A kezemben forgatom a gyűrűt, amit Stewarttól kaptam. Megkérte a kezemet az utazás előtti napon... cseppet sem önző, mit ne mondjak. De valamilyen oknál fogva mégis igent mondtam arra a különleges kérdésre, ami annyi lány álma. Hogy egyszer ők is megélhessék azt a pillanatot, hogy megkapják azt a bizonyos kérdést. Nos én tényleg igent mondtam. Uramatyám... még most is nehezemre esik felfogni. De mondjuk abban a pillanatban, amikor Stewart letérdelt elém, iszonyatosan boldog voltam. Számomra ő a tökéletes férfi, vele szeretném leélni az életemet. Ám gondolom mindenki, aki a házasság előtt áll meginog egy icipicit határozottságában, vagy nem? Nem tudom. Olyan nehezemre esik elfogadni, hogy ez most tényleg megtörtént, amiről pár éve még azt gondoltam, hogy velem ez soha nem fog megtörténni.
Annyit tudok, hogy szeretem Stewartot.

A harci jármű oldalának préselődve kukucskálok kifelé, de a legtöbb, amit látok az a tömény porfelhő. Elől két katona ül, hátul pedig én egyedül. Kissé úgy érzem magam, mint egy börtöntöltelék, akit most szállítanak egy szigorúbb központba. A látókörömbe kerül a hatalmas, homokszínű falkerítés, majd pillanatokon belül a kocsi megáll. Feltételezem, azt várják, hogy kinyissák a kapukat, ez pedig azt jelenti, hogy mindjárt elhagyom ezt a vasdobozt. A gyűrűmet a táskám egyik eldugott zsebébe rakom, ezután a fülem mögé tűrök egy kósza tincset. A kocsi behajt a bázisra.

A két katona kiszáll a kocsiból, egyikük hátrakocog és kinyitja nekem az ajtót.

– Örültem a találkozásnak, Miss Wesley – biccent egyet kácéran, míg kiugrom az autóból. Felveszem a vállamra a táskámat, ameddig a srác felé fordulok.

– Szintén, Mister... Robinson! – gyorsan elolvasom az egyenruháján lévő nevet, hogy ne hozzam magam kínos helyzetbe. A férfi mondana még valamit, de ekkor egy másik katona lép hozzánk.

– Joana Wesley? – a férfi hangja mély és határozott. A meglepettségtől, hogy milyen magas ez az ember, meg kell keresnem a hangomat. Van vagy két és fél méter... és amilyen szögegyenesen áll... késztetést érzek arra, hogy kihúzzam magam.

– Igen, én vagyok – a hangom egy pillanatra elhagy, kénytelen vagyok megköszörülni a torkomat.

Felém nyújtja a hatalmas lapát kezét, én pedig kezet fogok vele. – Nagyon örvendek, Walter Százados vagyok. Üdvözlöm a Zöld zónában. Most elvezetem az Őrnagyhoz, kérem kövessen!

Walter százados hatalmas léptekkel indul meg a sátrak irányába, így kénytelen vagyok tartani vele az iramot. A  sportcipőm már inkább barna, mintsem fekete, olyannyira ráragadt a por és piszok, bár nem igazán zavar. A mellettünk elhaladó katonák egytől egyig megbámulnak, akárcsak egy cirkuszi állatot. Próbálok nem velük foglalkozni, inkább apára gondolok és, hogy mennyit mesélt az itt töltött éveiről. Köztük legjobb barátja volt AZ Őrnagynak is, akihez most éppen megyünk. Hacsak nem egy másik zónában van elhelyezve.

A Százados megannyi sátor mellett vezet el, mígnem elérünk egy olyanhoz, aminek a tetején egy zöld kis jel van. Walter Százados illedelmesen félrehúzza nekem a sátor bejáratának függönyét, majd miután beléptem ő is csatlakozik.

Egy íróasztal mögött ülő középkorú férfival találom szembe magam, aki felemeli a fejét a papírok közül, amikor belépünk.

– Parrish Őrnagy! – Szalutál Walter százados. Egy pillanatra értetlenül nézek rá, de aztán észbe kapok és én is követem a tettét. Kicsit elfoglalt, hogy felmérjem azt az embert, akiről annyit  mesélt az apám. Mert most ő áll itt velem szemben.

– Walter Százados, hívja ide Petersont!

Ki az a Peterson?

Az Őrnagy miután kiadta a parancsot és csak ketten maradunk a sátorban, komótosan feláll az asztala mögül. Lassú, megfontolt léptekkel lép elém és egyenesen a szemembe néz.

– Richard Wesley lánya, igazam van? – Majd egyszer csak elmosolyodik.

– Igen, Uram! Sokat hallottam már Önről. Apám az üdvözletét küldi – somolyodok el én is. Az Őrnagy nekidől az asztalának. Felnevet.

– Köszönöm! Merre laknak most, Wesley?

– Seattleből jöttem, Uram. – Mondom, míg áthelyezem az egyik lábamról a másikra a súlyt.

– Értem. És Richard hogy van? Hogy viseli a történteket? – arca komolyabbra vált. Jól esik látni, hogy valakit ennyi idő után is érdeklődik apám után. Ugyanis azért kellett hazajönnie a seregből, mert elveszítette az egyik lábát. Először nehezen viselte, de gyorsan összekaparta magát. Kapott egy műlábat és most újra kell tanulnia járni. Nem jöttem volna el, ha nincs ott Monica, a bejárónőnk, aki szinte már családtag, mintsem házvezető.

– Nagyon jól van, jól viseli. Tudja, Ő borzalmasan erős ember, Uram – felelek a kérdésére, mire újonnan mosoly kerül az arcára.

– Jól van, ennek nagyon örülök, Wesley!

A mondat végére bejön a sátorba egy számomra ismeretlen srác. A másik két széles vállú, izmos emberhez képest nagyon vézna. Szőke haja a homlokába lóg, zöld szemével érdeklődve mér végig mindkettőnket.

– Őrnagy! – szalutál az ismeretlen. Habár nem ismeretlen, feltételezem, hogy Ő Peterson.

– Peterson közlegény! Maga fogja körbevezetni Wesleyt! Mutasson meg neki mindent és adja oda az egyenruháját is! Mondjon el minden szükséges információt, amit tudnia kell, ne okozzon csalódást! Mostmár az ő csapatába tartozik, a többit tudja, közlegény!

– Igenis, Uram! – Peterson határozottan bólint egyet. Az Őrnagy rám pillant és mintha egy parányi mosolyt látnék meg az arcán, de ezt nem merem biztosra vélni. Elhagyja a helyiséget, így csak a számomra új emberke és én maradunk itt.

– Egyébként J. J. vagyok! Nagyon örülök! – arca sokkal közvetlenebbé válik, szinte furcsa így láni.

– Szintén, én Joana! – miután a szavak elhagyják a számat, J. J. azonnal a táskámért nyúl.

– Tudom. De most add azt ide, majd én viszem. Először is megmutatom a sátrat, ahol aludni fogsz azonkívül odaadom az egyenruhádat is. Utána nyugodtan átöltözhetsz, azután majd a többit! Ha van kérdésed, nyugodtan tedd fel – ez a laza és kedvesen csengő beszéd szinte jól esik a füleimnek. J. J. előreenged a sátorban, ezt követően a vezetésével megindulunk.

– Velem együtt hányan vagytok orvosok? – teszem fel a kérdést kiváncsian.

– Négyen vagyunk.

Meglepett fejem láttán J. J. halványan elmosolyodik.

– Heten voltunk összesen. Sage teherbe esett, Jackson pedig hazament, amikor megszületett a kislányuk, de szerintem már nem jön vissza. Liam egyszerűen nem bírta tovább, mert nem bírta elviselni ezt a rohanást Wilson pedig... – észreveszem J. J.-n, hogy nehéz ponthoz értünk, így nyugtatólag ráteszem a vállára a kezem.

– Nem muszáj...

– Meghalt, amikor berohant a csatába, hogy megmentse a legjobb barátját – vág a szavamba, majd vesz egy nagy levegőt. – Haza lettünk küldve egy időre, amikor ez megtörtént. Én vagyok az első, aki megérkezett, ezért vezetlek most én körbe. Eredetileg Steph lenne itt a helyemen, mert imádja ezt csinalni, minden új emberre szeret lecsapni. Imád ismerkedni, egy imádnivaló lány egyébként. Ők valószínűleg estefelé érkeznek, majd bemutatlak neki és Paul-nak. Ne lepődj meg, ha Paul majd távolságtartó lesz, nagyon nehezen barátkozik, Steph teljes ellentéte. Ő Wilson bátyja egyébként – mondja J. J.. – Azért mondom most el ezeket a bizalmas dolgokat, hogy ne kerülj olyan kínos helyzetbe, mint én. Ne kérdezz rá Wilsonra Paul közelében és nem lesz baj. Egyébként Paul van kinevezve csoprot vezetőknek – számomra máris világossá vált, hogy J. J. nagyon szeret beszélni és különösen szereti az "egyébként" szót is. De örülök annak, hogy ilyen közvetlen. Élő példa arra, hogy a katonaságban nem mindenki kőszívű és érzéketlen, ahogy egyszer Owen bácsikám leírta ezt az egész helyet.

Lefordulunk az egyik kanyarban, mire J. J. ismét megszólal.

– Lehet, hogy néha el fogsz tévedni ez a sok fehér sátor között, de ne aggódj miatta, én is eltévedtem az elejében. Olyankor csak csörögj rám az adóvevőn, amit hamarosan el is kapsz. Látod azt a sátrat ott leghátul? – mutat az ujjával egy ugyanolyan fehér sátorra, mint a többi, annyi különbséggel, hogy a tetején egy nagy, piros plusz található. Bólintok egyet. – A mi sátrunk, a legnagyobb az egész zónában – vigyorodik el a szőke srác, amitől nekem is muszáj elmosolyodnom. – Mindannyian itt alszunk annyi különbséggel, hogy a lány és a fiú részleg egy függönnyel van elválasztva, ha netán át kell öltöznötök, vagy valami ilyesmi, akkor ne érezzétek magatokat kellemetlenül – meséli J. J.. Ahogy közelebb érünk a sátorhoz, észreveszem, hogy tényleg sokkal magassabb és szélesebb a többi sátorhoz képest. J. J. ismételten előreenged, majd a szemem elé tárul a hely, ahol elég sok időt fogok eltölteni. Az katonák egyenruháihoz hasonló színű szinte minden. A sátor belseje, az ágyneműk, az asztal és még a leterített szőnyeg féleség is.

J. J. állítása beigazolódott, egy hatalmas függöny terebéjeskedik nagyjából a sátor közepén, így arra felé indulok, ezt követően elhúzom a függönyt. A "férfi részleg"-hez hasonlóan ugyanúgy van négy ágy, minden ágy mellett egy kis szekrény, a közepén egy asztal négy székkel megspékelve.

– Hol szeretnél aludni? – áll meg velem szemben J. J. a táskámmal a kezében.

– Add csak! – nyúlok az össz vagyonomért, majd a táskámat a hozzám legközelebb álló ágyhoz rakom, ezután én is ledobom magam a meglepően kényelmes matracra. Jólesően felsóhajtok. J. J. felkuncog.

– Rendben van, te pihenj egy kicsit, addig én elszaladok az egyenruhádért, utána körbevezetlek egy kicsit részletesebben, oké?

– Oké – felelem, J. J. pedig a következő pillanatban elhagyja a sátrat. Megdörzsölöm az arcomat a következő pillanatban pedig ülő helyzetbe tornázom magam. Leveszem magamról a cípőmet, ekkor egy adag homok kerül a padlóra.

– Nagyszerű! – motyogom zsörtölődve. A kezemmel megpróbálom a nagyját felszedni. Felkelek az ágyról, majd a bejárathoz lépek, ahol kihajítom a maréknyi homokot. Visszalépve a táskámhoz megyek és kiveszem a legfelső tárgyat, amit még otthon utoljára raktam bele. Emlékszem, hogy már majdnem odaértünk a repülőtérre, amikor eszembe jutott, hogy ez az egy dolog otthon maradt. Ez miatt majdnem lekéstem gépet és Stewart nagyon mérges volt rám. Muszáj elmosolyodnom amikor elképzelem a mérges arckifejezését Olyankor úgy néz ki, mint egy kis panda.

Kiveszem a tárgyat a táskámból, majd az éjjeliszekrényre teszem. Egy közös kép Stewartal. Ez a kép a kedvencem és nem voltam hajlandó elhagyni nélküle az országot. Stewart a megspórolt pénzéből vett egy BMW-t, nem a legújabb kiadású, de megharcolt érte és nagyon büszke volt rá, ahogy én is rá. Ennek a kocsinak a motorháztetején ültem, törökülésben. Közvetlenül mellettem Stewart foglalt helyet, velem ellentétben ő lazán lelógatta a lábait az autóról. a Fejünk egymáshoz ért, én pedig a hozzám közelebb álló kezét ölelve vigyorogtunk a kamerába. Ezt a képet Monica készítette rólunk a házunk előtt, aznap, amikor megvette az autót. Egy kósza könnycsepp folyik végig az arcomon, amikor tudatosul bennem, hogy mennyire hiányzik. Igazából szakítani akartam vele, hogy ne kelljen átélnünk a legrosszabbakat egymás nélkül, de ő abban a pillanatban kérte meg a kezemet, mielőtt én belekezdhettem volna abba, hogy váljanak szét az utjaink. Nem tudtam nemet mondani, túlságosan is szeretem ahhoz, hogy nemet mondjak.

– Megjöttem! – csendül fel J. J. vidám hangja, még szerencse, hogy háttal ülök neki, így hamar le tudom törölni a könnyeket az arcomról. Egy mosolyt varázsolok magamra és megfordulok.

– Szuper – felelem, majd átveszem tőle a ruhadarabokat és a bakancsot. Elhúzom a függönyt, hallom, ahogy a ruhadarab masik felén J. J. helyet foglal az egyik ágyon.

– A bakancsot csak megtippeltem, hogy mekkora méret kell, az nem volt benne az aktádban. Remélem, hogy jó lesz!

– Majd mindjárt kiderül – felelem, amíg lehúzom magamról a rövid ujjú pólómat. Pillanatokon belül a nadrág is lekerül rólam, majd egy szál fehérneműben az ágyra kiterített egyenruha felé fordulok. Akartalanul is elsomolyodok, habár nem ezért jöttem, mégis jó érzéssel tölt el, hogy én is egyenruhában leszek. A táskámból kiveszek egy fekete ujjatlan pólót, hogy az izzagtságot majd felfogja. Arra rá felveszem az terepmintás felső részt. Rutinos mozdulatokkal begombolom, amikor még otthon voltam elég sokszor jártam ingekbe, így ez sem okoz nagy gondot. A bal kulccsontom alatt fekete cérnával van belevarva a vezetéknevem és, amikor végig húzom a betűkön az ujjamat mérhetetlen boldogsággal telítődik el a belsőm. Az álmomat élem.

Kis ugráló mozdulatokkal felkapom a nadrágot magamra, ezután leülök az ágyra, hogy felvegyem a bakancsot is. Egy kicsit lötyög benne a lábam, de ha jó szorosan megkötöm a cípőfűzőket akkor nincs gond.

– Hamarosan kapni fogsz plusz három egyenruhát meg egy kabátot a homokviharok esetére – tájékoztat J. J., amíg félrehúzom a függönyt. – Hű! – néz rám meglepetten, majd beletúr a hajába. – Mennyivel másképp nézel ki.

– De gondolom nem rossz értelemben – felelem nevetve, mire megrázza a fejét. A csuklómon lévő hajgumival a fejem tetejére fogom a hajamat, majd miután ez megvan J. J. feláll az ágyról.

– Mehetünk?

Bólintok.

Az egész terület kiüresedett, újdonsült barátom állítása szerint a nagykutyák kivitték a katonákat terepre. Így minden olyan csendes, és J. J. komótosan megmutathat mindent. Útközben elkapom az adóvevőmet is és azt is megmutatja, hogy hogyan kell használni. Hála az égnek gyorsan megtanulom, legalább ezzel nem kell annyit vesződnöm. Rálátást kapok a zuhányzókra, ami több hordóból áll, amik egymás mellé vannak állítva, azokból egy hosszabb cső lóg ki, a végükre egy csap van felszerelve. Napi egyszer lehet fürdeni, általában reggelente töltik meg a hordókat vízzel, amit a nap felmelegít és így este mindenki lefürödhet. Steph-nek és nekem egy külön zuhanyzónk van, nem messze a sátrunk mögött. Hálát adok az égnek, aki ezt kitalálta.

Ezek után megmutatja a pihenő részleget – kicsit úgy néz ki, mint egy bár, egy hatalmas sátor telis tele asztalokkal és egy csomó sörrel a pult mögött. A szabály az, hogy csak péntekenként egy üveg sört szabad meginni.
Néhány szabály ránk is vonatkozik, mint például a reggeli edzéseken nekünk is részt kell venni, hogy ne puhuljunk el, illetve a célbalövéseken is, ami heti három alkalommal van.
J. J. beavat abba is, hogy ha megszólal a kürt akkor az általában betolakodót jelent, de az itt a Zöld zónában nagyon, nagyon ritkán fordul elő, huszonöt évvel ezelőtt fordult elő kétszer.
Ha bevetés van, helikopterrel szálítanak minket a csatatérre és ha úgy adódik akkor Paul parancsait kell követni, de egyébként az a cél, hogy minél több sérültet mentsünk meg.

Ez a körbevezetés magába foglalt egy egész délutánt, így mire befejezzük, az ég szürkületbe borul és hamarosan a katonák is visszaérkeznek a terepről. A pihenőbe megyünk, ahol az egyik hintaágyban foglalunk helyet. Innen rálátást kapunk a bejáratra, mert J. J. szeretné látni, amikor a barátai megérkeznek. Bevallom, én is várom, őszintén szólva kíváncsi vagyok rájuk, attól függetlenül, hogy J. J. renegeteget mesélt róluk.

Némaságba burkolózva nézzük a csillagos eget. Eszembe jut valami, így a melletem ülő J. J. felé fordulok.

– Ha összesen húsz orvsonak kell lennie, miért csak én jöttem? – miután kimondom a kérdést akkor tudatosul bennem, hogy mekkora orbitálisan nagy baromságot kérdeztem most. Képzeletben felpofozom magam.

De J. J. nem kezd el nevetni, sem fintorogni ettől a hülye kérdéstől.

– Amíg Sage, Jakson, Liam és Wilson is itt voltak addig is kerestünk új orvosokat, hisz egy sereg katonára soha nem elég az orvosokból. De miután így megcsonkult a csapatunk, rohamosan keresni kezdtük az embereket, mert, ha így maradunk, el fognak nyelni minket a sérültek. Először is próbáltuk visszaszerezni az eredeti létszámot, de nehéz olyan embert találni, aki ilyen szinten el tudja magát kötelezni valami mellett. Igazából neked mindenki nagyon örül, mert hosszú idők óta te voltál az első, aki jelentkezett – meséli J. J. és miután befejezi, a kapukat kinyitják az őrök, ezután egy hasonló terepjáró hajt be, mint amivel én jöttem. A szőkeség izgatottan felpattan ültéből és azt várja, hogy ki fog kiszállni a járműből. A gyér lámpák megvilágításában halványan kirajzolódik egy hatalmas loboncal rendelkező emberke, majd egy utánna kilépő magas férfi. J. J. olyan gyorsan kezdi kapkodni a lábait, mintha az élete múlna rajta.

– Stephanie, Paul! – kiáltja el magát a rohanó fiú, mire az említettek oda kapják a fejüket.

– J. J.! – visítja el magát a lány és nevetve a fiú nyakába ugrik. Feltételezem Paul a harmadik személy, aki átfogja mindkettőjüket, majd a fejét a másik kettő fejének dönti. Igazán szívszorító pillanat, ugyan felállok, de nincs szívem megszakítani ezt a pillanatot, így csak távolról figyelem őket. Néhány perc múlva szétválnak, majd nevetve mondanak valamit egymásnak. J. J. pillanatokon belül felém mutat, amitől egy kicsit zavarba jövök, mert mindannyian engem néznek. Integető mozdulatokkal próbál jelezni, hogy menjek oda, én pedig veszek egy nagy levegőt, majd megindulok feléjük.

Amint közelebb érek, észreveszem, hogy a hatalmas vörös fürtökkel ékeskedő lány, vagyis Stephanie fülig érő vigyorral figyel. Amint pár lépésre állok tőlük, Ő megelőz és konkrétan a nyakamba borul. Mivel J. J. azt mondta, hogy közvetlen, így számítottam rá csak arra nem, hogy ennyire az lesz. Nem mintha bánnám, csak soha nem voltam még ilyen emberekkel körülvéve.

Miután eltol magától a kezét nyújtja. – Stephanie Ford vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek.

– Joana Wesley, szintén örülök! – mosolyodok el. Steph félrehúz egy kósza tincset az arcából, majd félrelép, hogy a másik újdonsült társammal is megismerkedjek. Paul egy baromi izmos és magas férfi, szemei egészen feketének tűnnek a halolvány lámpafényben, rövid fekete hajáról pedig a sün tüskéi jutnak eszembe.

– Paul Emerson – kézfogása kemény és határozott. Bólintok egyet, nem mondom újra a nevem, hisz az előbb hallotta.

– Na mostmár induljunk, látni akarom a fiúkat! – szólal meg izgatottan Steph. – Clayton el tudnád vinni a csomagjainkat a sátorhoz? – kiált hátra az egyik őrnek, mire a férfi a magasba emeli a hüvelykujját. Steph incselkedő hangon megköszöni, van egy olyan érzésem, hogy az ismeretségük során nem csak beszélgettek egymással, de ezt nem merem elkiabálni. Nagy meglepetésemre Steph engem átkarolva indul meg a fénycsóva és a hangfoszlányok irányába. Ha jól emlékszem ez a szórakozó helynek van kitalálva. És be is igazolódik, amint odaérünk a bejárathoz. Egy csomó katona hangosan hahotázva beszélget egymással. Steph elenged és pillanatokon belül elkiáltja magát, mire mindenki felénk kapja a tekintetét. A katonák egytől egyig felpattannak és megrohamozzák Stephet és Pault. Mindenki össze-vissza ölelgeti őket, szinte jó érzés nézni, ahogy örülnek egymásnak. A kezükbe azonnal egy-egy sör kerül, majd leülnek az egyik legnagyobb asztalhoz és azonnal beszélgetni kezdenek. J. J. is mosolyogva figyeli őket, majd megfogja a kezemet, a fejével a pult felé biccent.

Leülünk az egyik bárszékre, mire a pultosnak két ujját felmutatva jelzi, hogy két üveg sört kér. Miután megkapjuk a lehűtött sört, J. J. a fülemhez hajol.

– Paul és Steph a szíve az egész csapatnak – ha ezt J. J. nem is mondaná akkor is levágnám, hogy ez így van. Nevetve figyelem, hogy Steph annyira nevet, hogy az orrán folyik ki a sör.

– J. J.! – Kiáltja valaki a tömegből, mire az említett odaint.

– Menj csak – szólok oda neki, mire megrázza a fejét.

– Gyere te is, bemutatlak! – áll fel a sörrel a kezében, mire én is leutánozom őt.

– Menj csak, én is mindjárt megyek!

– Biztos? – méreget gyanúsan a fiú, mire elmosolyodva bólintok egyet.

Igazából nem tudom, hogy miért nem mentem oda azonnal J. J.- vel, talán csak szeretnék egy kis időt adni magamnak, hogy felfogjam, miszerint mostantól ez az életem része lesz.

Belekortyolok a sörbe, a hideg, kesernyés szesz kellemesen végig hűti a nyelőcsövemet. Továbbra is figyelem, ahogy együtt nevetnek, amikor váratlanul egy alak ül le mellém.

– Egy whiskeyt – hajol oda a pultoshoz az ismeretlen férfi. Mire a pult mögött álló srác óvatosan körbetekint és miután megbizonyosodik arról, hogy senki olyan nem figyel, akitől félnie kellene, bólint egyet.

Nem úgy van, hogy csak sört lehet kapni?

Egy fehér ujjatlan póló van rajta, így karján jól látszik, ahogy megfeszülnek az izmok, miközben a pultra támaszkodik. Napbarnított bőrén egy csomó anyajegy található, barna haja kócosan lóg a homlokába. Kék szemét akkor tárja fel, amikor rám irányítja tekintetét. A laza félmosolyt az arcán legszívesebben letörölném, amikor végignéz rajtam. Majd újra az arcomat kezdi pásztázni.

– Új vagy itt – állapítja meg, majd amikor megkapja az italát azonnal lehúzza. A pultos pedig rögtön elveszi a poharat. A lámpafényében megcsillan a szeme, amikor ismét rám függeszti tekintetét.

– Gratulálok, Sherlock! – bólintok elismerően, szavaimból csak úgy árad a gúny. Alapjáraton senkivel nem vagyok ilyen goromba, ha nem ad rá okot, de ahogy ez az ismeretlen rámnéz, átjár valami furcsa érzés, a gyomrom pedig liftezni kezd. Nem szimpatikus a csávó.

Mély nevetése felcsendül, amitől ismét kiráz a hideg, majd a hajába beletúrva felém fordul. Így elém tárul, ahogyan ráfeszül a vékony anyag az izmos mellkasára. Felém nyújtja a kezét.

– Caleb Hunt áll rendelkezésre, Hölgyem. Kegyed nevét megtudhatom? – az a pimasz mosoly az arcán csak még szélesebb lesz. Felveszem a pultról a sörömet, majd leugrom a bárszékről.

– Nem, nem tudhatod meg – talán ez egy remek menekülő út, hogy most odaülök J. J. mellé.

– Joana, jössz? – felismerem Steph hangját a távolból, mire kínomban lesütöm a szemeimet. Nem is kell kinyitnom a szememet ahhoz, hogy tudjam, most egy önelégült vigyor jelent meg az arcán. Szó nélkül sarkon fordulok és megindulok Stephék irányába.

– Örültem a találkozásnak, Joana.

•°•°•°•°•°•
Na sziasztok!

Március elsejére ígértem az első részt, de olyan szinten bezsongtam, amint befejeztem az első résznek az írását! Nem bírtam magammal xd

És azért remélem, hogy ti sem bánjátok!

Hogy tetszett az első rész?

Írjátok meg a véleményeteket kommentben! Hamarosan jövök a következő résszel.

Addig is sok sok puszi és ölelés,
Veronica

2020. 02. 23