– Kész! – kiáltjuk el magunkat egyszerre Stephel, egy időben azzal, hogy elrántjuk a kezünket a bábutól. Ezzel megerősítve, hogy tényleg befejeztük az ellátást.

– A francba! – fújtat hangosan J. J., majd a kezére támaszkodva belerúg egyet a babába. Ez egy gyerekes dac most nem igazán tud lekötni, hiszen győztünk!

– Tizenhét perc negyvennyolc másodperc volt az ídőtök, lányok! Gratulálok! – vigyorog ránk a férfi, Charlie, aki eddig készségesen odafigyelt az ídőre és a szabályokra. A pihenőben hangos üdvrivalgás tör ki, amitől jólesően felsóhajtva elmosolyodom. Sikerült!

Az elejében vesztésre álltunk, ugyanis az első két feladatnál folyamatosan bénáztam. Nem tudom, hogy mi történt velem, de egyszerűen nem tudtam koncentrálni a feladatra. Folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy a szemeit rajtam legelteti.
De aztán csak sikerült kizárnom a külvilágot, mert a harmadik és negyedik feladatot zsinórban sikerült megnyerni, így döntetlenre álltunk a fiúkkal szemben. Az ötödik pedig a mindent eldöntő helyzet volt, így Stephel beleadtunk apait-anyait és így sikerrel jártunk.

– Ügyesek voltatok! – lép oda hozzánk J. J. a karját kitárva arra ösztönözve minket, hogy öleljük meg. Steph egyenesen a nyakába ugrik, én pedig bazsalyogva odasimulok az oldalához. Miután szétválunk Paul lépett oda hozzám.

– Tisztességes nyereség. Gratulálok, Wesley! – nyújtja felém a kezét Paul, amit azonnal el is fogadok.

– Köszönöm! – rázom meg a kezünket. Aztán megöleli Stephez és összekócolja a haját.

– Ha ma péntek lenne azt mondanám, hogy igyunk a győzelemre – mondja Steph, mire a katonák többsége felnevet.

A babákat elpakoljuk, az asztalokat pedig visszatesszük a helyükre és ha már úgy látjuk, hogy minden rendben van elhagyjuk a pihenőt. Paul ismét elszakad tőlünk, jelenése van Parrish Őrnagynál, így arra tippelek, hogy az orvos csapattal van már megint valami. J. J. ott marad a többi barátjával kártyázni, Steph pedig egy bizonyos Eugene nevű katona kíséretében eltűnik a sátrak között. Ahogy a férfi tapogatta Steph fenekét, nem hiszem, hogy olyan sokat fognak beszélgetni egymással.

A sátrunk felé menet eszembe jut, hogy az egyenruha felsőmet otthagytam reggel az ebédlőben. Bosszúsan felsóhajtok, mert már majdnem beértem a célba. Nagy léptekkel teszem meg az utat az étkező felé, nagyon remélem, hogy ott lesz. Bár nem hiszem, hogy valakinek is kellett egy női egyenruha felső, hacsak Steph le nem nyúlta tőlem. Irgalmatlanul meleg van és úgy érzem, hogy megyulladok. Érzem, ahogy az izzadtságtól a hátamra tapad a pólóm.

Az ebédlőbe beérve benézek minden asztal és pad alá, de valamilyen csoda folytán eltűnt. Néhány helyen még többször is megnézem, de nem járok szerencsével. Ideges sóhaj hagyja el a számat, a kezemet csípőre teszem és a felgyülemlő düh lángjait hagyom, hogy szétáradjonak a testemben. Nem lehet igaz, hogy már a második napomon elhagyom az egyenruhámat. Ez nonszensz! Olyan hülye vagy, Joana Ciara Wesley! 

– Ezt keresed? – szólal meg a hátam mögött valaki, ezzel kirángatva a gondolataimból. Megfordulok. Caleb a szemöldökét felvonva féloldalas mosollyal az arcán nyújtja felém az egyenruha felsőmet. Hatalmas megkönnyebbülés fog el, odalépek, hogy elvegyem tőle, amikor váratlanul elrántja a ruhadarabot. Mérgesen fújtatok egyet, midőn a magasba emeli és vigyor szökik az arcára.

– Gratulálok a nyereséghez – motyogja halkan, a pimasz mosoly az arcán még mindig pont olyan idegesítő, mint eddig. – Bár eléggé zavarban voltál, amikor figyeltelek... – közelebb lépek és a kezemet kinyújtva próbálom elérni azt a rohadt egyenruhát.

– Nagyon tévedsz. Most pedig visszadnád? – szólok rá erélyesen, mire a mellkasan megrázkódik a nevetéstől. Felugrom, hogy elvegyem tőle de abban a pillanatban még magasabbra lendíti a kezét. Miért kerülök ilyen helyzetbe...? – Kérlek... – préselem ki magamból a szót, bár ő az utolsó, aki ezt megérdemli.

– Hmm – úgy tesz mintha nagyon elgondolkodna, majd futótűzként csillan fel a szeme. – Csak ha kapok egy csókot! – egy izgatott öt éveshez tudnám hasonlítani, aki alig várja, hogy megkapja a várva várt jutalmát. Leállok a nyújtózkodással és hátralépek két lépést. Összevonom a szemöldökömet.

– Hány éves vagy te? Tíz? Ne legyél már ilyen gyerekes és add vissza! – a düh ismét szétárad a véremben, felpezsdíti és úgy érzem, hogy padlóra tudnám küldeni. 

– Nem vagyok gyerekes, egy komoly emberrel állsz szem... – de mielőtt befejezhetné a mondatot, nagy lendülettel neki ugrok, belekapaszkodok a széles vállaiba, ezzel a mozdulattal fel tudom nyomni magam és megragadom az egyenruhámat. Siker!
Csak arra nem számítok, hogy Caleb elveszíti az egyensúlyát, próbálja megtartani, ám sikertelenül. Nagy csapódással ér földet, de mivel észre sem vettem, hogy a keze a derekamon helyezkedik el, magával ránt. Nemes egyszerűséggel ráesek, egy apró sikkantás hagyja el a számat ijedtemben. Caleb hangosan felnyög, arca fájdalmas grimaszba torzul.

– Te aztán megszerzed amit akarsz – nyitja ki pár pillanat múlva a szemét, miután az arcáról eltűnik a fájdalmas grimasz. Akaratlanul is zavarba jövök, hisz az arcunk túlságosan is közel van egymáshoz, így gyorsan cselekszem és lemászok Calebről. Leporolom az egyenruhámat, majd a földről felkapom a felsőmet, amiért megharcoltam. Mivel én löktem fel, ezért szemétségnek tartanám, ha csak úgy itt hagynám. A kezemet nyújtom, míg a másikkal a fülem mögé tűrök egy fekete tincset, ami az arcomba lógott.

– Ne haragudj, hogy fellöktelek – szólalok meg halkan, míg elfogadja a kezemet és felhúzom a földről.

– Nem gáz – mosolyodik el, de ez most nem az a pimasz rosszfiús, hanem az ártatlan kisfiús mosoly. – Megérdemeltem – tárja szét a karját tehetetlenül, én pedig akaratlanul is elkuncogom magam. Feltérképezem a markáns arcovánsait és a szeplőket az arcán, amiket eddig észre sem vettem. Csendben állunk egymással szemben, amíg Walter Százados meg nem jelenik az ebédlő bejáratában.

– Wesley közlegény! Parrish Őrnagy hívatja! – a tekintetemet elszakítom Calebétől és megindulok Walter Százados felé. Szemem sarkából látom, hogy Caleb utánam fordul, de nem mond semmit.

Szerencsére megjegyeztem, hogy Parrish Őrnagynak melyik a sátra, így egész gyorsan odatalálok. Remélem, hogy nem tettem semmi rosszat, aminek okán be kell hívatnia. De ez egészen pontosan pár pillanat múlva ki is derül.

Amikor belépek az Őrnagy sátrába, szalutálok. A férfi rám emeli mogyoróbarna íriszeit és egy könnyed somoly jelenik meg az arcán. Int, hogy lépjek beljebb én pedig eleget teszek a kérésének. Egy méretes dobozt vesz elő az íróasztala alól én pedig furcsállva figyelem, hogy mit csinál.

– Wesley, megjöttek a pótegyenruhái és még pár darab a vészhelyzetek esetére! – közli, én pedig valamicskét megkönnyebülök.

– Köszönöm, Uram!

– Egyébként gratulálok a versenyhez – mondja vidáman, amíg átveszem tőle a dobozt. – A nyeremény pedig igen ígéretes, higyje el, én sem kívánhattam volna jobbat – feleli és direkt suttogósabbra veszi a hangsúlyt, amitől muszáj elmosolyodnom. – Egyébként jól érzi magát köztünk, Wesley?

– Igen, nagyon jól, köszönöm kérdését! Jól kijövök a társaimmal is!

– Ennek őszintén örülök, Wesley! Ez maradjon is így! Most pedig nyugodtan elmehet – Parrish Őrnagy visszafordul az íróasztala felé, felkapja a dobot, ezt követően átadja nekem.

Mivel nem a magasságomról vagyok híres, így a doboz teljesen eltakarja az előttem lévő utat. Csak imádkozni tudok, hogy ne menjek neki senkinek és semminek. Na meg oldalról próbálom lesni az utat, ami eléggé nehéznek bizonyul.

– Jaj, várj már, segítek! – szólal meg a hátam mögül egy számomra ismeretlen hang, mire kíváncsian fordulok az illető irányába. Egy számomra ismeretlen férfi, kedves mosollyal az arcán nyúl a dobozomért. Legalább kétszer olyan magas, mint az összes eddigi katona, akit eddig láttam. Rövidre vágott haja barnán fénylik a tűző napsütésben, barna szemei barátságosan csillognak.

– Oh, köszönöm! – kissé meglepődve szólalok meg, amit az ismeretlen férfi csak derülve nyugtáz. – Egyébként, Joana vagyok! – mosolyodom el én is. Most a kezemet nyújtanám felé, de ebben a helyzetben elég fura lenne főleg, hogy mindkét keze foglalt.

– Scott! Örvendek – ebből a férfiból úgy árad a kedvesség, hogy nehezemre esik elhinni, hogy tényleg itt van. – Az orvosi sátorhoz tartunk, jól gondolom? – kérdez rá, én pedig bólintok. Scottnak a feje bőven kilátszik a doboz mögül, mely enyhén nevetségesnek találok. Mégis miért lettem ilyen alacsonynak teremtve?

– És kedves Joana, mi szél hozott erre a rögös útra, ahol kockáztatod az életed mások épségért? – hangja érdeklődő, mintsem gúnyos. Aprót megvonom a vállam.

– Hát... talán a boldogságom szele – halványan elsomolyodok. – Na meg az adrenaliné. Mivel rájöttem arra, hogy vészhelyzetben gyors vagyok és pontos, így tudtam, hogy itt a helyem.

– Helyes! Igen elszánt vagy. Legalább biztos lehetek abban, hogyha a kezeid közé kerülök, nem leszek rosszabb állapotban, mint amilyenben lenni fogok.

– Talán épp az az áldás, ha nem kerülsz az orvosok kezei közé, főleg itt! Jobb, ha megmarad az épséged úgy, ahogy van – felelem elmerengve, mire Scott bólint egyet.

– Igaz.

– Na és téged mi szél hozott ide? Fogadjunk a menő terepmintás egyenruha miatt jöttél! – szórakozottan lépkedek mellette, mire felnevet.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan és ennyi kedves ember fog körülvenni.

– Azért bizony – vigyorodik el. – Mi másért? Az egyenruha szívdöglesztő tud lenni a férfiakon – ez a kijelentéssel szerintem utalni szeretett volna valamire, de jobb ha nem gondolom túl. Inkább csak eltekintek felette.

– Ezzel egyet tudok érteni.

– De viccet félretéve, nagyjából az mind neked. Szolgálni akartam a hazámat. Úgy éreztem, hogy ez az egyetlen út a boldogságom felé. És láss csodát itt vagyok, élek és virulok és hálás vagyok azért, hogy be mertem vállalni.

Mire Scott befejezi a mondandóját odaérünk a a sátrunkhoz. Bakancsával belép a bejáraton, legszívesebben szólnék neki, hogy ne tegye, mert Steph ki fog nyirni a homok foltok miatt, de inkább elharapom a nyelvem és hallgatok. Majd eltakarítom.

– Melyik a te ágyad? – fordul felém Scott, mire rámutatok a helyemre. Leteszi a méretes dobozt, majd felém fordul.

– Köszönöm a segítséget! – mosolyodok el, mire széttárja a karját.

– Ezért létezem – feleli vállat rándítva, fogadni merek, hogy Scottnak a vérében van az önzetlenség. – Gondolom most ki akartál pakolni belőle, de mi lenne, ha ezt később tennéd meg? A pihenőből jöttem, ahol kártyázunk, ott van Steph és J. J. is! – kérdez rá kíváncsian, én pedig azon gondolkodom, hogy mégis miért mondanék nemet? Az egyenruhák várhatnak!

– Rendben! – mosolyodok el.

– Szuper! – feleli Scott, ezekután a kísérletben elhagyjuk a sátrunkat.

•°•°•°•°•°•

Kedd.

Ma van az ötödik napja, hogy itt vagyok Afvganisztánban. Szombat óta nem sok minden történt. Miután Scott elhívott kártyázni rengeteget beszélgettünk az élet nagy dolgairól, jókat nevettünk, majd néhány katonával meg J. J.-vel, Steph-el és Paulal fociztunk a terepen. Igazán jól éreztem magam és végre úgy éreztem, hogy valahova tartozom.

A mai nap rendkívül izgalmas lesz, ugyanis ma célbalövés lesz a program. Fontosnak találják, hogy az orvosok is helyesen tudják kezelni a fegyvert illetve pontosan lőni vele, amit egyáltalán nem bánok. Régebben sokszor volt közös program, hogy elvitt lőni Sam bácsi farmjára és többek között nagyon élveztem.

A reggelem tökéletesen indult, ugyanis péntekig Steph és én fel vagyunk mentve Roger Tábornok edzéseiről, hisz ez volt a szombati verseny nyereménye. Így ma tovább bírtunk aludni, komótosan öltözködtünk, sétáltunk és reggeliztünk. Evés közben Steph elkezdte sorolni, hogy mely katonákkal lehet kufircolni, mondanom sem kell, hogy félrenyeltem a szendvicsemet és majdnem megfulladtam tőle. De a vörös hajú barátnőm, aki szemben ült velem, csak jót nevetett rajtam. Aztán újra végigjátszottam a fejemben a neveket és rájöttem, hogy Caleb nincs köztük. Tehát ő nem olyan férfi lenne?

– Merre vándorolsz, kis királylány? – húzza fel játékosan a szemöldökét Steph, mire megrázom a fejemet.

– Nem érdekes – mosolyodok el. Nem akarom feleslegesen tukmálni ezzel, hisz ez számomra is egy futógondolat volt.

Miután látom, hogy Steph is befejezte a reggelijét, vissza visszük a tálcákat a helyére, majd lassan kivánszorgunk a terepre, ahol a többiek apránként befejezik a reggeli edzésüket.

Ha jó lettem informálva, ma csoportokban megyünk lőni, azaz húsz katona plusz két fő, a kiképzők. Enyhe izgatottsággal lépkedek a tömeg felé, a távolból látom, hogy sikeresen befejezték az edzést, így csak még jobban elterjed bennem az adrenalin. Nagy meglepődésemre most nem Roger kezd el kiabálni torka szakadtából, hanem egy számomra új katona.

– Katonák! Aki nem ismerné a tervet, ma célbalövés lesz! Az első csoport jöjjön ide hozzám, a többiek mehetnek a dolgukra! – egy terepmintás sapkát visel, így nem igazán tudom felmérni az arcát. Ahogy az embereket pásztázom észrevesszük egymást J. J.-vel, aki mosolyogva int egyet. Úgy látszik ő is velünk lesz. Mihelyt közelebb ér mindenki, a kiképző tiszt újra beszélni kezd.

– Ha valaki még nem ismerne, Bradley Mason Altábornok vagyok! Hívjanak Mason Altábornoknak, vagy Altábornoknak, ha úgy jobban tetszik. A mai nap folyamán megtanulnak célba lőni, a későbbiekben pedig eltanulják a rejtőzködés, támadás, védekezés csínját-bínját, ugyanez vonatkozik a dokikra is! Remélem érthető voltam! Ha van kérdés, bátran tegyék fel! – Mason Altábornok kíváncsian körülnéz és miután látja, hogy senki nem nyujta a kezét, elővesz a háta mögül egy lapot, a mellkasánál lévő zsebből pedig egy ceruzát. – Rendben! Most pedog felolvasnám az első csoport tagjait, hogy biztorsa menjek, mindenki itt van.

Mason elkezdi sorolni a neveket, én pedig próbálok mindenkit megjegyezni, de ez soha nem ment igazán. Van itt Omar, David, William, Christian, de egy idő után összekeveredek és egyik nevet sem tudom archoz kötni.

Futótűzként jelenik meg Mason mellett egy túlságosan is ismerős katona, sajnos, vagy nem sajnos de az ő nevét azonnal archoz tudom kötni.

– Késtél, Hunt. – mondja az Altábornok monoton hangon, fel sem nézve a papírból. Caleb Hunt csapzott hajjal, kissé izzadtan, gyűrött terepmintás felsőben érkezik meg.

– Tudom, elnézést, Altábornok! – szólal meg enyhén lihegve Caleb. Miután szalutált, összefonja maga előtt a karját és a jobb lábára helyezi a súlyát. A homlokomat dörzsölve sóhajtok egyet, mire Steph a csipőjével gyengén meglök, én pedig értetlenül nézek rá. Játékosan megemelgeti a szemöldökét, mostanában folyamatosan ezt csinálja, ha megjelenik valahol Caleb. Tény, hogy szombat óta nem igazán láttam, talán az egyetlen hely, ahol igen, azaz ebédlő volt. Nem tagadom, hogy, a karján megfeszülő izmok és az igézően kék szemek nem ragadják meg a tekintetemet...

– Joana Wesley? – szólít fel Mason és ekkor Caleb meglepődve rám kapja a tekintét. Csak pár másodperc kell és halvány mosoly húzódik az arcára. A tekintetünk találkozik, túl későn kapom el a fejemet, így szerintem rájött, hogy őt figyeltem. Miutan kinyögök magamból egy "jelen"-t, érzem, hogy az arcom lángba borul. Viszont ezt a tűző napra fogom. Úgy ám, a naptól piros az arcom.

– Caleb az egyik legjobb fegyver cowboy a körzetben – súgja a fülembe Stepg, miközben Calebet figyeli – nincs magasabb rangja a közlegénynél egyenlőre, de Parrish Őrnagy ragaszkodott hozzá, hogy a kiképzők között foglalja el a helyét. Szerencsés egy hapsi, és jó képű is, jól gondolom? – újra megbök én pedig egy szúrós pillantásnál többet nem is szánok neki.

– Használtál már fegyvert? – lép mellém J. J. menet közben.  Egy közelben lévő hangár felé vesszük az irányt, ahova Mason irányított minket.

– Nem is egyszer, apa-lánya programként sokszor szolgált a célbalövés – felelek J. J. kérdésére, mire kedvesen elmosolyodik.

– Akkor már van tapasztalatod, ez jó! Én amióta itt vagyok próbálom elsajátítani, amí még mindig eleg nehezen megy...

J. J. nem tudja folytatni a mondatot, mert Mason Altábornok elordítja magát.

– Katonák! Sorakozó!

Mindenki haptákba áll a hangár bejárata előtt.

– Mindenki elvesz magának egy fegyvert és egy önállóan kiválasztott céltáblához áll! Aki az elkövetkezendő két órában feleselgesen jártatja a száját – szúrós pillantást vet J. J.-re és rám, mire zavaromban lesütöm a szememet –, az nem akarja megtudni, hogy mi vár rá! Tehát, nem fecsegünk, hacsak Hunt vagy én azt nem mondom, hogy lehet! Értve vagyok?!

– Igen, Uram! – kiabáljuk egyszerre.

– Szuper! Akkor indulás!

Nem sietem el, megvárom amíg mindenki izgalmában odasiet a fegyverekkel teli falhoz és elvesz magának egyet. Utolsóként én is beállok a sorba, majd random választás szerint magamhoz veszek egyet. Megállok Steph mellett, majd az előttem lévő öt darab üvegre nézek, ami nagyjából tíz méter távolságra van tőlem. A tenyerem újra bizseregni kezd és magába szív az izgalom, hogy meghúzzam a ravaszt.  

– Először egyenként fognak lőni, hogy megfigyeljem ki hogyan áll a célbalövéshez! Kezdjük! – áll meg Mason Altábornok a sor másik oldalán, mire az első katona lőni kezd. Ötből három üveget talál el. A következő katona pedig ötből egyet.

Ahogy figyelem a lövéseket, a szemem sarkából látom, ahogy Caleb nem messze tőlem megáll, keresztbe tett kézzel vizslat. A számra harapok, nem akarok ránézni. Szinte érzem a testemen, ahogy vegigfuttatja szempárját, és látom ahogy vesz egy mély levegőt. Sóhajtok.

Eddig senki sem találta el az összes üveget, legalább mindig egy kimaradt. Mellettem Steph hármat talál el, majd én következek. A belsőm sikít az örömtől, amikor felemelem a fegyvert, az üvegekre fókuszálok. Egy pipa, a fegyver enyhén meglöki a vállam, kicsit fáj, de inkább megnöveli a bennem tomboló adrenalint. Kettő, három, pipa! A következő golyó a két üveg között megy el és mivel kissé közel vannak egymáshoz, így mindkettő egyszerre esik le az asztalról. Nagyon jól csinálod, Kölyök! szinte hallom, ahogy apám hangosan felkiált örömében.

Lehelyezem magam elé a fegyvert, mindenki néma csendben figyel, míg végül Mason Altábornok megtöri ezt a némaságot.

– Katonák, szedjék össze magukat, de azonnal! Milyen dolog ez, hogy egy orvos leveri az összes birkát?! Gyakorolni, gyakorolni! Maguk töltik meg az asztalokat újabb üvegekkel ebben a két órában! ÉS GYAKOROLNAK! Szánalmas Marhák! – Mason Altábornok a fejét csóválva elhagyja a hangárt, miközben az adóvevőjébe kezd beszélni.

Mindenki a hangár sarkában lévő üveghalmazhoz indul, majd mindenki elvesz magának ötöt. Visszafelé J. J. rám kacsint és némán eltátogja, hogy "Szép volt!" Elmosolyodom és játékosan megrántom a vállam, közben úgy teszek, mintha lesöpörnék valamit róla.

Az elkövetkezendő időben nem minden alkalommal sikerül eltalálni minden üveget, bár ez egyáltalán nem rendít meg. Addig fogom csinálni, amíg minden egyes alkalommal tökéletes nem lesz. Szeretem a kihívásokat, kis gyerekként is mindig mindent megszereztem, ha én elhatároztam, hogy azt tényleg akarom. Ebben mindig apa segített, soha nem hagyta, hogy feladjam az álmaimat.

Dühösen a falnak csapom az anatómiai atlaszt és lesöprök mindent az íróasztalomról. Párnákat csapkodok a falhosz teljes erőből, némelyiknek az anyaga túl gyenge, így a párna belseje szétesik. Le akarom vezetni a dühömet, de úgy érzem, hogy ez egy soha el nem múló valami és csak egyre mérgesebbnek érzem magam. Másodévesként megbuktam az anatómiai vizsgámon. Hiába éreztem úgy, hogy minden százszázalékosan tudok, nem sikerült. Pedig éjjel-nappal arra a rohadt vizsgára készültem, mindhiába. Mr. Altman engedélyezte, hogy újra megpróbáljam tekintettel arra, hogy akkoriban halt meg anya, de szerintem ez azért történt meg mert apa titokban bement az egyetemre és beszélt az igazgatóval. Hiába mondtam neki, hogy ne tegye. Nem szerettem volna, ha kivételt tesznek velem, bár én voltam az egyetlen az évfolyamon, akinek nem sikerült.

És most sem ment. Elolvastam a szavakat... és nem ment. Egyszerűen nem ment.

Lerogytam az ágyamra és csak néztem magam elé. Miért nem sikerül? Miért nem tudom megtanulni?

Aztán anyára gondoltam. Arra, hogy ő mit mondana. De ő most nem volt itt. Hiába szerettem volna, hogy leüljön mellém és csak átöleljen. Meghalt.

Hirtelen valaki kopogtat az ajtómon, így feleszmélek a gondolataimból. Gyorsan letörlöm a könnyeimet, miközben az ajtó mögött álló személy a válaszomat nem megvárva betoppan.

Apa a tolókocsijának a kerekét mozgatva jön be a szobámba, majd körülnéz. Észreveszi a kupit a szobámban, de szerintem hallotta, hogy mi zajlik a szobámban.

Úgy tesz, mintha nem történt volna semmi és felteszi azt a kérdést, hogy:

– Mi a baj, Kölyök?

Nem nézek rá, hátradőlök az ágyban és megdörzsölöm az arcomat.

– Semmi, elfáradtam.

Apa egy ideig csendben van, végül az érdes hangját megcsillogtatva feltesz egy kérdést.

– Kölyök, tudnál nekem mondani egy szinonimát a "fáradt" szóra?

Hitetlenkedve felé fordítom a fejemet egy "most komolyan?" arckifejezéssel, de miután látom, hogy nagyon is komolyan gondolta a kérdést újra a plafonra nézek és eltöprengek ezen egy kis ideig.

– Gyenge.

Ez az első, ami eszembe jut. Újra apára pillantok, aki figyel egy ideig, majd aprót biccent és elhagyja a szobámat. Nem csukja be az ajtót, így azt megteszem én. Aztán. Aztán újra kimondom a szót.

Gyenge.

Tényleg az lennék? Gyenge vagyok? Olyan, aki feladja?

Én nem akarok az az ember lenni.

Nem vagyok gyenge!

Iparkodva felveszem a cuccaimar a földről, majd újra nekifutok. Hiszen kaptam még egy esélyt és anya sem ezt akarná.

2020. 07. 30.
VeronicaInDarkness