A könyvtárazás után beugrottam a szobámba és leraktam az éjjeliszekrényemre a könyvet, majd mentem edzésre. Újból Dave tartotta, viszont az eddigiekkel ellentétben most nem volt túl jó kedvében. Rengeteget futottunk és erősítettünk, ráadásul az átlagnál kédőbb engedett el minket. Hullaként vánszorogtunk vissza, de kivételesen a szobámba csak beugrottam a könyvemért, majd könyvtár felé vettem az irányt.

Benyitva a helységbe elkapott egy kisebb köhögőroham, mivel igencsak poros volt. Viszont, amint körbenéztem, az egyik eldugott sarokban, egy nagy ablak mellett felfedeztem egy fotelt. Maga a fotel fekete bőrből készült, rajta egy piros párna és egy szürke pokróc pihent. Leraktam a könyvemet, majd megragadtam a takarót és a párnát, és kiporoltam őket. Amint végeztem, beleültem a kényelmes fotelba, magamra terítettem a pokrócot, elhelyeztem a párnát és elkezdtem olvasni.

Elképzelésem sincs, mióta olvashattam amikor észrevettem valakit a polcok árnyékában. Az arcát nem tudtam kivenni, viszont az illető előjött a sötétből, így rögtön felismertem. Damon. Melegítőben és egy fekete Star Wars-os pólóban ácsorgott, az arcán széles vigyor ült. Elindult felém, majd letelepedett a fotelem karfájára és kivette a kezemből a könyvet.

-Mit keresel itt?-érdeklődtem.

-Jöttelek megnézni. Hamarosan vacsora. Tetszik a könyv?-forgatta a kötetet a kezében. Aztán hirtelen mellém csusszant a fotelba.-Menj egy kicsit arrébb.-lökdösött. Elkezdtem én is fészkelődni, aminek a végkifejlete az lett, hogy én félig Damon ölében ültem. Viszont a könyvem valahova elkeveredett, én pedig nekiálltam a keresésének.

-Nem láttad a könyvem?-kérdeztem Damont, miközben a takarómat emelgettem, ami teljesen rámcsavarodott. A végén már inkább egy bebábozódott hernyóra hasonlítottam, mint egy könyv után kutató lányra. Miután Damon volt olyan kedves, és végignézte a bénázásaimat, kiszabadított a takaróból, majd egyik kezével megragadta a derekamat és az ölébe húzott. Mielőtt kikértem volna magamnak, hogy mégis mi a rákot képzel, felmutatta a könyvemet.

-Köszi.-mosolyogtam rá hálásan. Viszont ő ahelyett, hogy hagyta volna, hadd másszak vissza, gy gyors mozdulattal magunkra terítette a plédet, majd egyik kezével átölelte a derekamat, a másikkal pedig kinyitotta a könyvet. Miután megkereste az oldalt, ahol tartottam, az állát a vállamra tette és elkezdett olvasni.

-Nem olvasod?-kérdezte úgy fél perc után, egem pedig kirázott a hideg, mert ahogy beszélt, a lehellete csiklandozta a nyakam.

-Nem úgy volt hogy mindjárt vacsi?-kérdeztem vissza, ezzel kikerülve a kérdést. De, valószínű, itt szuszogsz a nyakamba, én az öledben ülök, átkarolsz, és nekem olvasni van kedvem. Evidens.

-Az a hamarosan inkább olyan két óra múlva esedékes. Gondoltam csak bejövök és megnézlek.-mondta, majd becsukta a könyvet és ledobta a földre. A kötet halk puffanással érte el a padlót, Damon pedig belepuszilt a nyakamba. Nagyon jól esett, viszont eszembe jutott, talán nem lesz még egy ilyen meghitt pillanatunk, mint a mostani.

-Figyelj..-kezdtem volna neki, de megint kaptam egy puszit, ami egy kicsit elterelte a figyelmemet. -Damon... kérdezhetek valamit?-egy pillanatra sem hagyta abba a nyakam ostromlását, de közben belemormogott egy 'Igen'-t. Mély lélegzetet vettem, majd kiböktem.-Elmondod mi lett a családoddal?

Damon hirtelen megmerevedett, az állkapcsa megfeszült, a bőrömön pedig éreztem ahogy élesen beszívja a levegőt.Hátrafordítottam a fejemet hogy lássam az arcát, így összekapcsolódott a tekintetünk. Láttam rajta ahogy magában vívódik.

-Nem mondod el senkinek, ugye?

Szavak helyett csak megráztam a fejemet, majd kissé esetlenül megfordultam az ölében, így egymással szemben voltunk.

-A családom... meghaltak. Mindannyian. A szüleim, a két bátyám és a kishúgom is. Rajtam kívül mindenki otthon volt, én viszont a műteremben. Két rohadék betört, mert azt hitték nincs otthon senki. Mikor rájöttek, hogy mégis...-hangosan nyelt egy nagyot-agyonlőtték őket. Anya, apa, Jack, Scott és Marie... azonnal meghaltak. A szomszédok hallották a lövést és hívták a zsarukat. Az a két nyomorult életfogytiglannal ül. A bátyáim a tizennyolcat töltötték, de Marie alig volt négy éves...-Damon szemében könnyek csillogtak, ezért lesütötte őket.- Nem érdemelte ezt. Egyikük sem. Én akkor voltam tizenöt. Apám testvére vett magához, de amint tizennyolc lettem, kidobott. Ezért lettem katona.

Damon rámnézett, az arcán legördült egy könnycsepp, így újból lehajtotta a fejét. Én szorosan átöleltem, Damon pedig visszaölelt. Úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó támasza. Éreztem ahogyan rázkódik a teste a visszafolytott sírástól. Egy kiskamasz elvesztette a családját, és évekkel később sem sikerült feldolgoznia.

-Add ki magadból. Hidd el, jobb lesz.-búgtam neki, mire kiszakadt belőle a zokogás. Az arcát a nyakamba temette, sós könnyei felszántották az arcát, majd átáztatták a felsőmet. Simogattam a hátát és a selymes haját, viszont nem csitítottam. Most erre volt szüksége, én pedig segítettem neki. Sokáig ültünk így, a fejemet ráhajtottam a fejére, megnyugtató szavakat suttogtam neki. Egy idő után alábbhagyott a reszketése, már a könnyeit sem éreztem, így két kezemmel megfogtam az arcát és felemeltem a fejét. Ahogy ránéztem, nem azt a nőcsábász hülyét láttam magam előtt, hanem egy megtört kisfiút. A szeme vörös volt, az arcára rászáradtak a könnycseppek. Az a gyönyörű szempár szomorússággal volt tele, könnyek úsztak bennük. Egy sós csepp kiszabadult, végiggördült az arcán és lehullott a kezére. Hüvelykujjaimmal megtöröltem az arcát, majd halványan rámosolyogtam.

-Neked nem fáj? Az apád.. azt mondtad alig él.- a hangja rekedt és bánattal teli volt amitől összeszorult a szívem.

-De igen. Amikor apa kórházba került... összetörtem. Depressziós lettem, élni sem volt kedvem. A barátaim elhagytak...- a hangom elcsuklott, a szemem könnybe lábadt.

-De ugye nem...-nézett Damon feltűnően a karomra, vágásnyomot keresve.

-Nem, nem vagdostam magam. Viszont rohadtul lefogytam. És ugye jött a pánikbetegségem.. Tudod, nekem apu volt a mindenem. Viszont így, hogy már félig elment... egyedül vagyok. De, sikerült feldolgoznom. Valamennyire.

-Segítesz nekem feldolgozni?-nézett rám még mindig könnyes szemekkel. Válasz helyett csak előrehajoltam, a számat az övére helyeztem és lágyan megcsókoltam. Pár pillanat múlva elhúzódtam és Damon arcát kezdtem tanulmányozni. A szemeit lehunyta, így pillái árnyékot vetettek az arcára. Viszont egy pillanat múlva szemei kipattantak, így közelről is megcsodálhattam a sötét szempárt. Abba belegondolni, mit érezhetett... apu még él, de a betegsége miatt már összeroppantam. Mi lenne, ha az én családom hal meg? Ha ennyire egyedül lennék?

-Segítek neked. Akármiben.-leheltem. Damon egy hálás kis mosolyt ejtett el, majd megszüntette az ajkaink közötti távolságot. Ez a csókunk az összes eddiginél másabb volt. Ebbe a csókba érzelmeket vittünk bele. Fájdalmat, szomorúságot és magányt. Két magányos ember talált egymásra. Amikor elhúzódtunk, homlokunkat egymásnak döntöttük, az arcunk szinte összeért.

-Crystal-motyogta Damon lesütött szemmel-nekem.. nekem szükségem van rád. Azt mondtad, segítesz nekem. Megteszel még valamit?-végül kinyitotta a szemét. Én válaszként bólintottam egy aprót, hagytam hogy befejezze.-Maradj velem. Kérlek. Megígéred, hogy nem hagysz el?-szinte kétségbeesetten nézett rám, bennem pedig rengeteg minden játszódótt le. Nekem is kell valaki. Egy támasz. Valaki, aki átérzi a helyzetemet.

-Megígérem. Te is megígéred, hogy nem fogsz elhagyni?

-Megígérem.

Még sokáig maradtunk a könyvtárba, egymást ölelve. Nem beszéltünk, csak élveztük egymás közelségét. Viszont amikor ránéztem a melletünk lévő falra feltett órára, rájöttem hogy mindjárt vacsora.

-Most lesz vacsora. Jössz?-néztem Damonre, mire csak megrázta a fejét.

-Nem vagyok éhes.

-Figyelj.. mi lenne ha gyorsan lezavarnám a vacsorát, te pedig itt maradnál? Kaja után rohanok vissza, oké?-reménykedtem hogy beleegyezik mivel szerettem volna még vele lenni.

-Rendben, de siess.-sóhajtott, én pedig kimásztam az öléből, majd nyomtam egy puszit az orrára és kisétáltam a könyvtárból. Az ebédlő felé vettem az irányt, majd a helységbe beérve elvettem az ételt és a szendvicseket,és megkerestem a barátaimat. Amint leültem, már kérdőre is vontak, hogy merre voltam.

-Hát te merre császkáltál?-kérdezte Lucille.

-Kint voltam az udvaron. Olvastam.-hát, legalább nem kamuztam akkorát, hisz valamennyit valóban olvastam.

-Miért nem szóltál?-ezúttal Mira faggatott.

-Ne haragudjatok, csak eddig nem volt kinek beszámolni. Viszont most mennem kell, nem baj?-néztem körbe, de senkinek sem volt ellenvetése. Luce eltátogott egy 'Este még beszélni fogunk'-ot, majd felálltam, kivittem a tálcámat és a szendvicsekkel együtt visszaszaladtam a szobámba. Gyorsan bedobtam őket a táskámba és siettem Damonhöz.

A könyvtárba érve azonban nem láttam Damont a fotelben. Komolyan itt hagyott?

-Damon, itt vagy?-szólongattam, miközben a polcok között járkáltam. Egyszer csak két kéz fogta át a derekam, majd a nyakamba puszilt. A narancsos illata azonnal megcsapott, így tudtam ki ijeszteget. -Azt hittem elmentél.-fordultam meg az ölelésében, így felnézhettem rá. Eddig fel sem tűnt ez a másfél fej közöttünk.

-Nem hagylak el. Megígértem.-mosolyodott el aranyosan és megpuszilta a homlokomat.-Most viszont jössz velem a fotelba.-még be sem fejezte, de máris felkapott és a vállára dobott. Annyira meglepődtem, hogy üvöltöttem egy nőieset.

-Ugye tudod hogy képes vagyok járni?-mutattam rá erre az egyszerű tényre.

-Persze hogy tudom. De az nem lett volna ilyen vicces.-röhögött ki. Hát kösz.

A fotelhez érve vártam hogy esetleg letesz, de ez nem következett be. A válláról levett, viszont az ölébe tett, nem a földre. Csúnyán néztem rá, ő pedig megint felröhögött, majd magához húzott.

-Most mondd hogy rosszul ülsz.-vigyorgott rám még szélesebben, amitől nekem is nevethetnékem támadt.

-Igazad van, egész jó fotel vagy. Lehet megtartalak.

-Szóval csak fotelnek vagyok jó?-kérdezte tettetett sértődöttséggel, majd hirtelen magához rántott. Az arcunkat csak centik választottákel egymástól, lélegzetem szaporább lett. Karjait szorosan a derekamra fonta.

-Na jó.. talán máshoz is értesz.-nyeltem egyet,ő pedig boldogan húzódott el tőlem.

-Mondtam.-válaszul csak megforgattam a szememet.

-Persze, ó te tökéletes. Mi nem megy neked?-ironizáltam. Damonnek összeszűkültek a szemei és úgy nézett rám.

-Mennyiben fogadunk hogy tíz másodperc alatt még azt is elfelejted, hogy hívnak?

-Úgyse menne.-kacérkodtam, pedig tudtam hogy ez nem igaz. Általában sikerül velem elfeledtetnie úgy mindent.

-Azt hiszed?-vonta fel a szemöldökét, majd válaszra sem várva magához húzott, ajkai lecsaptak az enyémekre, kezei pedig lejjeb vándoroltak, majd a fenekemre csúsztak. Annyira meglepődtem, hohy hirtelen elfelejtettem konkrétan létezni. Ez Damonnek is feltűnt, mivel elhúzódott és aggódva nézett rám.

-Crys, minden rendben? Fájt, vagy mi a baj?

-Semmi, csak meglepődtem. Tudod.. eddig nem nagyon történt velem ilyen..-bár nem szokásom, de teljesen elvörösödtem és lesütöttem a szememet.

-Szóval te még.. akkor nem is... Istenem, ne haragudj, én nem.. basszus milyen hülye vagyok.-fogta Damon a fejét, én pedig felnevettem.

-Semmi baj, mondom, csak fura volt... de gondolom majd megszokom.-csúsztak ki a szavak a számon.

Damon újra elmosolyodott, majd megölelt és egy puszit nyomott a fejemre.

-Megnyertem a fogadást.-búgta, mire a vállába fúrtam a fejem.

-Igen...megnyerted.

Szevasz tavasz!

Hopp egy rész :D ezúttal hosszabat hoztam mint az eddigiek :3

Naaaaagyon köszönöm nektek a megtekintéseket és a vote-okat!

Már túlléptük az 1K  megtekintést *-*

Whaaaaat? Imádlak titeket :3 

És boldog március 15-öt, éljen a forradalom!

Imádat, puszi, ölelés és sok nyál:

~Mad