Miután befejeztük a szendvicsemet, még mindig Damon ölében ültem, ő pedig a karjait a derekamon tartotta. Békés perceket töltöttönk így el, én pedig kifejezetten élveztem. És ennek az idilli pillanatnak ott lett vége, hogy valami rácseppent a fejemre. Majd követte még kb száz ilyen. Elkezdett szakadni az eső. Én magamban szitkozódva, Damon pedig hangosan káromkodva állt fel a helyéről, majd elkezdtünk szaladni a fák elé. Félúton jártunk, mikor beugrott valami. Mégpedig hogy otthagytuk a táskáinkat, ami szarrá fog ázni. Szóval lefékeztem a sárba (ami nem volt jó ötlet), és zakóztam egy rohadt nagyot. Mindenem tiszta sár lett, és a hangra Damon is visszafordultt, de nem tudott semmit sem mondani, mivel felpattantam és visszarohantam a táskánkért. Amint rájött a szándékomra, odafutott hozzám és elvette a hátizsákját, majd újra együtt sprinteltünk a fákhoz. Az erdőbe beérve kissé megnyugodtam, mivel bár szeretem az esőt, azt nem, amikor ömlik rám. Kerestünk egy viszonylag száraz helyet, majd letáboroztunk.

-Jó hogy visszamentél értük. Eszembe sem jutottak.-mondta kis hallgatás után. Elmosolyodtam, de nem válaszoltam.-Fel kéne hívni a hadnagyot. Azt mondtam neki, hogy utolérjük, de ez nem nagyon működött.-nézett rám csillogó szemekkel, én pedig érett tizenkilenc évesként kinyújtottam rá a nyelvemet.

-Dilis.-rázta meg mosolyogva a fejét, majd elkezdett keresni valamit a táskájában. Az a valami pedig egy adó-vevő volt, amit be is kapcsolt.

-Stone hadnagy, itt Shades szakaszvezető. Hadnagy, hall engem?

-Itt Stone. Shades, nem úgy volt, hogy csak megállnak pihenni egy pár percet?- Stone hangjából kihallatszott az idegesség. Francba.

-De igen, viszont Shakorinak rohama lett, így nem tudtunk tovább menni. Nem bírt lábra állni.-mondta Damon monoton hangon. Apropó a lábam, rohadtul fájt. Észre sem vettem.

-Milyen típusu rohama?

-Pánikroham, hadnagy.Szerencsére sikerült megnyugtatnom.-itt rám nézett és kacsintott egye, mire én megforgattam a szemeimet.
-Rendben katona, szép munka. Viszont hat óra van, magukat pedig orán elhagytuk. Inkább menjenek vissza a táborba, ott pedig ha kérezik, mondja meg az okot. Shakori hogy van?

-A rohamának vége, azóta sem jelentkezett újabb. Járni már tud, úgyhogy indulunk is vissza a táborba.

-Rendben, induljanak. Kérek jelentést amint visszatértek.

-Természetesen hadnagy. Vége.-mondta Damon, majd kikapcsolta és eltette az adó-vevőt.-Na Indiánlány, indulhatunk?

-Felőlem. Mennyire vagyunk messze a tábortól?- alig várom hogy visszaérjünk. Leszakad a lábam, de Damonnek semmiképpen sem mondtam volna meg. Max lerohad a lábam. Megesik.

-Pár kilométer. Majd megállunk pihenni. Van még ételed és vized?

-Azt hiszem egy szendvicsem még van, feltéve ha nem etted meg azt is.-jelentőségteljesen néztem rá, mire kiröhögött.

-Ebben az esetben induljunk.-még végig sem mondta, de már el is indult, én pedig rohantam utána, mivel otthagyott. Szemét.

Már egy ideje sétálgattunk, de nem beszéltünk semmiről, én pedig utálom a nagy csendet. Viszont nekem kellett megtörnöm, mivel Shades hallgatott.

-Mesélsz egy kicsit magadról? A családodról, miért lettél katona...-kérdeztem. De amikor felém nézett... bár ne akartam volna róla bármit is megtudni. A szemében óriási fájdalmat láttam, szóval beletrafáltam abba, amibe nem kellett volna. Komolyan, érzékem van ehhez.-Damon, pihenjünk le. Nagyon fáj a lábam.- kínzás volt ezt kimondani, de így nincs indoka arra, miért ne mehetnénk tovább.

-Oké.-csak ennyit mondott, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Ha néha be tudnám fogni...

Találtunk néhány közepes méretű követ, így rátelepedtünk. Én feltettem a lábaimat, amikor eszembe jutott egy igencsak fontos dolog. Mégpedig, hogy rohadtul fáztam, mivel egy szál, teljesen átázott póló volt csak rajtam. A kabátom a tisztáson...

-Cseszd meg!-káromkodta el magát Damon halkan. Először azt hittem, nekem modja, viszont nem rám nézett, és az arcán félelem tükröződött, -Crystal, szépen lassan fordulj felém és ne tegyél semmilyen hirtelen mozdulatot.-mondta halkan nekem pedig felállt a hátamon a szőr. Viszont nem Damon felé fordultam, hanem szépen lassan, ahogy mondta, arrafelé néztem, amerre ő bámult dermetten. Ott állt egy kicseszett nagy farkas. Fekete volt a bundája, akkora volt, mint egy póni. A szemei acélkékek voltak, értetlenül vizsgálódtak. Amilyen lassan és nyugodtan csak tudtam, Damonhöz hátráltam,közben pedig végig a farkast néztem. Nem most láttam először, mivel ugye a farkas az indiánok jelképe, szóval már láttam néhányat. Apu sokszor vitt amolyan 'farkassimogatóba', így már párszor sikerült kontaktot kialakítanom velük. De ez egy vad farkas, szóval barátok nem nagyon leszünk. Hallottam Damon zihálását, valószínűleg kétségbeeseett. De én nem. A kúltúránkban ez egy szent állat, így sokat hallottam róla. Még kiskoromban volt egy történet, amit minden este meghallgattam. Egy fiatal indiánról szólt, aki megszelidített egy farkast.Felidéztem, miket csinált és hogyan, aztán erőt vettem magamon és megtettem egy lassú lépést az állat felé. Majd még egyet, és még egyet. Már csak egy lépés választott el tőle, ő pedig egy helyben állt.Leguggoltam és kinyújtottam a kezemet, mire egyy szisszenést hallottam a hátam mögül. Gondolom Damon majd összetojta magát. Viszont nem törődtem vele, nekem már csak a farkas maradt, rá koncentráltam. Közelebb araszoltam, így tett ő is. Végül a tenyerem hozzáért selymes bundájához, a tekintetemet azövébe fúrtam. Gyönyörű kék szeme békét sugárzott. És bár napestig így maradtam volna vele, a gondolataimba beszivárgott a halálra rémült Damon, aki mögöttem ült.

-Menj.-súgtam a farkasnak, aki mintha megértette volna szavaimat, megfordult és elfutott.

Damon szemszöge:

Katonaként azt hiszed, tudod milyen a félelem. Milyen, mikor féltesz valamit vagy valakit. Egészen eddig viszont mintha elképzelésem sem lett volna róla.

Abban a pillanatban, mikor megpillantottam a farkast, hirtelen kihagyott a szívem. Hát még akkor, amikor Crystal elkezdett felélépkedni. Nyugodtan és lassan araszolt felé, én pedig nem tehettem semmit. Ha megmozdulok, ha megszólalok, ha akármit is csinálok, Indiánlánynak vége. A farkas nekiront és megöli. Elképzelésem sincs, mi játszódott le benne amikor konkrétan megsimogatta azt a dögöt, de engem a szívbaj kerülgetett. Oda akartam szólni neki, megállítani az időt vagy valamit tenni, de nem mertem. A fekete szőrű, rikítóan kék szemű állat mélyen Crys szemébe nézett. Aztán hirtelen fogta magát, megfordult és elfutott. Az Indiánlány pedig a földön térdelt, és meg sem mozdult, mintha transzban lett volna.

Amint a farkas látóhatáron kívülre ment, odarohantam a még mindig mozdulatlan lányhoz. Elé térdeltem, a kezemet az álla alá csúsztattam, majd megemeltem, így elérve hogy rám nézzen. A szemei most nem a smaragdra emlékeztettek, inkább az erdőre, mivel nem egyféle zöld volt. Legalább százféle árnyalat keveredett az íriszében, ami elképesztő volt. A kezeimet az arcára simítottam, erre a mozdulatra pedig mintha felriadt volna. Idegesen kapkodta össze-vissza a tekintetét, majd rámpillantott.

-Ez mi volt?-a hangom remegett a félelemtől és dühtől, mivel nem szabadott volna ilyen dolgokat csinálnia. Soha.

-Elküldtem.- olyan halkan beszélt, mintha nem is nekem mondaná.

-Crytal. Te nem elküldted.-itt már hátraléptem, mivel a félelmem eltűnt, így a dühömet szabadjára engedtem.- ODAMENTÉL EGY KIBASZOTT FARKASHOZ, ÉS ROHADTUL MEGSIMOGATTAD. FEL SEM FOGTAD? EZ EGY VADÁLLAT!- annyira ideges voltam, hogy ordítottam. De nem csak bennem ment fel a pumpa.

-KÉPZELD EL FELFOGTAM! GONDOLOM FELTŰNT, TUDTAM MIT CSINÁLOK. ÉN LÁTTAM, SIMOGATTAM ÉS SZELIDÍTETTEM MÁR FARKAST,TE VISZONT ÚGY ÜLTÉL OTT MINTHA SOHASEM LÁTTÁL VOLNA MÉG ILYET!-az alacsony, kicsike lány, aki a mellkasomig ér, hirtelen felpattant és kiabálni kezdett.

-SZÓVAL TUDOD, MI? ÉS HA MEGHARAP? HA ESETLEG MEGÖL? MIT CSINÁLTAM VOLNA, HA? MI LETT VOLNA A SZÜLEIDDEL?A CSALÁDODDAL? A BARÁTAIDDAL?-idegességembe beleütöttem egy mellettem álló fába. Viszont Crystal meg sem lepődött, csak még nagyon dühhel nézett rám.

-Idefigyelj te seggfej. Az a farkas rohadtul nem harapott volna meg! És ha esetleg mégis, vagy talán megölne, HIDD EL, MINDENKI LESZARNÁ, ÉRTED? MINDENKI ÉLNÉ TOVÁBB AZ ÉLETÉT!- Crystal már ordított a mondata végére, és ahogy észrevettem, nem tervezett ilyen dolgokat kimondani.

-Mi az hogy senkit sem érdekelne? Ott vannak a barátaid a szakaszból, a családod gondolom otthon vár! Elképzelésed sincs, milyen az, amikor nincs senkid! Amikor kurvára leszarja a világ, hogy mi van veled!

-Óóóó, mert neked van?-nézett rám gúnyosan.

-IGEN, VAN! ÚGYHOGY NE DOBÁLÓZZ OLYAN DOLGOKKAL, AMIKET NEM ÉRTHETSZ! NEM VAGY MÁR EGY HÜLYE TINI, HOGY A SAJNÁLJON MINDENKI, MERT ÉPPEN EGYEDÜL ÉRZED MAGAD! A VALÓ VILÁGBAN VAGYUNK, CSESZD MEG!

-SZÓVAL NINCS ELKÉPZELÉSEM, UGYE? HÁT KÉPZELD, VAN! SZERETNÉD ESETLEG TUDNI IS?-embert ilyen dühösnek nem láttam még, de innen már nincs visszaút. Ha már elkezdtem, befejezem.

-IGEN, SZERETNÉM! MI LEHET SZEGÉNY KISLÁNY BAJA? NEM KAPTA MEG A TABLETET, AMIRE ÚGY VÁGYOTT?- kissé rájátszottam, de tudni akartam mi baja van. Basszus, tizenkilenc éves, milyen óriási szenvedése lehet?

-A családom rohadtul szétesett. Anyám megcsalta apámat és éppen egy nála tíz évvel fiatalabb kölyökkel nevel egy rohadt gyereket. Apám pedig félig már halott, szinte életképtelen. Egy kicseszett otthonba ápolják, mivel nem tud magáról gondoskodni. Örülök, hogy nem kell lélegeztetni, mert legalább azt még tud!-és itt eltörött az a bizonyos mécses. Crystal összetört. Zokogva esett térdre, majd a földre borult. Teljesen lesápadtam, meg sem bírtam mozdulni. Az élete rookban, akárcsak az enyém. Odavánszorogtam hozzá, majd átöleltem az apró, sírástól remegő testét. Nem kellett vvolna felhúznom. Olyan sebeket téptem fel, olyan dolgokba ártottam bele magam, amikhez semmi közöm. Akkor esett le. Emiatt kapott rohamot. Egy nap alatt kétszer ríkattam meg, pedig nem akartam. Még jobban magamhoz szorítottam, ő pedig belém kapaszkodott. Felsőtestét csak egy póló takarta, pedig nagyin hideg volt. Villámgyorsan kibújtam a dzsekimből, majd ráterítettem. Szinte elveszett a fekete anyagban, de legalább melegen tartotta.

-Sajnálom... nagyon sajnálom..-búgtam neki. Közel fél órán át zokogott, aztán szépen lassan lenyugodott és elaludt. Én pedig a karomba kaptam, felszerencsétlenkedtem magamra a táskákat és visszaindultam a táborba. Végig azon járt az agyam, el kéne neki mondanom, mi lett az én családommal.Megérdemli hogy tudja, mi történt, ráadásul még valamennyire még át is érezheti a fájdalmamat.

Hejhó!

Hopp, itt egy rész :D
Remélem, nem terveztek kinyírni :D :D

Naaaaaaaaaaagyon köszönöm a megtekintéseket és a szavazatokat!!!

Mikor legutóbb néztem, 522 (!!!) megtekintés és 46 szavazat volt!!

Whaaaaaaat????? Imádlak titeket <3 <3 <3

Fullasztó ölelés és nyálas puszik:

~Mad