Bernard az sms-t nézte a telefonján, amit Norman küldött. Furcsállotta, honnan tudja egyáltalán a számát, hiszen bátyja, Charles megtiltotta, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljenek vele.

Norman volt testvére középső gyermeke. Akkor született, mikor ő felvállalta másságát, és bátyja azonnal kitagadta. Nem értette az egészet, vagyis igen, értette. Féltette a saját gyermekeit tőle, de akkor is. Tizennyolc volt, mikor Charles kidobta a házukból, és azóta se látta őket személyesen. Csupán April, bátyja felesége, írt néha egy-egy e-mailt, hogy hogy vannak a gyerekek, akik azóta felnőttek. Már a legkisebb, Anne is, tizenhat éves. El se akarta hinni. Tizennyolc év szinte elsuhant mellette.

„Találkoznom kell veled." – állt az sms-ben. – „Holnap délután négykor a Margaret étteremben. Norman"

Nem értette. Normannel sosem beszélt, sose látta, csak a facebookon, és néhány képről, amit April küldött át neki. Szerette őt, mintha a második anyja lett volna. Tizenkettő volt, mikor a szülei meghaltak, Charles pedig huszonnégy. Bátyja akkor már házas volt, és a temetés után pár héttel megszületett az első fia, Wayne. Nehéz időszak volt így is számukra, de befogadták őt, hiszen nem lakhatott egyedül a szüleik házában. Charles úgy viselkedett, mint egy felelősségteljes báty. Habár a nagy korkülönbség ellenére sosem voltak igazán egy hullámhosszon, de mégiscsak testvérek voltak, és a testvérek vigyáznak egymásra, míg meg nem tudják, hogy a másik meleg – fintorgott.

A reakciójára számított, de titokban azért remélte, hogy elfogadja őt. Átléptek a 21. századba, és a melegek már nem is voltak annyira mások. Tudtak róluk az emberek, de bátyja örökölte apjuk konzervatívságát. Mielőtt színt vallott, látta néhány jelből, hogy nehéz dolga lesz, de nem akart tovább titkolózni. Aprilnek mondta el először, két héttel a nagy eset előtt. Nagyon megértő volt vele, akár egy szerető nővér. Biztosította, hogy mellette fog állni, de amikor robbantotta a bombát, nem tehetett érte semmit, Charles dühbe gurult, és kiebrudalta. Ő pedig visszaköltözött szüleik házába. Később tudta csak meg, hogy aznap este April rosszul lett, és a kórházban úgy vélték az orvosok, muszáj a világra hozniuk Normant. Egy darabig emésztette magát, hogy ez miatta történt, hogy ő tehet a koraszülésről, de April megnyugtatta, hogy nem tehet semmiről. Ő persze ezt sose hitte el.

Normannek szerencsére semmi baja nem esett. Császármetszéssel világra hozták, pici volt és törékeny, de egészséges, mint a makk. És a tizennyolc év alatt, magas, nyúlánk fiú lett belőle.

Bernard kíváncsi volt, mit akarhat tőle. Sose beszéltek, pedig de szerette volna látni, ahogy felnőnek. Waynere még emlékezett. Ahogy hazahozták a kórházból, az átsírt éjszakák, aztán egyre nagyobb lett. Az első szava is az volt, hogy „bönö", utalva Bernardra. Ő pedig imádta. Szüleit elveszítette, de kapott valaki mást, akinek szüksége volt az ő védelmére. Wayne-re úgy tekintett, mintha a kisöccse lett volna, akire mindig is vágyott. Több értelme lett volna, ha ő keresi meg, de nem, Norman volt az.

– Rendben – döntötte el, elmegy abba az étterembe. A naptárra sandított, ami az éjjeliszekrényén állt, s nagyot sóhajtott. Oké, másnap szenteste, talán mégse ez a legjobb időpont a találkozóra. De a kíváncsiság nem hagyta nyugodni, és a vágy, hogy láthassa unokaöccsét.

*

Arnold kómásan kelt ki az ágyból. Megnézte az órát. Délután négyre járt az idő. Elfintorodott. Egy kicsit hosszúra nyúlt az előző éjszaka. Feje kóválygott, gyomra kavargott, talán nem kellett volna annyit innia. De muszáj volt. Csak így tudta elengedni magát, csak így tudott felejteni. Ő pedig nem vágyott jobban semmire, csak a felejtésre.

Kikémlelt a konyhába, de anyja nem volt otthon. A hűtőn talált egy üzenetet, hogy átment Maryhez, a húgához megbeszélni a karácsonyi menüt. Beszéltek róla pár hete, hogy jó lenne, ha ő is elmenne, de neki semmi kedve nem volt hozzá. Egy ideje ki nem állhatta a családi karácsonyokat.

Magába döntött egy pohár vizet, aztán még egyet, és a hideg szinte végigfutott a mellkasán. Megborzongott. A hűtőn lévő naptárra sandított, és elfintorodott. Másnap szenteste, és találkoznia kell az apjával. Kell, de nem akar. Végtére is húsz éves, elég nagy ahhoz, hogy most már azt mondhassa: „Bocs, fater, de nem vagyok kíváncsi rád." Sőt, már évekkel ezelőtt is megmondhatta volna. De ismerte az édesanyját, úgyis rávette volna a találkozóra. A szemei elfelhősödtek, kezei ökölbe szorultak, s dühében rávágott a hűtő ajtajára. Egy-két hűtőmágnes a csempére zuhant, s nagyot koppantak a síri csendben. Nem tudta, kire haragudjon jobban, az apjára, aki elhagyta őket egy másik nőért, vagy az anyjára, aki ennek ellenére rávette, hogy találkozzon vele.

Szerette az apját, mert jó apa volt. A legjobb, mígnem egy este azt mondta, hogy találkozott valakivel. Helen nem volt meglepve, nem sírt, nem kiabált. Szomorú volt, de nem rendezett jelenetet. Arnold a szobájából hallgatta az egészet. Tizenöt volt, és sebezhető. Akkor élte az én-keresés korszakát, a melegsége feltárását. Úgy érezte, apja nemcsak az anyját, de őt is elárulta. Olyan szép család voltak, amire mindig is büszke volt. Több társának is elváltak a szülei, de ő mindig azzal nyugtatta magát, hogy ez velük sosem fordulhat elő. Mert ők egy jó, szerető család. Semmi jelét nem látta, hogy bármi baj lenne. Szülei dolgoztak, este közös vacsora, hétvégén a parkba mentek sétálni, néha egy mozi, étterem. Ám soha egy veszekedés, egy hangos szó.

A hír úgy söpört végig rajta, mint egy hurrikán. Letarolta minden jó emlékét. Mintha az egész élete hazugságra épült volna. Nem tudta, ki lehet az a másik nő, de már látatlanban is utálta. Az pedig, hogy végül az apja elvette őt, majd született egy féltestvére, még jobban felbőszítette.

Mikor apja elköltözött, nagyon leeresztett. Egyedül érezte magát, és kellett neki valaki. Épp betöltötte a tizenhatot, mikor szülei barátja meglátogatta őket. Henry a harmincas évei végén járhatott, de nagyon jól tartotta magát. Fitt volt, örömmel teli. Nem nagyon illett abba a lehangoló légkörbe, ami abban az időben jellemezte a házukat.

Arnoldnak megtetszett a férfi, habár az apja lehetett volna. Szíve szerint letámadta volna ott helyben, de túl fiatal volt még akkor, és túl kezdő. Azóta persze szerzett épp elegendő tapasztalatot, hogy bizonyítson a férfinak. Leveleztek, és néha találkoztak. Olykor úgy érezte, hogy van nála esélye, mert Henry ragyogott mellette. Nem beszéltek az apjáról, habár jól tudta, hogy találkozgatnak, hiszen főiskolai haverok voltak.

Pár napja úgy érezte, muszáj színt vallania, vagy valamit csinálnia, mert vágyott a férfira. És tudta, hogy nem jó neki más, mert sose volt senki elég jó, hogy a társa legyen. Az elmúlt négy évben magára aggatott megannyi praktikát, és biztos volt benne, ha Henry igent mond, le fogja nyűgözni az ágyban. Ám mikor találkoztak, s fel akarta kínálni magát, meglátta a gyűrűt a kezén. Megházasodott. Nem értette, hiszen sosem említette, hogy szeretne bárkit is. Mikor dühösen kérdőre vonta, bevallotta neki, hogy a nővel szerelem volt első látásra, bár sosem hitt az ilyenben. És tényleg, úgy ragyogott, mint soha azelőtt. Aznap elment egy buliba, részegre itta magát, és másnap is, és előző éjjel is. Még szerencse, hogy annyi haverja volt.

Azonban vasárnap este nem hívták meg sehova. Karácsony napján úgy volt, hogy a haverjai összedobnak egy kanmurit, de addig még túl kell esnie egy apa-fia mámoros estén, ahol végighallgathatja, hogy milyen jó, hogy van egy aranyos kistesója, és igazán megnézhetné már. De ő nem akarta látni. Nem akarta tudni, hogy apja milyen boldog az új feleségével, az új gyermekével, nélkülük...

*

Bernard az étteremben ült, az ablaknál. Figyelte a járókelőket, ahogy sietnek a boltokba, vagy épp hazafelé bevásárlószatyrokkal. Már évek óta nem adott és kapott ajándékot családtagtól. Ahogy a szállingózó havat bámulta, felelevenedtek a régi karácsonyok, mikor szülei még éltek. Tízéves koráig négyen ünnepeltek: Michael, Irene, Charles, és ő. Aztán csatlakozott April is. Olyanok voltak, mint egy hatalmas család. Meghitt ebédek, vacsorák, finom illatok, ajándékbontogatás a fa alatt. Szülei huszonnégy éve meghaltak, és erre gondolva szinte öregnek érezte magát a maga harminchat évével. Mennyi magányos karácsonyt töltött el arra várva, hogy Charles megbocsásson neki. Aztán persze mérges lett, hiszen neki kellene megbocsátania, amiért bátyja ilyen elutasító vele. Azt hitte, idővel megenyhül majd, de sosem kereste. A családi házból kérhetett volna részesedést, de úgy tűnt, nem kér semmiből, amihez neki köze van. Úgyhogy nyugodtan éldegélt a házban, keményen dolgozott egy cégnél, mígnem tíz év után igazgatóhelyettes vált belőle. Szerette a munkáját, végül is ez volt az egyetlen jó dolog az életében, meg a pár munkatársa, akik szinte a barátaivá váltak. Na meg ott volt John.

John Michaels huszonnégy éves volt, és iszonyatosan jóképű. Bernard már akkor felfigyelt rá, mikor megjelent a cégnél két évvel ezelőtt. Nem tudott róla semmit, de ösztönei azonnal beindultak. Miután bemutatkozott neki, elkísérte az informatikusokhoz, és elköszönt tőle. Várta a kínálkozó alkalmakat, hogy elcsevegjenek. Ebédeknél odaült hozzá, és összebarátkoztak. Nem annyira, mint Stellával, vagy Todd-dal, de azért jól kijöttek. Néha elmentek iszogatni, és úgy tűnt, a fiú vevő a közeledésére.

Egyik este kicsit többet ittak a kelleténél, és a mosdóban bátrabban viselkedett, mint szokott. Mikor az utolsó vendég is kiment az illemhelyről, bódultan megcsókolta a fiút. Először egy kis ellenállást érzett, de aztán John megadta magát. Nem tartott sokáig, de kellemes volt. Rég érezte olyan jól magát. Mikor éjszaka búcsúzkodtak, már tisztább fejjel, újra meg akarta csókolni a fiút, de mivel nem érte meglepetésként, így kitért előle.

– Sajnálom, de nem lehet – mondta halkan John. Bernard kérdőn nézett rá. – Barátnőm van, és... Megkértem a kezét.

Bernardot mintha pofon csapták volna. Érezte, hogy a fiú inog, és ha bepróbálkozna, biztos, hogy el tudna érni valamit. Ám jól tudta, az a valami semmit nem érne, a vége ugyanaz maradna, elhagyná őt egy másik nőért. Végül barátok maradtak, bár nem feszegette a közös italozásokat, és rá egy évre meg is nősült. Most pedig várják, hogy az első kislányuk megszülethessen.

Ajkai kissé lebiggyedtek. Család. Mindenki családot alapít, csak ő van magányra kényszerülve. Persze nem volt mindig magányos. Voltak neki barátai, mint Stella és Todd, vagy örök barátai, mint a könyvek, amiket hétvégente olvasgatott, de egyik se volt egy ölelő kar, egy puha csók. Néha elment bárokba, felszedett valakit, eltöltöttek egy éjszakát, de többre valahogy nem futotta. Tudta, hogy találnia kellene valakit, és nem azért, mert magányos, hanem mert családra vágyott, ahol elfogadják, és szeretik.

Épp a teáját emelte fel, mikor az asztalánál megjelent egy cingár fiú.

– Bernard?

A szemeibe nézett, s azonnal felismerte Charles tekintetét. Kicsit másképp festett, mint a képeken.

– Norman – mosolyodott el, mire a fiú is viszonozta. – Szia – állt fel, s nem tudta, mihez is kezdjen. Ölelje meg, mint unokaöccsét, vagy csak rázzon vele kezet? A fiú szelíden átkarolta, s ő boldogan szorította magához. – Honnan tudtad, hogy én vagyok? – paskolta meg a hátát.

– Anya mutatott rólad képeket, persze titokban. Apa előtt tabu téma vagy.

– Még mindig?

– Igen – bólintott, mikor elengedték egymást.

– Foglalj helyet! – mutatott a szemközti székre. – Mi szél hozott ide? – tért rögtön a tárgyra.

A pincér odasietett, s felvette Norman rendelését. Mikor elment, a fiú megszólalt.

– Hát anya mesélte, hogy mi történt veled... Hogy mi vagy te... – Bernard elfintorodott, s ezt Norman is észrevette. – Úgy értem, hogy...

– Meleg vagyok – mondta halkan.

– Bocsáss meg, nem akartalak megbántani – nézett rá esdeklően. – Épp ezért vagyok itt. – Bernard szemei kérdőn néztek rá. – Anya mesélte, hogy apa kitagadott téged, mert meleg vagy, és utálja őket, és szidja, és... – Látszott rajta, hogy felzaklatja a dolog. – Nem tudok vele mit kezdeni. Szeretem őt, de ő utálja. Mindent, ami én vagyok...

– Norman, te...? – A fiú szégyellősen bólintott. Bernard utánaszámolt, még csak tizennyolc éves, pont annyi, mikor ő vallott színt.

– Szeretném elmondani édesapámnak, de mikor anya mesélt rólad... Mindig is azt hittem, hogy rossz ember vagy, és ezért utál. És ha téged kidobott, engem is kifog... Én nem élném túl.

– Mit vársz tőlem? – nézett rá Bernard kérdően.

– Nem tudom. Nem lehetne, hogy esetleg kibéküljetek?

– Ez eddig se rajtam múlt. A bátyám egy nagyon konok ember, és már ő is öregszik, márpedig magamon látom, hogy minél idősebb vagyok, annál nehezebben tudok változtatni a rossz szokásaimon.

– De ha beszélnél vele...

– April volt rá a legjobb hatással, rá se hallgatott. Nem hiszem, hogy én többet tudnék tenni. Sajnálom – sütötte le szemeit.

– NORMAN! – hallatszott egy kemény hang, mely mennydörgésként hatott. – Mi a fenét csinálsz itt... Vele? – dörrent rá.

– Charles, ne itt! – állt fel Bernard, és csitítani próbálta őt, de a férfi dühös bikaként fújtatott, s meg se hallgatva fivérét behúzott neki egyet. Bernard az asztalra esett, feldöntötte a bögréjét, a tea maradéka végigfolyt a terítőn.

– Apa, ne! – próbálta Norman lefogni, de Charles kétszer akkora volt, mint ő. – Én hívtam ide.

– Miket beszélsz? – tántorodott meg. Norman elengedte.

– Beszélnem kellett vele.

– Mégis miről?

– Norman, ne hazudj neki! Én hívtam ide – könyökölt fel, s megtörölte vérző száját.

– Bernie bácsi, ne!

– Norman! – mondta élesen. – Köszönöm, hogy eljöttél, de most menj haza apáddal. Rossz ötlet volt.

– Hagyd békén a fiamat, te...

– Mondd csak ki! – nézett rá Bernard.

– Mocskos buzi – sziszegte, majd megfogta Norman karját, s maga után húzta.

A fiú esdeklően nézett Bernardra, mire ő csak legyintett, majd leült a székre, s odahívta a pincért.

– Elnézést a kellemetlenségekért – ráncolta össze a homlokát. – Hozna nekem még egy teát?

– Igenis – bólintott, s elvitte az üres bögrét.

*

Arnold nem tudta, hogy most nevessen-e a közjátékon, vagy álljon fel, és avatkozzon közbe. Mikor meglátta a fiút leülni az idősebb férfihoz, azt hitte, hogy a fia. Bár nem tűnt olyan öregnek, hogy az apja legyen, de talán túl hamar sikerült be a srác. A Margaret étteremben rendszerint elvált szülök találkoztak a gyerekeikkel. Legalábbis ezt látta az elmúlt években. Nem értette miért, talán a családias hangulat, vagy a kedves kiszolgálás, esetleg az apák mérhetetlen ötlettelensége. Mondjuk még ez is jobb, mintha kocsmába vitte volna el, vagy Disneylandbe.

Aztán megjelent egy öregember, aki már kezdett kopaszodni, ahol pedig még volt haja, őszbe vegyült. Már akkor érezte, hogy baj lesz, mikor látta belépni. Sütött róla a gyűlölet. A közjáték hamar véget ért. Mikor hallotta, hogy buzi, akkor esett le, hogy az asztalnál talán nem is apa-fia ül, hanem szeretők. Szívás.

Ránézett a telefonja kijelzőjére. Már fél órája meg kellett volna érkeznie az apjának. Talán elfelejtette. Keserű ízt érzett a szájában. Felhörpintette a kóláját, majd odasétált az asztalhoz.

– Leülhetek? – nézett le a férfira, mire ő végigpásztázta a tekintetével.

– Csak tessék – mutatott a szabad székre.

– Láttam, mi történt.

– Gondolom, nem te vagy az egyetlen – mosolyodott el szomorúan a férfi.

– Szerelmi ügy? – nézett rá kérdően.

– Úristen, dehogy – háborodott fel –, ő az unokaöcsém. Most találkoztam vele először.

Arnold meglepetten nézett rá.

– Akkor az a férfi...

– A bátyám volt.

– Úgy tűnik, nem a legjobb a viszonyuk.

– Ezt nagyon jól látod – gúnyolódott. – Bocs, nem akartam bunkó lenni, csak nem így képzeltem a találkozást vele tizennyolc év után.

– Hűha – füttyentett –, és még azt hittem, nekem vannak családi gondjaim.

– Te miért vagy itt? – nézett rá kérdően a férfi.

– Az apámat várom, elvileg itt találkoznánk, de azt hiszem, az új családja miatt elfelejtett engem.

– Nem hiszem – ingatta a fejét az ismeretlen.

– Á, az évben már azt is elfelejtette, hogy névnapom volt. Az anyám hívta fel, mikor azt hitte, nem hallom. Szarulesett, de így van ez. Ha van másik családod, minek a régi?

– Nem hiszem. Szerintem szeret téged...

– Hagyjuk – intette le, s próbált témát váltani. – Szóval az unokaöccse.

– Igen, még sosem láttam élőben, csak képen.

– Ez szomorú – húzta fel az orrát Arnold. – Úgy látszik, ez a hely vonzza a lúzereket.

– Norman nem lúzer! – próbált a védelmére kelni.

– Én magunkra értettem – mosolyodott el fájdalmasan.

– Hát ebben lehet valami – sóhajtotta Bernard, új bögréjét tósztra emelte. – A lúzerekre.

– Ránk – bólintott, s nézte, ahogy a férfi felhörpinti a meleg italt.

– Amúgy Bernardnak hívnak – nyújtotta oda a kezét.

– Arnold, de jobban szeretem az Arnie-t – fogadta el a jobbot. – Az arca kezd...

– Ó – kapott a sérüléshez. – Talán jobb lenne, ha otthon jegelném egy picit.

– Magával mehetek? – nézett rá kérdően.

Bernard tétova pillantást vetett rá. Nem tudta, a fiú viccel, vagy komolyan gondolja, hogy felmegy hozzá?

– Nem tudom, jó ötlet-e ez.

– Nyugi, nem vagyok gyilkos, se tolvaj.

– Nem gondoltam. Csak nem akarok ma még egy apával összetűzésbe keveredni.

Arnold telefonja rezegni kezdett. Mikor elővette, egy sms fogadta. „Sajnálom, Lilith beteg lett, el kellett hoznom az orvoshoz. Majd találkozunk."

– Azt hiszem, ettől már nem kell félnie – vágott grimaszt, majd Bernardra nézett. – Szóval? Felmehetünk magához? – Bernard gondolkodott egy percig, majd bólintott. – Rendben, akkor indulás.

*

Mikor Arnold belépett a házba, különös érzés fogta el, bár először maga sem tudta megnevezni, mi lehet az. Egyfajta nyugalom árasztotta el.

A házban rend uralkodott. Cseppet sem tűnt olyan otthonnak, amiben csak egy férfi él, inkább látszott olyannak, mint ahol egy háziasszony tevékenykedik.

– Bejárónője van? – kérdezte, miközben levette a csizmáját.

– Nem, magam takarítok. Ez olyan meglepő?

– Egy kicsit – bólintott. – Nálunk anyám takarít. Persze folyton megkapom tőle, hogy a saját holmijaim rakjam el, vagy igazán elmosogathatnék, de az olyan fárasztó – sóhajtotta.

– Nekem nem nagy ügy – mondta Bernard, miközben papucsot adott a fiúnak. – Szeretem, ha rend van.

– Maga valami rendmániás? – nézett rá megemelt szemöldökkel.

– Azt nem mondanám – mosolyodott el. – Voltam én is olyan, mint te, de az nagyon régen volt – fordult el, s a nappali felé vette az irányt.

Ahogy Arnold a folyosón sétált, megcsapta a sült alma illata. Önkéntelenül is mély lélegzetet vett. Bernard észrevette ezt, s a nappali helyett beterelte a fiút a konyhába. Arnold elképedt, mikor meglátta a sok fazekat, konyhai gépeket, eszközöket.

– Maga szakács?

– Nem – ingatta fejét. – De nagyon szeretek főzni.

– Talán lánynak készült? – mondta kicsit gúnyosan, de Bernard nem vette magára.

– Apám valóban lányt szeretett volna, mivel már született egy fia, de engem is nagyon szeretett.

– Akkor miért nem velük tölti a szentestét?

– Meghaltak – mondta halkan, miközben a sütőből kivette a tálcát.

– Részvétem – suttogta Arnold, s most először gondolt arra, milyen jó, hogy az ő szülei még élnek. – Hűha – képedt el, mikor meglátta a finomságot.

– Úgy látom, nagyon szereted.

– Azt meghiszem – vidult fel. – Kiskoromban anya minden évben csinált nekem. Mióta apa elment, már nem – komorodott el hirtelen.

– Vegyél – adott neki egy kistányért, és villát.

Arnold leült a konyhaasztalhoz, és falatozni kezdett. Nem pont olyan volt, mint emlékeiben, de hasonlóan finom. Kicsit felidéződött benne a melegség, ami akkor járta át, mikor otthon ette ezt, családi körben, mikor még nem volt se fájdalom, se elhagyás, mikor még boldogok voltak.

– Készítettem rendes ételt is, ha gondolod – szorgoskodott Bernard.

– Nem enni jöttem ide – mondta tele szájjal.

– Igazad van – nézett rá Bernard kérdően –, de miért is jöttél ide?

Arnold megdermedt.

– Ümm, hát csak úgy – mondta lezseren, de nem nézett a férfira. – Így támadt kedvem.

Bernard egy pillanatra arra gondolt, hogy megkérdi, nem az édesanyjával kellene-e most lennie, de inkább hallgatott. Jólesett neki, hogy nincs egyedül.

– Ha gondolod – kérdezte egy kicsit később, mikor a fiú megette a második sült almát is –, feldíszíthetnénk a karácsonyfát. Már ha nem kellemetlen, hogy egy idegen erre kér.

Arnold egy kissé elmerengett. Ránézett a telefonjára, anyja még nem kereste. Valószínűleg azt hiszi, hogy még mindig az apjával van.

– Rendben – mondta cseppet sem meggyőzően.

Bernard bekísérte őt a nappaliba. Mikor felkapcsolták a villanyt, először elcsodálkozott, hogy milyen otthonos. Fehér falak vették körbe, de a falakon megannyi kép lógott egy boldog családról. A szobában volt egy bézs kanapé két hozzá illő fotellel, melyek egy kis asztalkát fogtak közre, egy kandalló, a párkányán karácsonyi díszek: plüss hóember, hógömbök, a falaknál könyvespolcok, megannyi könyvvel, egy íróasztal, rajta egy kis hifi berendezés, és egy hintaszék a kandalló előtt.

– Apám mindig ebből olvasott nekem meséket – kezdte el ingatni a férfi. – Mikor elég nagy lettem, én ültem bele, és olvastam a könyveket. – Arnold megértően bólintott. – Te szeretsz olvasni? – nézett rá kérdően.

– Nem igazán – vont vállat. – Nem nagyon tudtak lekötni az iskolában. Jobban szeretek bulizni.

– Értem – mosolyodott el Bernard.

A férfi bekapcsolta a lejátszót, s felcsendült a Jingle Bells Frank Sinatrától.

– Ez ilyenkor alap.

– Rendben – bólintott Arnold.

A fenyőfa a kandallótól nem messze árválkodott, mellette dobozok sorakoztak, melyekben díszek várták, hogy szeretett gazdájuk elővegye őket, és napokig fürödjön szépségükben. A férfit kellemes borzongás fogta el, hogy nincs egyedül. Mióta nem díszített fát mással... Szinte egy örökkévalóságnak tűnt.

– És én mihez kezdjek? – nézett rá Arnold kissé gyámoltalanul.

– Tessék – nyomott pár gömböt a kezébe –, kezdd el díszíteni.

– De mi alapján?

– Ahogy neked jólesik. A lényeg, hogy minden felkerüljön a fára – nevetett fel.

Arnold elmosolyodott, s feltette az első díszt. Karácsonyfát díszített, öt év óta először.

Míg a fiú a fát díszítette, Bernard begyújtott a kandallóba. Mikor a végére értek, és feltették a fényfüzért, a férfi leoltotta a villanyt, csak a kandalló és a karácsonyfa fénye világította be a szobát. Épp a Let it snow lágy dallama hangzott fel, Arnold a kanapén ült, Bernard helyet foglalt mellette.

– Köszönöm – mosolyodott el a férfi, ahogy ránézett Arnoldra. – Ez volt évek óta a legszebb szentestém.

A fiú először meghökkent, majd viszonozta a mosolyt.

– Azt hiszem, nekem is – sóhajtotta.

Ahogy a lángok játszottak a fiú arcán, Bernard enyhe késztetést érzett, hogy megcsókolja. Eszébe jutott John, hiszen titkon vágyott rá, de ez a fiú itt volt mellette, olyan közel, hogy csupán oda kellett hajolnia, és nagy megdöbbenésére meg is tette.

Arnold ajkai puhák voltak, arca meleg, és jólesett neki ez a melegség. Meglepetésére újdonsült ismerőse nem húzódott el, de nem is viszonozta a csókot.

– Elnézést – állt fel mellőle, mikor meglátta döbbent tekintetét. – Úristen, mondd, hogy nem én rontottalak meg.

– Ezen már pár éve túlestem – nevetett fel Arnold. – És nem vagyok olyan fiatal se, mint gondolja. Pár nap, és betöltöm a huszonegyet.

– Ennek örülök – fújt egy nagyot. – Nem akarok pedofilnak látszani, nem vonzanak a gyerekek – kezdett el hadarni idegességében –, bár az is igaz, hogy mindig a jóval fiatalabbak tetszettek meg.

– Szóval tetszem magának? – nézett fel rá érdeklődve.

Bernard elhallgatott. Nem tudta, hogy a fiú tetszik-e neki, mert nem volt az esete, de ahogy az előbb ott ült mellette, mégiscsak késztetést érzett arra, hogy megcsókolja. Talán a karácsonyi hangulat, vagy az ilyenkor előbújó magánya miatt, nem tudta.

– Azt hiszem, igen – mondta tétován, s végigmérte a fiú testét. Tüsi, szőke hajától kezdve, égszínkék szemein keresztül, vékony alakján át, feszes farmeréig, melyből kidomborodott férfiassága. Észrevétlenül megnyalta az ajkait, amit a fiú is észrevett. Épp felállt, hogy közelebb menjen Bernardhoz, mikor megszólalt egy dallam. A fiú a telefonját kihalászta a zsebéből, s bocsánatkérően nézett rá, mikor felvette.

– Szia, anya... Hogyhogy hol vagyok?... Nem, jól vagyok, egy barátomat látogattam meg.... Hogyhogy melyiket, az egyiket a sok közül. Mindjárt indulok haza. Fél óra és otthon vagyok. Megfelel?... Jól van. Sietek.

Kissé duzzogva nyomta ki a telefont.

– Apám felhívta – tette el a mobilt. – A frászt hozta rá.

– Sajnálom – érzett némi bűntudatot.

– Nem a maga hibája. Az apám már csak ilyen. Szereti tönkre tenni a dolgokat.

Bernard látta rajta, hogy bántja valami, de nem szólt.

– Azért örülök, hogy itt voltál – kísérte ki az ajtóhoz.

Miután Arnold felhúzta a csizmáit, felvette a kabátját, ott állt Bernard előtt, s szótlanul álltak egymással szemben.

– Én is köszönöm ezt a délutánt – mondta halkan.

Egyikük se tudta, hogy mit kellene tenniük, vagy mondaniuk.

– Szép karácsonyt neked! – nyújtotta oda a jobbját Bernard.

– Önnek is – fogadta el, s megrázta.

– Nem lehetne, hogy tegezz? Tudod, én sem vagyok olyan idős, mint gondolod.

– Rendben – bólintott.

– És hívhatsz Bernie-nek. A Bernard olyan idősnek hat.

– Oké.

Mikor a fiú kilépett a tornácra, hátrafordult, s egy pillanatig összekapcsolódott a tekintetük.

– Látlak még valamikor? – kérdezte Bernard, bár maga sem várt igenlő választ.

– Azt hiszem, igen... Bernie – mosolyodott el, majd megfordult, s elindult a hóesésben.

A férfi azt kívánta, bárcsak tíz évvel fiatalabb lenne, és anélkül cipelhetné be a szobájába a fiút egy hatalmas szeretkezésre, hogy ne érezne bűntudatot. Ez a fiú három-négy évvel fiatalabb, mint bátyja legidősebb fia. Ha megkörnyékezné, testvérének talán tényleg igaza lenne vele kapcsolatban. Tizenöt év, hirtelen egy örökkévalóságnak tűnt.