Nekünk az élet márciusig tart. Vannak szerencsések, akik az áprilist is megélik, de ez ritka. A bizonytalanság mindig ott lebeg a levegőben. Tavasszal hozzánk a félelem köszönt be.

Én egy barlangban születtem. A kristálytiszta, jéghideg víz végig folyt a barlang tetején, és egy leheletnyi finom szellő megszilárdította. Így lettem én a jégcsap.

A barlang azért jó hely, mert nem járnak olyan sűrűn ide emberek, főleg nem gyerekek. Azok aztán szörnyűek. Mindig levernek minket, hogy a kövön robbanjunk szét ezernyi csillogó gyémánt-darabra, vagy a kezükben olvadjunk el, szétfolyva a semmibe.

Persze itt sem teljesen biztonságos. A szél néha besüvít, össze-össze koccintva minket. olyankor betölti a levegőt a halk csilingelés, mint a szilveszteri kristálypoharak hangja koccintáskor.

De aki túl is éli februárig, azzal is végez a t6avasz. Lassan kúszik fel a hegyekbe, halk neszek kíséretében. Először az állatok jönnek elő, majd Csip-csöp, az olvadó hó hangja. Végül a patak is kiolvad, folytatva lassú, monoton útját a faluba.

A tavasz mindenkinek a megújulás és az újjászületés. Arra persze senki sem gondol, hogy milyen lassacskán elfolyni. A tavasszal együtt jön a lassú halál. Csip-csöp. A szomszéd már ereszt.

A bölcsek azt mondják, nem lesz mindennek vége, ha elolvadunk. Csak bekerülünk a patakba, aztán már nincs megállás. Megyek világot látni. A Fekete-tengerig és tovább.

A nap besütött a barlang bejáratán. Ahányan megmaradtunk mind szikrázni kezdtünk, ahogy a napfény megtört csillámló drágakő-testünkön. Aztán csak Csip-csöp...