Na de hogy történt az a híres rózsás eset, ami a Márika kisasszony dunyhája alól került ki?

*******************

1901 januárjában egy szál virág se volt sehol a Monarchiában, kivéve a drága hotelek puccos előcsarnokaiban, és még ott is csak kissé fonnyadtan. Innen lopta azt a híres vörös rózsát is Suha Isti, az Ambrózy villa ifjú mindenese, mikor is a fiatal báróné – vagy, ahogy mindenki ismeri, Mili kisasszony - kérésére egy levelet kézbesített. Cudar egy idő volt, de a legény korabelieket megszégyenítő sebességgel és ügyességgel mozgott előbb a Gellért hegy csúszós, majd később Buda utcáin. Amikor elérte célját és végre bemehetett a jó melegre, örömmel nézte, ahogy lefagyott ujjaiba visszatér az élet. Miután elég olvadtnak nyilvánította magát, elindult megkeresni a célszemélyt, egy bizonyos Kagódy Álmos grófurat. Gondolta is magában Isti, mennyire szerencsés az ő egyszerű nevével, és milyen szerencsétlen a gróf, hogy ezzel a furcsa névvel kell tengetnie nyomorult főúri életét. Mert bizony ez időben minden élet nyomorult volt Suha Isti szemében, tetejébe az övével. Hisz' hogy is lehetett volna boldog, mikor az a tüneményes, tűzrőlpattant tabáni komornalány folyton folyvást elutasította az ő gyengécske udvarlásait és bókjait, és rendszerint ki is nevette érte.

– Ezt Kagódy gróf úr kezeihez küldötték, személyes átadásra és azonnali válaszra – mondta hetykén kalapját levéve. A londiner azonnal, bár kétkedő pillantásokkal tűzdelve, átengedte, a címet a kezébe nyomva.

Felment a lépcsőn egészen a nyolcadik, legfelső emeletre, ahol a legutolsó ajtó mögött lakott az a bizonyos Kagódy. A fiú határozottan bekopogott, majd kisvártatva ki is nyílt az ajtó. Egy hájasan kövér, mindössze egy arany rakásokkal díszített lila köntöst viselt, derékban túlságosan is lazán megkötve.

– Ezt a méltóságos grófúrnak tetszett általam küldeni báró Ambrózy Richárdné – nyújtotta át a küldeményt. – A báróné azonnali választ kér, szóval én itten kint maradok, és megvárom, míg az úr megírja a válaszlevelet.

Szegény Isti egy bő fertályórát ült kint, amiközben küldték őt mindenhová, kezdetben csak ki, majd miután nem ment, melegebb éghajlatokra is. Amikor már majdnem elbóbiskolt, kivágódott az ajtó, és a még mindig köntöst viselő mogorva arcú úr ledobta elé a levelet, majd hangos csapódással visszatért a szobájába.

– Belzebub vinné el őtet a legmélyebbik otthonába – morogta épp serkenő bajusza alatt. A levelet mellényzsebébe nyomta a lehető legóvatosabban – hisz' mégis csak a Milikének fontos levelet vitt –,s elindult hazafele. Amint kiért a főcsarnokba, szembe került egy szinte gusztustalanul giccses vázával, amiben a legnagyobb meglepetésére igazi vörös rózsákat pillantott meg. Óvatosan és feltűnésmentesen odaoldalazott a puccos holmi mellé, és kiragadott belőle egy szál vérszín csodát. Balszerencséjére egy szobalány észrevette, és eszeveszett rikácsolásba kezdett, de Isti gyors elszaladt a helyszínről, mielőtt még bárki nagyobb feneket keríthetett volna az ügynek.

A hideg utcára kiérve végigfutott rajta a didergés, de nem állt meg, hosszú lábait kihasználva villámgyors léptekkel rohant tovább, baljával szorongatva a zsákmányt. A tüskék felsértették munkától kemény ujjait friss vért előhívva, ami aztán lecseppent a lucskos útra, nyomvonalat hagyva maga után.

Mióta Ambrózy Richárd maga mellé vette erősen ellenezte a bűnt, de ez most kivételes eset volt; Márinak lopta a virágot. Amint hazaért, első dolga volt a levelet még frissen és melegen átadni, csak utána ment volna vacsoráért Terka nénihez, ha a félkarú báró út közben meg nem állítja.

– Honnan szerezted azt a rózsát, fiam? – kérdezte, pedig pontosan tudta a virág származását. A fiú lelkiismerete a lopás mellet a hazugságot már nem tűrte el, ezért elmondta hogy és mint történt az ami, de ha már egyszer elkezdte, nem állt meg itt, a szívét is kiöntötte, egészen Ambrózy báró lábai elé.

– Szóval Mück kisasszonynak szánod, aki nem tudja milyen gazságot tettél – mondta a félkarú és aprót biccentve továbbállt, ám mielőtt végleg eltűnt volna a folyosó végén visszafordult, hogy mindössze egy intéssel a férfiszalonba hívja a mindenest. A fiú ámuldozva nézte a terem elegáns berendezését, miközben hatalmasakat szippantott a drága dohány illatú levegőből.

– Nézd Isti – kezdett bele, most először tegeződve. – A hölgyekhez egyáltalán nem értek, pláne nem a kishölgyekhez, de annyit biztosan állíthatok, hogy a lopott rózsa nem a legmegfelelőbb módja az udvarlásnak. – A báró röntgensugarú szeme mintha a lelkébe látott volna. – Más jobbat nem tudok, rosszabba pedig nem áll szándékomban mondani, de kitartást ehhez a fránya szerelemhez, hisz' nekem is egész elvette az eszem.

– Tehát sajnálja a báró úr, hogy elvett? – lépett be a szobába Mili – most már – asszony.

­– Nem kellett magát venni, jött ön szívesen – nevetett fel az általában morc báró. – Mikre nem képes a szerelem.

– Igaza van – bólintott helyeslőn a Monarchia első magánzó detektív nője, de közben a fiatal fiú felé fordult. – Ami téged illet, Isti, szeretném, ha beszélnénk. Richárd, kérem, megtenné, hogy magunkra hagy egy időre? – küldte ki szinte pofátlan módon a férjét, aki meghunyászkodva feleségének szó nélkül kihátrált.

– Nos, kedves Isti, véletlenül meghallottam a históriádat, miszerint az én szeleburdi komornám a szíved hölgye – a fiú teljesen elvörösödött, mert kimondva még sose volt a rég dédelgetett édes gondolat –, és egy lopott rózsát akarsz adni neki. Az őszintét megmondva ez egyszerre zseniális és végtelen ostoba ötlet, Mári ugyanis rajong a romantika minden formájáért, de ha szembe találkozik vele, a végletekig megilletődik. Mindenféle valami bugyuta egyenruhás pasasért szeretne fogni – ha szabad így kifejeznem magam –, mint valami Bajza Lenke regényben.

– Akkor mégis mi a búval bélelt szűrös mentét kéne tennem? – szakadt ki egy mély sóhaj a hősszerelmes mellkasából.

– A javaslatom a következő: apró udvariasságokkal, bókokkal talán időben le tudod szedni az én elvakult komornám szeméről a képzelt rózsaszín ködöt.

– És mit csináljak ezzel a szál virággal? Tán mégsem maradhat így, magában, mint vénasszony az ágyban.

– Add oda egy szép bókkal kísérve, és nyert ügyed van – majd pillanatnyi gondolkodás után kiegészítette – vagy egy hatalmas tabáni poff az arcodon. – Azt, hogy a báróné milyen elégedetten mosolygott, már nem láthatta a mindenes, mert észveszejtő gyorsasággal nyargalt a folyosón.

Az egész házat felkutatta Mári kisasszony után, de nem találta meg, akármerre is keresgélt. A konyhában háromszor is megfordult, Terka nénit teljesen felidegesítve, az összes termet és szalont, amibe szabad bejárása volt tüzetesen átnézve, még olyan helyekre is be-bekukkantva, ahová jószerivel be se férne a keresett lány, mint például a kandalló vagy a papíros szekrény fiókjai. Elkeseredve bújt be rejtekhelyre – ahol bizony már volt valaki, aki rémületében kiverte Isti kezéből a rózsát, saját finom ujjait ezzel felsebezve.

– Hogy a jó Hül mama szelleme kísértsen, maga utolsó, modortalan alak – toppantott mérgében az – inkább mérges, mint komor – komorna. – Azonnal engedjen ki, vagy különben olyan pofont osztok ki, hogy még a maga csorba fogai is kiesnek, Isti, oszt' lesz magának szer'usz világ! – A mindenes azonban még mindig elállta a kifele vezető utat. – Nem hallotta kend, tán süket vóna? Menjen már arrébb, mer' ha én küldöm el, na, azt megemlegeti! – indult neki a nála jó egy fejjel magasabb fiúnak, akiről nemes egyszerűséggel lepattant. És csúnyán a földre esett volna, ha Isti el nem kapja a derekánál fogva. Miután stabilan állt a lábán a lány, olyat ütött megmentője arcára, hogy akkorát csattant, mintha egy alföldi csikós rittyentett volna az ostorával.

– Maga... Maga utolsó, leányfogdosó piszok alak! Hogy meri az én komornai becsületem és erényem beszennyezni?! – harsogta a dühtől pipacspiros arccal a lány.

– Én csak megmentettem a kisasszonyt egy fájdalmas találkozástól a kőpadlóval – kérte ki Isti.

– Hamarabb egy találka a talajjal, mint magával – vonult el sértetten, otthagyva az összetört fiút az át nem adott rózsával és bókokkal.

– Hát téged meg mi lelt, hogy itt ücsörögsz egymagadba', mint részeg kódis az utcán? – csörtetett be Terka néni.

– Hagyjon engem békén, néném, hisz' nekem már úgyis szer'usz világ, ahogy Márika mondaná – sóhajtott olyan mélyen, ahogy csak az orvosnál szokás.

– Látom ám, mi a baja, és a gyógyírt is ismerem! Vigyen a kisasszonynak cukros kalácsot, az a kedvence. Olyan gyorsan pusztítja el a tányérjáról, mintha előtte egy hónapig nem evett volna, pedig minden nap főzök.

– De hát honnét a jó vala...

– Be ne fejezze, mert úgy kirúgom innen, hogy még a maga hosszú lába se éri a földet – emelte fel az ujját fenyegetően a szakácsnő. – Sütök én magának olyan kalácsot, hogy a Márika mind a tíz ujját megnyalja utána! Holnapra kész lesz, s reggel azzal, meg friss tejeskávéval ébresztheti föl. – A fiúnak geniális ötlete támadt, de nem szólt semmit, csak elrohant.

Másnap reggel már jóval pirkadat előtt felkelt, hogy mindent el tudjon intézni időben. Először felvette a legtisztább és legjobb ruháját, amit talált, és épp megfésülni készült kócos haját, de nem talált fésűt. Kutakodott, mindent átnézett, amit csak tudott, ezzel olyan zajt csapva, hogy a vén Bódis Gáspár is felkelt rá.

– Ej, mi a rossznyavalyát csinálsz te – morogta félálomban az öreg.

– Semmit, Gáspár bácsi, csak egy fésűt keresek – mondta, miközben megállás nélkül matatott.

– Aztat bizony keresheted fiam, mert náluk olyan nincs – nevetett fel karcos hangon a párnájába a kocsis. – Vizezd be, oszt majd jó lesz, ha meg nem, úgy is jó.

– Ne tréfálkozzék velem, bátya, nem ébreszthetem kócosan a kisasszonyt – tiltakozott hevesen a suhanc.

– Miféle kisasszonyró' hadoválsz, kölyök?

– Hát a Márikáról, ki másról – háborodott fel Isti.

– Csak nem megtetszett a tabáni lyányka? – ült fel álmában Bódis Gáspár.

– És ha igen, mi van akkor? – változott céklasínűvé a kajla fülű.

– Nincs abban semmi, de iparkodjál, nehogy elkéss, mert a végén magától fog felkelni – mosolygott bajusza alatt az öreg.

– Sietnék én, ha nem tartana fel – csattant fel Isti. Épp a haját rendezgette a piszkos tükörben nézve magát.

– Jól vagy már, no, ne páváskodj. Jó legény vagy te, Suha Isti, ha én mondom neked – lökte ki az ajtón vén Bódis Gáspár a szerelmetes fiút, aki már nyargalt is a konyhába a frissensült kalácsért. Amikor belépett az ajtón, megérezte a mennyei illatokat, amik a konyhából szivárgott ki.

– Terka néni, kedves, csókdosom a kezeit ezen a korai órán – rikkantotta boldogan. – Hát a kalács hogy áll?

– Sehogy fiam, hisz' még a sütőben sül. Hát hová ment a józan esze? Még szinte csillag van az égen, maga bolond!

– Nem bolond, csak szerelmes – jegyezte meg Tarján Vilmos, bűnügyi riporter. – Tessék csak rápillantani, Terka néném, szinte tapintható a rózsaszín köd a feje körül – nevetett a skriber. – Ki a szerencsés leány, öcsém? Csak nem a Márika?

– Csak de – bólogatott helyeslőn a szakácsasszony, miközben a háznép reggelijét késztette. – A fiatalúr ágyba készül vinni a reggelit a kisasszonynak – tette hozzá somolyogva.

– Az nehéz lesz, Isti, mert a báróné és a komornája már elment, és csak délután jönnek haza – veregette vállon a csalódott fiút az újságíró. – De előre is sok sikert és boldogságot!

Miután Vilmos elrohant – valószínűleg a báró úrhoz – ketten maradtak a konyhában.

– Nahát, pedig már sül a kalács – sopánkodott Terka néni.

– Nem igaz... Ez nem lehet igaz... Elment... – motyogta maga elé Isti. – Hát nekem sose sikerül semmi!

– Lesz ez még így se – próbálta megnyugtatni a termetes asszony, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

-- Igaza van Terkának – szólalt meg egy lágy hang az ajtóból. Mogyorókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta Gobertina grófnő a maga főúri – hölgyi – teljes valójában állt a konyha előtt. – Suha úr, kérem, jöjjön velem.

Isti félve követte a nagyságos asszonyt, egészen fel a lépcsőn a szalonig. Ott a grófnő mindenféle etikettet mellőzve saját kezűleg nyitott ajtót és maga előtt beengedte a fiút.

– Nézze, látom, mennyire igyekszik megnyerni Mück kisasszony szívét, ám a legrosszabb és leghatástalanabb módszereket alkalmazza, ha szabad megjegyeznem. A kisasszony ugyanis az amolyan lovagias hőstetteket ajnározza leginkább, amiket a romantikus füzetekből olvas ki, és ezt a fajta udvarlást magának nem sikerült rekonstruálnia – mivel a fiú nem értette az idegen szót, a grófnő gyorsan korrigálta magát –, illetve bemutatnia.

– Naccságos Agáta grófnő, én udvarolnék, de hát engemet csak a strigók és részegesek tanítgattak, meg hát ugye a régi környékemen a lyányoknak nem igazán van szükségük holmi udvarolgatásra, omlanak azok minden jöttment karjaiba, persze csak ha van az illetőnek két krajcárja. – Miközben mondta, egészen céklás lett az arca, egész a füle tövéig.

– István, olvasott, vagy hallott már valaha legalább egy női szerelmes füzetet?

– Dehogy, grófnő, hova tetszik gondolni? – rémüldözött a fiú. – Aztat csak a lyányok olvassák a nyálukat csorgatva, mint nálunk Bogi a csontra, amit a Terka néni szokott neki kidobálni az udvarra.

– És pont itt a lényeg, István – mutatott rá Agáta grófnő –, mert a lányok erről fantáziálgatnak és vágynak, ha érti, mire gondolok.

– De hát én nem is tudok olvasni, hogyan olvassak ilyesféléket? – kerekedett ki a mindenes szeme.

– Nem mondtam, hogy magának is ilyeneket kell olvasnia, elég, ha néhány idézőjeles fogást elmesél magának az ifjú báróné. Én már nagyon rég forgattam ilyen köteteket, és hát korban sem vagyunk olyan közel ahhoz – merengett el a régi idők szép emlékeiben az idős asszony. – Azt javaslom, holnap keresse fel a bárónét.

– Köszönöm grófnő – hajolt meg a fiú, és már nyargalt is ki az udvarra, hiszen az aznapi feladataival jócskán el volt maradva.

Egy hosszú és fárasztó nap után mélabúsan bandukolt a villa bejárata felé, amikor valaki megszólította.

– Hát mér' lóg kend orra olyan mélyen, mintha a fődet akarná túrni?

– Csak gondolkodtam, kisasszony. Maga meg mit keres itt kint ilyen későn? – fordult hátra meglepetten Isti.

– Csak sétáltam a friss levegőn, mert a mai nap túlontúl sok parfümtől bűzlő teremben jártam – fintorgott pisze orrával a komorna.

– Hát nem tetszik fázni ebben a vékonka kendőben? – mérte végig a lányt tetőtől talpig. – De hisz maga vacog! Vegye csak fel a kabátom – és már vette le magáról az említett ruhadarabot.

– Nem, köszönöm – utasította, de a fogai összekoccantak a nagy hidegben.

– Igaz, ez nem olyan virágillatú, mit a magácskáé, kicsit ló- és szénaszagú, de a célnak megfelel, hisz jó meleg. – A lány kelletlenül bár, de elfogadta a felajánlást, és elvette a felé nyújtott kabátot. Isti felsegítette rá, olyan finoman érintve a komornát, mintha az porcelánból lenne.

– És maga nem fázik, Isti? -- nézett aggódva a fiú szürke szemeibe.

– Nem, csak legyen nyugodt, magácska. Nézze meg, milyen meleg a kezem – ragadta meg a másik ujjait. Amikor Mári ahelyett, hogy elkapta volna a kezét, még jobban belefészkelte apró ujjait a fiú hatalmas tenyerébe. – Azt a Máriáját, olyan hidegek az ujjai, mintha pincés pálinkában áztatta volna őket. Adja csak a másikat is, felmelegítem egy minutum alatt.

– Azért ne nagyon bízza el magát – pirult el, de mégis odanyújtotta a másik kezét.

Ott álltak ketten a holdfényben, égővörös fejjel, egymás kezét szorongatva. Az idilli pillanat alatt kínos csönd uralkodott, amit Isti tört meg.

– Tessék már nézni, a kezeink pont egymásba illenek, mint lakat meg a kulcsa – fonta össze az ujjaikat.

– Hihetetlen – ámult Mári, és akaratlanul közelebb húzódott Istihez.

– Az, ha én mondom. A maga finom ujjacskái és az én durva ujjaim – lépett a fiú is előrébb.

– Magának milyen észrevételei vannak – súgta a lány. – Hogy a fenébe ilyen magas, egész fel kell emelnem a fejem, ha magára akarok nézni.

– Hát rám akar nézni? – mosolyodott el kajánul a fiú. – Hát csak nézzen, bár én ezred annyira se vagyok szép, mint maga, Mári. De ha megengedi, én is nézem magát.

– Ne beszéljen butaságokat, Isti, nem vagyok én szép, csak egy csúf kis béka – kapta el a tekintetét a komorna, mert eddig végig egymás szemébe néztek.

– Ki mondott magának ilyen hazugságot, kisasszony? Maga szebb, mint a frissen felkelő nap, pedig azé' az se kutya. Nézzen már rám, no, mert szemtől szembe talán jobban elhiszi – érintette meg a lány arcát óvatosan, és maga felé fordította. – Ön a legszebb é s legcsodásabb leány, akit valaha láttam, Mári.

– Ne nézzen már rám így, mintha én lennék a világ nyolcadik csodája, hallja? Egészen zavarba hoz – pironkodott a szoknyás.

– De ha számomra maga az?

Mári elhátrált volna, de összekulcsolt kezeik megakadályozták. A lendület – na meg Isti visszahúzó kezei – által egyenesen a másik mellkasának esett. Mindketten olyan vörösek lettek, mint két érett paradicsom, de a mindenes kihasználta a lány pillanatnyi döbbenetét. A füléhez hajolt, és belesuttogta.

– Menjen aludni, kisasszony, késő van már, holnap nem fog tudni felkelni. Jó éjszakát.

Búcsúzóul egy apró csókot hintett Mári orcájára. Kezeit kihúzta a lányéból, és elfutott a kunyhójába – a vacsoráról teljesen megfeledkezve.

Másnap reggel megint korán kelt, hogy a tegnap elmaradt ébresztést bepótolja. Hatalmas mosollyal az arcán lépett be a konyhába, még fütyörészett is volna, ha nincs ilyen eszement korán.

– Madárcsicsergéses szép jó reggelt, Terka néni – köszöntötte vidáman a szakácsnőt.

– Neked is jó reggelt, fiam. Hát téged meg mi lelt, hogy ilyen boldog kedvedben vagy?

– Hát már ez is baj? – rikkantotta.

– Dehogy baj, dehogy baj, csak halkabba, ifiúr, mert felkelnek a háziak – csitította a fiút.

– Megvan még a tegnapi kalács, ugye? – kérdezte.

– Nincs biz az, odaadtam reggelire a báróéknek reggelire. Amúgy is, minek az?

– Hát a kisasszonyt felkölteni vele. Üres kézzel csak nem állíthatok be? – tiltakozott hevesen a mindenes.

– Erről ma tegyen le, mert a Márika úgy felpoffolja, hogy a fal adja másikat.

– Az biztos! Olyan szép csudaszalámikat osztogat, hogy azt bárki megirigyelhetné – biccentett elismerően a fiú. – De hát ezt a kockázatot vállalom.

– Ha rám hallgat, ilyen korán nem megy be, a kis komornának ma szabadnapja van, addig alszik, ameddig csak kedve tartja. Majd ha felkel és kijön, akkor tessék bemenni.

– Oszt én minek legyek bent, mikor ő nincs ott? – értetlenkedett Isti.

– Minek, minek, vigyen neki ajándékot, csacsi! Ott a rózsája, vízbe raktam, még most is szép, nem hervadt el – mosolyodott el kedvesen Terka néni.

– Köszönöm, néném. – A fiú hasa hatalmasat kordult, fájón jelezve, hogy a tegnapi vacsora bizony kimaradt. A szakácsnő már nyújtotta is felé a gőzölgő tál rántottát.

Miután a ház minden tagja megreggelizett, Mári és Mili elmentek új toalettet vásárolni, mert a régiek közül egy csúnyán tönkrement a múltkori nyomozás közben. Isti számára eljött a cselekvés ideje. Felment a lépcsőn, egyenest a báró úr szobájába, ahol kopogás nélkül nyílt ki előtte az ajtó.

– Miben segíthetek, István?

– Báró úr, kérem, tessék nekem írni egy levelet, és ha olyan úri módon megfogalmazná, az bizony nagyon jól jönne – hadarta le egy szuszra.

– Jöjjön beljebb – invitálta a szobába a félkarú főúr. – És mit írjak a levélbe?

– Hát, hogy remélem nem felejtette el a tegnap estét, és találkozzunk megint ugyan ott, ugyanakkor – pirult bele egészen, de a báró meg se rezzent, csak tentát és papírt vett elő, majd írni kezdett. Két perc elteltével felemelte, majd felolvasta az elkészült üzenetet.

Kedves Mári kisasszony!

Remélem maga sem felejtette el a tegnap este történteket, amit szeretnék, ha ma ugyanakkor megismételni. Bízom benne, hogy eljön.

Várni fogom: Isti

– Báró úr, ez tökéletes. Köszönöm – vette el a levelet a báró – egyetlen – kezéből.

– Még egy szóra, ha kérhetném. – A báró még a szokottnál is morcosabbnak tűnt. A szeme úgy sötétlett, mint korom a kandallóban, s majdnem villámokat szórt. – Bízom magában, István, de azért óva intem. Bármi baja lesz a kisasszonynak, ez egész ház, és a fél – ha nem az egész Tabán haragjával kell majd szembenéznie. Külön megemlítve a feleségemet, akit még én sem fogok tudni megfékezni.

– Hogyne, báró úr, én nem is tudnék neki rosszat tenni, főleg nem akarva – magyarázkodott zavartan a fiú.

– Még annyit tennék hozzá, hogy vigyázzon magára, a kisasszonyra, és pláne a kisasszonnyal. Rémesen szeszélyes egy teremtés, és a pofonjai rendkívül erősek. – Itt megeresztett egy olyan láthatatlan mosolyt, amit normál szemlélő nem vett volna észre, csak az, aki már régebb óta ismeri Ambrózy bárót. – És most menjen, tegye a lány szobájába, a rózsával együtt.

– Köszönöm, uram – mondta hálásan utoljára Suha Isti.

A lány szobájába érve mindenhol szétdobált ruhadarabokat talált a földön – az alsóneműktől egészen elpirult –, és bevetetlen ágyat. A dunyhát felrázta, a takarót megigazgatta, és ráhelyezte a meglepetést. Dolgát elvégezve, fütyörészve állt hozzá a munkának.

Este, a megbeszélt időpont előtt tíz perccel kint feküdt a fűben, és a csillagokat bámulta. Mocorgásra figyelt fel, hát azonnal felugrott, ezért egy igen meglepett Márival találta magát szembe.

– Ne féljen, csak én vagyok az, Isti – súgta.

– Maga csak ne ijesztgessen, ha már méltóztattam eljönni – húzta fel orrát a lány. – Különben is, mi a fittyfenét akart velem találkozni?

– Hát csak hogy... – nem tudta elmondani az ismétlés okát, ő csak a szívében érezte – sétáljunk. Mindig szoktam látni, ahogy a kisasszony sétál, hát gondótam sétálhatnánk együtt. – Fél kezével a füle tövét vakarta, mert rettentő zavarban volt.

– Hát sétáljunk – indult el Mári határozottan, majd hátrafordult. – Most gyün vagy sem?

– Megyek már – futott utána, de mikor le akart fékezni, megcsúszott a füvön, és hátraesett. Mári hangosan kinevette, mire a mindenes lerántotta maga mellé. – Ha ilyen viccesnek találja, nevessen hát most is!

– Maga aljas! Hát így illik viselkedni egy hölggyel? Adok én magának jó modort – és már lendítette is a kezét, de Isti a levegőben elkapta, közvetlen az arca előtt.

– A kisasszony keze már megint olyan hideg, mint egy márványszoboré. – Finoman saját arcára helyezte. Tudta jól, hogy bele fog pirulni, ezért Mári keze még gyorsabban fel tudott melegedni.

– A maga arca, Isti, olyan, mint a kályha. Csak nem elvörösödött? – tette rá a bal kezét is a fiú arcára.

– Csak a kisasszony tehet róla, szóval ne tessék így meglepődni! De lassankint megint visszafehéredek, úgyhogy rögvest mondjon valami vörösítőt.

– Terka néni észrevette a kabátját a szobámban, hiába dugtam el. De nem szólt semmit, csak rám kacsintott, mintha ez olyan természetes dolog lenne, mint must után a fosás – újságolta.

– Tud a kisasszony ennél jobbat is, mert az biz kevés vót, mint kódisnak a jóakarat.

– A rózsát és a levelet is elrejtettem, de rögvest vissza is szedtem, hogy egész délután rájuk tapasszam a szemem – ismerte szégyenlősen Mári.

– Kevés még ez is. – Pedig már erősen rózsaszínű foltok jelentek meg kajla fülei között.

– Szeretem magát. – A lány félve fordult Isti felé, kezei még mindig a másik arcán pihentetve. A mindenes legény úgy elvörösödött, hogy még a lábujja hegye is vörösen világított.

– Ko-komolyan mondja? – nézett Mári szemébe.

– Viccelnék én ilyennel, maga tökfej?

– Hát nem zavarja, hogy csóribb vagyok a templom egerénél is, meg hogy nincs szép gombos egyenruhám? – mondta lelkesülten Isti.

– Zavarja az ördögöt a pokolban! – borult a fiú nyakába. Úgy szorította, mintha soha többé nem eresztené ki a karjai közül. Aztán hirtelen ellökte magától.

– Maga is szeret engemet? – kérdezte félve a visszautasítástól.

– Hogyne szeretném, kisasszony!

– És magát se zavarja, hogy vagyonom kevés, mint lisztben a tej, komorna vagyok kevés szabadidővel, ex tabáni cafkarajzos, lótolvaj, csibézer?

– Érdekli a fenét! – Összeölelkeztek, szorították egymást.

– Kérhetek valamit? – kérdezte félénken a megszokottól eltérően a lány.

– Bármit kisasszony, amit csak akar – mosolygott le rá a mindenes.

– Tegezzen és hívjon Márinak, Isti.

– De csak ha te is így teszel, Mári. – Újra összekapaszkodtak, és úgy érezték, megtalálták azt, ami mindig is hiányzott belőlük.

– Mári, lophatok tőled valamit? – suttogta a fülébe Isti.

– Micsoda butaságot hordasz itt össze?

– Igen vagy nem? – sürgette.

– Nem, má' mér tehetnéd?

– Akkor neked kell adnod nekem – titokzatoskodott a fiú.

– Mégis mi az isten csudájáról beszélsz, de bolond? – rikácsolt Mári, mert már végképp semmit nem értett.

– Ez csókról, te csacska, egy csókról – vigyorgott szemtelenül a fiú.

– Ilyenről szó sem lehet! – bontakozott ki az ölelésből Mári.

– Hát mégse szeretsz engem, galambom? – biggyesztette le ajkát Isti.

– Dehogynem, te buta fiú, csak még...

– Mi csak még Mári? – A fiú nem értette a lány gondolkodását, pedig igazán szerette volna.

– Te már 17 esztendős vagy, én meg még csak 14 – pityeredett el a lány.

– De Mári, nekem csak pár hete volt a születésnapom, neked meg nemsokára lesz, és – ezt még én is ki tudom számítani, figyeled? – így összesen egy évvel vagyok csak nálad idősebb. – Ez a logika igen igen sántított, de elég megnyugvásul szolgált, ezért nem kötött bele.

– Annyira soknak tűnik! Te már kész felnőtt pasinger vagy, de én még csak egy rövidszoknyás kislány – szipogott.

– A báró úr és Milike között is tíz év van, oszt olyan boldogok, csak reájuk kell nézni. A szoknyád pedig azért rövid, mert ki is nőtted, meg hát milyen lenne a te munkádat fődet söprő zubbonyban végezni. Szép is lenne az! Hamarabb gyújtanád fel a szoknyád, mint a tüzet! – nevetett fel Isti. – És az se utolsó, hogy így kilátszik a csinos kis lábad. Ne üss! – kiáltott fel hirtelen, ugyanis a lány püfölni kezdte.

– Így bámulj meg engem, te csibész! – ütött egy utolsót a fiú fejére.

– Inkább bámuljak más lyányokat? Hisz' nekem csak te kellesz – karolta át a lány derekát.

– Biztosan szükséges ez?

– Mi?

– Hogy a derekamon pihenteted azt a hatalmas medvéhez illő mancsodat, azt! Fogjad inkább a kezem, az kevéssé illetlen – rázta le magáról a meleg tenyeret, aminek melege ugyancsak jól esett neki, de nem engedhette meg magának ezt a fajta melegítést.

– Ahogy te aztat gondolod, Mári, de én előre megmondom, koszos a kezem, aztán nehogy nekem legyen bajom, mert a te patyolat kezed is mocskos lesz – mentegetőzött Isti.

– Megszoktam már, állandóan nekem kell kimosnom a mocskos foltjaidat – forgatta a szemét.

– A lovaknak mondd, ők piszkítanak ilyent! – vonta meg a vállá a fiú.

– Kicsit – húzta magát összébb a komorna fázósan...

– Látod, most megint odaadnám a kabátom, de mivel nálad maradt, nekem pedig nincs másik, nem tudok mivel szolgálni, csak saját testem melegével. – A lány zavarát látva tovább magyarázta. – Aztat akartam csak mondani, hogy átölelnélek, és akkó' biztos nem fáznál.

– Ha által karolsz, úgy el fogok pirulni, mint disznóvágáson a szűz hó – kuncogott a lány. – Akkor most megölelsz, vagy nem?

Isti természetesen kapva kapott az alkalmon, és jó szorosan magához húzta a lány törékeny testét, és mint eleven takaró óvta a hidegtől.

– Olyan jó így, itt veled – sóhajtott Mári, mire a mindenes még jobban magához szorította.

Hogy órák teltek el, vagy csak percek, nem tudták. Csak miután egymással versenyt ásítva próbáltak nem elaludni, indultak el lefeküdni – természetesen külön ágyba és házba.

– Hát a búcsúcsók hol marad? – kérdezte Mári, mikor már két perce álltak csöndben, akár két darab fa.

– Úgy gondoltam, te jössz – vonta meg vállát Isti. – És amúgy máma már egyszer kosarat kaptam.

– Hát ennyire megsértődtél rajt'?

– Még annál is jobban – bólogatott bőszen a fiú.

– És mit tudok tenni ellene? – kérdezte Mári, de tudta jól, hogy a fiú csak tréfálkozik. Részben.

– Akadna egy pár ötletem... Akarom mondani nem tudom.

– Egye fene, ha már elvetted lyányi becsületem, egy csók már meg se fok kottyanni – azzal lábujjhegyre állt, és száját a másikéra helyezve lágy csókot hintett rá.

A fiú gyorsan, ámde gyengéden ellökte magától csuklójánál tartva a lányt.

– Kikérem magamnak, én semmilyen becsületet nem vettem el. Te beleegyeztél, én beleegyeztem, nem vettem el semmit, sőt, még annyit sem.

– Hát te mitől akadtál ki, mint Hájas Bözsi alatt a mérleg? – vonta fel szemöldökéét a lány.

– Csak ne mondjad, hogy elvettem tőled azt a nagy becsületed, mert engem itten meghirigelnek – suttogta kétségbeesetten a fiú.

Mári olyan értetlenül nézett, ahogy csak tudott.

– Kik hirigelnek meg? Beszélsz te itt zagyvaságokat...

– Először a Milike, utána meg szép sorban a báró úr, a méltóságos grófnő mama, a Terka néni, a Gáspár bá', talán még a Bogi is. Aztán eljön hozzám a Fecska, magával hozva a putrit és a zenekart, és amikor a bárónéhoz jön Erdős kisasszony és Tarján Vilmos, ők is megforgatják bennem azt a pengét – sorolta hadarva.

– Oszt' mér vetekednének ilyen durvaságra? Nem olyan népek ezek, te bolond fiú – nyugtatta nevetve Mári kedvesét.

– Mert téged mindenki szeret, akár a saját kölkét – magyarázta még mindig lehalkított hanggal Isti.

– És te nem szeretsz, csak mintha a büdös kölköd volnék?

– Nem én – jelentette ki határozottan a fiú. Mári szemébe könnyek gyűltek a csalódottságtól, – mert úgy szeretlek, mint szerelmetes mátkám. – A lány csak legyintett, nem mert hinni a szép szavaknak. – Hát nem hiszel nekem?

– Mikor valaki ezt mondta a Tabánban, annak mindég rossz vége lett – szipogta.

– Nézz körbe; a Tabánban lennénk? – Mári a fejét rázta. – Akkor higgy nekem.

Isti lehajolt, és lágy csókkal nyerte vissza a lány bizalmát, mert a csókba szívét-lelkét beleadta, s vele minden szeretetét. A csók rövid volt, de pont elég ahhoz, hogy a lány megbizonyosodjék a fiú tiszta szándékaiban.

– Olyan hihetetlen ez az egész, mint templomban a sátán – rebegte kissé kapkodva a levegőt Mári.

– Tényleg az. De irány aludni, mert holnap tényleg nem fogsz tudni felkelni – küldte el lányt, akinek már többször volt nyitva a szája, mit csukva.

– Indulok már, de még van egy kérdésem – nézett komolyan a fiú szemébe. – Mégis honnét a kénköves pokol bugyrából szedted azt a rózsát, így télvíz idején?!

– Az maradjon az én titkom – sunnyogott Isti.

– Hát nézzed má'! Ha már most titkolódzol, mi lesz később? – csattant fel Mári.

– Az egyik flancos hotel puccos előteréből, egy rusnya vázából – valotta be kelletlen a fiú tarkóját vakargatva.

– Tehát elloptad. – A lány szeme villámokat szórt, amit bizonyára magától Ambrózy bárótól lesett el.

– Hát vót annyi, hogy ez az egy már nem kellett oda – mentegette a bőrét a fiú, mert Márika igencsak ijesztő tudott lenni, ha akart.

A haragot leváltotta a gondolkodás meghatározhatatlan mimikája, amit kicsivel később a megbocsátás mosott le.

– Hiába nagyon tetszetős darab, többet ne lopj miattam – ölelte meg a bűnbánó fiút. – Bár nagyon figyelmes volt.

– Boldog vagyok, hogy tetszett – ölelte vissza a lányt.

A tökéletes idillt Mári törte meg.

– Isti, mink most olyan nyálasak vagyunk, mint bagós köpet a lócitronyban.

– Való igaz – nevetett fel a fiú.

– Nem lenne baj, ha eztet inkább hanyagolnánk? Ez olyan más, mint mi. Két egyszerű gyerek ilyeneket csinál!

– Túl cukormázas ez az este, enkább ilyen legyen, mintsem hogy keserű.

– Igazad van, Isti, de ne szokj hozzá, mert nekem van többször igazam és pont – fonta keresztbe karjait maga előtt Mári.

– Értettem főnökasszony – szalutált játékosan a fiú.

– Így már mindjárt más – bólintott elégedetten a lány.

– Szép vagy ilyenkor – bókolt Isti, a színtiszta igazat mondva.

– Máskor nem? – tette csípőre aprócska kezeit a komorna.

– Tudod, hogy nem úgy értettem, galambom – forgatta szemeit Isti.

– Jól van, no. – Nyugodott meg Mári. – De most már tényleg menjünk aludni.

– Jó éjt csókot kapok?

– Most te jössz – emlékeztette a komorna a vigyorgó fiút.

– Nem fogom tudni követni, Mári – sóhajtott mélyet.

– Annyi baj legyen. De már nyúlik a szám – célzott szűnni nem akaró ásítozására.

– Akkor hát jó éjt! – hajolt le Isti a lányhoz.

********************

– Hát nekem már tényleg szer'usz világ – suttogta maga elé Mári, száját tapogatva az Istitől kapott csókok nyomán. – Elvitte a józan eszem az a bolond fiú.