rendben. Szóval, válaszolj a kérdéseimre. – Összekulcsoltam az ujjaim, majd felkönyököltem a támlára és az orrom alá helyezve a kezem felvettem a gondolkodó pózom.

- Minden jel arra utal, hogy egy képesség elszívó vagy blokkoló burokban vagyunk. Nem tudom használni a démoni erőimet, így persze kijutni sem tudtunk. Az ajtón egy bűbáj van, és erősen megráz, ha hozzáérsz-

Felpattantam a helyemről, mire elhallgatott és kérdőn figyelte minden mozdulatom. Lassan az ajtóhoz léptem, majd megálltam előtte és a kilincsre néztem. Visszafojtott lélegzettel a kilincsért nyúltam, majd behunyt szemmel vártam az elektromos sokkot, de elmaradt. Óvatosan lenyomtam a kilincset, majd meglöktem az ajtót, de az nem nyílt ki.

- A bűbáj és a burok csak rád és Emmára hat, vagy engem is megrázott volna. Rátok van kiszabva ez az egész hely, de mivel most itt vagyok... - A végét már a kezembe motyogtam, és az öklömmel a szám előtt mászkáltam csípőre tett kézzel.

- Tehát kijuthatunk, ha valamivel megtörjük a blokádot, mert személyhez és képességekhez mérték... Emyhez és hozzám... Ha már itt tartunk... – hirtelen pattant fel a helyéről, majd lépdelt hozzám (ez neki a magassága felének, tehát a lábának köszönhetően olyan öt lépés volt) és határozottan megragadta a vállam, hogy megállítson, mire felnéztem rá. – Ő most hol van?

*Illum*

Mikor eltűnt, ösztönösen felsikoltottam. Nem nagyot, mondhatni alig hallhatót, de mégis... Megijedtem. Most, már a legelején nem sikerült egy egyszerű „hatosdobás", akkor mit várjak, ha tényleg igaz ez az egész, és tényleg a Sátánnal kell harcolnunk az életünkért?

Nem gondolkozhattam ezen olyan sokat, ugyanis Eszti helyén alig hat és fél (pontosan 6,576) másodperc alatt megjelent Emma. Az az Emma, akit én elméletileg egyszer megöltem.

Először csak nagyokat pislogva szokta az itteni fényt és környezetet, majd zavarodott tekintete megállapodott rajtam, és látni véltem, ahogyan az arcizmai megfeszülnek, miközben az állkapcsa ugyanezt teszi.

Hirtelen kaptam el a tekintetem, a telefonom csipogására ami azóta mellesleg újra indult, így elkönyveltem magamban, hogyha egyszer megtalálom ezt a Hollót, alaposan rendezem vele a dolgokat.

Elolvastam az SMS-t, amiben apa nem éppen szép gondolatokat fogalmazott meg, de inkább csak egy vállrándítással a zsebembe süllyesztettem a készüléket és teljes figyelmem a „Másik Molylepkének" szenteltem.

*

Vele szemben ültem, a vonat pedig úgy zötyögött alattunk, mintha bármelyik pillanatban ki tudna siklani. A gondolatra az ülésbe feszültem, Emma pedig lazított a táskája szorításán és elkezdett benne kutatni. Hirtelen előrántott egy viszonylag kicsi, piros kötésű könyvet és felém nyújtotta.

- Bill küldte... neked. Azt mondta, tudod, mit kell csinálnod vele... bár nem gondoltam, hogy eleve te fogsz idehozni.

- Kösz... - elsüllyesztettem a könyvet a hegedűtokom elejébe, mire Emma szemei összeszűkültek.

- Ki sem nyitod? – kérdezte fagyosan, én pedig megráztam a fejem.

- Nem. Itt nem biztonságos, emellett nem itt fogom megkeresni a módot Bill kiszabadítására... túl sok az ember...

- De lehet, hogy Bill azóta má-

- Bill jól van! – vetettem közbe hanyagul, de a lelkem mélyén két dolgot éreztem. Aggodalmat és dühöt. Legfőképpen dühöt. – Álomdémon, tud vigyázni magára... az univerzum összes tudásával... még emberként is korszakalkotó géniusznak nevezném... - nem akartam Emmával lenni. Még magával az úristennel is szívesebben lettem volna akkor, de nem tudtam mit tenni... muszáj volt csinálnom valamit, mielőtt teljesen begolyóztam volna, így magamban kezdtem dúdolni egy dalt, amit egyszerűn imádtam.

A másodperc törtrésze alatt történt minden. Emma összegörnyedt, a karomba kapaszkodott, hogy ne szántsa fel orral a talajt, majd kiegyenesedett, és mikor kinyíltak a szemei, azok sárgán világítottak, az arcán pedig megjelent az Ő összetéveszthetetlen vigyora. Elhűlten néztem a szemébe két másodpercig, majd kiböktem az év leghülyébb kérdését.

- C-call...?

*Call*

- Halics, Kavics~! – Intettem vigyorogva, majd keresztbe tett lábakkal kinéztem az ablakon. – Tehát, hol vagyok pontosan? Igen, vonaton, azt látom, azon kívül, hová megyünk?

- D-de... De te... - Kezdte dadogva, de én egy éles kacagással beléfojtottam a szót.

- Meghaltam? – Magamra mutattam és egy flegma grimasszal ránéztem. - #NotDead! Utoljára. Hová megyünk?

- Hozzám... - Felelte halkan még mindig pislogás nélkül, mire sóhajtva hátradőltem. – De hogyan?

- Hogyan lehetek itt, mikor a téglahalmaz rám dől? – Kinéztem az ablakon és figyeltem, ahogy elrohan mellettünk a táj, mintha csak időt és teret lépnénk. – Meghaltam. Igazából, meghaltam. És a halott démonok felkerülnek az égre csillagként. Szerencsémre pont egy régi ismerősömhöz zártak, ő segített visszajutni. Eszti miatt megtudtam szállni Emmát, így Bill pár hónap múlva ugyanúgy reagált, mint te... Azzal a kivétellel, hogy dühöngeni kezdett. Aztán megnyugodott. A többi meg nem rád tartozik! – Néztem rá újra vigyorogva, majd a táskából kikandikáló piros könyvre. – Apropó, tényleg jó lenne, ha most néznéd meg! És nem, Bill nincs rendben. – A vigyorom leolvadt és sok idő után újra megkomolyodtam. Furcsa egy érzés volt. – Ahogy Eszti is.

*Emma*

- Nem ismersz meg, Bill?

Nagyot nyeltem, és Bill mögé húzódtam, majd tovább fürkésztem a sötétséget.

- Pedig régen olyan jóban voltunk! Sőt, szerelmes is voltál!

- Bill... - Óvatosan megráztam az ingét, mire lassan hátrasandított rám a válla felett. – Ki ez?

- Te sem emlékszel Emma? Elfelejtetted már, ahogy a kés hideg acélja átvágta a bőröd? Azt, hogy belém kapaszkodtál?

- Nem lehet. – Szólalt meg ridegen Bill, talán a sötétség óta először. – Visszamentél Magyarországra. Nem lehetsz itt.

- Emlékszel még Fenevadra?

A sötétből kivált egy agancsos alak, csupán egy rózsaszín szemekkel izzó, fekete sziluett, kezében a viharlámpással. Egy emberre hasonlított. Egyetlen egyre, akire itt semmiképp sem számítottunk volna.

*Call*

- Emmának sokáig rémálmai voltak. – Folytattam színtelen hangon, kifejezéstelen arccal, majd ismét kinéztem a vonat ablakán. – Bill is látta őket, de nem tudtak felébredni. Egyszer Emmát megégette a lámpás.

- Az a lámpás? – Kérdezett közbe halkan, mire kimérten bólintottam.

- Az a lámpás. A lelke tökéletes ellentéte Esztiének... - A táskájáért nyúltam, majd kiszedtem belőle a könyvet és egy ceruzát. – Ezért a Cipher Wheel-ben is felesben ábrázolja mindenki a szimbólumot. – Kinyitottam egy üres lapnál, majd rajzoltam egy kört, bele egy kisebbet, és felosztottam tizenkettő egyenlő részre a kapott sávot. Sorban belerajzoltam az összes szimbólumot, de kettő mezőt üresen hagytam, pontosan egymással szemben. Az egyikbe rajzoltam egy kavicsot, a másikba meg egy molylepkét, aminek az egyik felét beszíneztem.

- Hogy érted, hogy... Mindenki? – Kérdezte pár perc múlva, mire én csak vállat vontam, és visszaadtam a latin szöveggel kiegészített könyvet, végül csak hátradőltem és a vonat szürke padlóját néztem.

- Mindenki, aki számít.

*

- Dimenziók közti utazás démonok segítsége nélkül, azaz mindent a démoni eredetű tárgyakról?

Frusztráltan sóhajtva levetettem magam Kavics ágyára, majd felvettem a gondolkodó pózom.

- Az csak az egyik fejezete! Mármint, a démoni eredetű tárgyas. Olvasd el, aztán beszéljük meg, melyik dimenziókat zárhatjuk ki! – Lenyeltem a mondatot, amit fűztem volna hozzá, majd behunytam a szemem és gondolkodtam.

Nem lehetnek ott. Egyszerűen kizárt, hogy ott legyenek!

De eszembe jutott, amit a bujdosásom első napján Cass mondott nekem, amikor megkértem, hogy egy ideig tűrjön el magánál.

Nincs olyan, hogy kizárt, hugicám! Minél inkább tagadod, annál valószínűbb, hogy ott lesznek. Vissza kell menned a Reverse-be~!

*

- Nem mehetek oda, érted?! – Kiabáltam kikelve magamból, és már lassan a könnyeimet sem tudtam visszafogni.

- Miért?! – Feleselt vissza Kavics, majd egy pillanatra rá megváltozott az arckifejezése. Mintha megértette volna a miértjét. – Mit csináltál, Call?

Megráztam a fejem, majd felvettem Emma (pontosabban Will) dzsekijét, és megindultam az ajtó felé. Löktem egyet az ajtón, mikor nem nyílt ki, de az nem moccant.

- Szóval levédted a nemkívánatos démonok ellen... Okos. – Suttogtam elismerően, majd szipogva megtöröltem az arcom (vagyis Emma arcát), és hátrapillantottam Kavicsra.

- Pontosan az ilyen esetekre. Szóval, mibe keveredtél? – Fonta össze a karját maga előtt és olyan szigorú arccal nézett rám, ahogyan utoljára csak anya tette.

- Én... - Vettem egy nagy levegőt, majd keservesen kifújtam és lesütöttem a szemem. – Megloptam a Gleeful ikreket...

*Illum*

Sóhajtva pakoltam át a cuccaimat (és Eszti cuccait) egy nagyobb táskába, majd a vállamra vettem, a másikra pedig a hegedűmet. Körbenéztem a szobában, de most először nem éreztem ürességet.

A falam lecsupaszítva meredt rám, a rajzaim a táskában voltak, csak úgy, mint a lemezeim is. Bólintottam, jelezvén, hogy mehetünk, és a kezembe fogtam a kockát.

Meglopta Gleefullékat. Szóval, ha be akarom juttatni, valami nagyon jó okot kell rá találnom...

Kavics!

Felkaptam a fejem a kiáltásra, a fejembe iszonyú fájdalom hasított. Lehunytam a szemem, a falnak dőltem, és vártam, majd ismét kinyitottam, de akkor már nem otthon voltam.

Egy fiú haladt el mellettem, világosbarna haját vakarta és éppen a cipőjével szerencsétlenkedett.

- Kavics! – kiáltotta a hang ismét, mire megfordultam, és szembetaláltam magam egy tetőtől talpig fekete férfival. Felém tartott, a lehető legnagyobb hévvel, majd egyszerűen áthaladt a testemen. – Hol van ez a bolond? Megint tönkretette a kísérletem!

- Nem én voltam, hanem Gyertya! – védekezett egy másik hang, majd a szoba közepén megjelent a tökéletes hasonmásom, csak szőke hajjal – Kikérem magamnak ezt a hangot!

- Még rá akarod fogni Gyertyára? Én is láttam! – jött be egy negyedik, szintén lány, és végigmérte Kavicsot. Vagyis engem. Őt. Mindegy.

- Ne szólj bele, Moly! – torkollta le az első, majd kissé lányosan felkiáltott és megfordult – A fenébe is, Toll, elég már! Ne szurkálj folyton! – A fiú mögött megjelent egy lány, barna haja a derekát súrolta, a vigyora pedig olyan széles volt, amilyet csak egyetlenegyszer láttam. Még a jégen Reginánál...

- Te voltál, Gyertya, valld csak be! – Nevette el magát jóízűen.

- Megszállta! – Rikkantotta szintén nevetve két vékonyabb, de ugyanolyan vidám hang, és közvetlenül a fekete ruhás mellett megjelent két tizennégy-tizenöt év körüli suhanc. – Gyertya megszállta Kavicsot, mert fogadott Mollyal, amit Gyertya hitelesített! – hadarták egyszerre, majd összepacsiztak és elrohantak.

- Remek! Szerintem meg se próbáljuk megkötni Sátánt, mert a végén még elhívjátok teázni! – kiáltotta a fekete (Ha jól azonosítottam be, hogy ki kicsoda, akkor Holló), majd kiviharzott a szobából, ahol három másodpercnyi feszült csend után kitört a kacagás.

*

Amikor ismét feleszméltem, egy erdőben feküdtem. Call sehol, a táska és a tok viszont mellettem. A piros könyv a mellkasomon.

Felálltam, leporoltam magam, majd megragadva a nagyobb csomagot, vállamra véve a kisebbet, elindultam az erdőben.

Alig haladtam párszáz métert, amikor megéreztem a sült gesztenye szagát és összefutott a számban a nyál. Megszaporáztam a lépteimet, és a végén már rohantam az illat forrása felé, de a ház előtt megtorpantam.

A Rejtély Kalyiba. Csak... nagyobb és... jobb állapotban... és a szélkakas helyén Gideon szimbóluma...

- Reverse... - bólintottam aprót, majd riadtan megfordultam, ahogy az egyik bokorból egy halk hang szűrődött ki. Gyorsan felszaladtam a lépcsőn, a hang pedig egyre közeledett. Nem volt választásom, be kellett kopognom.

*Kagu*

Utoljára futottam neki az ajtónak, és már vártam a kemény becsapódást, majd a látványt, hogy az ajtó mégsem enged. Ez az érzés azonban átváltott egy kisebb zuhanásba, mire kinyitottam a szemem, és még pont láttam, ahogy ajtóstul a földön landolok. Köhögve támaszkodtam meg, majd fordultam vissza a ház felé, ami most az említett tárgy helyett állt üresen. Bill hitetlenül nézett rám, majd lassan elvigyorodott, ahogy én is.

Felpattantam, majd vissza siettem a bejárathoz és megálltam a küszöb előtt, ahogy Bill is. De ő már nem vigyorgott. Kérdőn néztem rá, majd az erdő irányába, mikor egy csapat varjú hangosan károgva felszállt.

- Nem mehetek veled. – Mondta halkan Bill, mire aggódva visszanéztem rá.

- Csak van rá megoldás, hogy te is kijuss! Csak... - Gondolkodva sétáltam fel-alá a teraszon, és elkezdtem feszegetni az ablakokat. – Csak várj egy kicsit! Kihozlak!

- Nem Moly... Most nem lehet.

Visszamentem hozzá, és már emeltem a kezem, hogy felpofozzam.

- Csak nyugodtan. – Mosolyodott el halványan, majd zsebre vágta a kezeit és kissé lesajnálón nézett rám. – A fájdalom fergeteges, emlékszel?

- Azóta nem. – Leeresztettem a kezem, majd összefontam a karom a mellkasom előtt és egy darabig fürkésztem az arcát. – Hányszor?

- Hétszer. – Suttogta komolyan, mire lassan bólintottam, és megint az erdő felé néztem.

- És először? – Kérdeztem halkan, miközben a lemenő napot fürkésztem, és magamban számoltam, mennyi időm van napnyugtáig megtalálni a Kalyibát.

- Veszekedtünk... Mint akkor.

Ismét bólintottam. Emlékeztem rá, amikor megírtam az a részt a saját, Nosztalgikus-Billemmel.

- Eszter...

Újra Billnek ,,szenteltem" (vagy inkább átkoztam, ha nem akarom megsérteni) a teljes figyelmem, és nagyot nyeltem, ahogy belevésette a szomorú tekintetét az elmémbe. Sokat gondolkodtam a ,,tökéletes-valóság-burokban" arról, ami az Ismeretlenben történt, és egyre jobban megbékéltem Billel. De még nem tudtam volna határozottan kijelenteni, hogy barát-féleségem.

- Egy valamit ígérj meg... Ne kerülj bajba. Most az egyszer ne. – Kért halkan, mire egy aprót bólintottam. Megeresztett egy szomorú mosolyt, majd kinyújtotta a jobb kezét, ami most kékláng nélkül égett. – A kedvemért.

Egy ideig fürkésztem a csillogó szemeit, és próbáltam elvonatkoztatni a ténytől, hogy Bill elérzékenyült. Megváltozott, mióta utoljára találkoztunk, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire.

Halkan felsóhajtottam, majd átlépve a küszöb által húzott határt megöleltem, és csak hallgattam a csendet. Nem voltak tücskök, sem madarak, semmi. Nem hallottam a légzését, a szívverését, olyan érzés volt, mintha egy hullát ölelnék magamhoz.

Éreztem, hogy a kinyújtott kezével átöleli a vállam és megtámasztja az állát a fejemen, de ez volt a legtöbb reakció, amivel illetni tudott. Halványan elmosolyodtam, majd kicsit szipogva elengedtem és utoljára még megnéztem magamnak azt a démoni, de csodálatos arany szempárt.

- Visszajövök érted. Ezt megígérhetem!

Majd sarkon fordultam és elrohantam az erdőbe, magam mögött hagyva a képesség gátló burkot, a levédett házat és a félig-meddig megkötött Billt.

*Call*

Rohantam az ellenkező irányba, otthagyva Kavicsot a fa alatt, és a hívogató illatokat, amik a Kalyibához csaltak volna. A lábaim már égtek a futástól a tüdőm és az oldalam szúrt, szinte kiköptem a májam. Néha-néha visszanéztem, nincs-e a nyomomban egy Gleeful, vagy valami, amit rám küldhettek. A következő kanyar után megpillantottam egy tisztább részt, mire egy ideig mérlegeltem a sűrű erdőt és az ösvényt, majd lefordultam jobbra, és futottam tovább a kitaposott ösvényen. Akármerre néztem, mindenütt ismerős levelek és fák köszöntek vissza, mégis mások voltak. Csak egy kirakat volt még a természet is, minden mű, élő és mégis élettelen. Vártam, hogy eljussak egy részhez, ami tényleg élő, ami igazi, ami nem a Reverse része, de csalódnom kellett.

Lihegve megálltam, mikor kiértem egy tisztásra, majd leültem a közepén egy földkupacra. Behunytam a szemeim, majd lassan, hosszan kifújtam a levegőt, és átfordultam. Kinyitottam a szemem, majd legurultam az apró kupacról és meghúzódtam az árnyékában. Minden neszre figyeltem, mikor egy meseszép, világoskék lepke lassan berepült a tisztásra, egyenesen felém. egy pillanatra megfordult a fejemben, mi van, ha ez is az ikrek csapdája, de képtelen voltam figyelmen kívül hagyni.

Mikor rászállt a földkupacra, kérdőn megdöntöttem a fejem, és lassan közelebb kúsztam a rovarhoz. Az ijedten felszállt, leírt pár kört a levegőben, egy kissé ferde szív alakot is, majd rászállt az orromra. Ráfókuszáltam, és hirtelen megértettem, miért rebesgeti olyan furcsán a szárnyait. Nem pihent, üzenni akart nekem. Rövid, rövid, rövid. Rövid. Rövid. És egyre csak ismételte.

See?

A szárnyai abban a pillanatban megálltak, mire a földkupacra néztem, és elgondolkodva figyeltem. Amikor felismertem benne egy alakot, óvatosan lesepertem a földet, lefejtettem az indákat, és így egy szoborra bukkantam.

De nem egy szoborra. A szoborra. Bill szobrára.

Ijedtemben majdnem elkiáltottam, amiből csak egy rémült hátrálás és egy nyikkanás lett, majd megdermedtem. Képtelen voltam mozdulni, abban a pontban maradtam, mire lepillantottam a földre.

Egyenesen belemásztam egy pentagrammába.

- Lám... Lám... Lám. Nézd csak öcsi, mit fogtunk!

*Illum*

- Bea, igaz? – vigyorodott el Mabs szélesen, majd az államnál fogva közelebb húzott magához, majd az arcom minden rezdülését az eszébe véste – Gyere csak be! A bátyám nemsokára hazaér. Addig helyezd magad kényelembe. William hoz neked egy teát.

- Ne fáradj! – emeltem fel a kezem szabadkozva, majd Willre néztem – tényleg... - beharaptam az alsó ajkam és nagyot nyeltem –megengeditek, hogy... aludjak egy keveset? Szinte egész éjjel vonatoztam, meg sétáltam.

- Persze! – bólintott a lány mosolyogva, és valahogy nyugtalanított, ahogy rám nézett – a vendégszoba odafent van!

- Köszönöm... - bólintottam, viszonozva a mosolyát, aztán elindultam fölfelé. Érezte mindkettejük tekintetét a hátam közepét égetni, de nem néztem volna vissza, a világ minden kincséért sem.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, szinte megváltásként ért, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.

Lerogytam a tövébe és nagyot sóhajtottam, de úgy éreztem, mintha túl kevés levegőm lenne.

- Anya... - nyöszörögtem fáradtan, a láncok pedig a kezemre tekeredtek. Hallottam egy halk hangocskát sírni, majd egy nő távoli, de annál erélyesebb kiáltását.

- Csak egy kislány! Nem teheted ezt vele! Kérlek!

- Egy kislány. Aki egy napon erősebb lenne mindannyinknál, és letaszítana minket a trónról. Azt akarod, hogy a fiadnak is úgy kelljen bujkálnia, mint akkor nekem?

- A te fiad is! – kiáltotta a hang sírva, majd közvetlenül a fülem mellett szólalt meg – Aludj kis lepke... aludj és... nyugodj meg... nem fog fájni...

- Komolyan... e-ezzel hitegeted őket, Lucia? – nevetett fel tőlem sokkal távolabbról egy érces hang – Elalszik...végleg... mert sikerült megtörni egy hétéves kölyök lelkét... gratulálok.

- Tudod, hogy nem... - kezdte a nő, de a hang félbeszakította.

- Tudom.

Arra eszméltem, hogy fuldoklom. Ijedten kaptam levegő után, majd összecsuklottam a földön és köhögve próbáltam szabályozni a lélegzetvétel egyenletességét.

Be és ki... gyerünk, menni fog ez...

Az oldalamra fordultam, körmeim végigszántottak a padlón, majd mélyen a puha fába vájtak, ahogy a levegő ritkából egyenesen kénesbe csapott át.

Reszketve simultam a falhoz, másik kezemmel a torkomat kapartam, és könnyeim homályán keresztül néztem a fekete cipőre, és nagyot nyekkentem, ahogy egy kéz erősen megragadta a hajam, és felrántott a földről, térdelő pozícióba.

- Nézzenek oda! Kavics! Hány év is telt el az óta? Hetven?