Krisztián a szobájában ülve szomorúan nézett egy képet. Kezei remegtek, szemeit könnyek marták, amelyeket nem sírhatott el. Lelke sajgón kiáltozott a néma csendben. Csak ő hallotta, más nem, de aki ismerte, tudta, hogy miért sajog a szíve, mikor mindenki másét a boldogság járja át. A konyhából felhallatszott a vidám beszélgetés moraja. Tudta, hogy neki is lent kellene lennie, jókedvtől csengő hanggal várni az estét, de nem ment. Csak a fotót bámulta, egyre homályosabban látta, ahogy a csatát elvesztette a maró könnyekkel szemben. Szívéhez emelte a keretet, és halkan felzokogott. Nem vette észre, hogy nyílik az ajtó, és az anyja lépett be rajta. Szomorú barna szemekkel nézte a fiát, aki magzatpózba görnyedve ölelte a fényképet.

– Kisfiam! – lépett oda, és leülve az ágyra, finoman simogatta fia könnyektől maszatos arcát. – A papa sem örülne, ha így látna téged! Tudom, hogy szeretted, sőt imádtad, de most sírna, ha látna.

– Az első karácsony nélküle! – a fiú torkát elszorította a sírás, úgy bújt anyja kezéhez, mint egy kisgyerek. – Nem hiszem el, hogy nincs többé! Nem jön, és hozza a finom sütit, amit a nagyival közösen sütöttek!

– Krisztán, tudom, hogy fáj, de lent vár Peti, akinek ez az első karácsonya veled, velünk. Szerencsétlen fiú nem érti, hogy miért nem vagy lent, és segítesz sütit sütni! Gyere le, kincsem! Talán ez eltereli a figyelmed.

A szomorú fiú kitörölte szeméből a könnyeket, és nehézkesen felállva az anyja után ment. Lelke húrjain szomorú dallam játszott, ő mégis mosolyt csalt az arcára. A szíve sután dobogott fájó mellkasában, ő mégis elnyomta az érzést, amely feltörni készült benne. Szenteste volt. Összegyűlik a család, és neki muszáj felvenni a pléhpofát, hogy ne aggódjanak érte! Szeretett nagyapja, akit gyászolt, pár hónappal korábban távozott az élők sorából, ezzel hatalmas űrt hagyva a maradók, de legfőképp az unokája szívében. Belépve a konyhába szomorúan nézett apjára. Neki is hiányzott az idős férfi. Ajkai remegni kezdtek, ahogy farkasszemet nézett az idősebb férfival.

– Gyere ide, fiam! – tárta szét az a karját, és felsóhajtott, mikor megérezte a meleg testet az övének csattani. – Minden rendben! A papa fentről néz, és vigyázza minden lépted!

Krisztián elbújt a menedéket nyújtó mellkasban, így nem vette észre Peti és az anyja szomorú összenézését. Az asszony átkarolta a fiatal fiút, aki nem vette le szemét a sírdogálóról. Fájt neki, hogy szomorúnak látja a mindig vidám fiút, ki egyetlen mosolyával elkergette a depresszív felhőket. Barna szemei szebben csillogtak, mint a csillagok esti naplementénél a víztükörben, kacaja melegséggel töltötte el az embert, aki hallotta.

Egy kezet érzett a vállán. Megérkezett időközben Klaudia is. A lány szomorúan nézte barátját, aki még mindig apja mellkasának dőlve sírt.

– Elintézted? – kérdezte Peti halkan Klaudiát.

– Persze! Felvittem a padlásra, a többit neked kell elintézni!

– Köszönöm! Remélem, elérem, hogy kicsit boldog legyen!

Klaudia hálás mosolyt villantott Peti felé, aki folytatta a mézeskalácsház készítést. Teljesen elmerült benne, így nagyot ugrott, mikor Krisztián csatlakozott hozzájuk. A háttérben karácsonyi dalok szóltak. Nem kerülte el a szülők figyelmét sem, hogy mind a két fiatal fiú elhúzott szájjal hallgatta őket. Krisztiánról tudták, hogy nem rajong annyira a karácsonyért. Már a nagyapja halála előtt sem volt jó véleménnyel róla, de mindig állta a sarat, mikor eljött. A rokonság imádta, és habár úgy ülte végig szentestén a vacsorát, mint aki citromba harapott, egy szót sem szólt.

A süti sütés és a mézeskalács készítés vidáman zajlott, még úgy is, hogy Krisztián komorsága beárnyékolta az egészet. Próbált mosolyogni, vidám élményeket mesélni, de a hangulata nem sokat javult. Szemei vörössége elmúlt, de a kedve ugyanúgy a mélyponton volt. Fájdalmas volt számára az egész! Petinek fel sem tűnt, hogy mennyire megjátssza a dolgot, míg Klaudia és a szülei furcsán nem néztek rá időről időre.

– Krisztián, felhívnád Istit? Ott, ha jól tippelem, este van. Minden évben felköszöntöd, ez most se maradjon ki, oké?

A barnahajú fiú morcosan bólintott, és elindult az emeletre. Mikor eltűnt, Klaudia behozta az ajándékot, amit neki szánt. Átadta Petinek, aki eltette a többi közé.

– Marika néni, ha megengedi, felmegyek Kriszhez. – szólalt meg Klaudia, aki kicsit behúzta a nyakát, mikor a nő szúrós szemmel ránézett. – Bocsánat, még szoknom kell, hogy tegezlek!

– Krisztiánt is tegezed, nem értem, hogy nálam miért gond ez!

– Mert a férjed már egészen kicsi koromban megengedte, hogy tegezzem. Te csak nemrég, és még szokom a helyzetet.

Klaudia a barátjához ment, míg Peti a padlást vette célba. Felérve meglepte, hogy mennyire tiszta a helyiség. Még Krisztián bá mesélte neki, hogy a fia számára akarták szobának kialakítani. Nagyot sóhajtva kezdett neki a kis szoba feldíszítésének. Először a fényfűzéreket akasztotta fel. Gondolkozott rajta, hogy szöget ver a falba, de az túl hangos lett volna, és mindenki hallotta volna a házban. Szerencsére volt a csomagban pár köteg cellux, így zaj nélkül tehette fel a fényforrásul szolgáló díszítőelemeket. Ezt követték a kis, kartonból készített rénszarvasok, hópihék, és az egyéb karácsonyt idéző motívumok. Legutoljára egy kis fát is állított, amit feldíszített. Arra is tett egy kisebb fényfüzért, és mielőtt elhagyta volna a padlást, még megnézte, hogy néz ki teljes pompájában. Elképesztő látvány tárult a szeme elé, és büszke volt magára, hogy mindent egyedül csinált.

Lefelé haladva találkozott Klaudiával, akinek a kezében volt már egy doboz, amit Krisztiántól kapott. Óvatosan körülnézett, hogy nem látja-e őket valaki, és felvezette a padlásra. Bedugta az égőket, így a lány a saját szemével láthatta, mit tervezett Peti.

– Gyönyörű! – sóhajtott a lány, mosoly kúszott az arcára, és kedvesen megölelte Petit. – Az a fasz boldog lehet, hogy te itt vagy neki!

– Hát, keményen küzd, hogy jobban szeressem! Mióta itt vagyok, minden percet velem tölt. Kedves és odaadó hozzám. Nem volt nehéz beleszeretnem! Krisztián olyan srác, aki mindenkit képes lenne boldoggá tenni! Látva, hogy egyre szomorúbb, akartam tenni érte valamit.

– Kedves fiú vagy! Szeret, és te is szereted őt, nem? Ha elfogadsz egy tanácsot: Krisz oda- meg visszavan a fagyöngy jelenetekért! Az is van az egyik dobozban.

Peti szeme felragyogott. Nem tervezett hasonlót, de ki akart tenni magáért. Gyorsan felkutatta a fagyöngyöt, és felakasztotta a fa előtt elterülő piros pokróc fölé. Hálásan mosolygott Klaudiára, aki boldogan nézte, hogy a vele szemben álló fiú mennyi mindent tesz a barátjáért.

Mikor meghallották, hogy Krisztián keresi őket, sietve szaladtak le. Gyanakvóan figyelte, ahogy leérkeznek az emeletről. Észrevette barátnője arcán a már milliószor látott huncut mosolyt. Tudta, hogy ezek ketten settenkednek valamiben, de nem akarta elrontani a meglepetést. Kiült az arcára, hogy nincs ínyére a dolog, de szólni nem szólt.

– Ebbe nem halsz bele! – morogta a lány, és kedvesen mosolyogva Petire nézett. – Élvezni fogod, de én megyek, mert lassan faállítás, és segíteni akarok anyunak.

Illedelmesen elköszönt mindenkitől, és elindult haza. Krisztián kikísérte, és megfenyegette, hogy ezt a kis közjátékot még kamatostól fizeti vissza. Megvárta, míg a lány alakja elvész az időközben leszállt ködben, és visszaballagott a házba, ahol szülei és szerelme már a fát díszítették. Mosolyogva állt be segíteni, és ha még mindig szomorú is volt a nagyapja miatt, már nem látszott rajta. Apjával ketten cipelték a már pompában álló fát a nappali ablaka alatt álló asztalra, amit a nyitott tér miatt az étkezőből is lehetett látni, és várták az érkezőket. Évek óta hagyomány, hogy náluk gyűlik össze a rokonság a nagy ház adottságai miatt, és ez most sem volt másképp.

Mire mindenki megérkezett, az ünnepi menü és kész lett. Először az apja szülei és testvérei érkeztek meg, velük tartottak a gyerekeik is. Krisztián új arcokat is vélt felfedezni az érkezők között. Biztos a párjukat is elhozták. Lopva nézett Petire, aki egyre idegesebb lett a tömeg láttán. Odalépett, kedvesen és nyugtatóan megfogta a kezét, ami nem kerülte el néhány ember figyelmét sem, akik elhúzták a szájukat.

– Nem lesz semmi baj! – mosolygott Mária, aki észrevette a nemtetszést kifejező arcokat. – Akinek nem tetszik, az mehet haza Isten hírével!

Peti kifújta a levegőt, és Krisztiánnal együtt a hatalmas étkezőbe ment. Egymás mellé ültek, és onnan nézték, ahogy mindenki más is helyet foglal, még az utolsónak érkező anyai nagyszülők is. Az anyja egyke gyermek lévén mindig irigyelte a férjét.

– Gyerekek, bemutatom nektek Arszenovits Pétert, Krisztián kis barátját! – állt fel a házigazda. Boldogan mosolygott fiára és a mellette ülő Petire, aki elvörösödött. – Üdvözüljétek őt!

– Persze, a barátja... szerintem ezek dugnak! – köpte egy magas, szőkehajú fiú, aki grimaszolva nézett a párosra. – Undorító!

– Ha szerinted ez undorító, akkor hagyd el a házam! – állt fel Krisztián, és mérges szemmel nézett a rokonára. – Karácsony van! Nem hiszem, hogy ennek itt, és most van a helye! Szegény papa, most csalódott lenne miattad! Ha nem tetszik, hogy Peti itt van, akkor menj haza, Kristóf!

A szőke fiú ijedten nézett az apjára, aki mérgesen nézett vissza rá. Krisztián elégedetten ült vissza a helyére, és nyugtatóan fogta meg ismét Peti kezét.

Az incidens után mindenki kedvesen köszöntötte Petit, aki még mindig idegesen nézett körbe. Meglepte, hogy Krisztiánnak milyen népes családja van. Elmosolyodott, mikor szerelme anyja neki nyújtotta a tányért, amit remegő kézzel vett el.

– Nem lehetnék hálásabb azért, amim van! – kezdett bele Mária a karácsonyi beszédbe, amit minden évben más és más mondott. – Újra összegyűlt a család, és láthatóan új tagokkal is bővült! Hálát adok az ételért, amit az asztalra tehettem, a férjemért és a fiamért, na, meg Petiért, aki csatlakozott hozzánk! Fáj a szívem azokért, akik nem lehetnek velünk, de hiszem, hogy fentről vigyáznak ránk!

– Én hálás vagyok azért, hogy szerető családban lehetek, hogy Krisztián bá és Marika néni befogadott! – állt fel Peti is, és bár nem tudta, hogy ez nem szokás, de érezte, hogy rosszat nem tesz vele. – Krisztiánnak köszönöm, hogy ennyi mindent tett értem, és hogy a barátjának fogadott!

– Téged senki nem kérdezett! – szólalt meg Kristóf. – Ülj le a seggedre, és zabálj csendesen!

Krisztián felállt, és nagyot sóhajtva elindult a fiú felé. Bűnbánó arccal a nagybátyára nézett, majd mikor odaért a szőkéhez, megragadta a grabancát, és kivezette az étkezőből. Leültette a kanapéra a nappaliban, és megvető tekintettel nézte a fiút.

– Elpofáztam az előbb, hogy erre senki nem kíváncsi! – morogta Krisztián, és barna szemeiben harag gyúlt. – Évente egyszer tolod ide a pofád, arról nem is beszélve, hogy csak kritizálsz: anyám főztjét, a díszletet, mindent! Na, most két választásod van! Csendben ülsz a seggeden és eszel, vagy kiraklak a hidegbe megfagyni! Peti a barátom, nem a pasim, de ha az is lenne, se lenne semmi közöd hozzá! Azért van velünk, mert anyuékkal kihoztuk az otthonból. Amúgy meg szeretem! Gondolom, te is szereted azt a barna luvnyát, akivel kéz a kézben jöttél, nem? Hogy esne, ha én elkezdeném inzultálni? Fékezd a pofád, vagy Isten látja a lelkem, nem szívesen verekszem veled, de beverem a képed!

Jelzésképpen még egyet a tenyerébe is csapott, majd visszasétált az asztalhoz, hogy elkezdhessék az étkezést. Kristóf elnézést kért, amiért megbántotta Petit, de előtte az apja még lekevert neki egy pofont azzal a szöveggel, hogy nem sértegetjük a rokonokat. Az étkezés ezek után békésen beszélgetve zajlott. Peti elmesélte, hogy miért került be az otthonba, amin mindenki megdöbbent. Kristóf ekkor látta be, hogy mennyire nagyot hibázott.

Vacsora után megtörtént az ajándékozás. Mindenki örült az ajándéknak. Krisztián és Peti közös ajándékot kapott azoktól, akik tudták, hogy a fiú jelen lesz: egy közös nyaralásra fizették be őket. Mária elmagyarázta a fiúnak, hogy a szűk család majd másnap ül le, hogy átadják egymásnak az ajándékokat, mikor a fiú értetlenül állt, kezében a Petinek szánt ajándékkal.

Mire a vendégek távoztak, már Kristóf is megbékélt Krisztián választottjával, aminek a fiú nagyon örült. Együtt kísérték ki őket, és várták meg, míg elindulnak haza.Krisztián a szobájában ülve szomorúan nézett egy képet. Kezei remegtek, szemeit könnyek marták, amelyeket nem sírhatott el. Lelke sajgón kiáltozott a néma csendben. Csak ő hallotta, más nem, de aki ismerte, tudta, hogy miért sajog a szíve, mikor mindenki másét a boldogság járja át. A konyhából felhallatszott a vidám beszélgetés moraja. Tudta, hogy neki is lent kellene lennie, jókedvtől csengő hanggal várni az estét, de nem ment. Csak a fotót bámulta, egyre homályosabban látta, ahogy a csatát elvesztette a maró könnyekkel szemben. Szívéhez emelte a keretet, és halkan felzokogott. Nem vette észre, hogy nyílik az ajtó, és az anyja lépett be rajta. Szomorú barna szemekkel nézte a fiát, aki magzatpózba görnyedve ölelte a fényképet.

– Kisfiam! – lépett oda, és leülve az ágyra, finoman simogatta fia könnyektől maszatos arcát. – A papa sem örülne, ha így látna téged! Tudom, hogy szeretted, sőt imádtad, de most sírna, ha látna.

– Az első karácsony nélküle! – a fiú torkát elszorította a sírás, úgy bújt anyja kezéhez, mint egy kisgyerek. – Nem hiszem el, hogy nincs többé! Nem jön, és hozza a finom sütit, amit a nagyival közösen sütöttek!

– Krisztán, tudom, hogy fáj, de lent vár Peti, akinek ez az első karácsonya veled, velünk. Szerencsétlen fiú nem érti, hogy miért nem vagy lent, és segítesz sütit sütni! Gyere le, kincsem! Talán ez eltereli a figyelmed.

A szomorú fiú kitörölte szeméből a könnyeket, és nehézkesen felállva az anyja után ment. Lelke húrjain szomorú dallam játszott, ő mégis mosolyt csalt az arcára. A szíve sután dobogott fájó mellkasában, ő mégis elnyomta az érzést, amely feltörni készült benne. Szenteste volt. Összegyűlik a család, és neki muszáj felvenni a pléhpofát, hogy ne aggódjanak érte! Szeretett nagyapja, akit gyászolt, pár hónappal korábban távozott az élők sorából, ezzel hatalmas űrt hagyva a maradók, de legfőképp az unokája szívében. Belépve a konyhába szomorúan nézett apjára. Neki is hiányzott az idős férfi. Ajkai remegni kezdtek, ahogy farkasszemet nézett az idősebb férfival.

– Gyere ide, fiam! – tárta szét az a karját, és felsóhajtott, mikor megérezte a meleg testet az övének csattani. – Minden rendben! A papa fentről néz, és vigyázza minden lépted!

Krisztián elbújt a menedéket nyújtó mellkasban, így nem vette észre Peti és az anyja szomorú összenézését. Az asszony átkarolta a fiatal fiút, aki nem vette le szemét a sírdogálóról. Fájt neki, hogy szomorúnak látja a mindig vidám fiút, ki egyetlen mosolyával elkergette a depresszív felhőket. Barna szemei szebben csillogtak, mint a csillagok esti naplementénél a víztükörben, kacaja melegséggel töltötte el az embert, aki hallotta.

Egy kezet érzett a vállán. Megérkezett időközben Klaudia is. A lány szomorúan nézte barátját, aki még mindig apja mellkasának dőlve sírt.

– Elintézted? – kérdezte Peti halkan Klaudiát.

– Persze! Felvittem a padlásra, a többit neked kell elintézni!

– Köszönöm! Remélem, elérem, hogy kicsit boldog legyen!

Klaudia hálás mosolyt villantott Peti felé, aki folytatta a mézeskalácsház készítést. Teljesen elmerült benne, így nagyot ugrott, mikor Krisztián csatlakozott hozzájuk. A háttérben karácsonyi dalok szóltak. Nem kerülte el a szülők figyelmét sem, hogy mind a két fiatal fiú elhúzott szájjal hallgatta őket. Krisztiánról tudták, hogy nem rajong annyira a karácsonyért. Már a nagyapja halála előtt sem volt jó véleménnyel róla, de mindig állta a sarat, mikor eljött. A rokonság imádta, és habár úgy ülte végig szentestén a vacsorát, mint aki citromba harapott, egy szót sem szólt.

A süti sütés és a mézeskalács készítés vidáman zajlott, még úgy is, hogy Krisztián komorsága beárnyékolta az egészet. Próbált mosolyogni, vidám élményeket mesélni, de a hangulata nem sokat javult. Szemei vörössége elmúlt, de a kedve ugyanúgy a mélyponton volt. Fájdalmas volt számára az egész! Petinek fel sem tűnt, hogy mennyire megjátssza a dolgot, míg Klaudia és a szülei furcsán nem néztek rá időről időre.

– Krisztián, felhívnád Istit? Ott, ha jól tippelem, este van. Minden évben felköszöntöd, ez most se maradjon ki, oké?

A barnahajú fiú morcosan bólintott, és elindult az emeletre. Mikor eltűnt, Klaudia behozta az ajándékot, amit neki szánt. Átadta Petinek, aki eltette a többi közé.

– Marika néni, ha megengedi, felmegyek Kriszhez. – szólalt meg Klaudia, aki kicsit behúzta a nyakát, mikor a nő szúrós szemmel ránézett. – Bocsánat, még szoknom kell, hogy tegezlek!

– Krisztiánt is tegezed, nem értem, hogy nálam miért gond ez!

– Mert a férjed már egészen kicsi koromban megengedte, hogy tegezzem. Te csak nemrég, és még szokom a helyzetet.

Klaudia a barátjához ment, míg Peti a padlást vette célba. Felérve meglepte, hogy mennyire tiszta a helyiség. Még Krisztián bá mesélte neki, hogy a fia számára akarták szobának kialakítani. Nagyot sóhajtva kezdett neki a kis szoba feldíszítésének. Először a fényfűzéreket akasztotta fel. Gondolkozott rajta, hogy szöget ver a falba, de az túl hangos lett volna, és mindenki hallotta volna a házban. Szerencsére volt a csomagban pár köteg cellux, így zaj nélkül tehette fel a fényforrásul szolgáló díszítőelemeket. Ezt követték a kis, kartonból készített rénszarvasok, hópihék, és az egyéb karácsonyt idéző motívumok. Legutoljára egy kis fát is állított, amit feldíszített. Arra is tett egy kisebb fényfüzért, és mielőtt elhagyta volna a padlást, még megnézte, hogy néz ki teljes pompájában. Elképesztő látvány tárult a szeme elé, és büszke volt magára, hogy mindent egyedül csinált.

Lefelé haladva találkozott Klaudiával, akinek a kezében volt már egy doboz, amit Krisztiántól kapott. Óvatosan körülnézett, hogy nem látja-e őket valaki, és felvezette a padlásra. Bedugta az égőket, így a lány a saját szemével láthatta, mit tervezett Peti.

– Gyönyörű! – sóhajtott a lány, mosoly kúszott az arcára, és kedvesen megölelte Petit. – Az a fasz boldog lehet, hogy te itt vagy neki!

– Hát, keményen küzd, hogy jobban szeressem! Mióta itt vagyok, minden percet velem tölt. Kedves és odaadó hozzám. Nem volt nehéz beleszeretnem! Krisztián olyan srác, aki mindenkit képes lenne boldoggá tenni! Látva, hogy egyre szomorúbb, akartam tenni érte valamit.

– Kedves fiú vagy! Szeret, és te is szereted őt, nem? Ha elfogadsz egy tanácsot: Krisz oda- meg visszavan a fagyöngy jelenetekért! Az is van az egyik dobozban.

Peti szeme felragyogott. Nem tervezett hasonlót, de ki akart tenni magáért. Gyorsan felkutatta a fagyöngyöt, és felakasztotta a fa előtt elterülő piros pokróc fölé. Hálásan mosolygott Klaudiára, aki boldogan nézte, hogy a vele szemben álló fiú mennyi mindent tesz a barátjáért.

Mikor meghallották, hogy Krisztián keresi őket, sietve szaladtak le. Gyanakvóan figyelte, ahogy leérkeznek az emeletről. Észrevette barátnője arcán a már milliószor látott huncut mosolyt. Tudta, hogy ezek ketten settenkednek valamiben, de nem akarta elrontani a meglepetést. Kiült az arcára, hogy nincs ínyére a dolog, de szólni nem szólt.

– Ebbe nem halsz bele! – morogta a lány, és kedvesen mosolyogva Petire nézett. – Élvezni fogod, de én megyek, mert lassan faállítás, és segíteni akarok anyunak.

Illedelmesen elköszönt mindenkitől, és elindult haza. Krisztián kikísérte, és megfenyegette, hogy ezt a kis közjátékot még kamatostól fizeti vissza. Megvárta, míg a lány alakja elvész az időközben leszállt ködben, és visszaballagott a házba, ahol szülei és szerelme már a fát díszítették. Mosolyogva állt be segíteni, és ha még mindig szomorú is volt a nagyapja miatt, már nem látszott rajta. Apjával ketten cipelték a már pompában álló fát a nappali ablaka alatt álló asztalra, amit a nyitott tér miatt az étkezőből is lehetett látni, és várták az érkezőket. Évek óta hagyomány, hogy náluk gyűlik össze a rokonság a nagy ház adottságai miatt, és ez most sem volt másképp.

Mire mindenki megérkezett, az ünnepi menü és kész lett. Először az apja szülei és testvérei érkeztek meg, velük tartottak a gyerekeik is. Krisztián új arcokat is vélt felfedezni az érkezők között. Biztos a párjukat is elhozták. Lopva nézett Petire, aki egyre idegesebb lett a tömeg láttán. Odalépett, kedvesen és nyugtatóan megfogta a kezét, ami nem kerülte el néhány ember figyelmét sem, akik elhúzták a szájukat.

– Nem lesz semmi baj! – mosolygott Mária, aki észrevette a nemtetszést kifejező arcokat. – Akinek nem tetszik, az mehet haza Isten hírével!

Peti kifújta a levegőt, és Krisztiánnal együtt a hatalmas étkezőbe ment. Egymás mellé ültek, és onnan nézték, ahogy mindenki más is helyet foglal, még az utolsónak érkező anyai nagyszülők is. Az anyja egyke gyermek lévén mindig irigyelte a férjét.

– Gyerekek, bemutatom nektek Arszenovits Pétert, Krisztián kis barátját! – állt fel a házigazda. Boldogan mosolygott fiára és a mellette ülő Petire, aki elvörösödött. – Üdvözüljétek őt!

– Persze, a barátja... szerintem ezek dugnak! – köpte egy magas, szőkehajú fiú, aki grimaszolva nézett a párosra. – Undorító!

– Ha szerinted ez undorító, akkor hagyd el a házam! – állt fel Krisztián, és mérges szemmel nézett a rokonára. – Karácsony van! Nem hiszem, hogy ennek itt, és most van a helye! Szegény papa, most csalódott lenne miattad! Ha nem tetszik, hogy Peti itt van, akkor menj haza, Kristóf!

A szőke fiú ijedten nézett az apjára, aki mérgesen nézett vissza rá. Krisztián elégedetten ült vissza a helyére, és nyugtatóan fogta meg ismét Peti kezét.

Az incidens után mindenki kedvesen köszöntötte Petit, aki még mindig idegesen nézett körbe. Meglepte, hogy Krisztiánnak milyen népes családja van. Elmosolyodott, mikor szerelme anyja neki nyújtotta a tányért, amit remegő kézzel vett el.

– Nem lehetnék hálásabb azért, amim van! – kezdett bele Mária a karácsonyi beszédbe, amit minden évben más és más mondott. – Újra összegyűlt a család, és láthatóan új tagokkal is bővült! Hálát adok az ételért, amit az asztalra tehettem, a férjemért és a fiamért, na, meg Petiért, aki csatlakozott hozzánk! Fáj a szívem azokért, akik nem lehetnek velünk, de hiszem, hogy fentről vigyáznak ránk!

– Én hálás vagyok azért, hogy szerető családban lehetek, hogy Krisztián bá és Marika néni befogadott! – állt fel Peti is, és bár nem tudta, hogy ez nem szokás, de érezte, hogy rosszat nem tesz vele. – Krisztiánnak köszönöm, hogy ennyi mindent tett értem, és hogy a barátjának fogadott!

– Téged senki nem kérdezett! – szólalt meg Kristóf. – Ülj le a seggedre, és zabálj csendesen!

Krisztián felállt, és nagyot sóhajtva elindult a fiú felé. Bűnbánó arccal a nagybátyára nézett, majd mikor odaért a szőkéhez, megragadta a grabancát, és kivezette az étkezőből. Leültette a kanapéra a nappaliban, és megvető tekintettel nézte a fiút.

– Elpofáztam az előbb, hogy erre senki nem kíváncsi! – morogta Krisztián, és barna szemeiben harag gyúlt. – Évente egyszer tolod ide a pofád, arról nem is beszélve, hogy csak kritizálsz: anyám főztjét, a díszletet, mindent! Na, most két választásod van! Csendben ülsz a seggeden és eszel, vagy kiraklak a hidegbe megfagyni! Peti a barátom, nem a pasim, de ha az is lenne, se lenne semmi közöd hozzá! Azért van velünk, mert anyuékkal kihoztuk az otthonból. Amúgy meg szeretem! Gondolom, te is szereted azt a barna luvnyát, akivel kéz a kézben jöttél, nem? Hogy esne, ha én elkezdeném inzultálni? Fékezd a pofád, vagy Isten látja a lelkem, nem szívesen verekszem veled, de beverem a képed!

Jelzésképpen még egyet a tenyerébe is csapott, majd visszasétált az asztalhoz, hogy elkezdhessék az étkezést. Kristóf elnézést kért, amiért megbántotta Petit, de előtte az apja még lekevert neki egy pofont azzal a szöveggel, hogy nem sértegetjük a rokonokat. Az étkezés ezek után békésen beszélgetve zajlott. Peti elmesélte, hogy miért került be az otthonba, amin mindenki megdöbbent. Kristóf ekkor látta be, hogy mennyire nagyot hibázott.

Vacsora után megtörtént az ajándékozás. Mindenki örült az ajándéknak. Krisztián és Peti közös ajándékot kapott azoktól, akik tudták, hogy a fiú jelen lesz: egy közös nyaralásra fizették be őket. Mária elmagyarázta a fiúnak, hogy a szűk család majd másnap ül le, hogy átadják egymásnak az ajándékokat, mikor a fiú értetlenül állt, kezében a Petinek szánt ajándékkal.

Mire a vendégek távoztak, már Kristóf is megbékélt Krisztián választottjával, aminek a fiú nagyon örült. Együtt kísérték ki őket, és várták meg, míg elindulnak haza.