Bernard valamikor szombat délután ébredt fel. A feje hasogatott, hajnalban a WC-t támasztotta, de még az sem tudta elűzni a fájdalmat a mellkasából. Sosem rúgott még be, s az első alkalom elemi erővel izzasztotta meg. Néha túl melege volt, néha fázott. Nem tudta, hogy ezt a sok ital okozza, vagy esetleg testi reakció. De mire is? Hiszen nincs semmi baja. Ha nem vesszük azt, hogy Arnold töltötte ki minden gondolatát. Egy-egy pohár között felidézte a fiú érintéseit, a csókjait, a korcsolyázását, mikor szárnyalt, akár egy angyal, s rá kellett döbbennie, hogy most ő volt az, aki az apja után letörte a szárnyait.

Bebeszélte magának, hogy így lesz a legjobb. Hiszen mit adhatott volna a fiúnak? Ő már öregszik, pár év, és negyven lesz. Nincs semmi különös az életében. Jól keres, de nem szórja a pénzt, megbecsüli, amije van, és azt csinálja, amit szeret: főz és olvas. De akkor miért fáj annyira, ha rá gondol? Ha eszébe jut, hogy elüldözte, mikor olyan jól érezték magukat együtt? Még ha nem is lett volna semmi a dologból, akkor is jól meglehettek volna egymással, mint barátok. Nem tudta, mi van vele. Mitől fél?

Aztán eszébe jutottak a fiú szavai, amit a családjáról mondott. Tényleg nem kereste őket, de hiszen a bátyja megtiltotta. Emlékezett még a szitokszavakra, a kemény ütésre, ami a földre taszította, a könnyeire, amik sokáig nem száradtak fel. Félt beismerni, hogy a fiúnak talán igaza volt, és küzdhetett volna értük. A bátyja egy konzervatív ember, de ki tudja, lehet, pár év alatt sikerült volna jobb belátásra bírnia.

Pirítóst csinált magának, és teát, hátha nem fog többet hányni. El is felejtette, milyen érzés. Gyerekkorában dobta ki utoljára a taccsot, mikor beteg lett, már akkor is utálta. Megfogadta, hogy semmivel nem fogja ezt előidézni, így hát már fiatalon eldöntötte, hogy nem fog berúgni. Akkor még nem tudta, hogy van az a fájdalom, amit csak ezzel lehet enyhíteni, ha még csak rövid ideig is.

*

Arnold kopogtatásra lett figyelmes. A feje még lüktetett, de nem érezte olyan rosszul magát, mint a múltkor. Végtére is többet ihatott volna, de örült annak, hogy nem tette. A születésnapja volt, és nem szerette volna az anyja hangulatát elrontani. Nem szólt rá, amiért ivott, de arra kérte, hogy ha fontos alkalom jön, mindig legyen szalonképes.

– Gyere! – kiáltotta, mire a szőke nő bekukucskált.

– Hogy érzed magad? – nézett rá enyhe aggodalommal a szemeiben.

– Jól vagyok – füllentette, s próbált elmosolyodni.

– Hát persze – lépett be a szobába, s leült a fia ágyára. – Úgy teszel, mintha nem is én lennék az anyád, és nem tudnám, mikor hazudsz.

– Bocs – sóhajtotta. – Nem akartam elrontani a hangulatot.

– Mi történt? – fogta meg a fia kezeit. Arnold egy percig gondolkodott, hogy ossza-e meg a dolgot az anyjával, de végül kibökte.

– Megismertem valakit.

Az anyja arca felderült.

– Miatta voltál olyan keveset itthon az elmúlt napokban? – Arnold bólintott. – Mikor mutatod be?

– Azt hiszem, soha – dőlt vissza a párnájára. – Nem jártunk, de tegnap szakított velem.

– Mégis miért?

– Azt hiszem, fél – motyogta, s legbelül megértette a férfit, mert ő is ugyanúgy érzett. Félt úgy szeretni, hogy a másik bármikor összetörheti a szívét, ahogy az apja tette az anyjával. De Bernardért úgy érezte, bármire képes lenne, pedig tényleg nem ismerte. Nem úgy, ahogy akarta. Csak a szemeit látta, amelyben megannyi szeretet lakozott.

– Szóljak Marynek, hogy ne jöjjön? – nézett rá édesanyja.

– Nem – ingatta a fejét. – Ma fontos nap van, és szeretnék veletek ünnepelni.

– Rendben – bólintott –, de akkor ideje felkelni, és rendbe szedni magad, mert egy óra múlva itt lesz.

– Értettem, asszonyom – szalutált, mire az anyja elnevette magát.

– Szeretlek – csókolta homlokon a nő –, akkor is, ha már ilyen nagyfiú vagy.

– Én is szeretlek, anya – szorította meg a kezét, s arra gondolt, mennyivel másabb az élete, hogy a szerettei még mellette vannak.

Arnold nem számított semmire. Gondolta, az anyja, ő, és Mary néni elbeszélgetnek majd, ahogy karácsonykor, megeszik a tortát, s esetleg néznek valamit a tévében. Mikor csengettek, jókedvűen nyitotta ki az ajtót. A mosolya akkor lohadt le, mikor meglátta az édesapját.

– Mit keresel itt? – vágta azonnal neki.

– Anyád hívott meg – tartotta fel a kezét, amivel egy táskát fogott. – Boldog születésnapot!

– Á, Tom – jelent meg Helen, s betessékelte volt férjét. Arnold vasvillatekintettel nézett rá emiatt, s dühe akkor sem csillapult, mikor az anyja kínálgatni kezdte a férfit. A pontot az i-re viszont az tette fel, mikor a kislányáról érdeklődött.

– Lilith már jobban van – mosolygott. – Volt egy kis láza, de szerencsére elmúlt.

– Fejezzétek be! – kiáltott rájuk, mire mindenki megdermedt. – Hogy tudtok így csinálni? Főleg te, anya – mondta hitetlenkedve. – Hiszen elhagyott. És te – nézett az apjára –, minek jöttél ide? Nélküled is jól megvagyunk. Menj csak vissza az új családodhoz, és felejts el minket.

– Miket beszélsz? – nézett rá értetlenül Thomas. – Azért vagyok itt, mert a fiam vagy.

– Persze, ezért hagytál el minket, és jöttél össze egy nővel, akit azonnal teherbe ejtettél. Meddig csaltad anyát?! – köpködte a szavakat. – Meddig csaptál be minket?! – ordította.

– Elég! – állt fel Helen, s Arnold elé lépett.

– Anya, te ebből maradj ki! – tolta félre, hogy az apjára nézhessen, és végre kiadja magából az elmúlt öt év fájdalmát.

– Én csaltam meg – mondta a nő szomorúan, lesütött szemekkel. A konyhában megdermedt a levegő.

– Tessék? – nézett az anyjára hitetlenkedő tekintettel.

– Én csaltam meg az apádat – ismételte el.

Arnold az édesapjára nézett, s látta, ahogy ajkai lekonyulnak. Muszáj volt leülnie, és így szembekerült a férfival.

– Tudod, apáddal nagyon szerettük egymást, mikor összejöttünk. Fiatalok voltunk, azt hittük, miénk a világ. De ahogy múltak az évek, és megváltoztunk, a szerelem elmúlt, s bár valami más átvette a helyét, de mégsem volt olyan, mint régen. Jó pár éve, mikor elkezdtem meghízni, apád már nem akart velem lenni – vallotta be halkan. – Próbáltam lefogyni, de az élet nem kímélt, és nem volt segítségemre se, hiszen tudod, mennyit dolgozom. Egy ideig próbáltam felkelteni a figyelmét, de már nem kívánt engem. Ám az egyik kollégám felfigyelt rám, és nekem kellett az, hogy valaki szépnek lásson – kezdtek el potyogni a könnyei. – Anya voltam, de már nem éreztem magam nőnek, mint régen. Mikor megtörtént, rájöttem, hogy hibát követtem el, és elmondtam Tomnak.

– És én megbocsátottam – vette át a szót a férfi –, mert azt hittem, hogy még megmenthetjük a házasságunkat, de rájöttem, hogy már nem tudok anyádban megbízni, és így ez az egész felesleges.

– Ez mikor volt? – kérdezte krákogó hangon.

– Talán hét éve – mondta az anyja.

– Szóval még két évig éltetek így együtt? – nézett felváltva a szüleire, mire mindketten bólintottak.

– Nem akartunk kitenni fiatalon a válás borzalmainak, de egy idő után már egyre nehezebben tudtunk meglenni egymás mellett – mesélte édesapja. – Mikor megismertem Carolt, megbeszéltem anyáddal, hogy kezdjünk új életet.

– Én pedig belementem – mondta Helen. – Tudod, néha nehezebb úgy együtt élni, hogy a másik már nem szeret, mint külön úgy, hogy a másiknak esélye lehet a boldogságra.

– De annyiszor hallottalak sírni – nézett rá értetlenül.

– Mert én még mindig szerettem őt, habár nem úgy, ahogy régen, viszont mégiscsak 15 évet éltünk le együtt.

– És miért nem mondtátok el?

– Mert rettenetesen szégyelltem magam – mondta a nő még mindig szipogva. – Mindig lenéztem azokat, akik megcsalják a párjukat. Nem gondoltam volna, hogy valaha én is erre a sorsra jutok. És nem akartam, hogy megutálj.

Arnold nézte anyja könnyáztatta arcát, s arra gondolt, hogy hányszor számíthatott az anyjára az életében. Hányszor ápolta, mikor beteg volt, hányszor ment el vele korcsolyázni, s üdvrivalgások közepette tapsolt, mikor forgott egyet. Amikor az iskolai színdarabban szerepelt, s habár csak egy mondata volt, az anyja akkor is azt szajkózta, hogy ő volt az est fénypontja.

Úgy érezte, az anyjának bíznia kellett volna benne, de rá kellett jönnie, hogy most hiába érti meg, fiatalabb korában valószínűleg ugyanúgy haragudott volna rá, mint eddig az apjára.

Felállt, s odasétált Helenhez. A nő felnézett rá, könnyei lassan csúsztak le az arcán. Arnold megölelte őt.

– Én akkor is szeretlek – suttogta halkan, s a nő erősen szorította magához.

Mire Mary megérkezett, a hangulat valamivel oldottabb lett. Habár látta, hogy nővére szemei vörösek a sírástól, és Thomas is itt van, mégse kérdezett semmit. Arnold kezdte azt hinni, hogy az öregedés talán jót is tehet valakinek.

Oldottan beszélgettek, ahogy talán tíz éve utoljára, és magát is meglepte, hogy mennyire megnyugodott. Tudta, hogy anyja tette nem fogja békén hagyni elméjét, és biztos fog még rá gondolni, de kissé megkönnyebbült, hogy végre tud mindent, és az apja iránti neheztelés kezdett elmúlni. Nem tudott vele olyan oldottan beszélgetni, mint régen, de kérdezett az új feleségéről, és a lányukról is, és ígéretet tett, hogy majd a közeljövőben meglátogatja őket. Nem most, az még korai lenne, de pár hónap múlva talán menni fog.

*

Bernard csengetésre ébredt. Bár nem érezte jól magát, mégis kiugrott az ágyból, hátha Arnold az. Mikor kinyitotta a bejárati ajtót, s meglátta Stellát, minden remény eltűnt a szemeiből.

– Na, oké, ha még egyszer így nézel rám, mikor megérkezem, többet nem is fogok jönni – kapta fel a vizet a nő.

– Bocsáss meg! – mondta halkan. Próbálta megtalálni a hangját, ami péntek éjszaka elveszett.

– Már vagy ezerszer hívtalak tegnap óta, hogy mi van veled, de még mindig ki vagy kapcsolva, írtam neked, de nem válaszoltál, és kezdtem megijedni. Talán be is engedhetnél – mutatott rá, hogy még mindig a teraszon álldogál, és fázik.

– Ó, bocs – állt el az útból.

– Vagy talán itt van a szőke herceg? – kukkantott be.

– Nem, nincs – mondta szomorúan.

– Ó – biggyedtek le az ajkai. – Pedig már azt hittem, hogy vele töltöd minden idődet.

– Mi már nem találkozunk többet – suttogta.

– Tessék? – kapta fel a fejét, miközben a kabátja cipzárjával bajlódott.

– Összevesztünk, és úgy döntöttem, hogy jobb lesz nélküle.

– Oké, ezt egy tea mellett kivesézzük.

Bernard egyáltalán nem akart erről beszélni, de be kellett látnia, hogy jó érzés, ha valakivel megoszthatja a gondját. Annyiszor titkolta el a bánatát, és zárta el magában.

– Értem – sóhajtotta a nő. – Nem akarlak megbántani, de igaza van egy kicsit.

Bernard felkapta a tekintetét.

– Nem meséltem el, de velem is történt már hasonló, mint veled – kortyolt bele a teájába, barátja érdeklődve nézett rá. – 16 voltam, mikor megismerkedtem Douggal. A szüleim szörnyen vallásosak voltak, így azt mondták, hogy az esküvőig nincs szex. Először még próbáltuk megtartóztatni magunkat, hiszen a felnőttek biztos jobban tudják, mi a jó nekünk, de az idő teltével kezdett elszakadni a cérna. Éreztük, hogy minket egymásnak teremtett az Isten, és megtettük. Mikor a szüleim megtudták, kitagadtak. Egy riherongynak tartottak, a sátán kurvájának. Úgyhogy kidobtak. Doug szülei nagyon rendes emberek voltak, és megengedték, hogy náluk lakjunk, míg ki nem találunk valami megoldást – Bernard kikerekedett szemekkel hallgatta a nő szavait. – Pár év múlva hazalátogattam, de a szüleim semmit sem változtak. Elmondtam, hogy Douggal összeházasodtunk, ám ez már nem érdekelte őket.

– De hiszen azt mesélted, hogy édesanyáddal mentél el Dougnak évfordulós ajándékot nézni.

– Igen – bólintott –, de csak pár éve kezdtünk el újra beszélni, mikor édesapám meghalt. Akkor megmondtam neki, hogy szeretném, ha elfelejtenénk ezt a régi vitát, és megpróbálnánk úgy viselkedni, mint anya és lánya. Furcsa módon beleegyezett. Talán azért, mert egyedül maradt, de a lényeg, hogy megtette.

– És most ezzel mire akarsz kilyukadni?

– Hogy én is mehettem volna hamarabb, és talán ha többször próbálkozok, megenyhülnek, és nem egy temetésen kellett volna újra találkoznunk. Mert hiába tudtam, hogy szeretem őket annak ellenére, aminek megbélyegeztek, féltem küzdeni ellenük.

– Szóval akkor nekem kell lépnem – mondta, de szinte kérdésnek hatott.

– Ha Mohamed nem megy a hegyhez...

– Oké – bólintott, s nagy levegőt vett. – Azt hiszem, ideje félredobnom a gyávaságomat.

Egy óra múlva ott állt Charles háza előtt, és csöngetett. Azt hitte, April fog ajtót nyitni, és ő biztos beengedte volna, de meglepetésére a bátyja állt előtte teljes életnagyságban.

– Te meg mi a fenét keresel itt? – sziszegett rá a férfi.

– Beszélni szeretnék veled.

– Én pedig azt szeretném, ha eltűnnél innen!

– Drágám, ki az? – lépett elő April, s felderült az arca. – Bernie – fogta meg a kezét, és férjét félretolva behúzta az előszobába. – Rég találkoztunk.

– Ezt most fejezzétek be! – dörrent a feleségére, mire az szúrós szemekkel nézett vissza rá. – Azt mondtam, hogy tűnj el innen! Te pedig – nézett a nőre –, még nem felejtettem el, hogy hagytad, hogy Norman találkozzon vele.

– Mert ő a bácsikája, és szüksége volt rá.

– Hát persze – morogta. – Neki itt vagyunk mi, és a te öcséd. Nincs szüksége másra.

Bernard nézte a testvérét, s legbelül késztetést érzett, hogy megfutamodjon, de nem akarta, hogy Arnoldnak igaza legyen. Nem akar több időt a családja nélkül tölteni.

– De én szeretnék találkozni velük, veletek – mondta ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Na, azt felejtsd el, kisöcsém – mordult rá. – Ilyen embereket nem engedek a gyerekeim közelébe.

– Milyen embereket, apa? – jelent meg Norman a folyosón.

– Te ebbe ne avatkozz bele, fiam! – dörrent rá. – Még rád is haragszom. Tudjuk, hogy milyen.

Mindenki kérdőn nézett rá, mire kezdte elveszíteni a türelmét.

– Hiszen buzi! – fakadt ki.

– Én is az vagyok! – kiáltotta el magát Norman, mire mindenki felé fordult.

– Fiam, ne beszélj itt butaságokat! – hitetlenkedett.

– Nem beszélek, tényleg az vagyok. És azért nem mondtam el neked, mert tudtam, hogy sosem értenél meg. Mert te azt hiszed, hogy mindent jobban tudsz nálunk, és mindent jobban értesz, de tudod, mit, nem értesz te semmit.

– Mégis miről beszélsz? – nézett rá értetlenül az apja.

– Arról, hogy mindegyikőnket megbélyegzel, és igazából azt se tudod, hogy kik vagyunk. Nézd meg Wayne-t! – fakadt ki. – Színész akart lenni, de te elhitetted vele, hogy azok egy fabatkát sem érnek, és rávetted, hogy legyen inkább közgazdász.

– Mert ők jól keresnek.

– De Wayne szarik a pénzre! – dühödött fel még jobban. – Ő tehetséges volt, hiszen láttad a darabokat, amikben a suliban szerepelt.

– Én a legjobbat akartam neki – védekezett.

– Nem, te azt akartad, ami szerinted a legjobb neki. És nézd meg, közgazdász, jól keres, elköltözött, és már alig látogat haza.

– Mert sok a munkája.

– Nem – ingatta fejét. – Azért, mert nem akar találkozni veled.

Charles hitetlenkedve hallgatta a fiát.

– És ott van Anne. Szerinted miért tanul folyton, miért zárkózik be mindig a szobájába? Mert tudja, hogy ha veled van, folyton csak kioktatod.

– Ez nem igaz! – lázadt fel. – Én csak elmondom a véleményem neki.

– Akkor tudod, mit? – nézett rá mérgesen. – Én is elmondom. Te egy szűklátókörű ember vagy, aki lassan mindenkit elüldöz maga mellől. Nem értem anyát, hogy mit lát benned. A helyében már rég elhagytalak volna.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Charles mérgében odasétál a fiához, és lekever neki egyet, de helyette megfordult, s Aprilre nézett. A nő nem szólalt meg, helyette lesütötte a szemeit.

– Bejönnél velem a konyhába? – mondta a feleségének.

– Persze – sóhajtotta, s elindult a férje után.

Bernard csak állt az előszobában, s nézte, hogy milyen lavinát indított el. Nem ezt akarta, de ki tudja, lehet, hogy ennyi kellett, hogy jobb irányba változzanak a dolgok.

*

Arnold a szobájában kuksolt, s a telefonját nézegette. Vasárnap este volt, s nemrég végeztek a vacsorával. Már két teljes nap telt el, hogy nem látta Bernardot. Hiányzott neki. Ha tehette volna, elmegy és elmondja, mi történt a születésnapján. Habár, ha nem hagyta volna el a férfi, meghívta volna hozzájuk is, hogy bemutassa az anyjának. Veszett fejsze nyele – gondolta lemondóan.

Másnap szilveszter, s Patrick azt mondta, menjen el velük bulizni. Furcsa mód nem volt hozzá kedve. Végül is mit ünnepeljen? Hogy egyedül van? Hogy Bernard gyerekes érzelmeknek vette a közeledését? Apakomplexus? Elgondolkodott rajta, hiszen Henry is apja korabeli, de nem, Bernard teljesen más. Habár öregnek hiszi magát, még akkor is csak 36, és a korkülönbség se annyira sok, csak 15 év. Persze nem kevés, nem megszokott, de kit érdekel? Bernard fiatalos volt, nem is tűnt annyinak, amennyi. Egyedül akkor látszott rajta, ha meghagyta a borostáját. Amikor megborotválkozott, újra a fiatal férfivá vált, aki megtetszett neki.

Magában arra gondolt, ha most a férfi előtt állna, vigyorogva közölné vele, hogy már nem haragszik az apjára, és még mindig kívánja őt, amire Bernard belátná, hogy tévedett, és átölelné, majd csókolóznának, és legvégül az ágyban kötnének ki, vagy a fürdőben, vagy már az előszobában egymásnak esnének, de be kellett látnia, hogy ez nem fog megtörténni. Bernard felnőtt férfi, és ha ez az óhaja, akkor nem fogja keresni. Immár ő is felnőtt, és bár a férfi alapos leckét adott neki az életből, ezt már sosem fogja megtudni.

*

Bernard a dolgozószobában ült, s a gépén pötyögött. A facebookot pásztázta, s a lehetséges legtöbb Arnold adatlapját megnézte, de eddig nem járt sikerrel. Átkozta magát, amiért nem kérdezte meg a fiú teljes nevét, vagy nem kérte el a számát. A mai világban... Már három óra is eltelt ezzel, mikor briliáns ötlete támadt. Nem tudja, hogy hol lakik a fiú, de viszont járt a barátjánál. Ha nincs is ott, de a fiú biztos tud róla mondani valamit.

Emlékezett az útvonalra, melyen legutóbb hazaért, s szívébe belemart a fájdalom, hogy ugyanazt az utat most végig kell járnia visszafelé. Habár sötétben mentek és jött el, kis keresgélés után rálelt a házra. Deja vu érzése támadt, hiszen egy nappal azelőtt a bátyjához csöngetett be egy jobb jövő reményéért.

Patrick nyitott ajtót, s meglepődött.

– Maga az? – fintorgott, s Bernard tudta, hogy Arnold valószínűleg elmondta neki, mi történt köztük.

– Én – nyögte ki, más nem jutott az eszébe. – Arnoldot keresem.

– Nincs itt – morogta –, és jobb lenne, ha nem is keresné – vágta oda neki. – Nem tudom, mit művelt vele, de teljesen magába fordult.

Bernardot meglepte, hogy nem mesélte el neki, bár tényleg nem lehetett neki szívderítő élmény.

– De beszélni szeretnék vele.

– Akkor hívja fel! – vetette oda neki.

– Nem adta meg a számát. – A fiú felröhögött. – Legalább a teljes nevét megmondanád?

– Még ezt se tudja? – nézett rá úgy, mintha az egész csak egy vicc lenne. – Tudja, mit? Teszek magának egy szívességet. Húzza el innen a seggét, és ne tetézze a bajt!

– Ma nem buliztok? – kérdezte még utoljára, s a fiú megértette, mit akar.

– De, viszont ne reménykedjen! Arnold azt mondta, nincs kedve jönni. Maga alatt van, mint mondtam. Gondolom, hála magának. Na, viszlát! – köpte oda neki, s bevágta a bejárati ajtót a férfi előtt.

Bernard nagyot sóhajtott. Ez volt az utolsó reménye. Ha esetleg itt maradna... De tudta, érezte, hiába, a fiú talán tényleg igazat mondott. Lehorgasztott fejjel hagyta ott a házat, s a hópelyhek pár nap kihagyás után újra esni kezdtek.

*

Arnold megemberelte magát, és becsengetett. Mikor meglátta Patrick megdöbbent képét, elvigyorogta magát.

– Arniiiieee – ölelte magához, és jól hátba veregette. – Azt hittem, nem jössz el.

– Ja, én is – vette le a kabátját, majd felakasztotta. – De anya azt mondta, fiatal vagyok még, és most bulizzam ki magam. Ha dolgozni fogok, úgyis olyan fáradt leszek, mint a kutya.

– Gyere beljebb! – húzta maga után, s a kezébe nyomott egy pohár sört.

– Kösz, most nem – tolta el magától.

– Whisky? – sandított rá virgoncul, de a fiú nemet intett.

– Egyelőre maradjunk a kólánál, aztán majd később.

– Minden oké? – nézett rá aggódó tekintettel, de látta a szemeiben a szomorúságot.

– Hát azt nem mondanám, de most ne velem törődj! – paskolta meg a vállát, s elindult a konyha felé, hogy italt szerezzen magának.

– Keresett! – kiáltotta utána, s a zene épp akkor halt el.

Arnold megfordult, s értetlen képpel nézett rá.

– Az a pasi, keresett téged.

Arnold egy pillanatig mozdulatlanul állt, ám utána levetkőzte a dermedtséget, s visszasietett barátjához.

– Mégis mikor? – kérdezte izgatottan.

– Talán két-három órája. Azt mondta, adjam meg neki a neved, mert nem tudja, és a számod se.

A fiúnak most esett le, hogy tényleg nem mutatkoztak be egymásnak rendesen, ők csak Arnold és Bernard voltak egymásnak. Telefonszámot nem cseréltek, mert ő csak úgy betoppant, ha úgy tartotta kedve, s bár ő tudta a férfi címét, sose árulta el a sajátját.

Hirtelen vigyorogni kezdett, majd kitört belőle a nevetés, mire Patrick szemöldökei felszaladtak.

– Minden oké, haver?

– Igen – bólintott. – De most mennem kell – szaladt a kabátjáért.

– Gondolom, hozzá sietsz – követte a barátját.

– Igen – öltözött fel minél gyorsabban, s mielőtt feltépte volna az ajtót, megölelte a fiút. – Köszönöm.

Patrick elmosolyodott, s hátba veregette, aztán csak bámulta őt, ahogy elszalad a hóesésben.

Arnold mindent megtett, hogy bejusson, de senki nem nyitott neki ajtót. A lámpák sem égtek, a házban sötétség uralkodott. Furcsállotta, de mi van, ha a férfi elment bulizni? Persze nem az a bulizós fajta, de esetleg az a nő hívta meg magukhoz. A kedve azonnal lelohadt. Már elképzelte, ahogy a férfira töri az ajtót, és megcsókolja, és a fejéhez vágja, hogy egy nagy marha volt, amiért hagyta őt elmenni.

Szomorúan ballagott, s a hópelyheket nézte. Ahogy az utcai lámpák fénykörébe értek, eszébe juttatta, hogy akkor is így esett, mikor először találkoztak. Hirtelen eszébe jutott az étterem. Lábai önkéntelenül váltottak gyorsabb tempóra, s életében először azért imádkozott, hogy a férfit ott találja.

Bernard az asztalnál ült, s a teáját kortyolgatta. Már az ötödiket kérte, mióta beült. Az ablak melletti asztalhoz telepedett, s nézte, ahogy az emberek szilveszteri dudákat fújnak, s várják az újévet.

Számára az új év sosem hozott új kezdetet. Mindig ugyanolyan évek jöttek, maximum a munka mértéke változott. Tudta, hogy hiába vár, és el kellett volna fogadnia Stella meghívását, de mégis abban bízott, hogy egy csoda, vagy a sors idevezeti hozzá a fiút.

– Helló, idegen! – szólította meg egy hang, mire összerezzent. Mikor felnézett, szemei kikerekedtek. – Leülhetek?

Bernard szólni akart, de a szavak mintha eltűntek volna a torkából útközben. A pincér rögtön odajött, s felvette a rendelést.

– Azt hittem, sose látlak viszont – gördültek ki végül a hangok a száján.

Arnold ujjaival az asztalon dobolt, szemeit nem vette le a férfiről.

– Én is azt hittem – bólintott.

– Hogyan? – kérdezte értetlenül.

– Patrick – mondta egyszerűen, s ekkor már világos lett számára minden.

– Szólj, hogy legközelebb köszönjem meg neki! – előredőlt a székén, kezei milliméterekre helyezkedtek el a fiúétól.

– Legközelebb? – nézett rá kérdően, de látta a férfi szemeiben a határozottságot, a bátorságot, amit hiányolt eddig.

Bernard megsimította az ujjait, szemeibe tűz költözött.

– Szeretném, ha a társam lennél – mondta határozottan. – Szeretnélek megismerni tetőtől talpig.

– Azt hiszem, azon már túljutottunk – játszott virgonc mosoly az ajkain.

– De érted, mire gondolok... – A fiú bólintott.

– Igen – nyugtázta.

Egyikük se beszélt érzésekről, tudták, erre még rengeteg idejük lesz.

– Akkor kezdhetnénk azzal, hogy rendesen bemutatkozunk egymásnak – emelte fel a kezét, mire a férfi megfogta. – Arnold Heart*.

– Bernard Soule.

– Soul*? – nézett rá kikerekedett szemekkel a fiú.

– Majdnem – bólintott –, egy e van a végén.

– Hát azt hiszem, mi egy összeillő pár vagyunk – mondta vigyorogva, s mindketten elnevették magukat.

Vége

*Heart: szív

*Soul: lélek