Nagyon fáradt volt. Sárga, aranypettyes szárnya sokat verdesett már aznap este. Házról házra járt és segített a szülőknek.

A hold már magasan járt az égen, mikor odaért az egyszerű fapadhoz. Az utolsó ház, ahova beröppent megfoghatatlanul távolinak tűnt. Egy kisfiú feküdt a rácsos ágyában. Arcán még égett anyukája forró „jóéjtpuszija". Az aranypettyes pillangó beröppent az ablakon, és leszállt a fehér ágyacskára.

A kisfiú játékosan nézett rá. Felállt a rácsba kapaszkodva és a jövevényre nevetett.

- Pingalló! Álompettyes pingalló! – gagyogta a gyermekek őszinte nyelvén.

Álompettyes pingalló. Ebben a két szóban benne volt egy forró ölelés, egy férfias kézfogás és két puszi. A pillangó nagyon jól tudta ezt.

Gyengéden a kisfiú arcához érintette sárga szárnyait, édes álmot bocsátva rá. A boldog, békés álom, mint aranypor csillogott a fehér arcocskán.

- Álompettyes pingalló – ismételte még egyszer a kisfiú, kicsit bágyadtabban.

Aztán lefeküdt az ágyikójába, kezével pá-pát intett a pillangónak, aki kiröppent az ablakon.

Nagyon fáradt volt, de közben boldog. És biztos, hogy holnap is útra kel álomport hinteni a kisgyerekek arcára, mert ő az álompettyes pingalló.