Másnap Bernard az ablakhoz ült olvasni. Folyton kitekintgetett az udvarra, hátha látja a fiút jönni, így nem haladt az egyik oldalról a másikra. Délben sóhajtva csukta be a könyvet. Épp nekiállt ebédelni, mikor valaki csengetett. Rohant az ajtóhoz, s szinte feltépte, ám csak Stella állt ott, s felemelt egy szatyrot.

– Meglepetés! – mosolygott. Bernard nagyot sóhajtott, amire a nő is felfigyelt. – Na jó, ha ennyire nem kívánatos személy vagyok nálad, akár el is mehetek – tettetett duzzogást.

– Bocsi – fogta meg a nő karját, s behúzta magához. – Gyere beljebb!

Miután leültek a konyhában, hogy igyanak egy teát, Stella kérdően nézett rá.

– Szóval, kit vártál?

– Én? – nézett rá meglepődve. – Senkit – füllentette.

– Ja, persze, én meg a Mikulás vagyok, és a szánom a tetőn parkol.

– Oké, oké – sóhajtott egyet. – Megismertem valakit.

– Hűha – mosolyodott el a negyvenes évei elején járó nő. – És hol, mikor, milyen?

Bernard nem tudta, mit mondhat, vagy inkább mit akar elmondani.

– Szenteste találkoztunk, és ennyi.

– Aha – csücsörített kissé bosszúsan. – És hol vannak a részletek?

– Vékony, izmos, majdnem egy magas velem. Szőke hajú, kék szemű.

– Á, egy szőke herceg – csillantak fel a szemei.

– Bulizós, legalábbis az elmondása szerint, nem szeret olvasni.

– Ó – konyultak le az ajkai. – Hát mindegy, a szépség nem mindig jár ésszel.

– Szerintem okos – kelt a fiú védelmére –, csak nincs ösztönözve. A buli meg... Hát nem lehet mindenki könyvmoly.

– Jó, jó, de a buli az inkább a fiataloknak való.

Bernard nyelt egyet, amiből Stella azonnal leszűrte, hogy valami van a háttérben.

– Na, ki vele!

– Fiatal – suttogta.

– Ó, kérlek, Johnnál nem lehet fiatalabb. – Bernard lesütötte a szemeit. – Mennyi? 18?

– Dehogy! – lázadt fel. – Mit képzelsz rólam?

– Azt, hogy szereted a fiatal fiúkat – viccelődött. – Szóval?

– 21 lesz pár napon belül.

– Ó, az még határeset – ivott megint. – De azért ennél lejjebb ne nagyon menj. Tudod, a fiatal fiúk mindig fiatalok, de te már csak öregszel – ugratta, s jót nevetett, Bernard pedig megnyugodott, hogy annyira talán nem is vészes ez a 15 év közöttük.

Épp a szentestét mesélte el, mikor újból csöngettek. Mikor kinyitotta az ajtót, Arnold állt előtte, aki mit sem törődve belépett, s azonnal megcsókolta. Bernard átkarolta a pufi kabátot, s szorosan ölelte a fiút.

– Khm, talán zavarok? – hallatszott Stella hangja, mire a pár szétrebbent.

– Nem tudtam, hogy vendéged van – vörösödött el kissé Arnold.

– Stella, ő itt Arnold, Arnold, Stella, a munkatársnőm.

– Örvendek – ráztak kezet.

– Szóval te vagy a szőke herceg – vigyorgott, ahogy végigmérte a fiút. Arnold erre még vörösebb lett.

– Ne is figyelj rá! – fogta meg a nő karját, s a bejárati ajtó felé húzta. – Stellának most dolga van, el kell mennie bevásárolni – meresztgette a szemeit, hogy a nő megértse, szeretne a fiúval kettesben maradni.

– Ó! – értette meg a célzást. – Igazad van. Sűűűűrgösen be kell vásárolnom – vigyorgott, ahogy elhúzta a sürgős szót. – Akkor magatokra is hagylak. Drágám, kihoznád a táskámat, míg felveszem a kabátomat?

– Hát persze – szaladt is a konyhába.

– Örülök, hogy megismerhettelek – nyújtotta oda a kezét még egyszer, amit a fiú megfogott. – Ajánlom, hogy ez így is maradjon! – szorította meg erősen. – Nem szeretném, ha Bernie-nek csalódnia kellene. Ő jó ember, sokat szenvedett.

Arnold bólintott, mire a szorítás enyhült.

– Itt is vagyok – tartotta a retikült, mire Stella elvette tőle.

– Köszönöm – mosolygott rá. Majd felöltözött, s Bernardot arcon csókolta. – Szórakozzatok jól! – suttogta.

– Meglesz – kacsintott rá.

Miután Stella elment, Arnold levette a kabátját, csizmáját, s bementek a konyhába, hogy Bernard végre megebédeljen.

– Bocs, de Stella akkor jött, mikor nekikezdtem. Már nem bírom tovább. Te nem kérsz?

– Nem, köszönöm, nemrég ebédeltem.

– Addig mesélj, mi történt veled tegnap – rakta be a mikróba az ételt.

– Ne tudd meg, anyám hogy' kiakadt – sóhajtotta, miközben helyet foglalt. – Lemerült a telefonom, és nem vettem észre, ő meg mindenkit riadóztatott.

– Sajnálom, az én hibám – komorult el.

– Dehogy, az enyém. Jobban is figyelhettem volna, de őszintén szólva nem érdekelt semmi.

– És mi történt utána?

– Megöleltem, és megnyugodott. Aztán meg elmentünk a nagynénémhez.

Bernard épp elkezdett enni, mikor a villa megállt a kezében. Erre Arnold is felfigyelt.

– Hogyhogy? Azt hittem, utálod a családi karácsonyt.

– Ez így van, de nekik ez nagyon fontos. Nem lehetek ennyire önző.

– És hogy érezted magad?

– Egész tűrhetően – mosolyodott el. – Mary néni kivételesen nem kérdezett apámról, és arról se, hogy van-e barátnőm. Szerintem anya elmondta neki, hogy meleg vagyok.

– De az jó nem?

– Talán – bólintott. – Végtére is a házából nem dobott ki. Viszont sokat kérdezett az egyetemről, meg hogy mi szeretnék lenni...

– Gondolom, nem gyakran látogatod meg.

– Hát nem igazán – húzta el a száját. – Régen anya miatt mentem, de a válás után kikészített a kérdéseivel. Mi lesz így velünk? Apát ócsárolta, és bár én is gyűlöltem akkor, amiért elhagyott minket, mégsem szerettem hallgatni.

– De az a lényeg, hogy most minden rendben ment.

– Igen – bólintott.

– És ma mit csinálunk? – nézett rá Bernard kérdően.

– Elviszlek valahova – mosolyodott el. – Vagyis inkább kimozdítalak innen.

– Hűha, most félnem kellene?

– Ki tudja – viccelődött. – Vérszomjas gyerekek támadhatnak rád, vagy huligán fiatalok.

Bernard értetlenül nézett, mire Arnold elnevette magát.

– Nyugi, nem kell félned. Én ott leszek veled, és megvédelek – öltötte ki a nyelvét, és a férfi először gondolt arra, hogy ez a fiú olyan, mikor boldog, mint egy angyal.

A hóesés kezdett abbamaradni. A pelyhek szinte mindent beterítettek. Bernard és Arnold lassan sétáltak a járdán. Nem siettek, élvezték a látványt.

– Szóval, hova is tartunk? – kérdezte újból, de a fiú nem adta meg magát.

– Titok – mosolygott.

– Nagyon titokzatos vagy ma – nézett rá mosolyogva.

– Szeretek meglepetést okozni – kacsintott, s a férfi meglepődve konstatálta, hogy mennyivel másabb most a fiú.

Pár perc néma csönd után Bernardból ki is bukott a mondat.

– Mintha kissé megváltoztál volna tegnap óta.

Arnold érdeklődve nézett rá, gondolataiba mélyedt, majd bólintott.

– Nem tudom, lehet. Most jól érzem magam.

– Ennek örülök – mosolyodott el lágyan.

– Megérkeztünk – állt meg hirtelen a fiú.

Bernard értetlenül nézte az épületet.

– Te korcsolyázni hoztál engem? – lepődött meg.

– Igen – bólogatott. – Tél van, és ez az egyik legjobb tevékenység, a kandalló előtti szexen kívül, amit el tudok képzelni veled most – ugratta a férfit.

Bernard meghökkenten nézett rá, majd mindketten elnevették magukat.

Bernard próbálta megtartani az egyensúlyát, de nehezen ment. A pályán főleg gyerekek korcsolyáztak, vagy párok, fiatalok. Arnold már izgatottan várta, hogy odaérjen hozzá.

– Tudsz korcsolyázni? – kérdezte meg végül.

– Úgy tűnik? – nézett rá kissé morcosan.

– Nem? – nevetett fel a fiú.

– Hát nem. Kis koromban egyszer-kétszer próbálkoztam, de azt hiszem, ez nem nekem való.

– Á, ez hülyeség – mosolygott. – Várd meg, míg menni fog. Gyere! – nyújtotta oda kesztyűs kezét. – Majd én segítek.

Bernard nagy nehezen odatotyogott, s felment a jégre. Nagy levegőt vett, s elkezdett csúszni.

– Látod, megy ez – mondta bizakodóan Arnold, s kissé gyorsabb tempóra váltott. – Egyik láb, másik láb. Csak próbálj utánozni!

Bernard körbenézett. A hangszóróból szólt a zene, mindenki boldognak tűnt, ahogy tették a köröket. Többen figurákat csináltak. Ha nekik megy, neki sem lehet olyan nehéz – biztatta magát, s próbálta megfogadni a fiú tanácsait. Lassan, de biztosan csúszott. Néha úgy érezte, mintha kissé megakadna, de Arnold kezét fogta, s úgy érezte, nem eshet baja. Mikor megtettek egy kört, a korláthoz csúsztak, s időt kért.

– Oké – bólintott a fiú –, egy kicsit csúszkálok, és visszajövök, hogy folytassuk.

– Rendben – mosolygott halványan. Nézte, ahogy a fiú eltávolodik, s hallgatta az új számot, amit elkezdtek játszani. Nem ismerte, de a dallam teljesen megérintette, és ahogy figyelte Arnoldot, úgy esett le az álla. Először csak egy szimpla kört ment, de utána megfordult, s akár egy műkorcsolyázó, mintha táncolt volna a jégen. Aztán nagy meglepetésére kört írt le maga körül, s pörögni kezdett. Egyre gyorsabbá vált, s Bernard azt hitte, nem tud majd megállni, de pár másodperc múlva lassulni kezdett, majd megállt. Rápillantott, s elvigyorodott. Akkor döbbent rá, hogy a fiú ezt neki szánja. Azért hozta ide, mert meg akarta mutatni, mit tud. És mit is? Szárnyalni. Nézte, ahogy újból körbe csúszik, s közben forog, és néha úgy tetszett, mintha egy angyalt látna, aki szárnyal. A zene és Arnold mintha egyszerre töltötték volna meg a szívét mindennel: boldogsággal, szeretettel, csodálattal. Nem tudott egyhelyben maradni. Muszáj volt a fiúhoz közelebb kerülnie. Muszáj volt a karjaiba zárnia, mielőtt elrepülne.

Lassan csúszott, s próbálta megtartani az egyensúlyát. Nem volt már olyan fiatal, mint a fiú, a régi bátorsága mintha az évek alatt megcsappant volna. Ám most fűtötte a vágy, hogy utolérje, hogy mellette legyen, hogy fogja a kezét, hogy átélhesse azt a csodát, amit a fiú nyújtani tud neki.

– Hé, csak így egyedül? – lassított le mellette Arnold, s odanyújtotta a kezét. Bernard azonnal érte kapott, s megszorította.

– Nem tudtam tétlenül állni, mikor te... – hirtelen nem találta a szavakat.

– Igen? – nézett rá kérdően a fiú.

– Mikor ilyen csodálatos vagy.

Arnold arca vörösebb lett, s nem tudta, hogy a hideg, vagy a bók miatt. Pár pillanatra egybeforrt a tekintetük, s azt hitte, a fiú hirtelen megcsókolja, de a zsivaj lassan utat tört magának, s rá kellett döbbenniük, hogy itt nem alkalmas. Arnold elfordult, s lassan elindult, maga után húzva a férfit.

Egy óra múlva Bernard háza felé sétáltak. A férfi nem értette, hogy mi történt, a fiú nem akart beszélni. Csendben suhantak a pályán, legalábbis suhanni próbáltak, amennyire a félelem engedte Bernardot. Mondta neki, hogy nyugodtan tegyen pár kört egyedül, de nem engedte el a kezét, végig vele maradt.

Amint bezárta a bejárati ajtót maga mögött, Arnold a falnak döntötte, s szenvedélyesen megcsókolta. Hideg volt az orra, az arca, az ajkai, de a lehelete és a nyelve forró. Átölelte a fiút, s erősen szorította magához.

– Kívánlak – suttogta Arnold a csókba, s Bernardnak nem kellett kétszer mondania. Lerúgta a csizmáját, s már húzta is maga után a fürdőbe.

– Előbb fel kell melegednünk – hajigálta magáról a ruhákat, s megengedte a vizet.

– Megint a kádban szeretkezünk? – vigyorgott rá, bár emlékezett, hogy az a szeretkezés fájdalmas volt, és egyáltalán nem arról szólt, mint amit most érzett.

– Nem – ingatta fejét. – Remélem, egy gyors zuhany is megteszi neked – vette le az alsóját, s a fiú meglepődve tapasztalta, hogy Bernard férfiassága vígan meredezik felfelé. Gyorsan a meleg vízsugár alá állt, s hívogatóan nyújtotta oda a kezét.

Arnold abban a pillanatban vesztette el a fejét, ahogy Bernard tekintete az övébe fúródott. Tudta, hogy a férfi nem csak szexre vágyik, azt megkaphatná bárkitől. Itt és most csak Őt akarja.

Ahogy Arnold belépett a kádba, a férfi levette a zuhanyrózsát, s minden porcikájához odaérintette. Aztán tusfürdőt vett elő, s tetőtől talpig elkente rajta. Egyedül ágaskodó férfiasságát hagyta meg a fiúnak. Ha rajta múlt volna, addig dörzsöli, míg a tusfürdőbe más anyag is vegyül. Aztán magát is végigdörzsölte, s gyorsan lemosta a vízzel.

Gondolta, majd megtörli Arnoldot, de a fiú nagyon sietett, s mire száraz lett, a fiú tettre készen várta a következő pillanatot. Ő pedig nem bírta tovább. Elé lépett, s meleg testéhez simult. Ajkaik forró csókban forrtak össze, s Bernard érezte, hogy férfiasságaik diadalmasan egymásnak feszülnek.

– Gyere! – súgta a fiú bőrébe, miután elváltak ajkaik. Arnold úgy nézett rá, mint akiben tűz ég, s ha nem segít rajta, hamarosan elemészti. – Gyorsan – húzta maga után, s besiettek a hálószobába.

Bernard lassan a hátára fektette a fiút, s ajkaival felfedezőútra indult a mellkasán. Arnold nagyokat sóhajtva túrt bele a barna tincsekbe, miközben koncentrálni próbált, nehogy azonnal elélvezzen. A férfi játékosan megnyalta a fiú mellbimbóját, mire nyikkant egyet.

– Ez rossz? – nézett fel rá, de Arnold szemei, amik félig leereszkedett szempillái mögül néztek vissza rá, kétséget sem hagytak az után, hogy élvezi, amit tesz.

– Csak csináld! – zihálta. Bernardnak pedig nem kellett kétszer mondani, azonnal a szájába vette a balt, s nyelvével izgatta. Érezte, ahogy a fiú merevedése rezzen egyet a hasánál, mire elmosolyodott. Aztán harapdálni és szívni kezdte, s örömmel konstatálta, hogy a vékony ujjak egyre erősebben markolják a haját. Mikor úgy érezte, hogy Arnold túlságosan fészkelődik, abbahagyta.

– Ne! – nézett rá a fiú kérlelve, de ő nem hallgatott rá, lejjebb csúszott, s a szájába vette merevedését. – Istenem! – nyögött fel, s mindkét kezével erősen markolta a takarót. Lábujjait összeszorította, s próbálta nyögéseit elfojtani.

– Hallani akarlak – emelte fel a fejét Bernard, s esdeklően nézett a fiúra. – Kérlek!

Arnold lihegve fúrta tekintetét a férfiéba.

– Nem akarsz most egy kicsit sokat tőlem? – kérdezte.

– Tegnap és tegnapelőtt nem fogtad vissza magad – mondta kissé megbántottan.

– De akkor még... – kezdte el, de nem tudta fojtatni.

– Igen? – nézett rá érdeklődve, ám a fiú csapán elvörösödött, s a következő pillanatban hirtelen felült, s magához rántotta Bernardot. Olyan szenvedéllyel csókolta, mint soha senkit azelőtt, s érezte, hogy ez most más, mint a többi esetben. Fél, hogy mi lesz ebből, de közben mindent akar, a férfit, az érintéseit, a csókjait, a mosolyát, a nevetését.

A körmeit Bernard hátába mélyesztette, mire az felszisszent kissé, de közben még jobban feltüzelte őt. Mikor megérezte a síkosítót, s a hideg ujjakat, már nem akart tovább hallgatni. Szorosan ölelte a férfit, míg próbálta őt ellazítani, s közben a fülébe szuszogott. Ám arra nem volt felkészülve, ami akkor várt rá, mikor magába fogadta Bernardot. Bár tudta, hogy most fájnia kellene a két nappal ezelőtt történtek miatt, a férfi olyan óvatosan nyomult belé, mintha a karjaiban egy törékeny test feküdne, aki abban a pillanatban összetörik, amint erősen beléhatol. Egy darabig még hagyta, hogy lassan ki-be mozogjon, de az ő türelme is véges volt, és mikor megemelte a csípőjét, hogy a férfi teljesen kitöltse, hallotta a mély morgást, ami Bernardból tört elő. Végigfutott a gerincén, s férfiassága válaszolt helyette.

– Mozogj már, az istenit! – kérlelte remegve, s társa nyakára tapadt, hogy gyenge pontját izgatva végre kiszabadítsa belőle a vadállatot. Bernard hirtelen elvesztette a fejét, s megrohamozta a fiút. Arnold nem bírta visszafojtani a hangját, s körmeivel csíkokat húzott a fehér bőrbe. Azt hitte, hogy úgy lesz, mint múltkor a kádban, de Bernard váratlanul megfogta a férfiasságát, s miközben próbált magán uralkodni, úgy izgatta őt is lent. Csak akkor gyorsított fel, mikor Arnold remegve kiáltotta, hogy elmegy, s a legutolsó, amire emlékezett, a férfi lehelete volt, amint valamit a fülébe suttog.

*

Arnold arra ébredt, hogy melege van. Mikor kinyitotta a szemeit, Bernard mellkasával találta szembe magát. A férfi szorosan ölelte őt álmában. Próbált arrébb húzódni, de az erős karok nem engedték.

– Hova, hova? – nyöszörögte álomittasan, s önkéntelenül belecsókolt a szőke hajba. Arnoldon végigfutott a borzongás. Még soha senki nem viselkedett vele így. Voltak egyéjszakás kalandjai, voltak pasik, akikkel többször ágyba bújt, de még nem ébredt úgy, hogy valaki ölelné őt. Hirtelen megijedt ezektől az érzésektől, s újból próbált elhúzódni.

– Ne – suttogta Bernard. – Kérlek, maradjunk így egy percre!

Ő pedig nem tehetett mást, megadta magát, s homlokát a férfi mellkasának döntötte.

Mikor Arnold újból kinyitotta a szemeit, már világos volt, és Bernard nem feküdt mellette. Felkelt, s magára kapta a pólóját és az alsóját. Kikémlelt a szobából, s meghallotta, hogy a férfi a konyhában tüsténkedik. Mikor az ajtóhoz ért, megcsapta a készülő reggeli ínycsiklandó illata, és Bernard dúdolása. Ahogy benézett, elállt a lélegzete is. A férfi sütés-főzés közben ringatta a csípőjét, fenekét. A konyha olyan volt számára, mint egy táncparkett. Itt egy kis keverés-kavarás, pikk-pakk, ott egy kis sütögetés, sitty-sutty. Ajkai mosolyra húzódtak.

Ahogy a szalonnás tojással megfordult, hogy a tányérokra csúsztassa, meglátta Arnoldot.

– Jó reggelt! – vigyorgott. Le se tudta volna tagadni, hogy mennyire boldog.

– Neked is – lépett közelebb.

Bernard letette a serpenyőt, odasétált hozzá. Lágy csókot lehelt a fiú ajkaira, s már suhant volna tova, de Arnold visszahúzta magához. Tekintetük egybeforrt. Ahogy nézte a férfi csillogó szemeit, rá kellett döbbennie, hogy amit Henry iránt érzett, az semmi ehhez képest. A rajongása, esetleg viszonzatlan szerelme, bár sosem érezte, hogy igazán szerelmes lenne belé, más volt, mint ez az új érzés. Nem lehet szerelem, hiszen csak pár napja ismerik egymást, de mégis valami különleges. Olyan dolog, amiért érdemes küzdeni, és meg kell becsülni, mert olyan, mint egy ritka gyöngy.

– Mire gondolsz? – fürkészte az arcát Bernard.

– Csak arra, hogy várhat-e még a reggeli? – vigyorodott el.

A férfi cinkosan mosolygott, s épp meg akarta csókolni a fiút, mikor a hasa felmordult, akár egy oroszlán.

– Hát úgy hallom, hogy a hasad nem akar várni – csókolta végül homlokon, és a székhez húzta. – Ülj le! – tolta le gyengéden, ujjaival végigsimított Arnold karján. A fiú beleborzongott, s magában elkönyvelte, ha legközelebb az ágyban kötnek ki, végre átveszi az irányítást, és addig fogja kényeztetni, míg a nevét nem fogja kiáltani.

– Anyukád nem fog megint kiakadni? – kérdezte Bernard, miközben ettek. Arnold szemei hirtelen kigúvadtak.

– A fenébe! – szaladt ki az előszobába, s átkutatta a kabátját. – Van egy töltőd? – mutatta fel a telefonját, mely semmire nem reagált.

– Persze – bólintott.

Miután be tudta kapcsolni, meglepve látta a nem fogadott hívásokat.

– Na? – nézett rá kérdően a férfi.

– Anya írt, hogy jelezzek, ha be leszek kapcsolva. David és Patrick is hívott párszor.

Mikor meglátta, hogyan néz Bernard, megnyugtatta, hogy ők a legjobb barátai, és mindketten heterók.

– Ma este akarják tartani a szülinapi bulimat – sóhajtotta. – El is felejtettem.

– Ezt elég nehéz elinni – heccelte a férfi. – Hiszen azt hittem, te vagy a party-arc.

– Haha – csípett a karjába.

– Akkor mondhatom? – nézett rá érdeklődve.

– Mégis mit?

– Boldog szü...

– Nem – tapasztotta be a száját. – Holnap lesz.

– Ó, értem – vette el a vékony ujjakat. – Hát akkor jó mulatást mára! – Próbált mosolyt erőltetni az arcára, de Arnold átlátott rajta.

– Nem akarsz eljönni? – kérdezte hirtelen, amin a férfi is meglepődött.

– Nem hiszem, hogy odaillenék – mondta halkan. – Sose voltam egy bulizós típus. Nem voltam se diszkóban, se házibuliban. Ezek mind kimaradtak az életemből.

– Akkor itt a lehetőség.

Bernard nemet akart mondani, érezte, ez nem az ő világa, de a fiú tekintete megbabonázta.

– Oké – sóhajtotta megadóan, s a helyes válaszért egy forró csókot kapott.

Miután Arnold hazament, hogy az estére készülődjön, elöntötte a pánik. Mégis mit vegyen fel, mit fog csinálni csupa fiatal között, akik nem akarnak mást, csak inni, inni, és inni? Mit fog tenni, ha Arnold rájön, hogy ő csak egy unalmas fráter?

Arnold bekopogott, s mikor kinyitották előtte az ajtót, elképedt. Bernard halványkék ingben és fekete farmerben állt előtte. A felső gombok még várták, hogy átbujtassák őket a kis lyukakon, s csatlakozzanak társaikhoz, addig is vígan mutogatták a férfi mellkasát.

– Van vendéged? – volt az első kérdése, s mikor nem választ kapott, újból lecsapott Bernardra. A férfi megadóan sóhajtott bele a szenvedélyes csókba.

– Ha minden nap ezzel állítasz be, felőlem életem végéig nyitogatom neked az ajtót – viccelődött, mikor elváltak ajkaik.

– Nem tehetek róla – nézett rá még mindig túlfűtött tekintettel. – Eszméletlenül jól nézel ki.

– Azt azért nem mondanám – húzta el a száját. – Azt se tudtam, miben kellene mennem.

– Szerintem így tökéletes vagy – csókolta arcon, majd a nyakát vette ostrom alá.

– Hé, hé – tolta el magától. – Tudod jól, hogy ha így folytatod tovább, nem bírok majd magammal, és becipellek a hálóba. Akkor viszont el fogunk késni a buliról, amit pont temiattad rendeznek.

Arnold gondolkodott pár pillanatig, elhúzódott, s mélyeket lélegzett.

– Igazad van. Buli után is ráérünk szeretkezni egy jót.

Bernard nem akarta mondani, hogy ha sokat iszik, akkor nem hogy lefeküdni nem fognak, de ki kell majd találnia, hogyan hozza haza a részeg fiút.

Fél óra múlva egy kétszintes családi ház kapujában álltak. Bentről hangos zene szűrődött ki, minden ablakban fény világított.

– Ez Patrickék háza. A szülei elutaztak Hawaiira, ő meg itthon maradt.

– Hát ez érdekes – hümmögött Bernard. – Én biztos nem hagynám ki.

– Ó, a szülei minden évben ugyanoda mennek, Patrick meg ráunt.

– Így már érthetőbb.

– Amúgy ne ijedj meg, de most éli ki a fiatalságát – vigyorgott.

Bernard kíváncsi lett volna, ezt mire érti, de inkább hallgatott, s követte a fiút a ház felé.

Mikor beértek, a zene felerősödött, és fiatalok zsivaja zsongta körbe őket. Egyetemisták voltak mindenütt. A nappaliban táncolva, a konyhában sört vedelve, a folyosón egymásba fonódva.

Bernard magabiztossága, ami otthon járta át, eltűnt. Olyan terepre tévedt, ahol még nem járt. Ő is volt egyetemista, de a bulizás helyett dolgozott, hogy el tudja tartani magát. Nem akaszkodhatott örökké Aprilre. A saját lábára akart állni, s ez azt jelentette, hogy bizonyos dolgokról le kellett mondania.

– Minden rendben? – nézett hátra Arnold, mire ő bólintott, de a fiú látta rajta, hogy hazudik.

– Arnie! – kiabálta egy sovány fiú a lépcső tetejéről. Mikor felnéztek rá, Bernardnak felszaladtak a szemöldökei. Az ismeretlen magas volt, nyurga, haja fekete, egyik oldalon hosszúra hagyva, míg a másikon felnyírva, fülében fültágító, orrában karika.

– Patrick! – kiáltotta vissza Arnold, s egyszerre indultak el a lépcsőn. Középen találkoztak, s baráti ölelést váltottak.

– Mi a szitu, öregem? – nézett le az új jövevényre. – Ő az új spanod?

– Ja – bólintott vigyorogva –, úgy is mondhatjuk.

Miután Arnold eltűnt a szeme elől, Bernard a konyhába sétált, hogy keressen valami italt, lehetőleg kólát, vagy bármit, csak enyhítse a szomját. Több fiú is körbeállt egy másikat, és hujjoltak, míg meg nem itta a tízedik pohár sört, és a papírpoharat a fején szét nem lapította.

– Ez az!!! – ordították egyszerre.

Bernard próbált észrevétlenül elosonni mellettük, s egy pohárba vizet töltött. Nagyot sóhajtva támaszkodott meg a konyhapulton. Mit is képzelt, mikor igent mondott? Hogy jól fogja érezni magát? Mégis hogyan? Arnolddal. De ő nincs mellette. Eltűnt, mert vannak barátai, akik régóta ismerik, akikkel közös az érdeklődési körük. Viszont mit tudhat ő? Mi közös van bennük? Ez nem az ő világa, sose volt. Az élet nem engedte, hogy így kiélje magát, de nem is igazán akarta, hiszen neki ott voltak a könyvei, az ételei, amiket készített, a ház, amelyet fenntartott. És már rég elmúltak azok az idők, mikor azt gondolta, övé a világ, s azt tehet, amit csak akar.

– Hé, jól vagy? – hallotta meg Arnold hangját, s mikor megfordult, a fiú állt előtte kérdő pillantásával.

– Persze – krákogta, mintha száraz lenne a torka, holott most ivott egy pohár vizet.

– Nekem nem kell hazudnod – fogta meg a kezét, de a következő pillanatban meghallották, ahogy a fiú nevét kántálják.

– Arnie, Arnie, Arnie!

David és Patrick ott termett, és a fiút a nappali felé vonszolták, elszakítva őt Bernardtól. A zene halkabbá vált, a fiatalok a nappaliba gyűltek. Akik nem fértek be, az ajtóban álltak meg.

– Hölgyeim és uraim! – kiabálta a házigazda. – Azért gyűltünk itt ma össze, hogy e jeles napon, ami holnap lesz, de ki nem szarja le? – Erre többen felvihogtak. – Szóval holnap, de mintha ma lenne, ez a remek fickó, na, jó, csak vicceltem, ez az őrült bika – újabb nevetés –, 21 éves lesz. Mondhatnék itt hosszú monológokat, de a kutya se kíváncsi rá, ugye?

– Igeeen!!! – kiáltották hahotázva.

– Úgyhogy csak annyit mondanék az én kedves cimbimnek, hogy éljen még ötször ennyit, és boldogítson minket jó sokáig! – Üdvrivalgás. – David, hozhatod!

Az ajtónál álló fiatalok, köztük Bernard, hátranéztek, s az előbbi fiú egy hatalmas tortát hozott a karjaiban. Letette a dohányzóasztalra, és meggyújtotta a gyertyákat.

– Most pedig, cimbi – nézett rá Patrick -, kívánj valamit, aztán fújd el! De légyszi, ne az én farkam legyen az, mert tudod, hogy az tabu – ugratta, miközben harsányan felnevettek a többiek.

Bernard nézte Arnold vigyori ábrázatát, s meglepte, hogy itt mindenki tudja róla, hogy meleg. Persze nem bűn, csak érdekes volt látni, mennyivel elfogadóbbak a mostani fiatalok.

Arnold a szemeivel Bernardot kereste, s miután megtalálta, behunyta őket, és kívánt egyet. Miután elfújta a gyertyákat, mindenki örömujjongásban tört ki.

Sorba álltak, hogy kezet fogjanak vele, megölelhessék, vagy puszit adjanak neki. Bernard hátul maradt, gondolta, ezt majd akkor, ha kettesben lesznek. Figyelte a fiatalokat, s egyszer csak egy magas fiú lépett Arnold elé. Ő felnézett rá, arcán némi értetlenség tükröződött, de a kezét odanyújtotta, ám az ismeretlen ehelyett magához húzta, s megcsókolta. A lányok ujjongani kezdtek, a fiúk játékosan fújoltak.

Bernard nézte egy pillanatig, de aztán szomorúan elfordult, s a bejárati ajtó felé sietett.

Arnold riadtan húzódott el, s eltolta magától a fiút.

– Ez meg mi volt, Mark? – sziszegte mérgesen.

– Csak a régi szép idők emlékére – vigyorgott.

– Dugd fel magadnak az emlékeidet! – hátrált el, s átvágott a tömegen.

– Hé, haver, hova sietsz? – kiabálta utána Patrick. – És a torta?

– Egyétek meg! – kiáltotta, s a többiek mit sem törődve vele megrohanták az asztalt.

Bernard sietősre fogta a lépteit. Minél hamarabb haza akart érni. A biztonságba, a menedékbe, oda, ahol nem kell azt látnia, hogy... De mit is látott? Arnoldot, ahogy csókolózik egy másik, fiatalabb fiúval, akivel úgy tűnik, dolgokat művelt. Olyanokat, amiket vele szokott. Ha nem így lett volna, valószínűleg nem merte volna mindenki előtt megcsókolni.

– Bernard! Várj meg! – kiáltotta a fiú kétségbeesetten. – Bernard!

Ám ő nem állt meg. Amint meghallotta a hangját, inkább megszaporázta lépteit. Mikor Arnold utolérte, megragadta a karját.

– Azt mondtam, várj meg! – fordította maga felé. – Hova rohansz?

– Haza – dörmögte, de nem nézett a fiúra.

– Kérlek, nézz rám! – esdekelt. – Ezt nem én akartam.

– Ki volt ő? – kérdezte hirtelen.

– Ő... úgymond...

– Az exed?

– Nem – ingatta a fejét. – Ő csak egy fiú volt, akivel sokat... kísérleteztem.

– Á, értem – mondta szomorúan.

– El kell hinned, hogy nem tudtam, hogy ez lesz. Ez csak egy hülye vicc volt a részéről. Ki is nyuvasztom, ha legközelebb látom – hadarta. – De ugye hiszel nekem?

– Persze – motyogta, de nem nézett rá.

– Nézz már rám, az istenit!

Bernard lassan felemelte a fejét, csak az utcai lámpák világították meg őket.

– Te most féltékeny vagy? – kérdezte a fiú. A férfit váratlanul érte a kérdés.

– Ennek semmi értelme – váltott azonnal témát.

– Tessék? – kerekedtek ki a fiú szemei. – Mégis minek?

– Ennek az egésznek... köztünk. Mi nem illünk össze. Nézz már ránk!

Arnold úgy érezte, minden szó egy tőrdöfés a szívébe.

– Én csupán egy apapótlék vagyok neked. Csak egy idősebb fazon, aki melletted áll.

– Ez nem igaz! – ellenkezett. – Én kedvellek! – mondta ki öntudatlanul.

– Figyelj, te csak az apádat hiányolod.

– Fogd be! Szart se tudsz az érzéseimről – remegett meg a hangja.

– Látod, épp ez az, hogy nem is ismerjük egymást. De annyit tudok, hogy mi két külön világ vagyunk, és én nem illek a tiédbe. Tudod, én már leéltem 36 évet, és nekem nem való a bulizás, vagyis nem, inkább azt mondom, én nem szeretem. Persze nagyon jó veled, de én egy társra vágyok.

– Akkor hadd legyek én az! – vágott közbe.

– Ez sose működne – mondta lemondóan, s megfordult, hogy elmenjen.

– Tudod, mit? – dühödött fel a fiú. – Igazad van. Ez sosem működne, mert te csak egy gyáva féreg vagy, aki nem képes harcolni azért, ami számára fontos. Nézd meg magad, azt mondod, hogy mennyire szereted a családod, és 18 éve feléjük se nézel. Jaj, bocs, mert kidobott a bátyád, és megalázott? – fröcsögte. – Te inkább megfutamodtál, ahelyett, hogy küzdöttél volna értük. Szánalmas vagy – mondta lemondóan, de szemei könnybe lábadtak. – Nem is tudom, mit hittem... A soha viszont nem látásra! – fordult meg ő is, és otthagyta a férfit.

Bernard megdermedve állt a járda közepén, ajkai megremegtek. Könnyei ki akartak csordulni, minden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa őket. Úgy érezte, az elmúlt 18 év minden érzése most akar utat törni magának. Nem fordult meg, nem akarta látni a fiút, nem akart arra gondolni, hogy most vissza fog menni ahhoz az ismeretlenhez, nem akarta elviselni a tudatot, hogy elüldözte maga mellől. Csupán egy üveg italra vágyott, hogy ne kelljen arra gondolnia, most szúrt el valami fontosat az életében, ami többet jelentett számára, mint eddig hitte.

A hideg belemélyesztette karmait Arnoldba, de ő nem foglalkozott vele. Sétált egy kicsit, hátha lenyugszik, de a percek teltével egyáltalán nem érezte úgy, hogy bármit is változott volna a helyzet. Egyszerre volt mérges és szomorú. Legszívesebben behúzott volna egyet a férfinak, amiért olyan dolgokat mondott neki. Ő egyáltalán nem apapótlékként tekintett rá, hanem mint egy férfira. Egy férfira, aki helyes, kedves, és nagy a szíve. Akinek édes a mosolya, és izgató a csókja. Akinek rengeteg szeretet sugárzik csokoládébarna szemeiből. Nem akart ezekre gondolni.

Mikor visszatért Patrickék házához, azonnal megcélozta a dolgozószobát. Ott voltak eldugva a legjobb whiskyk. Patrick, David és ő néha megkóstolták őket. Mikor lehúzta az első kortyot, az ital szinte égette a torkát. Jólesett neki, és remélte, mihamarabb eltűnnek belőle ezek a rossz érzések, amik most fájóbbak voltak, mint amit az apja miatt érzett.

Mikor a harmadik kortyot is megitta, úgy gondolta, átválthat valami könnyedebbre, és kiment elvegyülni a tömegbe. Tudta jól, hogy el kell terelnie a figyelmét. Amint kilépett az ajtón, beleütközött Patrickbe.

– Hé, mi történt? – nézett rá kérdően. – Olyan gyorsan elrohantál, mintha puskából lőttek volna ki.

– Nem érdekes – dörmögte lemondóan. – Bulizni akarok – mondta, s félresöpörte barátját, hogy valami italhoz jusson.

A fiú értetlenül nézett rá. Ahogy egy kis sört töltött magának, valaki a hátához simult.

– Szia, édes! – búgta a fülébe. Arnold megrezzent. Szerette volna betörni ennek a kis majomnak az orrát, de teste önkéntelenül simult a fiúhoz, aki magában kuncogott. – Mit szólnál, ha mi most felmennénk az egyik szobába?

Arnold nem válaszolt. Megfordult, hogy lássa a fiút, akinek megannyi csodás éjszakát köszönhetett, s aki ma elszúrt valamit, ami nagyon fontos volt neki. Legszívesebben behúzott volna neki egyet, de kezdett hatni az ital, és úgy érezte, nem akar ellenkezni. Mark a csípőjére tette a kezét, újra hozzásimult, s mikor Arnold behunyta a szemét, megcsókolta a nyakát. El akarta taszítani, ehelyett engedte, hogy a fiú felvigye az egyik szobába.

– Jó, hogy újra látlak, régen kerestél – fektette le az ágyra Arnoldot, s vetkőztetni kezdte a sötétben.

– Fogd be... kérlek! – morogta a fiú.

– Ó, hát szívesen – csókolta meg a nyakát, majd levette róla a pólóját.

Arnold teste ellazult, hagyta, hogy Mark azt csináljon vele, amit csak akar. Nem érdekelte már semmi, csak felejteni akart, és melegséget, mert rettentően fázott.

Ahogy a kezek meztelen bőrét simították, furcsállotta. Megannyiszor érezte már ezeket az ujjakat, most mégis idegennek hatottak. A kezek nem voltak olyan hatalmasak, mint Bernardé, nem izgatták olyan hévvel, mint aki a másiknak akarja adni a szívét. A fiú teste könnyed volt, nem úgy, mint a férfié. A súly jólesően nehezedett mindig rá. A csókja jó volt, de nem mondható olyan szenvedélyesnek, mint Bernardé. Minden olyan más volt.

– Fejezd be! – mondta ki, mikor a fiú épp benyúlt a nadrágjába.

– Mi?! – kérdezte Mark értetlenül.

– Te nem Bernard vagy – sóhajtotta.

– Ki a fasz az a Bernard? – dühödött fel, s leszállt a fiúról, hogy felkapcsolja a lámpát.

– Valaki, aki sokkal jobb az ágyban, mint te – vágta neki oda, mikor meglátták egymást.

– Tudod, te egy hülye seggfej vagy – kapta fel a pólóját, s mérges tekintettel nézett az ágyra.

– Bocs, nem akartam – ült fel Arnold, s látszott rajta, mennyire maga alatt van. – Igazából mindig jó volt veled – húzta fel magához a térdeit.

– Egy idő után mégsem kerestél már – enyhült meg az idősebb fiú.

– Mert más után ácsingóztam – mosolyodott el komoran.

– Bernard? – kérdezte, ahogy leült az ágyra.

– Nem, őt még csak pár napja ismerem.

– Ahhoz képest elég sokáig eljutottatok az ágyban.

– Így hozta az élet – döntötte a homlokát a térdeire. – Ő más volt.

– Mégis miben?

Arnold felnézett rá, szemeiben könnyek csillogtak.

– Nem tudom – mondta halkan –, de már hiányzik.

– Őmiatta futottál el? – kérdezte, miközben megsimította a fiú karját.

– Ja – dörmögte.

– Akkor miattam...? – kérdezte zavartan.

– Nem, azt hiszem, anélkül is megfutamodott volna előlem – sóhajtotta. – Pedig azt hittem, én vagyok nehéz eset.

– És nem akarsz utánamenni?

– Nem – ingatta fejét. – Ezt neki kell eldöntenie. Nem vagyok már gyerek, hogy ráakaszkodjak.

– Most ez nagyon felnőttesen hangzott, pedig sose akartál felnőni – ugratta a fiú.

– Azt hiszem, a felnőttségnek is megvannak a maga előnyei – mosolyodott el. – Bár most úgy érzem magam, mint akin átgázolt egy úthenger.

– Hazakísérjelek? – adta oda a kezét, mire Arnold bólintott.

– Lehet, azzal most jól járnék.

– Útközben azért le ne rókázz, oké? – karolta át Mark.

– Ismersz már, nem? Ha jönni akar, jönni fog – nevetett fel, s egy pillanatra elfelejtette, hogy a szívét először törték igazán darabokra.