"Néha kegyetlenek vagyunk azokkal, akik mindig is mellettünk voltak"

<Perselus szemszöge>

Harry minden egyes szava bántotta a lelkem. Tényleg megérdemeltem volna a halált, de ő nem hagyta. Teljesen tisztában vagyok, hogy mit teszek vele, nap mint nap, de sosem bocsájtja meg és félek, hogy elveszítem. Olyan régóta vagyok vele kegyetlen, de ha abbahagyom elmenekül előlem. 

Emlékszem még, amikor a Szellemszálláson küzdött az életemért. Annyira szerettem őt, már olyan sok ideje és sosem mertem neki elmondani, még ott sem, a halál küszöbén. Az arca mutatta mennyire koncentrált volt, és ahogy szólongatott még akkor is, mikor mások úgy gondolták már nincs remény. Ő még hitt bennem és küzdött értem. Értem, a gonosz halálfalóért, aki megölte Dumbledoret, aki rettegésben tartotta az iskolát. Annyira gyönyörű volt már akkor is.

Akkor mégis meg akartam halni, Harryben találtam meg az új reményt a csata után. Szerelmem foglalkozott velem, nyugtatott, nem szólt egy rossz szót sem a sebeim miatt. Pedig nagyon szégyelltem őket, de ő önbizalmat adott. Volt, akiért volt értelme életben maradni. Sokszor gondolkoztam már rajta, hogy véget vetek az életemnek, de sosem tudtam megtenni. Most is éreztem magamban a vágyat, mert csalódást és fájdalmat okoztam annak, akinek a leginkább nem akartam.

Ha az a rohadt Higgins meg a földjei nem veszik el a kedvem attól, amit annyira szeretek csinálni sosem ütöttem volna meg Harryt és tudom, hogy sosem szabadott volna. Aznap részegen tértem haza, és hagytam, hogy az alkohol befolyásolja a gondolataim. De sajnos a bánatom alkoholba fojtom mostanság is. Szeretem Harryt, le kell szoknom az ivásról, hogy ne bántsam többé. De tudom, hogy nem az okozza mindezt, az csak egy rettentő szokás. Én döntöttem úgy, hogy bántom, de most már hirtelen nem értem miért.

Emlékszem, amikor Harryvel elsőnek szeretkeztünk, annyira tapasztalatlan volt, mégis annyira igyekezett. Akkor még élvezte, ha velem lehetett, de amióta többször is megerőszakoltam nem. Azt is részegen tettem, meg kellett volna magam ölni, amikor még nem volt túl késő, de nem tettem. Bárcsak megmentettem volna magamtól.

Harrynek segítség kell. Szabadon kell engednem az érzelmi fogságból és be kell bizonyítanom, hogy mit érzek iránta. Soha többé nem ütöm meg és csakis az igazat mondom majd neki. Ő dönt a további sorsomról, mert ő mentett meg engem, én pedig csak fájdalmat okoztam. Tartozok neki, annyi mindennel, mint, hogy lemondott aurori állásáról a kérésemre, hogy együtt lehessünk egymással.

 Mindig jó volt hozzám, utálom magam. -elkezdtem sírni, hisz mi mást tehettem? -Most megyek és elmondom neki, hogy szeretem, hogy az övé vagyok és nyugodtan zárasson börtönbe, vagy amit akar, övé a döntés. 

Nem akarok élni nélküle, de ha Harry úgy dönt megteszem. Felálltam az udvarunkon lévő padról, ahova kirohanásomat követően leültem, majd megtaláltam az én kis kedvesemet. Pucéran állt a fürdőszobai tükör előtt és a sebeit próbálta lemosni egy ronggyal, amiket én okoztam. Szemei könnyesek voltak, arca feldagadt a sírástól. 

-Harry... -mondtam, hogy felhívjam a figyelmem, rögtön rám nézett, kivörösödött szemében félelem támadt. -Szeretlek. -mondtam neki az egyetlen szót a világon, mely képes volt óriási csodákat tenni, de az én szerelmem zokogni kezdett. -Soha többé nem bántalak. -mondtam, mire nagy kisírt szemeivel rám nézett, annyira szépek voltak, de sajnos felfedeztem benne a kétség jeleit.

-T..t...t...tényleg nem? -kérdezte dadogva.

-Soha többé, tudom, hogy mit tettem ellened és jóvá akarom tenni. A tiéd vagyok, azt kezdsz velem, amit akarsz, te döntesz a további sorsomról. -mondtam, majd letérdeltem elé megalázkodásom jeleként.

-D..de ha tudtad mégis miért tetted? -kérdezte tőlem szipogva.

-Bárcsak tudnám, de nem. Nem leltem benne örömöt, mégis rajtad vezettem le minden feszültségem. Túlságosan is messzire mentem, de tudd, hogy ugyanúgy szeretlek, mint a kapcsolatunk kezdetén. Elcsesztem, annyira, de annyira sajnálom. Tudom, hogy nem foghatom Higginsre, tudom, hogy nem foghatom apámra, vagy az iskolai csúfolásra, semmire sem az életemben. Kérlek...dönts a sorsomról. -kérleltem türelmetlenül.

-Mégis hogy döntsek? -kérdezte.

-Úgy ahogy akarsz, ölj meg, ha az minden vágyad, küldj az Azkabanba, vagy kínozz meg, küldj el, vagy fogadj vissza, hagyd, hogy jóvá tegyem!

-Természetesen maradhatsz. -mondta, mire én meglepett arcot vágtam. 

-Hisz ez csodás! Annyira köszönöm. -mondtam, majd átöleltem a lábait, de eszembe jutott, hogy ő dönt mindenről. -Sajnálom.

-Már bocsánatot kértél.

-Nem csak úgy értem, te döntesz felettem, mint mondtam, azt csinálsz velem, amit akarsz, parancsolj és megteszem, amire vágysz. -mondtam neki behódolva.

-Akkor kérhetek valamit? -kérdezte bizalmatlanul.

-Bármit.

-Lemosnád ezeket a sebeket? -kérdezte.

-Persze, a kádban jó lesz? -kérdeztem bűntudatosan.

-Igen, tökéletes. -mondta, majd beült és lekuporodott középre.

---------

Remélem tetszett ez a rész! Próbáltam minél gyorsabban elkészülni vele.