Amint Arnold belépett házuk ajtaján, anyja azonnal nekiesett.

– Mégis miért nem hívtál fel?

– Mert elfelejtettem, oké? – duzzogott. Utálta, ha anyja kérdőre vonta.

– Mikor apád hívott, hogy nem ment el, és te meg nem írtál, vagy hívtál...

– Nem vagyok már gyerek, anya.

– De néha mégis úgy viselkedsz – mondta ki, de azonnal meg is bánta. – Sajnálom – kapta a kezét a szája elé, de Arnold már rohant is a szobájába, s becsapta maga mögött az ajtót.

Helen bekopogtatott hozzá, de fia csak annyit mondott, egyedül szeretne lenni. Így telt el egy újabb szenteste.

*

Bernard reggel korán ébredt. Nem tudta megmagyarázni, miért, de jól érezte magát, jobban, mint évek óta bármikor. Nem akarta azt hinni, hogy Arnold miatt van, habár tagadhatatlanul jólesett neki a társaság. Munkatársai, vagyis barátai néha meglátogatták, de ez nem volt ugyanaz.

Teát forralt magának, majd a konyha ablakába ült, hogy nézze a hóesést. Imádta a szállingózó hópelyheket. Gyerekkorában apjával mindig kimentek hóembert építeni, anyjával hóangyalt formázni, egymás ellen hócsatákat vívni. Habár szomorú volt szülei elvesztése miatt, mindig úgy érezte, olyan ajándékot kapott az élettől, mely sok gyereknek csak álom lehet.

Miközben kihörpintette a tea maradékát a bögréből, újra Arnoldra gondolt. Milyen kár, hogy nem kérte el a számát, vagy nem kérdezte meg a teljes nevét. Talán sose fogja újra látni.

*

Arnold határozottan nem akart felébredni. Éjszaka sokáig fent maradt, hátha átalussza a fél napot, de mikor kinyitotta a szemeit, még csak reggel nyolc óra volt. Próbált visszaaludni, de nem ment. Forgolódott jobbra-balra, ám nem jött szemére álom.

Egy idő után felmordult a hasa, így muszáj volt felkelnie, de nem akart találkozni édesanyjával. Szerette, de nem értette, hogyan viselkedhet így. Miért tartja a kapcsolatot a férfival, aki elhagyta őt, megcsalta, és miért kényszeríti, hogy találkozzon vele? Miért kell jópofiznia azelőtt az ember előtt, aki elárulta őket, a családját?

Óvatosan kisomfordált a fürdőbe, könnyített magán, majd halkan a konyhához lépdelt, s megállt hallgatózni, van-e benn valaki.

– Nyugodtan bejöhetsz, nem eszek embert – hallotta meg édesanyja hangját. Egy másodpercig arra gondolt, hogy gyorsan beviharzik a szobájába, mintha mi sem történt volna, de aztán rájött, hogy semmi értelme. Belökte az ajtót, és belépett.

– Boldog karácsonyt! – sétált oda az édesanyja, és megpuszilta az arcát.

– Neked is – mormogta, s viszonozta a puszit.

– Szeretnél reggelizni? – kérdezte érdeklődve, ám Arnold helyett a hasa válaszolt. – Értettem – mosolygott a nő. – Ülj csak le, mindjárt összeütök valamit.

Arnold szótlanul foglalt helyet, miután narancslevet töltött magának. Anyját figyelte, aki sürgött-forgott a konyhában. Eszébe jutott Bernard, s elmosolyodott. Vajon hogy érezheti magát egyedül?

– Ma nem jössz akkor Maryhez? – nézett rá kérdően. Tudta, milyen választ vár, de nem tudta ezt megadni neki. Nem akart rokonokat, nem akart kérdéseket, nem akarta megjátszani magát, ahogy az anyja, hogy minden rendben van.

– Nem.

– Rendben – sóhajtotta, bár látszott rajta, hogy nem örül a válasznak.

– Ma bulizni megyek. Muszáj kiengednem a fáradt gőzt.

Helen bólintott, bár fia jól tudta, mit gondolhat. „Hiszen napok óta részegen jössz haza, fiam. Ennyi nem volt még elég? Miért taszítasz el? Miért teszed ezt velem?" Ezek a kérdések sose hangzottak el hangosan, de érezte, hogy kikívánkoznak édesanyjából, ám nem akar feleslegesen veszekedni. Ma talán tényleg nem kellene.

– Akkor majd átadom az üdvözleted nekik.

– Oké.

Arnold kinézett az ablakon, esett a hó. Eszébe jutott, hogy kihozhatta volna a telefonját. Úgy érezte, kell valami, ami eltereli a figyelmét, de akkor hallgathatta volna anyja bosszús hangját, hogy legalább most tegye el, míg eszik. Nem akart összetűzést, a mai nap nem.

– Míg elkészítem a reggelit, talán megnézhetnéd, mit hozott neked a Télapó.

– Jaj, anya! – nyögött fel, de meglátta édesanyja tekintetét, s inkább elhallgatott. – Rendben, megyek.

Mikor belépett a nappaliba, meglepődött, a karácsonyfa feldíszítve állt. Épp olyan gyönyörű volt, mint mindig. Anyjának volt érzéke hozzá, nem úgy, mint neki. Bernard fája úgy nézett ki, mintha egy ötéves díszítette volna fel, a férfi mégis örült neki.

A fa alá nézett, s két közepes dobozt talált. Anyától, állt az egyiken, apától, olvasta a másikon. Azonnal elment a kedve, hogy megnézze őket. Visszatette őket, s bement a konyhába.

– Na, hogy tetszettek? – nézett rá anyja izgatottan.

– Nem bontottam ki őket, majd holnap. Tudod, a jóra érdemes várni – mosolygott rá, de anyja nem volt olyan boldog, hiába próbálta azt mutatni.

Mikor édesanyja elindult a húgához, úgy döntött, mégis megnézi az ajándékokat. Furdalta a kíváncsiság. Az apjáéval kezdte, mert nem sokra számított, minden évben valami drága kütyüt kapott tőle: tablet, új telefon... Azt hitte, a pénzével majd megváltoztatja a véleményét? Egyiket se használta. Mindent eladott a neten, s olyan dolgokat vett, amire tényleg szüksége volt.

Anyja ajándéka kicsit nagyobb volt, és nehéz. Mikor kinyitotta, egy hatalmas könyv nézett vissza rá. Kivette a dobozból, s lapozgatni kezdte. Hirtelen megrohanták az emlékek.

A könyv olyan volt, akár egy album. Rengeteg kép volt benne róla pici baba kora óta, teljesen húsz éves koráig. De nem csak róla, hanem olyan dolgokról is, melyet kis korában szeretett. Apró dolgok voltak beleragasztva: a kezén lévő kis szalag, mikor megszületett, vagy oklevelek, amiket az iskolában kapott sportteljesítményeiért. Azt hitte, elkallódtak. Megannyi emlék...

Mikor feleszmélt, már az utcán sétált. Nem volt különösebb úti célja, de nem tudott otthon maradni. Hirtelen kicsinek érezte a házat, mintha a falak össze akartak volna menni. Jobbnak látta, ha kiszellőzteti a fejét a buli előtt. Felszállt a metróra, s utazgatott. Nem érdekelte, hol köt ki, csak minél távolabb legyen az otthonától. Végül leszállt, s meglepődött, mikor ráismert az előző napi környékre.

– Bernard – sóhajtotta halkan, s már nem volt kérdés, hogy hova tart.

Bernard kíváncsian nyitotta ki a bejárati ajtót, miután valaki rátenyerelt a csengőre. Nem számított senkire. Épp a kandallónál ült, s olvasott, estére pedig egy karácsonyi filmet tervezett, mert ez már csak így ment nála ilyenkor. Szemöldöke felszaladt, mikor meglátta Arnoldot. A fiú nem nézett ki valami jól, látszott rajta, hogy bántja valami.

– Bemehetek? – kérdezte halkan.

– Persze, gyere csak – tessékelte be.

Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, Arnold a falnak döntötte Bernardot, s ajkaira tapadt. Csókja szenvedélyes volt, bár a férfi valami mást is érzett benne, talán kétségbeesést. Viszonozta a csókot, bár tudta, hogy ez nem éppen a legjobb ötlet, de éhezett egy kis melegségre, és ez a fiú ontotta magából.

Lihegve váltak el egymástól, Arnold nekidőlt a férfinak.

– Valami baj van? – kérdezte Bernard.

– Kérlek, ne akarj tudni semmit! Csak hadd maradjak itt egy kicsit!

Bernard megsimította a fiú arcát, hideg volt a kinti levegőtől. Ujjait kereste, s mint jégdarabok, lógtak a csontos kézről.

– Gyere, fel kell melegedned! – húzta magával a nappali felé, de a fiú magához vonta, s újból megcsókolta. Majd tovább ment, Bernard nyakát kezdte el csókolgatni, s harapdálni.

– A fenébe! – morogta a férfi, s érezte, hogy a fiú teljesen feltüzeli. Próbálta megcsókolni, de Arnold szenvedélyesen szipolyozta a gyenge pontját. – Ha nem állsz le most azonnal ezzel, letépem rólad a ruhát itt és most! – tolta el magától.

Arnold arcán apró mosoly jelent meg, s mit sem törődve a férfi figyelmeztetésével, újra lecsapott rá. Bernard türelme odaveszett. Gyorsan levette a fiú kabátját, pulóverét, majd a fürdőszoba felé húzta. Közben megszabadult a saját ruháitól is. Miután megengedte a meleg vizet, hátrafordult, s Arnold vizslató tekintete fogadta.

– Valami nem tetszik rajtam? – kérdezte halkan.

– Dehogy, csak nem gondoltam, hogy a ruha alatt ez van – simította meg mellizmait. – Szoktál edzeni?

– Igen, néha. Kikapcsol.

– Tetszel nekem – simult hozzá a fiú félmeztelen testével. Kezeivel ellentétben a bőre meleg volt, szinte forró.

Pár perc múlva csókolózva ültek a kétszemélyes kádban. Bernard alul, kinyújtott lábbal, Arnold pedig az ő combjain ült. A férfi terve csupán annyi volt, hogy a forró vízzel felmelegíti a fiút, de ahogy nézte meztelen testét, férfiassága egyre keményebben meredezett. Látszott, hogy Arnold nem kezdő, mert nem lepte meg a dolog. Tusfürdőt tett a kezére, s rámarkolt Bernardra. Le-fel csúsztatta kezeit.

– Ezt ne! – morogta, s megállította a fiút, csokoládébarna szemei teljesen elsötétültek.

– Miért ne? – kérdezte vigyorogva.

– Mert nem itt és most akarok elmenni – mondta határozottan.

– Miért kínzod magad? – hajolt hozzá, s gyengéden megharapta. Bernard férfiassága megrándult. – Látod, mennyire akarod? – súgta a fülébe, majd megnyalta.

Bernard ott vesztette el végleg a türelme maradékát. A fiú felébe kerekedett, s beléhatolt. Arnold érezte a fájdalmat, mely szét akarta szakítani, s remélte, ez a fájdalom sokkal nagyobb lesz, mint amit a szívében érez.

Mikor Arnold kinyitotta a szemeit, egy szobában feküdt, egy ágyban, ami nem az övé volt. Fel akart ülni, de fájdalom hasított a testébe. Felszisszent.

– Hogy érzed magad? – lépett be a szobába Bernard.

– Mint akin átment egy úthenger – próbált viccelődni.

– Sajnálom – komorult el. – Nem akartam fájdalmat okozni. Még sosem veszítettem így el a fejem.

– Ezt vehetem bóknak? – mosolyodott el, mire a férfi ajkai is mosolyra húzódtak.

– Akár – ült le mellé, s megfogta a fiú kezét. – Tényleg nagyon sajnálom – simította az ujjaival.

– Ahhoz képest, hogy már nem vagy fiatal, elég hamar elvesztetted a fejed – gúnyolódott Arnold.

– Az utóbbi években nem igazán voltam senkivel – mondta halkan. – A kezem volt a legfőbb támaszom.

– Ez most komoly? – guvadtak ki a fiú szemei.

– Igen – nézett rá komoly tekintettel. – Beleszerettem valakibe, és valahogy nem éreztem, hogy mással is menne. Hülyeség, gondolom.

Arnold arcán szomorúság suhant át.

– Szóval szerelmes vagy valakibe? – kérdezte öntudatlanul.

– Hát inkább egyoldalú rajongásnak nevezném – mosolyodott el fájdalmasan. – Házas, és gyerekük fog születni.

Arnold felnevetett, a férfi nem értette a reakcióját.

– Ez olyan vicces?

– Nem, csak tudod, én is belezúgtam a faterom haverjába, és el akartam csábítani, de pár hete elvett egy nőt. Azt hiszem, mi tényleg lúzerek vagyunk – nevetett.

– Meglehet – mosolyodott el.

Fél óra múlva már a konyhában ültek, s Bernard próbálta a fiút evésre bírni.

– Ez valami isteni – sóhajtotta, miközben jóízűen falatozta a húsos pitét. – Mármint anya is jól főz, csak máshogy.

– Örülök, ha ízlik – mosolygott. – Nem szoktam másoknak főzni. Néha viszek be a munkahelyem a barátaimnak, de inkább csak én eszem.

– Nem rossz így egyedül élni? – szegezte neki hirtelen a kérdést.

– Néha nagyon jó, mert nem zavar senki, tudok olvasni, rejtvényt fejteni, vagy bármit, amit szeretek.

– Hát ez elég unalmasnak hangzik.

– Pedig nem az – ingatta a fejét. – Az olvasás révén rengeteg embert ismertem meg, sok-sok kalandban volt részem.

– De ez csak könyv – szólt közbe Arnold. – Szerintem hazugság az egész, illúzió. Hiszen mi a jobb annál, mintha te magad teheted meg?

– Viszont nem tehetek meg mindent! – kapta fel a vizet hirtelen. – Nem vesz körül család, és nincs esténként a szerelmem mellettem. Nekem jó, hogy ha legalább olvashatok erről.

Arnold elhallgatott, inkább ette tovább a pitét.

– Bocs, nem akartam kiakadni – vett magához egy sütit a férfi, s harapott belőle.

– Semmi baj, azt hiszem, értem.

Lassan beesteledett, Bernard begyújtott a kandallóba, s leült a kanapéra. Arnold először a fotelba akart ülni, de meggondolta magát, s a férfi mellett helyezkedett el. Bernard átkarolta, s ő nem húzódott el, jólesett az ölelése. Fejét új barátja vállára hajtotta.

– Édesanyád nem fog aggódni? – törte meg végül a csendet.

– Azt hiszi, bulizni mentem.

– És nem akarsz hazamenni hozzá?

– Csak este ér haza, a húgával tölti a napot. Most jó itt – tette hozzá végül..

Érezte, ahogy Bernard megszorítja a vállát.

– Köszönöm, hogy itt vagy velem – suttogta. – Rég volt már ilyen jó karácsonyom.

A fiú nem válaszolt, csak lehunyta szemeit, s élvezte a kandalló felől érkező meleget. Nem gondolkodott, csupán átélte a pillanat varázsát.

– Mit szólnál, ha később szeretkeznénk egyet? – kérdezte meg halkan.

– Szó sem lehet róla – simította meg selymes haját. – Ma már elég kárt tettem benned.

– És ha én akarom?

– Akkor sem – csókolta homlokon.

– Most úgy beszélsz, mint egy öregember – gúnyolódott, s azt hitte, Bernard megsértődött, mert elengedte. Utána akart kapni, de nem érte el. A férfi lehajolt hozzá, s elkezdte lerángatni Arnold nadrágját.

– Mit művelsz? – kérdezte ijedtséggel a hangjában. Bár aznap már egyszer át kellett élnie, valahogy most nem vágyott fájdalomra, inkább összesimulásra.

Miután lekerült róla az alsó is, lábait összeszorította, de Bernard túlságosan erős volt, könnyedén szétfeszítette. Aztán letérdelt elé, s megnyalta férfiasságát. Arnold ledermedt.

– Mit művelsz? – kérdezte rekedten.

– Próbállak kielégíteni, ha nem látnád – nézett fel rá enyhén durcás képpel. Arnoldnak nevethetnékje támadt, mikor meglátta a gyerekes arckifejezést. Ha nem lett volna borostája, akár vele egykorúnak is nézhette volna a férfit. – Nem akarok fájdalmat okozni, de szeretném, ha neked is jó lenne.

Arnold elnevette magát, mire Bernard felállt, s mint akinek a lelkébe gázoltak, hátrébb lépett. A fiú ezt észrevette, s abbahagyta a nevetést.

– Ne haragudj! Nem akartalak kinevetni, csak olyan furcsa volt ez az egész.

Felállt, s közelebb lépett Bernardhoz, de ő még mindig szótlanul állt. A fiú nem tehetett mást, ahogy pár órával ezelőtt sem, magához húzta, s szenvedélyesen megcsókolta. A férfi pedig nem sokkal később bevitte a szobájába, s végre a csúcsra juttatta őt is.

*

Reggel Arnold orrát pirítós illata csapta meg. Kinyitotta a szemét, és látta, ahogy Bernard az ajtóban áll, és őt figyeli.

– Jó reggelt! – mosolyodott el. – Hogy aludtál?

– Azok után, amit este műveltél velem? – vigyorgott. – Kidőltem, mint egy fa.

– Én nem is csináltam semmit – nézett el máshova, mintha nem is tudná, miről van szó.

– Hát a farkam nem ezt mondja.

Bernard vigyorogva az ágyhoz sétált és rádőlt, a fiú felé.

– Ennek felettébb örülök – csókolta meg.

Arnold önkéntelenül karolta át, s viszonozta a csókot.

– Azt hiszem, megint felizgultam – sóhajtotta a fiú. – Kéretik tenni ellene valamit.

– A reggeli ki fog hűlni – húzódott el a férfi mosolyogva.

– Hát én most valami másra éhezem – húzta vissza magához, s felébe kerekedett. – Most akár tovább is mehetnénk, mint este.

– Nem lehet – fordította el a fejét. – Elhiszem, ha jobban érzed magad, de nem akarok újból fájdalmat okozni.

– És ha nagyon óvatosan csináljuk? – kötötte az ebet a karóhoz.

– Nem vagy te egy kicsit makacs?

– Talán? – vigyorgott. – Szeretem megkapni, amire vágyok.

– És most mire vágysz? – nézett mélyen a szemeibe.

– Rád – mondta ki kertelés nélkül, s lecsapott ajkaira, Bernard pedig nem tudott, és nem is akart ellenkezni.

A késői reggeli után a nappaliban ültek, s Bernard egy albumot tartott a kezében.

– Ezt szoktam nézegetni karácsonykor és a születésnapomon. Átlapozom, hogy emlékezzem az arcukra, az élményekre.

– Gondolom, nagyon hiányoznak – mondta halkan Arnold. Próbált a férfira koncentrálni, nem akart arra a könyvre gondolni, amit édesanyja készített neki.

– Iszonyúan. Az évek teltével egyre könnyebb, azt hiszem, de annyira sose, hogy ne fájjon, ha rájuk gondolok.

– Aranyos fiú voltál – próbálta elterelni a témát, s a képeket nézegette.

– Szó mi szó, buktak rám a csajok a suliban.

– Hát nem sokra mehettél velük – élcelődött.

– Igazából de. Az első csók, az első együttlét.

– Ez komoly? – kerekedtek ki a fiú szemei, mire Bernard bólintott.

– Biztosra akartam menni, hogy meleg vagyok.

– És milyen volt? – nézett rá érdeklődve.

– Más.

Arnold látta rajta, hogy nem igazán akar erről beszélni.

– Ezek itt kik? – mutatott az idős emberekre.

– A nagyszüleim. Nem ismertem őket, meghaltak mielőtt megszülettem volna. Egyedül az anyai nagyapámmal találkoztam, de 6 éves koromban ő is elhunyt. Igazából senki nem érte meg nálunk a hatvanat. Rák, baleset, öngyilkosság, a sor nem rövid – sóhajtotta.

– Igazán sajnálom – dőlt a férfinak, mire ő átölelte bal karjával.

– Nem akartam elrontani a hangulatot, de mindig eszembe jut, hogy milyen kevés idő jutott nekik. Szeretném, ha ennek fényében én ki tudnám élvezni az életet, és ha az ő sorsukra jutok, úgy tudjak visszatekinteni, hogy egy teljes életet éltem.

– Nem úgy tűnik, hogy ezt csinálod – húzódott hátrébb, hogy a szemébe nézhessen.

– Ezt most mire érted? – értetlenkedett.

– Mit szoktál csinálni? Olvasol. Se buli, se semmi.

– De én nem vagyok az a bulizós fajta. Tudod, nem minden ember szereti. Jól érzem magam a csendben.

–- Jó, oké, de akkor is. Szoktál kimozdulni?

– Néha elmegyek egy-egy múzeumba – mondta némi gondolkodás után. – Tudod, sok a munkám, és mikor tehetem, főzök, vagy olvasok.

– Oké, de mi van a kimozdulással? A szórakozással?

– Néha elmentem a Bar Adambe inni egyet.

– És felcsípni valakit? – kérdezte gúnyosan.

– Már régen volt – szabadkozott, mert észrevett a fiú szemeiben valamit. Nem akarta hitegetni magát, de mintha némi féltékenység érződött volna a hangjában, és a tekintetében.

– Jól van – fújta ki a levegőt, s visszadőlt Bernardra. – És nem voltak unokatestvéreid? Vagy más rokonod?

– Furcsa, de a szüleim egykék voltak. Két nagyszülőmnek voltak testvéreik, de igazából sosem ismertem őket. Néha meg akartam kérdezni, hogy mi történt, de anyáék nem szerettek régi dolgokról beszélni. A szüleim temetésén mi ketten voltunk a testvéremmel, a többiek a munkatársaik, barátaik vagy a régi szomszédaink voltak.

– És mi hiányzik a legjobban?

– A családi vacsorák hétköznap, és a családi ebédek hétvégente. Olyankor ültünk, elmeséltük, mi foglalkoztat minket, meghallgattuk egymást.

– Nálunk is volt ilyen – vágott közbe Arnold. – De egy idő után apa elkezdett túlórázni, és már kevesebbet volt velünk. Azt mondta, hogy csak meg akar adni nekünk mindent. Egy nap pedig hazaállított, hogy nem bírja tovább, meg talált valaki mást. Pár hónapra rá pedig megszületett a kislánya. Úgy tett, mintha semmi nem történt volna, mintha nem csalta volna meg anyát – sziszegte. – Olyan borzalmas volt az egész.

Bernard megszorította Arnold kezét, mire a fiú elmosolyodott, s gyorsan elterelte a témát.

– És ő itt kicsoda? – mutatott egy képre, amin egy 10-12 év körüli fiú tartott a kezében egy csecsemőt.

– Ő a bátyám.

– Húú, akkor van köztetek némi korkülönbség.

– Tizenkét év.

– Te voltál kései gyerek, vagy ő volt korai?

– Én voltam kései. Anyám 36 volt, mikor megszülettem.

– És a bátyád? Milyen volt a viszonyotok?

– Igazából sose volt olyan jó. Azt hiszem, míg pici voltam, féltékeny volt rám, mert a szüleim többet törődtek velem, ő meg közben kamasz lett, és igényelte volna a figyelmet. A középiskolát még itt járta ki, de mikor egyetemre kellett mennie, inkább egy távolabbit választott, és kollégiumba költözött, utána meg Aprilhez, aki a felesége lett.

– Értem – sóhajtott.

– Mikor a szüleink meghaltak, magához vett, de láttam rajta, hogy csak kényszerből teszi. Elkezdte kialakítani a saját kis életét, amibe én nem nagyon fértem bele. Ráadásul ott volt a fia születése is. Sok teher nehezedett egyszerre a vállára.

– És mi történt utána?

– Egy darabig nyugodtan éltünk. Segítettem, ha Wayne-re kellett vigyázni. Próbáltam úgy viselkedni, ahogy egy báty tenné, és nem gondolni arra, hogy elvesztettem a szüleim. Erős akartam lenni, és azt hiszem, sikerült is. Persze Aprilnek nagyon sok köze volt hozzá. Megtanított főzni, mosni, takarítani. Bulizni nem jártam, csak a könyvtárba, ott ismerkedtem meg a barátnőimmel. – Arnold ajkai vonallá vékonyodtak. – Hazavittem, bemutattam őket, és azt hittem, hogy majd én is olyan leszek, mint a bátyám. Nekem is lesz majd családom, és boldog leszek. Vártam, hogy szerelmes legyek, de ez nem következett be. Aztán az egyik osztálytársam tesióra után megkörnyékezett a zuhanyzóban, mikor már csak mi ketten voltunk. Megcsókolt, és kérte, hogy járjak vele. Nem tettem meg, de a csókja ébresztett rá, hogy a fiúkhoz vonzódom. A lányoknál nem éreztem semmit, de ott a zuhanyzóban felállt a farkam – sóhajtotta. – Egy kis időbe telt, míg magamra találtam, és miután leérettségiztem, színt akartam vallani. Aprillel semmi gond nem volt. Meghallgatott, és mivel már volt egy fia, a másodikkal pedig várandós volt, azt mondta, a sajátjait is elfogadná, ha arra kerülne a sor.

– És aztán robbantottad a bombát.

– Igen – bólintott. – Gondolhattam volna, hogy nem a megfelelő időpontot választottam, hiszen Norman születését pár héttel későbbre várták, de nem akartam tovább titkolózni. Azon a bizonyos napon, mikor elé álltam, és bevallottam mindent, annyi mocskot kaptam tőle, mint azóta senkitől. Meggyanúsított, hogy pedofil buzeráns vagyok, és hogy ne merjek a fia közelébe menni. Csak annyi történt, hogy elmondtam, a fiúkat szeretem, és ő teljesen más szemmel kezdett el rám tekinteni. 18 évesen nyilván nem gerjedtem a 6 évesekre, és igazából nem is tudtam, mi fáj jobban, hogy pedofilnak tart, vagy, hogy azzal gyanúsít, hogy a saját unokaöcsémet rontanám meg.

– Ez beteg – mondta mérgesen Arnold. – Mármint tudom, hogy van ilyen az életben, de hogy te... Ezt nem hiszem el.

– De hiszen még nem is ismersz – mosolyodott el lágyan.

– Annyira igen, hogy lássam, nem tennél ilyet.

– Hát persze, hogy nem, de a tiltakozásom nem hatotta meg. Kidobott, és aznap este már itt aludtam. Nyáron munkát vállaltam boltokban, hogy legyen mit ennem, és hogy el tudjam kezdeni az egyetemet. April titokban meglátogatott, adott pénzt, hogy ha baj történne, legyen mihez nyúlnom. Megfogadtam, hogy ha megtehetem, kamatostól adom neki vissza. Pár éve megpróbáltam, de nem fogadta el, úgyhogy a gyerekek nevére lekötöttem. Azóta Wayne már felnőtt, egy cégnél dolgozik, közgazdász lett belőle, Norman még csak most kezdte az egyetemet, Anne pedig még középiskolába jár.

– Akkor az a fiú hétfőn...

– Norman volt, és meleg...

– Ó – csúszott ki a száján.

– Szenteste mondta el nekem, habár sose látott. Jobban megbízott bennem, mint a saját apjában.

– Ez szomorú.

– Igen. És te? – húzódott hátrébb. – Elmondtad már a szüleidnek?

– Anyának igen, apának nem akarom. Semmi köze hozzá.

– De mi lesz akkor, ha párod lesz, és meg akarja ismerni a szüleidet? Akkor hogy mutatod be az apádnak?

– Nem fogom bemutatni. Ha betöltöm a 21-et, már teljesen felnőtt leszek, és nem vagyok köteles találkozni vele.

– Biztos vagy te ebben? – nézett rá kérdően.

– Persze – mondta határozottan. – Felnőtt vagyok.

– Tudod, a felnőttség nem az életkoron múlik – simogatta a fiú kezét.

– Most ezzel mire akarsz kilyukadni? – kapta fel a vizet hirtelen.

– Tudod, fiatalon én is haragudtam a bátyámra, mikor kidobott, és úgy gondoltam, hogy nem is fog hiányozni. Néha próbáltam keresni, de teljesen elutasító volt velem szemben. Megtiltotta, hogy találkozzak a gyerekeivel. És igazából ez volt a legrosszabb, mert bár April szerette volna, ha látom őket, a találkozással veszélybe sodortam volna a házasságukat. De ők a családom. Elvesztettem a szüleimet, de volt egy másik család, akihez tartoztam. Egyedül élek 18 éve. Tudod, ez milyen hosszú idő?

– Sok – mormogta.

– Nagyon sok, túl sok. És ezt tölthettem volna velük is. Nem azt mondom, hogy megbántam, mert színt vallottam, de akkor nem fogtam fel, hogy mit veszíthetek. Bármennyire is gyűlöl a bátyám, és bármennyire is haragszom rá, mert nem fogad el, akkor is elviselném, mert ők a családom, és szeretném tartani velük a kapcsolatot. Lehet, hogy most utálod édesapád, de egyszer már nem lesz itt, nem lesz melletted, és bánni fogod, hogy lemondtál róla.

– Aligha – mondta duzzogva, de látszott rajta, hogy érti, mire akar Bernard kilyukadni.

– Oké, vége a mese-délelőttnek – csukta be az albumot a végén, s felállt. – Van kedved valamihez? Egy film?

– Hazamegyek – mondta határozottan. Bernard félve nézett le rá. Nem tudta, hogy megharagudott rá, vagy csak megunta, hogy vele van. – Szeretnék egy kicsit anyával lenni – mondta halkan, ahogy felállt. A férfi halványan elmosolyodott.

– Előtte bekapsz még valamit? – Arnold a férfi nadrágjára nézett. – Úgy értem, valami ennivalót.

– Nem, otthon is van kaja, de azért köszi.

– Akkor kikísérlek – mondta zavartan, a varázs, ami körbevette őket, mintha megtört volna.

Mikor az ajtóban álltak, és búcsúzkodtak, Bernard félve kérdezte meg.

– Látlak még? – A fiú mélyen a szemeibe nézett, s a tekintetéből kiolvasta a választ. – Oké – mosolyodott el.

Mielőtt Arnold kilépett volna a teraszra, visszafordult, s lágyan megcsókolta a férfit.

– Köszönök mindent.

– Én köszönöm, hogy velem voltál – ölelte át, s a fiú viszonozta, aztán elsétált, és a hópelyhek lassan belepték a lábnyomait.

*

Mikor Arnold belépett az ajtón, az anyja kirohant az előszobába. Arcán egyszerre tükröződött megkönnyebbülés és iszonyatos harag.

– Mégis mi a fenét képzelsz magadról? – üvöltötte. Hangja megremegett, a sírás kerülgette. – Egész nap próbáltalak elérni, de a telefonod ki volt kapcsolva. Nem hagytál üzenetet, azt hittem, bajod esett. Hívtam mindenkit, aki eszembe jutott, hátha ott vagy – hadarta. – Már a kórházakba is telefonáltam, körbenéztem, hátha valahol a közelben fekszel hóba fagyva.

Könnyei utat törtek magának. Arnold felakasztotta hóáztatta kabátját, lerúgta csizmáját, odasétált az édesanyjához, és átölelte.

– Szeretlek – mondta halkan. – Sajnálom, hogy rád ijesztettem. Egy barátomnál voltam. Nem vettem észre, hogy lemerült a mobilom.

Helen szorosan ölelte fiát, s könnyeit felitta a fiú pulóvere.

– Ne csináld ezt még egyszer! – szipogta.

– Rendben.

– Éhes vagy? – engedte el fiát, s felnézett rá.

– Mint a farkas – mosolyodott el.

– Akkor gyerünk a konyhába.

– Utána pedig – mondta zavartan –, esetleg elmehetnénk Mary nénihez is.

Helen szemei kikerekedtek. Nem tudta, hogy fia tényleg kimondta ezeket a szavakat, vagy csak hallucinál.

– Ez jól hangzik – bólintott –, tegnap nagyon hiányolt.