Egy kisváros egyik utcájának házában, annak is a nappalijában egy barna hajú fiú üldögélt a hatalmas kanapén. Izgatottságában a lábával a földön, ujjaival a nyugalomban lévő térdén dobolt. Várt valamit, vagy inkább valakit. Barna szemei folyamatosan a bejárati ajtót fürkészték, míg gesztenyeszínű haja mindenfelé meredezett, annyiszor túrt bele. Nem tudott, vagy nem is akart már tovább várni. Anyja már órákkal ezelőtt elment, hogy az utolsó lépéseket megtegye, és megadja fiának azt, amit akart.

A fiatal fiú tekintete a naptárra rebbent. December elsejét jelezte a hatalmas lovas kalendárium piros négyzete. Ez az a nap, amikor egy olyan emberrel bővül a család, akiért a szíve vadul dobogott, a tüdejéből minden levegő kiszökött, mikor meglátta, és millió pillangó verdesett a gyomrában. Felállt. Nem tudott tovább ülve maradni a fenekén. A benne áramló izgalom és türelmetlenség minden perccel egyre csak nőtt! Várta, hogy mikor nyílik ki a bejárati ajtó, és lépnek be rajta. A konyhába indult, hogy valamivel lefoglalja magát, míg vár. A mosatlan edények már sorakoztak, csak rá vártak, de ő még nem állt neki. Nem tudott úgy, hogy tudta: pár óra választja el őt attól, hogy újra láthassa azt a fiút, akiért titokban odavolt. Tudta, hogy ez a néhány óra már mit sem számít, csekély idő a hónapokhoz képest, amelyeket idegeskedve kellett eltöltenie, félve, hogy nem tudják befogadni az árva fiút.

Lassan engedte meg a mosogatót forró vízzel, hogy elvégezze a rá szabott feladatot. Kelletlenül kezdte el a mosogatást. Gondolatban már messze járt, ott, mikor megjönnek, és ő forró öleléssel köszönheti őket. A poharaknak állt neki, mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. Gyorsan megtörölte a kezét, majd szaladt, de csalódottság ült ki az arcára, mikor látta, hogy nem azok jöttek, akiket várt.

– Krisztián, fiam, olyan az ábrázatod, mint aki citromba harapott! – nevetett fel az apja, és megpaskolta fia vállát. – Nem engem vártál, ugye?

– Bocs, fater! Anyát és Petit vártam. – vakarta meg a tarkóját, és szomorú barna szemekkel nézett a zöldekbe. - Tudod, hogy ma hozza haza!

– Tudom. Mióta anyád bejelentette, hogy beleegyeztek, minden nap elmondod, és a naptárban is hatalmas betűkkel írtad be! Nem is volt rá esélyünk, hogy megfeledkezzünk róla!

Krisztián felnevetve sétált vissza a konyhába, hogy befejezze a mosogatást. Apja követte, hogy egy csésze kávét készíthessen magának. Fél szemmel a fiát figyelte tovább, akin látszott, hogy nagyon türelmetlen. Örült, hogy a fia és a kis Peti ennyire közel állnak egymáshoz, de egy valami azért fúrta az oldalát. Nem tette fel a kérdést, mert nem akarta magára haragítani az egyszem csemetéjét, de ahogy nézte fiát kelletlenül mosogatni, miközben strázsál, a nyelve hegyén érezte a feltenni kívánkozó kérdést. Egy pillanatig habozott, de elszánta magát.

– Mondd, Krisz, mi lesz, ha elmegy, mikor tizennyolc lesz? – óvatosan vizslatta az említettet, akinek megállt a szivacs a kezében. – Már csak egy év neki is, és neked is.

– Nem hiszem, hogy így lenne, de ha mégis, akkor elengedem. Nem járunk, jól érezzük magunkat együtt, de attól, mert én többet akarok, még nem biztos, hogy ő is.

– Nem azt mondtad, hogy azért van bent, mert elvették, mikor kiderült, hogy az apja verte?

– Mert meleg. Nézd apa! Attól, mert meleg, még nem biztos, hogy engem is kedvel... legalábbis úgy. A randik alkalmával elvolt, vagyis jól érezte magát velem, de itthon minden más lesz. Szeretném, ha több lenne kettőnk között, de ha nem lesz, akkor el kell fogadnom.

Csend ült a nappalira, de nem az a kellemetlen fajta. A felnőtt férfi némán kémlelte az előtte álló, lassan nagykorú fiát, aki elveszve a gondolataiban mosogatott tovább. Az arcát fürkészte, amelyen millió érzelem futott át: szomorúság, félelem, öröm és vágy, csak pár, amit felfedezni vélt a számára kedves arcon. Tudta, hogy fia gyűlöli a mosogatást, minden mást szívesebben megcsinált volna helyette, de amióta szóba került Peti, mindent elvégzett, – még ha olyan arckifejezéssel is, mint akinek a fogát húzzák – hogy hazahozzák. Ahogy végzett, seprűt ragadott, és elkezdett felseperni. Közben felvette a fejhallgatót, és a kedvenc bandájának dalaira táncolva húzta össze a koszt. Taka hangja mindig megnyugtatta, vagy könnyeket csalt a szemébe. Krisztián az a fajta zenehallgató fiú volt, aki ha nem is értette a szöveget, a dallamok szárnyán is megtalálta a kifejezni kívánt érzést.

Már lassan végzett, már csak a padló felmosása volt hátra, mikor megszólalt a telefonja. A kijelzőn fogadott húga neve villogott, alatta a kép, amelyiken ketten szerepeltek. Pár évvel korábban készült. Átölelték egymást, és szélesen vigyorogtak a kamerába. Mind a ketten jelmezben voltak. A lányon egy lila paróka volt, amely elfedte szőke fürtjeit, és egy fekete köpeny, rajta piros felhőkkel. Krisztián egy fehér, vagy inkább ősz parókát viselt, kétrészes maszkkal. Az egyik fele az egyik szemét takarta el, a másik pedig az orrát és a száját. Az alsó részén volt egy szájminta, amit ki lehetett cipzározni. Két nagyon ellentétes karaktert választottak, más-más animéből, de ennek ellenére látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik a másikat.

– Na, megjöttek már? – kérdezte Klaudia rögtön, ahogy barátja felvette a telefont. – Úgy várom már, hogy halljam, ahogy örömödben sikkantasz egyet!

– Még nem. – Krisztián hangja szomorúan csengett, mellette ott volt a várakozás bosszantó mivolta is. – Anyu már órákkal ezelőtt elment.

– Lehet, hogy még bevásárolnak Petinek. Nem hiszem, hogy sok ruhája volt az otthonban.

– Na, igen, de fényesre nyalom a kecót, mire megjönnek! Utálok várni!

– Éhes vagy. Egyél, mert ha megjönnek, és látják, hogy Mrs. Hisztérika vagy, szegény srác inkább visszamegy a kóterba.

– Megint szenya vagy! – morgott a barnahajú fiú, és keserű szájízzel jött rá, hogy Klaudiának igaza volt: a gyomra hangos korgással jelezte, hogy éhes. – Megyek, felmosok és eszem, mert igazad van: éhes vagyok.

Letették a telefont, és nagyot sóhajtva kapcsolta vissza a zenét. A fülében hangosan szólt a One Ok Rock The Beggining című dala, amit imádott. A zene ritmusára táncolva minden centimétert felmosott. Elveszett Taka hangjában, így nem vette észre, hogy megérkeztek, akiket várt. Anyja és Peti mosolyogva figyelték, ahogy a fenekét rázva mossa fel az utolsó helységet a lakásban, és megy, hogy visszategye a felmosót a helyére. Megvárta, amíg felszárad a kő, nem szerette, ha összemászkálják a még nedves járólapot, így ő maga sem mozdult addig, míg jónak nem vélte.

Tincsei közé túrva sétált az emeletre. Még be kellett fejeznie a házi feladatát, és elfelejtett beszélni külföldön élő rokonával, így jobbnak vélte, ha nekiáll. A szobájába lépve vette észre, hogy hatalmas rendetlenséget hagyott reggel maga után, így előbb összepakolt, majd bekapcsolta a számítógépét. Elindította rajta az egyik lejátszási listát, amit tanulás közben szokott hallgatni. Vegyesen volt rajta japán, angol és magyar nyelvű dal is, direkt így válogatta össze. Elővette a könyveket, amelyekből tanulnia kellett, és egyesével nézte át a feladatokat. Rengeteg mindennel kellett megküzdenie, valamit nem értett, volt, amihez segítséget kellett kérnie. Lejjebb vette a hangerőt, és felhívta az Amerikában élő rokonát. A szőke fiú segítségével sikeresen megoldotta az angol házi feladatát. Utána beszélgetni kezdtek.

– Holnap megyek az új iskolába. – sóhajtott fel a fiú, és szomorúan nézett a kamerán keresztül Krisztián szemébe. – Krisz, én félek! Hallottam, hogy van egy meleg pasi, aki mindenkit meghúz.

– Jaj, Pityu! Nem kell fosnod! Az ilyen pasiknak általában párjuk van, vagy nem is néznek rád! – próbált kedves lenni, szerette a rokonát, de bosszantotta, hogy minden helyzetet túldramatizál. – Mit hallottál még?

– Hogy az exe egy elmebeteg állat! Dylan a neve, és már nem egyszer megverte. – halkabban kezdett beszélni, mintha attól tartana, hogy más is meghallja. – Elvileg egyszer kiborult. A folyosón rongált meg mindent, és pszichológushoz jár. Mondtam már, hogy utálok évközben költözni?

– Nem lesz semmi baj! Jobban parázol, mint mikor elköltöztetek! Nézd, tudom, hogy helyzet ijesztő, és persze pletykák mindenhol vannak, de nem tanultad meg? Nem hiszünk másnak, csak a saját szemünknek! Ismerd meg azt Dylan nevű srácot, hátha nem olyan vészes fazon! Viszont megyek, mert nálatok már este van.

Bontva a vonalat Krisztián elnyúlt az ágyon. Behunyta a szemét, és próbált arra gondolni, hogy milyen lesz, mikor Peti megjön. Mosolyra húzódott a szája, és a rengeteg közös programra gondolt, amit közösen töltenek majd el. Izgalom járta át, de a gyomra újfent jelezte, hogy elfelejtett enni, így kikelt az ágyból, és lefelé indult. A lépcsőn már hallott a konyhából beszélgetésfoszlányokat, de azt hitte, az apja egyik barátja jött át. Rendszeres vendég náluk a férfi, nagyon kedvelte a humora és az esze miatt. Lejjebb érve meghallotta anyja hangját is, ezért azt a pár lépcsőfokot már futva tette meg. A konyhába érve látta, hogy édesanyja az apjával beszélget, míg Peti az asztalnál ül, és valamit rágcsál.

Végignézve a fiún nem kerülte el a figyelmét, hogy mennyire feszélyezve érzi magát a helyzet miatt, de a szemében ott bujkált az öröm. Besétálva először a nőnek adott egy puszit, illedelmesen köszöntötte, ahogy arra tanította, és ezek után lépett oda az idegesen üldögélő, barnahajú fiúhoz. Nem mondott semmit, csak bámulta. Megjegyezte az arcát, amit már rengeteg alkalommal látott, a zöld szemek különös csillogását. Tekintete lejjebb haladt a másik ajkaira, amelyek mozogtak a rágás miatt. Várt. Megvárta, míg Peti lenyeli az ételt, és csak akkor szólalt meg.

– Már nagyon vártalak! Együnk, és megmutatom neked a házat, a szobád, és mindent, ami érdekelhet! – a hangja csúszkált a rátörő érzelmek miatt, szemei könnyesek lettek, és nagyokat nyelt. – Annyira örülök, hogy itt vagy!

– Én is! Egész eddig nem is tudtam, hogy befogadtatok! – nézett fel Peti a szempilláin keresztül az előtte álló, vele egykorú fiúra, aki küzdött a feltörni készülő könnyekkel. – Csatlakozol hozzám? Anyukád elég sok ennivalót vett nekem. Egyedül nem tudom megenni.

A ház urának fia leült a jövevény mellé, és mosolyogva fogadta el a felé nyújtott szendvicset. Hálás szemekkel nézett a szüleire, miközben evett. Pár könnycsepp kicsordult, de ez sem érdekelte. Peti végre ott volt mellette, már soha többé nem kell abban a rémes intézményben élnie, és ő mindent megtesz azért, hogy a kapcsolatuk, még ha apró lépésekkel is, de tovább haladjon.