Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig ülhettünk ott a lépcsőn, de elhatároztam, hogy összeszedem magam. Letöröltem a könnyeimet, és felemeltem a fejem. Nos, nem éppen a várt látvány fogadott.

- Szia - köszönt félénken Márk.

Éreztem, hogy egy fiú ölel, de őszintén szólva én azt hittem, hogy Gergő, mert ő a legjobb fiúbarátom. Igaz, hogy mostanában nem, mert a bál óta nem szólt hozzám, de azt gondoltam, hogy hallotta a beszélgetésemet Imivel, megsajnált és megbocsájtott.

Kicsit zavarba is jöttem, hogy Márk piros szemmel, és felpuffadt arccal látott. De mint tudjuk, én egyébként profi vagyok a bemutatkozásban, ez csak egy kivételes eset volt.

- Szia - köszöntem vissza, mire felém nyújtott még egy zsebkendőt.

- Ha egyedül szeretnél lenni, akkor elmehetek - mondta halkan. Igazából tényleg egyedül akartam lenni, de nem akartam megbántani a srácot, és elküldeni, ezért megráztam a fejem.

Szótlanul ültünk egy darabig, amit eléggé meguntam.

- Figyelj, nekem mennem kéne haza, de mindent nagyon köszönök - mosolyogtam rá.

- Nincs mit, bármikor. Tényleg - nézett rám. Elég szép tengerkék szemei vannak, azt meg kell hagyni, de azért nem olyan, mint Imre.

Elindultam, és éppen a fülhallgatómat dugtam be a fülembe, amikor Márk utánam futott.

- Tessék - nyomott a kezembe egy cetlit, majd elment.

Kisimítottam az összegyűrt fecnit, és megpillantottam rajta a fiú telefonszámát. Elmosolyodtam. Nem tudtam, hogy fel fogom-e hívni valaha, de azért aranyos volt tőle, hogy ezzel is jelezte, bármikor számíthatok rá. Egyben kicsit ijesztő is, mivel csak szeptember végén vettem észre a srácot, előtte fogalmam sem volt róla, hogy létezik, de azért ölelget, és megadja a telefonszámát, anélkül, hogy kértem volna. Normál esetben ezt visszataszítónak találtam volna, de így, hogy Imi nemrég mondta meg, hogy hagyjam békén, jól esett egy támasz Eszteren kívül.

Nem volt kedvem felszállni a zsúfolt buszra, ezért sétáltam. Egész úton zenét hallgattam, és gondolkoztam. Hogyha Imre azt akarja, hogy hagyjam békén, akkor azt is fogom tenni. Igazából fogalmam sincs, hogy miért voltam ekkora bolond. Azt hittem, hogy Imin kívül nem is létezik más fiú, és hogy minket egymásnak teremtettek. Már rájöttem, hogy ez nem így van, és Imre igazából utál engem. Ez baromira fájt. Eldöntöttem, hogy elfelejtem Imit, akármennyi idő is legyen ez, és utána soha többé nem is foglalkozok vele. Ha érdekelném, nem mondta volna ezt.

Miközben a táskámban kotorásztam a kulcsomat keresve, már potyogtak a könnyek a szemeimből.

- Mit bőgsz? - kérdezte a tőle megszokott kedves stílusban a mostohaanyám, mikor beléptem az ajtón.

A mondatára testvéreim is kíváncsiak lettek, és meg akartak bámulni, ezért úgy döntöttem, hogy felmegyek a szobámba, és rajzolok.

Levágtam magam az ágyamra, és elővettem a rajzoláshoz szükséges felszerelésemet. Ez az egy tevékenység mindig megnyugtat. Apa is szeretett rajzolni. Kiskoromban sokat alkottunk együtt, néha még rajzversenyt is tartottunk. Mindketten lerajzoltunk valamit, aztán eldöntöttük, hogy kié jobb. Mindig holtverseny lett, mivel én az övére szavaztam, ő meg az enyémre. Szerintem velem sokkal szorosabb volt a kapcsolata, mint Borival vagy Sárával. Mondjuk nekik legalább van édesanyjuk. Az iskolából is hordtam haza a rajzaimat, és azokat apa kitette a falra. Szinte minden fal tele volt az alkotásaimmal. Karácsonyra és a szülinapjára is rajzoltam neki, de azokat az éjjeliszekrényére tette. Nagyon szerettem őt. De aztán öt éve lelépett egy nővel Németországba, és már nem velem rajzol, hanem a negyedik gyerekével. Az is lehet, hogy több van, de én csak egyről tudok. Még telefonálni sem szokott.

Ettől persze borzasztóan felvidultam, olyannyira, hogy a könnyeim el is áztatták az előttem heverő papírt, úgyhogy úgy döntöttem, olvasok.

Hiába, semmi sem terelte el a figyelmemet gondolataimról, ezért úgy döntöttem, hogy órákon keresztül áztatom magam a forró vízben, aztán lefekszem. Mire végeztem a fürdéssel, a kád szinte színültig telt, mivel telesírtam. Na jó, ez persze nem igaz, néha hajlamos vagyok túlzásokba esni. Étvágyam nem nagyon volt, úgyhogy közöltem Sárával és Borival, hogy nem eszek velük, mire megvonták a vállukat, és elkezdték enni az én részemet is. Csodálatos. Felkullogtam a szobámba, bebújtam az ágyamba, és elaludtam.

Hajnali négykor keltem, persze nem magamtól. Mostohatestvéreim ordítoztak a földszinten. Lementem, és annyit tudtam kivenni a kiabálásukból, hogy Sára valami fiúval telefonált, és irtó hangosan elkezdett viháncolni, mire mindenki felkelt. Mostohaanyámra pillantottam, aki fáradtan nézett lányaira, majd elment kávét inni. Néha kicsit megsajnálom. De az csak pár másodpercig tart, mert utána általában csak úgy leüvölti a fejem, vagy hasonló. Ezt megelőzve felmentem a szobámba, és a még alvó Esztert bombáztam üzenetekkel. Imiről semmit nem mondtam neki, úgy gondoltam, hogy azt inkább személyesen kéne. Öt órakor megpróbáltam visszaaludni, de nem ment, mivel előző nap nagyon korán feküdtem le. Szóval a fal felé fordulva duzzogtam, majd negyed hétkor elkezdtem készülődni. Nem akartam enni, de aztán rájöttem, hogy Imre ezt úgysem látná, nem sajnálna meg, nem kérne bocsánatot, és nem jönnénk össze. Tehát úgy döntöttem, hogy eszek. Ártani nem fog.

Korán értem be a suliba. Eszter még nem volt bent, csak Ádám, Barbi és Imre. Pont a kedvenceim. Mikor beléptem a terembe, egy asztalnál ültek, és nevettek valamin, majd felém fordultak, és még jobban elkezdtek röhögni. Tehát engem beszéltek ki. Hitetlenkedve néztem Imire, akinek a szeme sem rebbent, csak folytatta az ökörködést. Kimentem a mosdóba, és a körmeimmel telefonomon kopogva vártam Eszter üzenetét.

Eszti

Itt vagyok.

Kiszaladtam a folyosóra, ahol Eszter állt. A nyakába ugrottam, és jól megölelgettem.

- Gyere ki az udvarra - szóltam neki, majd miután lerakta a táskáját a teremben, elindultunk. Úgy látszik, hogy az udvar a beszélgetős helyünk.

Mindent elmeséltem neki, ami tegnap történt. Figyelmesen és csendesen hallgatott. Sírni akartam, hogy látszódjon, mennyire megviselt az egész, de nem tudtam. Nem ment. Mikor a rövid beszámolóm végére értem, Eszti megölelt.

- Figyelj, hogyha Imre nem akar veled lenni, az az ő baja. Felejtsd el. Márk viszont tök cuki volt - mosolygott rám.

- Igen, igen, cuki, de nekem nem jön be a világosbarna göndör hajával meg a kék szemével - mondtam, mire Eszter nevetni kezdett.

- Gonosz vagy. Szerintem helyes, és nekem tetszik a hullámos haj - vonta meg a vállát.

Mikor Esztivel visszamentünk a terembe, Ádám indult meg felénk.

- Már ezerszer elmondtam, hogy hagyj békén... - kezdte Eszter.

- Nyugi már, nem hozzád jöttem - mondta lenézően Ádám. - Virág, nézd.

Felém fordította a telefonját. Egy kép volt rajta megnyitva, amin Imre és Barbi csókolóztak. A szívem hevesen dobogni kezdett, és elég meglepettnek és szomorúnak látszódhattam. Ádám elégedett volt a reakciómmal. Elérte a célját, összetörtem.

- Mi van vele? Szép pár - próbáltam keménységet erőltetni a hangomra, de még így is elcsuklott. Ádám pólóját néztem, ami a könnyeim miatt egy színes pacává mosódott, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem.

- Figyelj, vagy most azonnal kiveszed Virág arcából azt a telefont, vagy kapsz egy csinos kis kék foltot a szemed alá - emelte fel a hangját Eszti.

Ádám röhögött egyet, majd diadalittas pillantást vetett rám, és visszament Barbiékhoz, akik engem bámultak. Kérdőn néztem Imrére. Hogy tudott valaki így megváltozni pár nap alatt?