<3

[ 18:05 ]

A földalatti termekben hűvös uralkodik. Jungkook már bánja is kissé, hogy semmit nem vett fel, amikor elindult otthonról, csupán egy farmering lóg vállairól, gondolhatott volna erre korábban ― azonban nem marad sok ideje, amit az efelől való mérgelődésre használhatna, hiszen minden lépéssel előrébb kerül ebben a különös világban. Az akváriumház legalsó szintjét hetek óta látogatja rendszeresen, mindig egy órával zárás előtt; és most, miközben a lábai hat órakor lerepítik az alagsori lépcsőn, majd beér a félhomályba, újra izgatottság lesz rajta úrrá. Körbenéz, pedig tudja, egyelőre úgysem talál senki számára érdemlegeset. Ahhoz előbb el kell haladnia számos vízzel telt üveg előtt, cápákra és mantákra ― már ― ügyet sem vetve.

Kell egy kis idő, mire hozzászokik a szeme a változásokhoz. Idelent kevés fény terjeng, mindössze az üveglapok mögött tornyosuló vízen törik meg a mesterséges belső lámpák világítása, ezzel különféle illékony formákat festve a szürke járólapra. Csend honol. Ebben az időpontban, hat óra környékén üresedni kezd az épületkomplexum, a látogatók egyesével szállingóznak kifelé a főkapun, s Jungkook ezzel nyer egy szabad órát, hogy olyasvalamivel foglalkozzon, ami igazán érdekli. Hosszúra nyújtott lépésekkel iramodik meg a folyosón, ügyelve arra, ne csapjon túl nagy zajt. Nem szeretné, ha felhívná a figyelmet sietségére. Maga mögött hagy nem egy, s nem két halakkal népesített tartályt, míg végül kiérkezik a folyosó legvégére. A kiszélesedő tér a helyiség legnagyobb medencéjét rejti, melybe üvegalagutat építettek. Ezen át belépdel a kis helyre, amely az utóbbi időszakban oly kedvessé vált számára.

Itt állva úgy figyelheti meg plexi mögé bújva a vízi világot, mintha maga is a tengerfenéken ácsorogva bámészkodna odalent, ám a tekintetét nem hatalmas halak vagy betelepített korallok vonzzák, hanem a fiú, aki ezúttal is ott ül a raklapbútorok egyik foteljében. Egyébként napcsókolta, világosbarna bőrét furcsa derengésbe vonja a felülről érkező folyadék árnyalata, illetve a kör alakú tér alján végigfuttatott halványkék LED-csík. Sötétbarna szemei mélyén ott hullámzik az egész óceán; rabul ejtik Jungkook pillantását, és ettől mintha tüdejéből minden levegő kiszorulna. Ezekben a percekben szent meggyőződése, hogy tudja, milyen a felszín alatt fuldokolni, s ezt senki sem vonhatja kétségbe, ha létesített már szemkontaktust a világosbarna hajú, fiatal férfival.

Bénultságát leküzdve halad beljebb, mígnem elérkezik a másik fotelhez. Nagyot nyel, hogy képes legyen legyűrni az izgatottságát, azonban a vele szemben ücsörgő látja, mennyire nincs a helyzet magaslatán. Minden este elején így viselkedik; akár ha tartana valamitől ― aztán szerencsére nem telik sok időbe, hogy feloldódjon a társaságában. Miközben figyeli Jungkookot, aki helyet foglal a dívány fehér párnáin, az szalad át a fején, hogy most sem hagyta magára. Ismét eljött hozzá, pedig ez nem olyan egyszerű, nem csupán egy döntés vagy vágyakozás kérdése, hanem komoly kockázatok magára vállalása ― ennek ellenére újfent megjelent itt, a város egyik rejtett csodájának szívében, mert vele szeretett volna tölteni egy röpke órát.

― Jó látni, Jungkook ― köszön finoman, óvatosan. A hangja is mély, ahogyan a tekintete, a szíve és minden egyes gondolata, ami megfordul az elméjében, és bár sokadszorra hallja, a fiatalabbat ismételten képes mellbe vágni.

― Téged is, Taehyung. Mint mindig ― mosolyodik el. Dúsabb alsó ajka vonzza az ember pillantását, így a nagyobb nem tud ellenállni a kísértésnek, s egy gyors másodperc erejéig enged a kényszerességnek. Jungkook az esetek kilencvenkilenc százalékában kifogástalanul néz ki; ez most sincs másképp. Hullámos, fekete haja remekül párosul világoskék nadrágjával és ingjével, ami alatt szintén sötét pólót hord.

Taehyung szereti benne, hogy ilyen. Ilyen szép. Tulajdonképpen kívül és belül is az, akárhogyan nézi. Szépek a szemei, a mozgása, a beszédhangja, szépek a szavak, amelyekkel gyengéden bókol neki. Szépek az udvarias tettek, a lelke rétegei, és az a millió eszmefuttatás, ami egy életen át fogja őt kísérni. És ez a hely is szép, szintén. Taehyung az óceánt is szereti. Nem, ez már valami más, de egészen. Kicsi kora óta megfejthetetlen rajongást érez iránta, amit még ő maga sem tudna definiálni, azonban mintha lételeme volna a végtelen kékség. Kíváncsi személyiség, érdekesnek találja a sok rejtélyt, a felfedezetlen sötétséget a víztömegben lefelé haladva, meg az ősrégi mítoszokat, amikből ki tudja, mi igaz és mi nem. Mikor Jungkookkal találkozik, kicsikét csillapodni látszik ez a fékezhetetlen vágyódás a nyílt víz irányába, hiszen a fiatal fiúban is éppen annyi megfejtendő titkot lát.

― Én itt vagyok, mint mindig, ahogy te fogalmazol ― jegyzi meg halkan. ― Az szokott kérdéses lenni, hogy találkozunk-e, vagy sem.

― Sosem kérdéses. Nap mint nap kijövök hozzád.

Jungkook hangja nem árulkodik megbántottságról. Pusztán önkéntelenül kijavítja az idősebbet, amit ő természetesen nem bán. Nagyon is jól esik neki a tény, hogy ez a fiatal srác minden áldott hétköznap kijár erre a helyre, csak hogy eltölthessenek együtt egy kis időt. Mosolyogva bólint. Egyetért vele. Végtére is igaza van, jogosan pontosított.

― Ne haragudj, nem úgy gondoltam ― szabadkozik. Nem sűrű, hogy zavar volna érezhető a mondandójából, ám ezúttal épphogy észrevehetően vékonyabban cseng a hangja.

A fekete megingatja fejét. ― Ne aggódj, nem bántottál meg vele. Mesélj a napodról! Szeretnék rólad hallani. Nehéz volt?

Taehyung képtelen levakarni arcáról az álmatag mosolyféleséget. Alig hiszi el, hogy ez valóban vele történik meg, de mielőtt még válaszolni is elfelejtene a gondolatainak áradata miatt, félrenézve megköszörüli torkát. Jungkook folyamatosan figyelmes és udvarias hozzá, azonban még szoknia kell ezt az újdonságot, hogy megfelelően kezelhesse. Mesélni kezd. Elmondja, hogy eseménytelen munkanapot tudhatott le az akváriumházban, csupán turistacsoportok jöttek, akiket körbevezetett a termekben, aztán öt órakor, munkaideje befejeztével leballagott a legalsó szintre, a kedvenc helyére, helyükre, hogy itt várjon a fiatalabbra. Kedveli ezt a feladatkört, de valami miatt nem érzi elégnek, teszi hozzá elmélázva. Tulajdonképpen magának sem beszélt még erről, de hosszú hetek, talán hónapok óta érik benne ez a megállapítás. Jó lenne olyasmivel foglalkozni, amit még nagyobb odaadással csinálhat.

Jungkook félrebillenti a fejét. Tudja jól, mire céloz a világosbarna. Szíve szerint azt mondaná neki, hogy ha egyszer kiszabadulnak ebből a kétes helyzetből, nekivághatnának a világnak kettesben. Körbeutazhatnák, eltölthetnének néhány napot vagy hetet különböző szigetcsoportok egyikéről a másikra vándorolva, miközben tőlük mindössze néhány ugrás a tenger partja. Vagy vehetnének közösen egy aprócska házat, természetesen óceánra nyíló panorámával ― gyönyörű elképzelések, ám nincs annyi bátorsága, hogy hangosan szője tovább az álmodozásait. Taehyung nyilvánvalóan partner lenne az összesben. A vak is látja, mennyire kedveli őt, és mennyire kedvelné az egész jövőképet, amit csekély másfél perc alatt kitalált kettejüknek, de bizonyos nehézségek miatt bölcsebbnek tűnik a hallgatás.

Hirtelen válik szokatlanná a szótlanság. Nem új, hogy néhányszor csend veszi át a mélyre hatoló társalgás helyét, azonban ez most gyökerestül más. Taehyung hatalmas adag levegőt fúj ki a tüdejéből. Szépen lassan, tagolva, hogy ne panaszos sóhajtásnak értelmezze a másik, de Jungkook tisztában van vele, hogy egy irányba száguldanak a gondolataik. Mind a ketten azon tépelődnek, mi lenne, ha. Mi lenne, ha előbb találtak volna egymásra? Ha lenne lehetőségük valóra váltani az ábrándokat? A fájdalmas valóság viszont az, hogy millió problémát kellene megoldani ahhoz, hogy egyáltalán gondolkodni kezdhessenek bármin, ami kettőjükkel áll kapcsolatban. Taehyung felfelé fordítja az arcát, tarkója a fotel háttámláján pihen. Sötét szemei az üvegplafonra tapadnak, amely áttetszősége lévén hagyja, hadd nézze maga fölött elsuhanni egy kardhal négy méteres valóját. Ezüstszürke hasa fehér árnynak tetszik, aztán már nem is látja őt. Jungkook is végigkövette a mozdulatot. A méretes állat beleveszik a sötétkék vízbe. Már csupán sejti, merre járhat.

Mi ez az ismeretlen fájdalom a szíve környékén?

Talán átdöfte a kardhal?

[ 19:03 ]

Hét óra múlt három perccel, ezt mutatja a telefonja kijelzője, mikor néhány kerülettel arrébb leszáll a metróról, és a szeles aluljáróból fellépcsőzik a felszínre. Hazafelé igyekszik, még nem is csúszott meg időben, pedig az jócskán rá, Jeon Jungkookra vallana, és a híres ügyetlenségére. A város e pontján egészen másképp szemléli a világot. Most, hogy újra frissnek mondható levegőt lélegez be, és ismert környéken, berögződött útvonalon gyalogol, az egész élet kezd visszatérni abba a rutinos mederbe, amelyben alapból folynia kellene. Kár, hogy úgy érzi, bár kiszakadhatna még belőle egy picikét, mondjuk egy vagy két órára, és visszatérhetne a mostanra bezárófélben lévő akváriumházba, azon belül is az alagsorban elrejtett kicsi társalgószerű térbe.

Ezek a beszélgetések határozottan kellemesek Kim Taehyung társaságában. Fogalma sem volt róla, hogy szüksége van bármi ilyesmire, ameddig három vagy négy hete egymásba botlottak. Egy véletlen indított el valamit, amihez azóta is ragaszkodik, és nem képes lemondani róla. Biztos benne, őt bántja ez a legjobban amellett, mennyire függőjévé vált a barnával töltött lopott időknek. Egyszerűen olyan érzése támad, amikor a mindennapoktól eltávolodva elmerülnek egymás lelki világában, mintha csak belátást kapna egy párhuzamos dimenzióba. Szerencsésnek tartja magát, amiért a nagyobb éppen vele folytat ilyen bizalmas, mély témákat érintő társalgásokat, amiért vele osztja meg az agyában keringőző ötleteket. Szörnyű kimondani, vagy akár csak rágondolni is, de a barna mellett egész ember benyomását kelti saját maga számára is ― régen volt része ilyesmiben.

Nem, mintha boldogtalan élete volna ― emlékezteti magát kényszeredetten. Már nincsen sok vissza a hazafelé vezető sétából. Ezeket a perceket mindig kihasználja, még néhány párbeszédet átgondol, vagy éppen megfeddi önmagát valamiért, hogy aztán úgy léphessen be a lépcsőház bejáratán, ahogyan azt az egy hónappal ezelőtti Jeon Jungkook tenné. Egyenes háttal, elégedett nyugalommal, és a tudattal, hogy a mai nap is elmúlt.

Mostanában, mikor beüti a kapukódot, és tudja, hogy odafent, a lakásban megszólal a kaputelefon jelzése emiatt, leginkább görcsbe rándul a gyomra. Fél. Egy ideje konstans szorongás a hazaérkezés. Nem azért, mert bármi traumatikus fogadná. Ellenkezőleg. Első ránézésre minden a legnagyobb rendben van, ám a háttér mögé pillantva, ez koránt sincs így. Ez a kettősség az, ami egyszerűen émelygésre készteti. Vajon a régebbi maga megtette volna? Találkozgatott volna ezzel a Kim Taehyung nevű, gyönyörű idegennel?

Hiszen ha a józan eszére hallgat, Taehyung még mindig az volt a számára. Ismerik egymás leghatalmasabb vágyait, félelmeit, hogy mi a véleménye az élet értelméről vagy a fém szívószálról, de fogalmuk sem lehet, mit szeret a másik enni vagy inni, esetleg mivel köti le magát szabadidejében. A kapcsolatuk komoly témák megvitatásáról szól, és bár tagadhatatlanul jól érzik magukat egymás társaságában, Jungkook néhányszor elbizonytalanodik mindenben, ami kettőjükkel kapcsolatos.

Bepötyögi azt az átkozott kódot. Tizenegy-tizenhárom, annak a bizonyos novemberi napnak a dátuma. A szívében őrzi, csakúgy a szőke fiút. Kötődik hozzá. Még. Valamennyire.

Nyílik az ajtó. Belöki a kilincset lenyomva, majd ugyanekkora nemtörődömséggel csapja vissza maga után, ahogy már meg is iramodik felfelé. A negyediken elhelyezkedő lakáshoz lifttel is feljuthatna, de ha lépcsőzik, még egy kicsikét szellőztethet a fején, mielőtt átlépné a küszöböt. És ez jó. Feltétlenül szüksége van rá. Mióta ez a dolog elkezdődött, legalább fizikailag sokkal edzettebb, ha mást nem is tud kifejezetten előnyként megemlíteni. A séták, néhai futások a közeli park körül, lépcsőhasználat felvonó helyett, azok az életbevágóan fontos bevásárlások, amik valójában csak azért kerülnek listára, mert állítólag nincs otthon tej vagy majonéz. Utálja a majonézt. Jobb kifogásokat is gyárthatna, ha nem akarja magát egyből lebuktatni. És tulajdonképpen tejet is nagyon ritkán iszik, de az előfordulhat, hogy éppen akkor... nem. Butaság az egész. Kétségbeesett kapálózás a hibák javítása után.

Felér a lépcsősor tetejére. Leizzadt, mivel bőven nagyobb tempóval kapkodta a fokokat, mint azt szabadott volna, azonban mit számít ez, így is kedve volna visszafordulni és újra megtenni a kört, csak úgy időhúzás céljából. Mégis megembereli magát, és végiglépdel a társasház folyosóján. Majdnem kopogásra emeli öklét, de még előtte rájön, hogy mit tesz; a saját lakásába akar engedélyt kérni, hogy beléphessen? Emiatt hitetlen, kesernyés mosolyt varázsol az arcára ― különben is szükség lesz valami vigyorfélére fél percen belül ―, aztán már nem késleltetheti tovább, rátámaszkodik a kilincsre és átlendül a küszöbön.

― Megjöttem, drágám!

El sem akarja hinni, hogy ez valóban az ő ajkairól röppent fel. Kedves szavak, amikben még talál valamennyi igazságalapot, ha kitartóan kutat utána, ám hiteltelennek tetszik azok után, amik a mai napon történtek. Pontosabban: a main is. Mégsem gondol erre többet, ugyanis a konyha felől apró talpak halk döngése hallatszik, s végül a boltív alatt kitekint egy szép, ezüstszőke kobak is.

― Szia, Kook! ― Park Jimin mosolya a világegyetem legsötétebb bugyrát is angyali világossággal ragyogná be. Ezzel igazából ő is egyetért. Ez a fiú a megtestesült tisztaság, jóság, az odaadás egy személyben. Olyasvalaki, aki ezerszer jobbat érdemelne nála. ― Milyen volt a napod?

A szokásos kérdés. Mindig efelől érdeklődik először, mialatt elveszi Jungkooktól a kabátját és felakasztja a fogasra. Közben pedig mosolyog. Folyamatosan mosolyog. A barna úgy érzi, ettől az ő kedve is fényesebb lesz egy csöppnyit, de nem merne megesküdni, hogy sokáig marad ilyen. Beárnyékolja az a tény, miszerint valamit füllentenie kell. Úgy tesz, mint aki végiggondolja az elmúlt tíz órát, azonban legbelül elfogadható verziókon agyal. Strapás munkanap volt? Egyszerű? Túl sok volt az irodai meló, vagy nem történt semmi különös?

Legvégül kibök valamit. Próbál figyelni, hátha nem lesz túl átlátszó, viszont nem tudná felidézni, mit hadovál össze ezekben a pillanatokban. Arra fogja, mennyire álmos és éhes, és Jimin csak mosolyog. Közelebb lép hozzá, úgy fest, mindjárt megcsókolja őt. Jungkook elmondhatatlanul szeretné, ha tényleg megtenné ― talán azzal visszatéríthetné magát a rendes kerékvágásba. Egy belső hang azonban gonoszul sulykolja belé: ha őszintén magába néz, istenigazából más ajkaira vágyik a szőkéi helyett. Ehelyett Jimin mindössze futólagos puszit hagy az állkapcsán, s kiragadja barátja ujjai szorításából a laptoptáskát.

Együtt ballagnak be a nappaliba, ahonnan jó belátás esik a konyhába. Az étkezőasztalon Jungkook kedvenc ételei állnak vacsora gyanánt. Egészen megdöbben a látványon, tenyerét az arccsontjához szorítja, és hálás mosolyt húz szájára. Jimin elégedettnek, vidámnak tűnik a reakciótól. Mielőtt beljebb mehetnének, a barna finoman a kisebb dereka után nyúl és magához vonja őt. Hátulról öleli át, a szőke törékeny teste gyakorlatilag elveszik hosszú karjai között. Úgy véli, valamit mondani kéne ― nem is, valamit mondani szeretne neki. Állát az alacsony vállára ejti, így kényelmesen tudja a fülébe suttogni:

― Köszönöm, Jimin.

[ 20:47 ]

A fürdőben hatalmas párafelhő terjeng. Mihelyst kinyílik az ajtó, a fullasztóan nehéz, vizes levegő elönti a lakás ezen felét; beszivárog a nappaliba és a hálószobába. Kiérezni belőle Jimin vaníliás-barackos tusfürdőjét ― kicsit lágyabbá, kevésbé fojtogatóvá varázsolja a franciaágy végén ücsörgő másik körüli hangulatot. Mióta a kisebb bevette a mosdót zuhanyzás céljából, és megint elég ideje van önmagát pusztítani a gondolataival, fáradhatatlanul kattog az agya. Beszélni szeretne vele. Komolyan, úgy igazán. Igazságtalan és övön aluli dolog ezt a játszmát folytatnia a szőke háta mögött. Ha korrakt akar lenni, muszáj eldöntenie, merre lép: Jimin oldalán halad tovább, vagy elhagyja őt valakiért, aki egyelőre csupán egy messzeségben derengő délibáb?

Szeme sarkából követi, amint az alacsonyabb összehajtogat néhány ruhát és pakolászik a szekrényekben. A megzsibbadt hétköznapokhoz tartozik ez is. Korábban kellemesnek találta a halk neszeket, amelyek ilyenkor terjengnek a helyiség gyéren, csupán egy olvasólámpa által megvilágított terében, ám mára ez az érzet átalakult. Inkább gondolja idegtépőnek ― meglehet, pusztán a lelkében dúló vihar miatt.

Jimin elteszi az utolsó művészkellékeket is az asztalról. Festő, így egy nap többször is előkerülhetnek ecsetek és paletták a nekik kijelölt méretes dobozból. Jungkook mindig szerette az olajfesték, a levendulás füstölők keverékének illatát, miközben a kisebb elvont grafikákat vázlatolt és élénken magyarázott elméjének legújabb gyümölcséről. Kedves emlékek ― de sajnos nem védik meg a valóságtól. Jimin befejezi a motozást és leengedi a redőnyt, így a sötétség még jobban eltölti a szobát. Aztán a zajok megszűnnek létezni.

― Jimin ― szólítja meg halkan a barna. Párja érdeklődve pillant rá, majd a magas egy kézmozdulatára közelebb ballag az ágyhoz, s helyet foglal a matracon. Fél méter húzódik közöttük, sok vagy éppen kevés, ő sem tudja megállapítani. Elterelve figyelmét, inkább megköszörüli torkát és bizonytalanul belekezd. ― Beszélnünk kéne.

A szőke felvonja szépen ívelt szemöldökét. Vékony, csinos arcán értetlenség suhan át, a szemei sem árulnak el semmi egyebet. Mindössze bólint egyet, ezüstszínben szikrázó fürtjei meglibbennek szempillái fölött. ― Beszéljünk ― egyezik bele. Lágy hangjából kiszűrődik egy cseppnyi zavarodottság.

― Jimin, mit tennél, ha megcsalnálak? ― kérdezi várakozás nélkül.

Jobb túlesni az egészen, úgy vélekedik, de még ő sem számított arra, hogy ilyen hirtelen veti majd fel a témát. Talán a kisebbet is meglepi egy pillanatra, de nem mutatja jelét. Mindössze elmélázik egy hosszas másodpercig, látszólag a gondolataiba van merülve. Jungkook kihasználja ezt az egyetlen momentumot, hogy emlékezetébe égesse a látványt. A vele szemben ücsörgő fiút. Karcsú alakját, vastag ajkait, amelyeket most finoman harapdál, és a lámpa narancsosan izzó fényét. Bebújik Jungkook hófehér inge alá, mit most a barátja visel pizsama gyanánt, megsimogatja Jimin bőrét, s sötét árnyékkal rejtőzik el a kulcscsontja alatt. Valóban nem hosszabb idő, de épp elég ahhoz, hogy ismételten megkérdőjelezze: normális vajon, amiért éppen emellett a fiú mellett képtelen a teljes boldogságra?

― Hát, az attól függ ― feleli végül a szőke.

― Mitől?

― Azt hiszem sok mindentől ― keresgél szavakat. ― Magadtól tetted-e, vagy rákényszerítettek. Adtam-e rá okot, vagy csupán így döntöttél. És attól is, hogy érzelmileg, vagy fizikailag tetted.

Jungkook nem gondolná, hogy ez a kérdés ilyen összetett. Ha neki kéne választ adnia, valószínűleg nem sokáig tépelődne. Számára fekete és fehér ez a téma, nem ennyire árnyalt, ezért hiába próbálkozik értelmezni az elhangzottakat, belebukni látszik.

― Ne haragudj, de nem értem ― ismeri be.

Jimin az ölébe ejti kezeit, s ujjait összekulcsolja. Ebben a helyzetben úgy fest a mozdulat, mintha imádkozna, de Jungkook tudja, hogy nem vallásos, csupán ezáltal akadályozza meg a kényszermozdulatait. Ujjropogtatás, a körömágya tépdesése, rágcsálása mindig megfigyelhető volt rajta.

― Ha mondjuk megcsókolsz valakit, az sem egyértelmű. Lehet, hogy te akartad, de lehet, hogy csak belevitt valaki. Ez fizikai megcsalás, és én utána eldönthetem, hogy megbocsátom neked, vagy szakítok ― magyarázza az alacsony. Rendes esetben csillogó szemeit a takaróra szegezi, most nem néz fel a másikra. Szavai különösen csengenek Jungkook számára, aki igyekszik minél jobban megérteni a gondolatait. ― De ha érzelmileg teszed, arról nem tehetsz. A szerelmet nem magunk válogatjuk, alakítjuk. Ez egy érzés, jöhet, mehet, akármivel próbálkozol ellene. És ha ez történne, valahogy nem tudnálak hibáztatni.

Csönd támad. Letaglózó ereje van most, amikor Jungkook rájön a kegyetlen igazságra. Arra, amit cselekedett. Ugyan semmi nem történt soha, csupán titkos találkozások és beszélgetések sokasága, mégis súly telepszik a mellkasára. Jimin még mindig lefelé pislog. Nem néz az arcára, kerüli a szemkontaktust. Talán mostanra ezerféle teória megfordult a fejében, és ezen a ponton felesleges vergődés lenne bármit letagadni. A barna alig észrevehetően távolabb húzódik. Nyelve hegyén már ott lapul a következő mondat, azonban rettentő nehezen erőltet ki magából akármilyen hangot.

― Jimin, azt hiszem, én megcsaltalak.

― Tudom. ― A fiú most először felemeli az állát. Sötét pillantása mereven, mégsem hideg villanással veszik el a másikéban. Arcán makacsul rejtegetett megbántottság lézeng, azonban ahogy újra megszólal, hangszínéből csakugyan nem szól gyűlölet. ― Tudom, Jungkook. Észrevettem, hogy úgy viselkedsz, mint a kapcsolatunk elején. Mint akkor ősszel, mikor minden elkezdődött. Álmatagon. Szerelmesen.

― Nagyon sajnálom. ― Miért sajog ennyire a szíve? Mintha karddal döfték volna keresztül.

― Én is.

[ 21:20 ]

<3

véleményeket szívesen fogadok, 

puszi-pacsi mindenkinek!

luca