-Akkor neked a szokásos? - kérdezte Gakushuu, miközben engem fürkészett lila szemeivel.
-Igen. Köszönöm a meghívást Ga... Mármint Asano-kun. - bólintottam kicsit feszengve. Nehéz volt kimondanom úgy a nevét, ahogy körülbelül háromnegyed éve sose hívtam. Amúgy csodálkozom, hogy az apja csak most tett másik osztályba, ugyanis "borzasztóan agresszív" vagyok. Persze ez egyáltalán nincs így. Nem szórakozásból szoktam verekedni, csak ha okot adnak rá. És igazából akkor sem szívesen. Nem úgy mint például ez az idióta vörös démon aki a délelőtti eset óta folyamatosan a fejemben jár. Ő bezzeg szórakoztatónak tartja ha másokat szenvedni lát.
-Hé! [név]! - rázta kezét szemem előtt a narancs hajú fiú. Mikor látta, hogy sikerült kiszakítania, feltette a kérdést, amit ezelőtt valószínűleg már párszor megkérdezett.
-Mi történt? Hogy viselted azt az Akabane Karmát? - rögtön a lényegre tért... Szerencsére nyertem egy kis időt, mert meghozták a [kedvenc ital]-t és a [kedvenc süti]-t nekem, Gakushuunak pedig a kávéját és mellé aprósüteményt. Egy ideig csöndben majszoltuk az ételt, majd megtörölte a száját és várakozón rám pillantott.
-Nem hagysz békén, amíg nem mondom el, ugye? - sóhajtottam már tudva a válaszát.
-Nem. És amúgy is. Érezd magad megtisztelve, hogy egy ilyen E osztályos senkivel beszélek. - nézett egy pillanatig fenyegetés és lenézés egyvelegével, de szinte rögtön vigyorra húzta ajkait, megmutatva ezzel hogy viccelt. Ám nekem rossz érzésem van. Eddig azt nevelték belénk hogy utáljuk az E osztályt. Nem rossz arcok, de mégis szörnyű érzés hirtelen idekerülni. Mindenesetre én is elmosolyodtam, hogy ne vegye észre belső kétségeim.
-Jól van nagyképű úr, akár el is mehetek. - kacsintottam és felálltam. Visszahúzott és szorosan fogta a csuklóm.
-A-a. Ilyen könnyen nem menekülsz. Biztos történt valami. Ismerlek, szóval nem titkolhatod örökre.
- Oké oké. Elmesélem. - egyeztem bele. Elmeséltem a reggeli kis akcióját a fiúnak, persze a tanárunk furcsa kinézetét és az apró tényt miszerint meg akartam ölni, kihagytam. Majd elérkezett a tesi órai incidens...

-Jó, már úgyis rég vertem fiút.- Álltam harci pozícióba. A többiek persze nem végezték a gyakorlataikat, hanem mind minket néztek. Megértem, ennek a harcnak a kimenetelére én is kíváncsi voltam. El kezdtem pörgetni agyamban a lehetőségeimet. Nyilvánvalóan erősebb nálam és elég okos. Nyilván kihasználja az erőfölényét, de nem fog nagyon alábecsülni a reggeli dolog miatt. Viszont gyorsabb vagyok nála. Ez száz százalék. Ezt kell kihasználnom és a terep adottságait. Viszonylag jól lehet rajta ugrani. Miután ezeket sorra vettem, úgy döntöttem támadást indítok. Legalábbis ő ezt fogja hinni. Futásnak eredtem, már nyúlt felém, hogy elkapjon, ám elugrottam és megrúgtam védtelen oldalát. (írói megj.: Szegény 😥😥😥) Látszott hogy nem a lábbal való harchoz szokott és váratlanul érte a támadás. Fájhatott neki, mert egy pillanatra nehezen vette a levegőt, de utána rögtön észbe kapott és ő is támadásba lendült. Egy ősrégi trükköt vetett be, amit szinte mindenki ismer, de senki se tud védekezni ellene. Vagyis először a jobb öklével az arcomra célzott, így az ösztönös reflexeim miatt arra koncentráltam, emiatt a lábával belerúgott a hasamba. Felszisszentem és egy kis vért köhögtem fel. Nagy nehezen visszanyeltem, mert nem akartam hogy meglássa. Habár így bevitt nekem egy ütést, nem védte eléggé magát, így erőt vettem magamon és átugrottam. Hátulról belecsimpaszkodtam és feltett szándékom volt, hogy addig nem engedem el, míg fel nem adja. Elkezdett pörögni-forogni hátha leesem róla, de azt lesheti! Egy ideig ezt játszottuk ám egy idő után megelégelte. Megfogta a karomat és előrerántott. Ezzel a mozdulattal véletlenül felhúzta a pólóm ujját, így láthatóvá vált zúzódásokkal teli karom. Mindketten ledöbbenten meredtünk egymásra. Én előbb észbekaptam és lehúztam tesipólóm ujját.
-Feladom! - nyögte, majd elindult az erdő felé. Miközben elhaladt mellettem belesúgta a fülembe. - Ezt majd meg kell magyaráznod. - A többiek is lesokkolva figyelték a történteket, habár magát a kiváltó okot - a sebeim- nem láthatták, mert annál messzebb álltak tőlünk.
-Öhmmm... Azt... Azt hiszem [Vezetéknév] - san nyert. - dadogott Karasuma sensei, amivel az osztályt csak még jobban megrendítette.

Ezek után már mindenki csak erről tudott beszélni.
-Ilyen történt már valaha?
-Nem lehet hogy Karma-kun beteg?
-Szerintem álmodom. Csípj meg légyszi!
-[Vezetéknév] - san milyen erős lehet, ha még Karma is megijedt tőle?
-Pedig nyerésre állt.
Engem nem mertek faggatni, a vöröske pedig a nap folyamán már nem jött vissza. Korosensei próbálta visszahozni a megszokott kerékvágásba a dolgokat, de miután látta, hogy ez nem fog menni, közösen elemezni kezdték a harcunkat. Én egyre idegesebb voltam. Nem gondoltam volna hogy pont a legidegesítőbb diák tudja meg a titkom, amit eddig csak Gakushuuval osztottam meg.

-MI VAN?!! ELŐSZÖR IS, MINEK HARCOLTATOK? MÁSODSZOR HOGY MERT MEGÜTNI? ESKÜSZÖM MEGFOJTOM! HARMADSZOR KOMOLYAN PONT ELŐTTE NEM TUDTAD MEGTARTANI HOGY AZ APÁD VER TÉGED?! - ordította dühösen. Még jó, hogy a kedvenc helyünkön ki lehet bérelni különálló boxokat, amiben például most is ültünk.
-Először is nyugodj le!!! - kiáltottam vissza neki. Vett pár mély levegőt és egy fokkal higgadtabban nézett rám.
-Köszönöm. Tehát... Nem akartunk harcolni, ez csak egy kis edzés lett volna csak túlzásba vittük. Másodszor ez volt a feladata, de szerintem nem teljes erejéből tette és most már nincs semmi bajom. Harmadszor meg nem az én hibám volt. Tudod hogy ezt rajtad kívül senkinek sem mondtam el.

Mert ez olyan mély seb, ami sose fog beforrni.