*Illum*

Hatalmas csattanásra ébredtem. Éreztem, hogy az egész testem forró, szinte lángol, a hátam közepén is patakzik a víz, és nyakig be vagyok takarózva.

Oldalra néztem, az ébresztőórám számlapján hatalmas számokkal meredt vissza rám a 22:08-as időpont, a középső kettőspont pedig ütemesen villogott.

Digitális óra... akkor van jel... de hogy... te jó ég! A kocka működött!

Ülő helyzetbe ugrottam, a rózsaszín takaró lecsúszott a mellkasomról, amit megcsapott a nyitott ablakon beáramló hideg levegő.

Hatalmasat dörrent az ég. Körbenéztem a szobámban, minden olyan volt, amilyennek utoljára, a Gravity Falls-i kis kiruccanásom estéjén láttam. Az ágy szélére húzódtam, kicsit félve az engem körbevevő sötétségtől, de tudtam, hogy a Fenevad nem tud bántani itt... nem léphet ki a saját síkjából.

Felálltam, a hűvös, karcos padló már szinte bántotta a talpam. Arcomon égetően csorogtak végig a könnyeim, minden tagomba reszketés költözött.

- Anyu! – Kiabáltam torkom szakadtából, habár tudtam, nincs otthon senki. Legnagyobb meglepetésemre azonban a lépcsőn sietős léptek zaját hallottam, sőt, nem is csak egy emberét.

Az ajtóhoz ugrottam és kinyitottam, de a látványtól kisebb fajta sokkot kaptam.

Anya lélekszakadva, a zuhany alól ugrott ki. Erre abból jöttem rá, hogy egyetlen törölközőn kívül semmi mást nem viselt, hajából pedig csorgott a víz. Kissé lihegve állt előttem, arca kipirult az izgalomtól és a sietségtől. De ez volt a legkevesebb... Anya mögött tíz centivel apu állt, a régi, elnyűtt Star Wars-os pólójában, amit még a harmadik film magyar premierjén vett magának. Ez volt a kedvenc pizsamája.

- Mi történt? – kérdezte, épp, mikor anyu kinyitotta a száját, így belé fojtotta a szót.

- Öhm... én... de... - nem jött ki hang a torkomon, szinte préseltem magamból a szavakat – Apa, te... m-mit csinálsz itt... este tízkor? – A kérdésem számon kérő volt, amilyen az ilyen helyzetekben lenni szokott, de legnagyobb meglepetésemre a várt magyarázkodás helyett mindkettőjüktől egy értetlen, kissé ijedt arckifejezést kaptam.

- Hogy érted ezt, kincsem? – kérdezte anya, én pedig összefontam magam előtt a karomat, mintegy védelemként magam és köztük. Hátráltam.

- Sosem hívsz kincsemnek, és... mi az, hogy „hogy értem"? Te vagy a legutolsó ember, aki így állna apu elé, már jó ideje, apa, te meg még sosem jöttél el ide... péntek este... tízkor...- Az arckifejezésük még ijedtebb lett, falfehérre sápadtak. Összenéztek, mindketten a másiktól várták a tanácsot.

- Jól érzed magad, Bea? – kérdezte apu egy pár perc csend után – rosszat álmodtál?

Nem. Ez nem igaz... Nem álmodhattam az egészet! Ahhoz túl valóságos volt... Ráadásul, ami előtte volt... az emlékeim... nem, ez is álom. Biztosan az, annak kell lennie.

- Jól... - Nyeltem nagyot, majd megráztam a fejem és az ajtófélfát kezdtem tanulmányozni – Csak... rossz hatással volt rám az a film... Én... bocs, ha... megzavartam... valamit... vagy semmit... izé... ti akkor még mindig házasok vagytok? – nem futotta többre tőlük egy döbbent bólintásnál, mire hümmögve vállat vontam és becsuktam előttük a szobaajtót.

Hallottam, ahogy motyogva beszélgetnek, egyre távolabb haladva a szobám ajtajától.

A sötétben az íróasztalomhoz botorkáltam, arra nem volt időm, hogy megkeressem a szemüvegem. Ez persze jóval megnehezítette a dolgom, de nem számított. Felhajtottam a laptopomat, és mikor láttam, hogy a képernyő világítani kezd, közel hajoltam hozzá, hogy lássak is valamit.

Az orrom szinte már a képernyőt súrolta, mikor végre betöltött az oldal, de már írtam is be a „wattpad" szót a keresőbe, és mikor ez az oldal is hajlandó volt betölteni, szinte két másodperc alatt beütöttem a felhasználónevem és a jelszavam. De a várt kezdőképernyő helyett egy vörös folt fogadott, mellette egy homályos szöveggel.

Visszamentem az ágyamig, egyszer majdnem felbukva a szőnyegemben, és az éjjeliszekrényről az orromra illesztettem a szemüvegem. Visszaszaladtam a laptophoz és újra, ezúttal lassan írtam be mindent. És most el is tudtam olvasni a szöveget.

„Nincs ilyen nevű felhasználó: ILLUMINATCHO666"

Dermedten figyeltem a képernyőt egy darabig, majd megráztam a fejem és lezártam a képernyőt.

- Elment az eszem... - suttogtam magam elé a dermesztő csendbe, ami körülvett.

Csend... Hogy lehet...? Hol van Bill?

- Bill? – Néztem körbe kétségbeesetten, és nagyot nyeltem – n-na jó, ez rohadtul nem vicces! Hagyd abba, megalkudtunk és ez... határozottan is a valóságom manipulálása! – a nyomaték kedvéért még toppantottam is a lábammal, de nem érkezett válasz. Sehonnan. Minden ugyanolyan csendes volt, mint annak előtte.

*

Kissé félve léptem be az osztályterembe, de most ahelyett, hogy levegőnek néztek volna, széles mosollyal köszöntöttek. Valaki még kissé összébb is húzta magát, ahogy rá néztem.

Félénken, bizonytalanul viszonoztam a mosolyt mindenkinek, és mikor a padomra pillantottam a leghátsó sorba, földbe gyökerezett a lábam, az életem lepergett a szemem előtt.

Ő ült ott. Szőkésbarna haja sűrűn, ziláltan meredezett a feje tetején, táskája az ölében pihent, ahogy turkált benne. Körülötte papírgalacsinok feküdtek szétszórva, a pad tetején egy romlott sonkás szendvics nézett vissza rám, szinte vigyorogva a zöldes, szőrös penészfoltok alól. Felnézett, intett nekem, majd visszabújt a táskájába.

Vállaim megereszkedtek, szinte azonnal kitört belőlem a zokogás, mire mindenki egyszerre kapta felém a fejét, még Ő is. A számra tapasztottam a kezem, lerogytam a tanterem közepén, és csak sírtam. Iszonyúan féltem. Ő, akinek halottnak kellene lennie, most itt van és... aggódik. Egy lapát földnek kellene lennie, egy kicseszett porcsomónak, erre... képes engem nézni! Túltettem magam rajta, és visszajön, sonkás szendvicset rohaszt és lélegzik!

- Bea! – Kiabálta előttem, keze a vállamon, tekintete az enyémet kereste. – Mi történt? – Aggódott. Mögötte Virág és Linda tanácstalanul, kétségbeesetten néztek össze, majd rám.

Éreztem, ahogy valaki felemel, és mikor tudatosult bennem, hogy a tesitanár is látta a kiborulásomat, a szívem még hevesebben kezdett verni.

- Ez nem... nem igaz... - nyöszörögtem még mindig őt figyelve – te halott vagy! Halottnak kéne, hogy legyél! – A helyzet teljesen átlépte a józanész határait. A sokk villámként hasított a tudatomba, arra ösztökélve, hogy rohanjak.

A női vécéig meg sem álltam, bezárkóztam az egyik fülkébe és ököllel az ajtóba csaptam.

*

A padon ültem. Szótlanul meredtem magam elé, és a fejemet ráztam. Sosincs szabad foglalkozás testnevelés órán.

Felém jöttek. Patrik és Linda, akin... egy vastag, kötött, garbós nyakú pulóver feszült. Sosem venne fel ilyet. Ez az... én stílusom...

- Bea... - ült le mellém Patrik a jobb oldalamra, míg Linda a balomon foglalt helyet. – Mi történt veled?

- Fogalmam sincs... - suttogtam halkan – fogalmam sincs...

*Kagu*

Felriadtam, és a sötétben nem láttam, hol vagyok. Levert a víz és rázott a hideg, és csak az járt a fejemben, hogy még mindig az Ismeretlenben vagyunk. Riadtan körbenéztem, forgolódtam és vártam. Hallgattam a csendet, majd megdörzsöltem a szemem.

- Bea? Bill? – Kérdeztem a sötétségtől suttogva, mire ismerős távolságról hallottam meg, ahogy anya felkel, megteszi a párméteres távot és benyit a szobámba.

- Jól vagy kicsim? – Kérdezte aggódó tekintettel, mire a lepedőmbe markoltam, és próbáltam nem elnevetni magam kínomban. – Rosszat álmodtál?

- Nem, nincs... Nincs semmi baj! – Mondtam egy halvány mosollyal, majd nyeltem egy nagyot, és az ajtón beáradó sápadt holdfényben körbenéztem.

Otthon voltam. Otthon. Az igazi otthonomban. Minden ott volt a helyén, a falon még ott volt a bambis poszterem, felette a könyvespolcaim, háttal nekem a szekrényem és köztük a felcsatolt, fekete olvasólámpám. Ott volt az összes elolvasott könyvem, hiánytalanul. A párnám mellett ott volt az ágy sarkában a levendulás szívecske, amit egy esküvőn kaptam, és mellette ott volt a már családtagnak számított orrspray. Rend volt. Olyan katonás rend, amibe beleszédültem ültömben.

Amikor anya kiment és becsukta az ajtót, kiszálltam az ágyból, amit a szeretett padlódeszkák egy halk, jól megszokott nyekergéssel nyugtáztak, az ágytámla ennél hangosabban tette szóvá nem tetszését, mintha azt mondaná, feküdjek vissza aludni. Óvatosan ráléptem a piros-sárga szőnyegre, bele a piros virágkörvonal közepébe, majd átcsúsztattam a másik lábam a narancssárga szegélyre. Halkan léptem fel a piros matracra, dőltem le a kék póniló és a két maci mellé, majd magamhoz ragadtam az egyik díszpárnát és belenyomtam az arcom. Mélyen beszívtam az illatát...

Otthon illata volt.

Gyorsan legurultam a padlóra, amit csak a deszkák álmos nyöszörgése és a padlóra érkezésem tompa puffanása jelzett. Négykézlábra álltam, majd halkan megindultam a szőnyegen az íróasztalom felé. Áttettem a kezem a másik, ugyanilyen, de ferdébben elhelyezett szőnyegemre, majd a térdem is, aztán elszedtem az elemlámpát az asztal széléről. Rávilágítottam egy pontra, és megkerestem A feliratot. De a véset nem volt ott.

- Who I am? idézet Anna Blue Silent Scream című számából... - Lejjebb csúsztattam az ujjaim azon a helyen, ahol lennie kellett volna. – A writer alatta A waiter és azalatt Nothing alákarcolva, kicsit nagyobb betűkkel... Válasz.

Letettem az elemlámpám a földre, majd lehuppantam a szőnyegre és eldőltem a szobám padlóján. Figyeltem a négyégős lámpasort, az angyalkás, óvodából kapott függőt és a foszforeszkáló csillagot. A megdöntött plafont, a két ablakredőnyt, amik mögül bevilágított a telihold, jelenleg egyenesen bele a szemembe. Ülőhelyzetbe lendítettem magam, majd körbenéztem immáron sokadszorra.

Mert újra itt voltam. Újra otthon voltam.

*

Másnap feszengve léptem be az osztályterembe, felkészülve rá, hogy ismét valami furcsa dolog fog velem történni. Lent a gyülekezésnél elkülönültem, ahogy mindig, és látszólag senkinek sem hiányoztam.

Nagy sóhajjal dobtam le magam a székemre, várva, hogy egy alufólia galacsin eltalálja a tarkóm, mint az az agyag darab tavaly. Kihúztam a táskámba pakolt Eragon első kötetét, és olvasni kezdtem, mint ötödikben. Más volt, nehezebb, mint akkor. Nem tudtam olvasni. Nem illett a lelkemhez.

- Jó reggelt! – Huppant le mellém Dóri egy ragyogó mosollyal az arcán, miközben a másik oldalamon helyet foglalt Míra.

- J-jó reggel'... - Köszöntem halkan, majd magamra erőltettem egy barátságos mosolyt. – Az Anna hol van? – Tettem fel az egyetlen normálisnak tűnő kérdést, ami először eszembe jutott.

- Megint elkapott valamit szegény... - Sóhajtotta részvétet nyilvánítva Míra a másik oldalamról. Válaszul csak hümmögtem.

- Éssssss... Milyen óránk lesz? – Kérdeztem már kicsit oldottabban, majd elpakoltam a könyvet és kutatni kezdtem a táskámban.

- Történelem! – Válaszoltak szinte egyszerre, mire összerezzentem, majd nagyot sóhajtottam.

- Remek... Újabb hármas incomin', ha Tanár úr feleltet... - Morogva csaptam le az asztallapra a felszerelést, mintha az ő hibája lett volna az egész.

- Hogy? – Nézett rám meghökkenve Dóri, mire én is hasonló tekintetet vettem fel.

- Ezt pont te mondod... - Kezdte Míra.

- ... aki kikérdezi a rossz tanulókat... - Folytatta Dóri.

- ... mert Jutka néni kinevezte, csak azért-

- Mert mindig jó jegyeket szerzett töriből? – Fejezték be egyszerre. Kis híján belefulladtam az épp kortyolt vizembe.

- Hogy mi vahn? – Kérdeztem köhögve, majd felpattantam a helyemről. – Bocs lányok, egy perc és jövök!

Azzal kirohantam a teremből, be a lánymosdóba.

*

Miután megírtam a házikat és bepakoltam, megnéztem az órát. Anya csak egy óra múlva jött volna haza, és ez nekem rengeteg időt jelentett a gondolkodásra. Szélvihar sebességgel csaptam be a szobám ajtaját, majd csodálkozva láttam, hogy van a zárban kulcs. Olyan régóta akartam bezárni!

Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kihúztam belőle. Keresni kezdtem fonalak után, amik szerencsére pontosan ott voltak, ahová az egész szekrényes-Beás incidens előtt voltak... A másik lakásban, amit otthonomnak kellett hívnom.

Lemértem egy adag fonalat a fejem körül, hogy még véletlenül se legyen kicsi vagy nagy, majd átfűztem a kulcs egyik indáján, és a nyakamba akasztottam. Felnyitottam a laptopot, és idegesen dobolva az asztalon vártam, hogy bekapcsoljon.

Amint rendesen betöltött, megnyitottam a böngészőt és kapásból beütöttem a ,,wattpad" szót a keresőbe. Vártam, hogy töltsön, majd rákattintottam az első linkre, és rámentem a ,,Log in" gombra. Beütöttem a felhasználóm és a jelszóm, majd erőteljesen lenyomtam az entert a feszültségben, és megvártam, amíg újratölt az oldal. A profilom helyett ott voltam a bejelentkezésnél, és egy piros pöttyel a felhasználói mezőben, egy apró szöveggel.

,,Nincs ilyen nevű felhasználó: Kagu-chan"

Frusztráltan dőltem hátra és rúgtam el magam az asztaltól, majd hagytam, hogy a lendülettel megtegyek pár kört. Törökülésbe helyezkedtem, és felvettem a ,,Moly gondolkodik" pózt és csak ücsörögtem. Lehetett talán negyedóra, vagy félóra, aztán...

- Ha nincs, akkor lesz!

Visszarúgtam magam az asztalhoz, kiléptem a menüből, át a regisztrációhoz. Beírtam az e-mailem, a felhasználómat, a jelszót, majd nyomtam egy entert és vártam.

Amint betöltött az oldal, beállítottam azt a profilt, amit akkor használtam, mikor megismertem Beát, majd ugyanezt tettem a háttérrel. Rányomtam a profilképemre a jobb sarokban, folytattam a ,,Beérkezett üzenetek" listáig, majd beírtam, hogy ,,ILLUMINATCHO666". Találatot nem dobott ki, így jött a b-terv.

Megismételtem a név beírását a keresőbe, majd egy örömteli sikoltással jutalmaztam a lakást, hogy ott volt a felhasználó, azzal a profilképpel, mint volt. Rákattintottam, bekövettem, majd írtam egy üzenetet.

Kagu-chan

15:45

Tudom, fura, hogy egy vadidegen rád ír (vagy inkább ,,radir"), csak egy dolgot szeretnék tudni, egy dologra válaszolj: ,,Egy rp-t nem pörgetünk le majd valamikor privátban?" 

Aztán lenyomtam az entert és hátradőltem. Vártam. 

ILLUMINATCHO666 is Writing... 

 És beugrott még valami...

- Will? – Kiáltottam olyan hangosan, amennyire bírtam. – Call?

De nem érkezett válasz... 

*Illum* 

Nevetve, egymást lökdösve ténferegtünk a folyosón, és valami jellegtelen marhaságról beszélgettünk, amiről önszántamból... őszintén szólva a büdös életben sem beszélgettem volna.

Kisöpörtem egyet, újonnan nyírt, talán kissé túl rövid fazonú frizurám megmaradt tincsei közül.

Csodálkoztam, hogy anyu ilyen könnyen belement, sőt, még a festésbe is, így a kusza, mogyoróbarna hajamban helyet kapott pár fehér is. A szemüvegemet is lecseréltük, ahhoz apu ragaszkodott. Pedig ezelőtt gyűlölt velem kereteket válogatni, most viszont... szinte ő erősködött.

Minden létező dolgot kipróbáltam, hogy megtörjem ezt a tökéletes kis burkot, amibe belekerültem, de egyszerűen képtelenség volt. 

- Bea, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte Virág nevetve, mire én csak felpillantottam a telefonomból.

- Persze! Azt mondtad, hogy a tizenkettedikes Istinek milyen jó a feneke, aztán elröhögted magad és elkönyvelted magadban, hogy nem figyelek. – Ismét lenéztem a képernyőre, ezúttal megtorpantam a folyosó közepén.

A Wattpad ikonja fehéren meredt rám az állapotsávból, így remegő hüvelykujjal koppintottam az értesítésre és vártam. Másodpercek alatt betöltött a chat ablak, és egyetlen üzenetfogadott ott... Kagu-chan-tól.

Kagu-chan

15:45

Tudom, fura, hogy egy vadidegen rád ír (vagy inkább ,,radir"), csak egy dolgot szeretnék tudni, egy dologra válaszolj: ,,Egy rp-t nem pörgetünk le majd valamikor privátban?" 

Nem.Végre minden tökéletes, minden olyan, amilyennek lennie kell, nem fogom elrontani, legyen ez akármilyen illúzió is. 

ILLUMINATCHO666 

15:47 

Öhm... halics! Izé... nem tudom mi az a roleplay... bocs :)

 Észrevettem, hogy míg a két lány várakozón, Patrik lesújtón, vádlón mér végig. A torkomban ismét gombóc képződött, amikor a szemében megláttam valami különöset, és valahogy volt benne valami különös... 

* 

Éjfélkor ébredtem, a telefon csörgésére. A Starsetre mindig felkeltem...

- Halló...? – szóltam bele halkan, mire az ideges hang azonnal hadarni kezdett a vonal túlsó végén.

- Kavics... nincs túl sok időm. Keresd meg Molylepkét és tűnjetek el abból a dimenzióból! Sátán vadászik rátok, és ha tovább maradtok, a lelketek lekötődik! Kérlek, ne kérdezz, csak mondd azt, hogy nem veszel semmit, és tedd le! 

- Nem veszek... s-semmit... - csuklott meg a hangom rémületemben, a vonal pedig bomlott. Azonnal felpattantam, felhajtottam a laptopom képernyőjét és adrenalintól túlfűtfe írtam meg a rövidke szöveget. 

ILLUMINATCHO666 

00:06 

Call vagy Will veled van? azt hiszem, hogy szarban vagyunk... *nyel* kimegyek, hozok be nutellát... te kérsz? 

*Kagu* 

Nem csipogott eddig a gép, ha Wattpadon értesítésem jött. Most mégis felkeltem rá, de először a facebook értesítéseket néztem meg. Egy üzenetet volt, Dóritól. Ásítva megnyitottam az üzenetet, majd elolvastam. A suliban sem viselkedett úgy, ahogy addig. Valahogy máshogyan nézett rám, mégis ismerősen. Láttam már, mikor dühös volt rám, és ez hasonlított rá.

Csörgött a telefonom, a Für Elise-t játszotta. Egy ismeretlen szám volt, és most fel vettem, megtörve a szokásom.

- Haló?

- Molylepke, meg kell keresned Kavicsot! Ne kérdezz semmit, csak menj el hozzá, és jussatok ki ebből a dimenzióból!

- Dimenzióból? – Ráncoltam a homlokom, majd ledőltem a matracra. – Tudtam, hogy valami nincs rendben... Túl tökéletes az egész.

- AZONNAL MENJ KAVICSHOZ! – És a vonal bomlott.Felpattantam, majd átmentem Wattpadra, és elolvastam, amit Bea írt. 

ILLUMINATCHO666 

00:06 

Call vagy Will veled van? azt hiszem, hogy szarban vagyunk... *nyel* kimegyek, hozok be nutellát... te kérsz? 

Kagu-chan 

00:12 

*sóhajt* Épp ez az... Nincsenek sehol! Ezek szerint Bill sem, mi? *pakolni kezd* Majd felezünk, ha ott leszek! Megyek az első vonattal, amit találok, vagy démonpostán érkezek, találkozzunk Szolnokon! Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki furcsa hívást kapott... 

Azon nyomban pakolni kezdtem, először a laptopot és a töltőket, majd a ruhákat. A TenSinges sálamat a nyakamba tekertem, felrángattam magamra a cipőm, a sötétkék ballonkabátom, majd kiléptem a lakás ajtaján és bezártam. Folyamatosan a telefonomat fürkésztem, nem akartam elszakadni még véletlenül sem Beától úgy, mint a múltkor. Egy fél óra múlva ott álltam a posta előtt egy nagy és egy kézi bőrönddel. Nagy levegőt vettem, kerestem öt aranyat, majd beléptem az üvegajtón és a használaton kívülin. A teremben kevesebb démon várakozott, mint legutóbb, ezt kihasználva előre furakodtam, nem kis haragjukra.

- Csomagot szeretnék feladni Szolnokig. – Néztem bele a fekete, üres szemekbe, majd lecsaptam a pultra az öt aranyat.

- Te nem vagy jogos-

- Szolnokig. Egy. Csomag. – Mondtam határozottan, majd merőn a pultos démon szemébe néztem. – És a lehető leggyorsabb kiszállítással.

- Tíz aranyodba fog kerülni, Szüzike! – Rikkantott át a termen egy démon, mire a pultos gonoszan levigyorgott rám.

- Jó. – Előhalásztam még ötöt, majd elhurcoltam a csomagokat ahhoz az ajtóhoz, ahová Bill is vitt, mikor először mentünk Beához vészhelyzetben.

Kerestem magamnak a zsúfolt helyiségben egy koporsót, majd beledobtam a csomagjaim, és a fedelet magamra húzva befeküdtem. 

* 

Negyed óra múlva az állomáson toporogtam. De Budapesten. Ezennel hivatalosan kijelentem, hogy a démonposta csak akkor megbízható, ha démonnal használod. Így most a tizenegyedik vágány mellett ácsorgok egyedül a Keletiben. A vonat befuttával egyből felugrok a szerelvényre, majd a leghátsó kocsiig rohanok, hogy előbb leszállhassak Szolnokon. Lehuppantam az ülésre, a csomagokat közel tartottam magamhoz, majd a telefonomba temetkeztem. 

Kagu-chan 

1:33 

A vonaton vagyok, az idióta démonjai Pesten tettek ki, csak mert mert... De nem sokára ott vagyok! 

Levettem a ballonkabátom és a sálam, majd hátradőltem az ülésen, és kinéztem az ablakon. Közben előhalásztam a fülhallgatóm, majd a Für Elise-t hallgatva vártam. 

* 

A vonat befutása előtt már az ajtóban álltam vagy negyedórát. Túl sok volt bennem az adrenalin, és már újra látni akartam Beát. Szimplán azért is, hogy tudjam, történt-e vele valami baj. Amikor kinyílt az ajtó, lehurcoltam a bőröndöket, és még megvártam a szám végét. Gyűlöltem, ha valamiért abba kellett hagynom, a vége előtt fél perccel. Így a képernyőbe temetkezve, karomon a kabáttal ás a sállal, fejembe húzott csukjával ballagtam a peronon... Aztán beleütköztem valakibe.

- E-elnézést... - Gyorsan kikerültem az illetőt, majd tovább mentem, fel sem nézve a képernyőből.

- Nem szép dolog a Kavicsokat félrerúgni, Molylepke! – Szólt utánam valaki, mire megtorpantam.

 A kezemet becsúsztattam a zsebembe, majd engedtem, hogy a telefon landoljon benne. Hátrasandítottam a vállam fölött, de képtelen voltam megmozdulni. 

*Illum*

- Faszombele! Működj! – kiabáltam idegesen a telefonnak, majd nekidőltem a hátizsákomnak és elengedtem a hegedűm tokjának megkopott, kissé szétcincált fülét.

A telefonomnak elméletileg hozzá kellett volna kapcsolódnia az állomás hálózatához, de ez baszott kapcsolódni. A képernyő másodpercenként megfagyott, majd az egész rendszer úgy, ahogy volt leállt, és a SAMSUNG felirat tudtomra adta, hogy megint elfelejtettem feltölteni.

Idegesen fújtattam, a kedvem rohamosan romlott, ezt tetőzte az, hogy a peron közvilágítása pont fölöttem aludt ki.Lehunytam a szemem, és az órámra néztem. Még három perc. Hatalmas sóhajjal vetettem hátra a fejem, tarkóm megtámasztva a pad háttámláján, és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy abban a három percben elkezdek Vivaldit hegedülni, mint vasúti csöves.

Összerezzentem, ahogy a telefonom megcsörrent a kezemben, de mikor ránéztem, a képernyő halott fekete volt. Mivel jobb ötletem nem volt, a fülemhez emeltem a még mindig iszonyú hangosan csörgő készüléket és kirázott a hideg is. Nem az én csengőhangom volt. Hanem az a régi, kockatelefon csörgés.

- Halló? – A vonal sistergett egy darabig, majd ismét ugyanaz a hang szólt bele, mint előtte.

- K-kavics... a n-napló... meg kell... találnod... a naplót...

- Milyen naplót?

- Fekete... tiszta karcos... kérlek... t-találd meg... 

- Rendben, megpróbálom, de... miért? – Alig jöttek ki szavak a torkomon, és tudtam, hogy a vonal túlsó végén lévő személynek is igen nehezére esik a beszéd.

- Túl sok kérdés, kedves, és fogy az idő... Keresd a naplómat. Találd meg Lerdont, mondd meg neki, hogy Holló küldött érte, és abban minden benne lesz. Ne... ne köss... a-alkut... senkivel... - Heves köhögő roham rázta meg mindenét, ide hallottam, hogy fájdalmai vannak.

- Rendben... Holló... igaz?

- Igen... kérlek, ezt az egyet... jegyezd meg és... nem lesz baj... - a hang elhalkult, de kihallatszott belőle, hogy mosolyog. – itt a vonat. – A vonal megszakadt, én pedig figyeltem az elém beszáguldó járművet. Gyorsan összeszedtem a cuccaimat (vagyis a hátizsákot és a hegedűmet) és elindultam a lefelé özönlő emberek közé.

Vagy öt percet rohangálhattam ott, még mindig az emberek közt, mikor valaki eltaszított oldalról és utat tört előre, a telefonjába mélyedve. A pulóvere fehér volt, hátán egy fekete molylepke kapott helyet, így a félelmemet és az aggodalmamat pillanatok alatt átvette az izgalom.

- Nem szép dolog a Kavicsokat félrerúgni, Molylepke! – Megállt, majd zsebre dugta a kezét, és hátranézett rám, de azzal a lendülettel oda is fagyott a helyére. Vigyorogva lépkedtem elé, és még csak meg sem kellett fordulnia, mert ténylegesen elé vágtam. – Na, mi az? Meg sem ölelsz? – Nevettem el magam egy őszinte vigyorral, mire az ő arcáról is eltűnt az aggodalom és a döbbenet, helyét felváltotta az enyémhez hasonlóan idióta vigyor. Ledobta a bőröndjét, majd szorosan átölelt, és az első mondat, amit közvetlenül a fülembe kiabált, az...

- Hogy nézel ki?! 

*Kagu*

 - Hogy nézel ki?! – Kiabáltam nevetve, majd behunytam a szemem és elképzeltem kívülről a jelentet, mire ismét nevettem, majd elengedtem Beát. – Ugye megvan?

- Mi? – Kérdezte kérdő tekintettel, de az arcáról nem olvadt le a vigyor, ahogy az enyémről sem.

- A kocka, te kocka! – Löktem meg a vállát nevetve, majd felvettem a bőröndöm, és körbenéztem az állomáson. – Van itt valahol kajálda? Ennék egy gyrost így – megnéztem az órám, majd felpillantottam Beára – háromnegyed kettőkor. A tárgyalás ráér később.

- Tipikus Eszti... - Ingatta a fejét vigyorogva, majd a vállamnál fogva vezetni kezdett. – Na most, azt mond meg nekem, hogy Call és Will ott voltak-e, mert a telefonom nem volt hajlandó csatlakozni erre a kib- akarommondani kedves és aranyos, Szolnok vasútállomásának a wifijére. 

A mellettünk elhaladó család leplezetlenül végigstírölt minket, de most megálltam, hogy utánuk forduljak egy ,,bajod?" tekintettel.

- Nem... - Feleltem kissé keserűen, majd megnéztem magamnak a család legkisebb tagját, egy kis szőke, talán nyolc éves fiút. – Ebből leszűrve nálad meg Billből volt hiány az árukiszállításnál... Még hogy a démonposta gyors és megbízható! – Csattantam fel fojtottan, hogy legalább ne hívjuk fel magunkra még jobban a figyelmet. – Tudod te mennyit vártam Pesten, mire megszeretem azt a ku- szóval azt a jegyet? A másik, volt képük tíz aranyat elkérni! Érted? Tízet!

- Hm-h... - Hümmögött válaszként Bea, mire ránéztem, és rögtön megálltam, majd visszanéztem a kisfiúra, aztán újra rá.

- Ne dobálgasd már azt a kockát! Még a végén leejted...

- Hupsz? – Engedte leesni a kockát, majd a földtől tíz centire elkapta. – Na parázz! A drágaszágomra cak figyelek, kedveszkém~...

- Gollam... Gollam! Társasági, szocializálódó egyének. – Ingattam a fejem, majd a vállánál fogva visszahúztam, és a füléhez hajoltam. – Óvatosan, de ne feltűnően nézz hátra... Látod a kisfiút?

Hátranézett, ugyan nem úgy, ahogy kértem, mert az minden volt, csak nem óvatos és nem feltűnő.

- Aki olyan, mint Bill?

- Jjjjupppp... - Hátranéztem az említett egyénre. – Úgy néz ránk, mintha szellemek lennénk, vagy-

- ... Mint amikor fangörcsöd van, és csak megkövülten állsz a példaképeid előtt? – Azzal vigyorogva visszafordult és leguggolt a kisfiú elé.

- Az egy igazi végtelenoldalú kocka, mint amilyen Fordsynak is van? – Kérdezte amaz lenyűgözve, majd hol Beára, hol rám nézett. Mosolyogva én is odamentem hozzájuk, mire a család többi tagja dermedten megállt, az anyuka még tett is egy lépést felénk. – Olyan, amit Illum is ellopott tőle a 4. felvonásban?

- Na Call vagy Bill volt? – Néztem össze Beával, majd vissza a kisfiúra.

- Tessék? – Ő nem nézett vissza rá, kérdőn fürkészte az arcom, mire elvigyorodtam.

- Szerinted Call vagy Bill volt olyan népművészeti cserépedény, hogy könyvként kiadja? – Bővítettem a kérdésen, és a szavaimat egyszerre mindkettőjüknek intéztem.

- Nem lehet... - Suttogta megsemmisülten a fiú, és még sápadtabban nézett ránk, mint eddig. – Kavics és Molylepke?

Vigyorogva megfordultam és a hátamra mutattam, a szimbólumra és a ,,Moth" feliratra, majd hátranéztem a fiúra.

- Teljes életnagyságban, kisöreg! – Nyomott egy barackot a fejére Bea, majd megint feldobta a kockát a levegőbe, és elkapta.

- Ugye dobhatok vele? Ez az igazi kocka? Mi történt Billel, Callal és Willel? Hallottam, amikor Molyci róluk kérdezett! – Halmozott el minket kérdésekkel, mire én halkan elnevettem magam, és visszafordultam hozzá.

- Nagyon reméljük, hogy semmi... De én egy új kaland kezdetét szimatolom – folytattam bizalmasan suttogva, majd Beára kacsintottam. – nem igaz Kavics?

- De... - Vigyorodott, el majd felegyenesedett és sajnálkozva nézett a fiúra, ahogy én is. – Viszont ha ismered a Gravity Fallst és a MéKK-et-

- Hatalmas fanja vagyok! – Szólt közbe remegő hangon a kisfiú.

- ... Akkor azt is tudod, hogy miért nem engedhetem, hogy dobj a kockával. – Fejezte be Bea, majd rám nézett.

- Viszont te leszel az első, aki tudomást fog szerezni a következő nagy kalandról. – Ígértem egy halvány mosollyal, miközben leguggoltam a fiúhoz, aki ezt hallva ismét felderült. – Mi a neved? Csak a keresztneved mond meg! – Lopva az anyukájára sandítottam, majd vissza rá, és suttogva folytattam. – Mert gondolom tudod, hogy idegeneknek nem szabad megmondani a teljes neved.

- Death Note, igen. – Bólintott komolyan, majd lejjebb intett és a fülembe suttogta a nevét.

- Rendben. – Mosolyodtam el, majd felegyenesedtem és elköszöntünk a fiútól. – Szóval van egy Bill kinézetű Bálintunk, akit elsősorban kell majd értesítenünk. Aláírt kötet? – Kérdeztem viccelődve, mire Bea elnevette magát.

- Inkább kövess!