Mosolyogva sétáltam haza a buszmegállóból. Úgy döntöttem, nem mondom el Esztinek, hogy Göndörkének tetszik. Valószínűleg ő is észre fogja venni előbb-utóbb. Már csak pár háznyira voltam otthonomtól, mikor a sötétben megpillantottam két nevető alakot, a hangjuk alapján egy fiút és egy lányt. Hunyorogva néztem feléjük, hátha ismerem őket. Na ne. Elfordítottam a fejem, nehogy észrevegyenek, de ez sajnos nem volt olyan hatásos.

- Szió, Virág - köszönt nekem mosolyogva (vagy inkább vicsorogva) Barbi.

- Sziasztok - köszöntem vissza, és igyekeztem a lehető legboldogabbnak és kedvesnek tűnni, mintha nem utálnám a kettő előttem álló személyt. Pontosabban egyiküket nem utáltam, csak borzasztó nagyot csalódtam benne.

Imrére néztem, hátha mond valamit, de ő csak lesütött szemmel nézegette a földet, miközben kezét összekulcsolta Barbiéval.

- Én megyek is, sziasztok - indultam el gyorsan, mielőtt még ennél is kínosabb helyzetbe kerültem volna.

A hosszú szőke hajú lány láthatóan nem örült ennek. Gondolom, meg akart alázni valahogy. Nem lenne meglepő.

- Várj! - kiáltott utánam Barbi, akinek szülei nagyon találó nevet választottak, mert még a késői órákban is úgy nézett ki, mint egy Barbie baba.

Megforgattam a szemeimet, majd újra mosolyt erőltettem az arcomra, és megfordultam.

- Figyelj, Virág. Tudom, hogy neked ez kicsit kínos - mondta, én pedig értetlenül néztem rá, mivel nem tudtam, mire céloz. - Együtt látni engem meg Imcsit. De...

A becenév hallatára kitört belőlem a nevetés. Nem megjátszottam, hogy zavarba hozzam a párt, őszinte volt. Könnyeimet törölgetve néztem a kék szemű lányra, és a mellette álló piros fejű Imrére, aki lassan elengedte barátnője kezét, és közben idegesen sóhajtott.

- Bocsánat, folytasd - próbáltam komolyan viselkedni.

- Szóval én... - kezdte volna újra Barbi, akin látszódott, hogy nagyon zavarban van.

- Szerintem menjünk - szólt Imi a szőke hajú lánynak.

- Igen, Barbicsek - suttogtam, de nem elég halkan, mert mindketten felém kapták a fejüket. Hupsz. A fiú arca még mindig paradicsomszínű volt a szégyentől, Barbié pedig már a dühtől. Megszorította Imre kezét, és mérgesen elráncigálta.

Szemöldökeimet összehúzva néztem utánuk. Kétségkívül a legfurább pár, akiket valaha láttam, és ez életem legfurább jelenete volt. Megvontam a vállam, és újra sétálni kezdtem. De aztán újra megtorpantam. Miért nem voltam féltékeny? Miért nem érdekelt, hogy együtt láttam őket? Összezavarodottan mentem tovább, de nem tudtam kiűzni ezeket a kérdéseket a fejemből. Kinyitottam a házunk ajtaját, és beosontam a konyhába. Megmostam egy almát, és enni kezdtem, miközben nekidőltem a fehér konyhapultnak.

- Főzzek valamit? - jelent meg hirtelen a mostohaanyám lila színű pizsamájában. - Bocsánat, megijesztettelek?

Válaszolni nem tudtam, mivel félrenyeltem egy almadarabot Ági miatt, és éppen fuldokoltam. Mostohám megveregette a hátam, mire végre meg tudtam szólalni.

- Öhm... nem, köszönöm - mondtam, miközben gyanakvó tekintettel néztem mostohámra. Miért ilyen kedves megint? - Kérdezhetek valamit?

- Persze, gyere, üljünk le - indult el szürke kanapénk irányába.

- Miért voltál ma olyan... más? - tettem fel a kérdésemet bizonytalanul. Ági lehajtotta a fejét, és pár percig kifestett lábujjkörmeit vizslatta, miközben én a válaszra vártam.

- Tudod - kezdett bele mondandójába -, rájöttem, hogy eddig szörnyen viselkedtem veled. Nem érdemelted meg a sok kiabálást és büntetést. Azt hiszem, azért csináltam, mert az apádat láttam benned. Azt az embert aki összetörte a szívemet, és itt hagyott három gyerekkel. Aztán mikor odaadtam neki a telefonszámodat, azt hittem, végre valami jót csinálok, de utána láttam, milyen megtörten jöttél haza, és elgondolkoztam. Nagyon szép és okos lány vagy, aki szörnyű dolgokon ment keresztül, részben miattam. Csak jóvá szeretném tenni a hibáimat. Megbocsátasz?

- Persze - mondtam elcsukló hangon. - Hisz mindenki megérdemel egy második esélyt.

Mindketten sírva fakadtunk. Bólintottam, és átöleltem Ágit. Hangosak lehettünk, mert Bori és Sára lejöttek az emeletről, és elképedve néztek ránk a kanapé előtt állva.

- Ti most... ölelkeztek? - motyogta Bori leesett állal.

A testvérpár döbbenete gyorsan eltűnt, és halvány mosoly jelent meg az arcukon. Leültek mellénk, és életükben először átöleltek. Úgy éreztem, hogy van egy családom. Hogy végre nem vagyok egyedül.

***

Már pizsamában készülődtem a lefekvéshez, mikor eszembe jutott valami. Hisz mindenki megérdemel egy második esélyt. Mindenki... Én mondtam két órája, pedig a mondat jobban illett csupaszív legjobb barátnőmhöz, mint hozzám. Én nem adtam mindenkinek második esélyt. Bőven nem.

- Ideje változtatni ezen - gondoltam magamban.

Kicsit habozva, de felkaptam a mobilomat íróasztalomról, rányomtam a kis telefon ikonra, majd megnyitottam a legutóbbi hívásaimat.