Öt nap. Öt rohadt nap telt el az erdőben tett kis „kalandunk" óta. Azóta, hogy kitálaltam Damonnek a családomról. Az utolsó emlékem az erdőben az, hogy átölel, én pedig elalszom a karjaiban. Utána az ágyamban ébredtem, egyedül. Luce nemsokkal az ébredésem után jött be, és sikítozva ugrott a nyakamba, majd rögtön kikérdezett mindenről, ami nélküle történt. Jó baráthoz híven mindent elmondtam, kivéve a farkasos részt. Arról nem kell tudnia.

Viszont még aznap jelenésem volt a tábor orvosánál. A kis „kivizsgálószobája" egy közepes méretű irodának felelt meg. Barátságos mogyoróbarna színűek a falak, van egy ablak, ami előtt egy íróasztal terül el. Jobbra egy orvosi ágy kap helyet balra pedig három irattartószekrény. A doki arra volt kíváncsi, mégis miért hagytam ki a jelentkezési lapomról az esetleges rohamokat. Én lesütött szemmel szabadkoztam, bár nem használt sokat. Gyorsan megvizsgált, majd négy nap edzésmentes napot írt ki nekem, mivel kissé megfáztam. Lábjegyzet: legközelebb ne rohangálj egy szál pólóban a szakadó esőben.

Szóval ma mehettem először edzeni, amit örömmel fogadtam. Gyorsan felkaptam a szokásos ruhámait, majd Luce-szal együtt rohantam ki az épületből. Ma is Dave tartotta az edzést, mint már öt napja. Luce állítása szerint mégcsak nem is látták Damont, pontosan a túra óta. Khmm.... remélem már kiheverte a farkast. Dave enyhébb volt velünk, kevesebbet futnunk és erősítenünk. Jár a keksz. Edzés után a többiek mentek reggelizni, ám én nem voltam éhes, így Stone irodája felé vettem az irányt. Bekopogtam, majd megvártam amíg behív.

-Jó reggelt hadnagy.-mondtam, majd szalutáltam egy gyorsat.

-Magának is katona. Mit akar? Kissé el vagyok havazva...

-Elnézést a zavarásért, csak egy kérésem lenne. Engedélyt szeretnék kérni, hogy a hétvégén kimenjek a hegyekbe egy kicsit sétálni az erdőben.-álltam elő a zseniális tervemmel.

-És mégis mit akar maga ott csinálni?-vonta fel a szemöldökét.

-Sétálni és élvezni a természetet, hadnagy.-add istenem hogy kimehessek!

-Rendben, nem bánom. Kap négy órát szombaton. Egyedül menne, vagy viszi a vörös bajkeverőt is?- oké, Luce nem egy mintakatona...

-Nem, egyedül mennék hadnagy.

-Rendben. Mehet!

-Köszönöm! További szép napot!-újabb szalutálás és már megyek is ki. Viszont amint kiléptem az ajtón, egy kéz tapadt a számra, majd elhúzott egy sarokba. Hirtelen megcsapott egy bizonyos mennyei illat, úgyhogy nem voltam meglepve, amikor Damonnal találtam szemben magam.

-Ez mégis mi volt?-kértem számon, de a tekintetem időközben elkalandozott az arcára. Pár napja nem borotválkozhatott, mivel kissé borostás volt az arca. A szemei fáradtságot sugároztak, úgyhogy nem alhatott valami jól.

-Te mi a halálért akarsz visszamenni abba a tetves erdőbe?!- a hangja idegesen csengett, de a kérdésemre nem válaszolt.

-Mégis honnan... Várjunk csak! Te hallgatóztál utánam?- oké, katona meg minden, de akkor is! Magánszféra, könyörgöm...

-Hát.. izé, nem, csak.. ott voltam az ajtó előtt, és meghallottam..-Damon zavarában elvörösödött, és zavartan vakargatta a tarkóját.-De nem mindegy? Biztos hogy nem mész vissza oda! Egyedül pedig pláne nem.-éés visszatért a régi, akaratos és magabiztos Damon.

-De igen rohadtul visszamegyek!-jelentettem ki határozottan.

-Veled megyek.-mondta hirtelen Damon. A szemeim kikerekedtek és majdnem elkapott a röhöghetnék. A múltkor is majd összefosta magát a farkastól, nem kell oda megint.

-Biztos hogy nem!

-De igen. Majd szólj, ha indulunk, Indiánlány!-kacsintott, majd sarkon fordult és faképnél hagyott. Rohadna ketté! Fog a franc vele menni. Viszont, szereznem kéne valami húst. Mivel ma húsos-péntek van, majd szerzek néhány szeletet. Bosszúsan indultam vissza a szobámba, amikor valaki nekem jött.

-Óóó, csak nem a kis lógósunk az? Mi is a neved? Akvamarin? Neeem, várj... megvan! Crystal, a kis ribike. Na beszélj, madárka, mit akart tőled Damon?-Ne. Ne, ne, ne, ne. Már csak Pandora hiányzott a 'Hogyan akasszuk ki Crystalt' csomagból. És komolyan? Akvamarin? Ennél többre nem futja?

-Na, már csak te hiányoztál, Mi a helyzet, fő-ribnyák?-Kérdeztem vigyorogva, mire Pandora megindult felém, de én nem hátráltam. A tíz centis magassarkúja nélkül nem is olyan magas.

-Mégis mit képzelsz, he? Ha azt hiszed, számítasz is valamit..-auch, ez fájt. Nyugi, nem hiszem ezt.

-Hát, nálad azért többet érek.-na, ez még igaz is.- És ha megbocsátasz, nekem edzésem lesz. Úgyhogy told arrébb a szilikon seggedet, kérlek.-mondtam a lehető leggúnyosabban, majd finoman és nőiesen arrébblöktem és elsétáltam mellette. Futólépésben mentem a szobámba, mivel több nemkívánatos személyre nincs szükségem. Abban a pillanatban hogy beértem, már vetődtem is bele az ágyamba. Az éjszaka már megint nem aludtam semmit Damon miatt. Komolyan, az álmaimban is kísért. Éppen álomra hajtottam volna a fejemet, amikor egy vörös hajzuhatag rámvetette magát.

-Crys, miért nem voltál reggelizni? Mondjuk a mait és is kihagytam volna, de nem jöttél le. Mi a baj?-nézett rám bociszemekkel Luce.

-Nyugi, nincs semmi bajom. Csak a hadnaggyal beszéltem meg valamit.-nyugtattam meg, majd lelöktem magamról. Lucille hangos koppanással és egy nyögéssel ért padlót, én pedig kiröhögtem.

-Menj a francba, ez rohadtul fájt! Dilis..-motyogta magában, majd felállt és elhelyezkedett a saját ágyában.-És mégis mi történt Pandorával?kérdezte vádlóan. Én csak megvontam a vállamat.

-Beszólt, én visszaszóltam. Ennyi. Amúgy honnan hallottál róla?

-Az egész csapat erről beszél. Állítólag kedvesen odament barátkozni, te pedig leribizted és elküldted az anyjába. Legalábbis az ő állítása szerint.-vigyorgott.

-Addig stimmel hogy leribiztem, de azért nem volt túl barátságos.-vihogtam.-Viszont kéne menni a hadnagyhoz, mert megöl minket. Állítólag egy salátafogóval tizennyolc féle képpen képes kinyírni valakit. Inkább ne kockáztassunk.

-Igazad van.-pattant fel.

Gyorsan elrohantunk órára, mielőtt a tanárnő hozzájutott volna egy salátafogóhoz. A teremhez érve bevágódtunk a padba, majd békésen vártuk a hadnagyot, aki három perccel utánunk érkezett meg.

-Üdvözlöm magukat. A mai napon egy új fegyvert ismerünk meg, mégpedig az AK-47-est. Ki tud róla akármit is?-nézett körbe. Senki sem jelentkezett, úgyhogy Stone folytatta.-Ez egy orosz fegyver, típusa gépkarabély. A fegyver tár nélkül 3,6 kg, tárral 4,1 kg. Szóval, ha valaki esetleg fennakadna azon, minek erősítünk annyit karra, itt a válasz. Ha ezzel még futniuk is kell, maguknak annyi. Kivéve ha megcsinálnak minden egyes gyakorlatot!-a mondat végére a hadnagy kissé felemelte a hangját, úgyhogy kellően nyomatékosította számunkra.-Szóval a maximum befogadóképessége...

Ez az óra kivételesen egész érdekesnek bizonyult, aminek mi kifejezetten örültünk. De amint jelzett egy órára emlékeztető valami a katedrán, mindannyian rohantunk az ebédlőbe. Mivel kihagytam a reggelit, eléggé éhes voltam. Viszont beugrott hogy félre kell tennem egy kevés húst, vagy inkább szereznem. Így amint sorra kerültem, szóba elegyedtem a konyhásnővel.

-Jó napot! Szeretnék kérni valamit. A hadnagy engedélyével holnap kimennék túrázni, és kellene néhány szendvics. Lehetséges lenne hogy a vacsorához kapnék kettő sonkás szendvicset?-kérdeztem és közben a lehető legaranyosabb arcomat vettem elő.

-Persze, megoldható. Mi a neved?-fogott a kezében egy tömböt és egy tollat, majd felírta a lediktált nevemet.

-Köszönöm szépen.-gyorsan arrébb is álltam, mivel nem csak én voltam éhes. Amúgy az ebéd kifejezetten finom volt. Raguleves és csirkemell volt, mellé köretnek kukoricás rizs. Jóízűen ettük meg mind, közben pedig mindenféle hülyeségről beszéltünk.

Ebéd után volt egy szabad óránk, így gondoltam megkeresem a könyvtárat. Igen, itt az is van. A legalsó szinten találtam meg, egy kicsi, poros helység. Egyből a horrorkötetek felé vettem az irányt, és nem is csalódtam. Kedvenc íróm, Stephen King műveinek széles választéka tárult a szemem elé. Rögtön felvettem a Ragyogás című könyvet és belelapoztam.

-Nekem is az az egyik kedvencem. Bár szerintem az Az kicsit rémisztőbb.-szólalt meg egy hang a hátam mögött, mire kiesett a regény a kezemből.

-Basszus Damon, minek ijesztegetsz? Azt hittem üres a könyvtár.-csesztem le, majd lehajoltam hogy felvegyem a leesett kötetet. Viszont Damonnek is ez volt a szándéka, így összefejeltünk amikor a könyv felé hajoltunk.-Ne haragudj! Ez nem az én napom.-fújtattam, majd megfogtam a sajgó fejemet és felálltam. Damon is felállt és a kezembe adta a kötetet. -Köszi.-tettem hozzá, majd indultam volna ki, de elkapta az alkaromat.

-Crystal, figyelj rám.-nézett mélyen a szemembe.-Nem szeretném hogy kimenj az erdőbe.Legalábbis egyedül ne. Kérlek, hadd menjek veled. Megígérem, nem zavarok, csak... csak ne menj egyedül.-a szeme elsötétült és aggodalmat véltem felfedezni benne.

-Miért ne?-tettem fel a megválaszolatlan kérdést.

-Mert... ha kimész, bármi történhet veled. Akármi. És nem akarlak téged is elveszíteni.-ég mindig komor volt a hangja, viszont némi szomorúság is csendült benne.

-Kit veszítettél el?-ragadtam ki a legfontosabb részletet a mondatából. Meghalt valakije? És kije?

-Én... nem akarok erőől most beszélni. Ha holnap kimehetek veled, mindent elmondok. Esküszöm.-suttogta, de még mindig tartottuk a szemkontaktust.

-Rendben, akkor reggel nyolckor találkotunk a kapunál, rendben?-néztem a szemébe, mire szomorúan bólintott, én pedig valami ösztöntől, vagy nem is tudom mitől vezérelve szorosan megöleltem. Úgy éreztem, erre van szüksége. És igazam lett. Damon átkarolt, és nem is eresztett.

De mégis mi történhetett vele?