A skóciai tél a szokásosnál is hidegebb volt. A szél fújt, a hó kavargott a levegőben. A tájat mindenhol érintetlen hótakaró fedte, ahová csak a szem ellátott. A Nap sugarai már órákkal ezelőtt elhalványultak, és átadták helyüket az éjszaka sötétjének, a Hold és a csillagok közös ragyogásának. A kastélyban már mindenki aludt, legalábbis majdnem mindenki. Pár lélek volt már csak ébren, de ők szüntelenül így töltötték estéiket. Azonban csak kettő napja tért el most teljesen a szokásostól: Harry Potteré és Perselus Pitoné.

Igazából a Potter fiú úgy tett, mint minden este az elmúlt három és fél hónapban. Felment a Csillagvizsgáló torony tetejébe, kiült annak korlátjára, majd cikázó gondolatokkal fejében bámult le a sötétségbe. Ez a nap mégis más volt. Most esett elsőnek a hó a tél során. Habár még csupán december volt, azon belül is egy különleges ünnep, karácsony. Harry Potter így is itt ült, a gondolataiba mélyedve, magányosan.

Senki sem jött fel érte, hiába várta, hogy barátai hátha megjelennek, és megmondják neki, hogy értékes, nem tették. Csak ült tovább, és várt, mint minden éjszaka. Ez a szokás már olyannyira berögzült számára, hogyha nem is efféle érzelmek kavarogtak volna benne, akkor is idejött volna. Most azonban döntött. Tönkretették a gyermekkorát, azt az időszakot, amikor boldognak kéne lennie mindenkinek, nem pedig árvának és üldözöttnek. Most ráadásul még magányos is volt, pedig elvileg igaz barátokkal rendelkezett.

De egyikük sem vette a fáradtságot, hogy érte jöjjön - bár mit is gondolt, hiszen szünet volt -, azonban valaki más igen. Már a korlát külső oldalán állt, készen arra, hogy levesse magát a mélybe. Mikor pedig elhatározta, hogy ugrik, és megmozdult, hátulról erős karok fogták át a mellkasát. Amennyire most látott - amely lényegesebben könnyebbnek bizonyult a hóról visszaverődő holdfény miatt - még így is felismerte a karok tulajdonosát. Fekete szövetanyag alól kikandikáló fehér ing, Perselus Piton klasszikus öltözete. És akárhogyan is vergődött, próbált szabadulni, a férfi szorítása annál erősebbé vált körülötte.

Nem engedte el, hiába cibálta magát, vagy mart bele, Piton csak tartotta a fiút a korláthoz szögezve. Kétségbeesésében pedig Harry dobálni kezdte magát, de hiába. Próbált lelépni a pereméről, és sikerült is neki, azonban Piton úgy szorította magához az immár zokogó fiút, hogy képtelenség lett volna egy tapodtat is mozdulnia.

- Engedjen el, kérem engedjen el! Meg akarok halni! Meg akarok halni - sírta a fiú keservesen.

- Sss - csitította a fiút. - Hagyd, hogy visszahozzalak, minden rendben lesz.

A férfi hangja nyugtató volt, azonban Harry kihallotta belőle az aggodalmat is. A fiú ellazította testét, és hagyta, hogy a férfi egymaga visszahúzza őt a korlát másik oldalára. Harry azonnal próbált volna szabadulni, de Piton vasmarkai a csuklójánál fogva tartották őt. A férfi magához vonta a remegő, hótól megázott fiút, aki azonnal a mellkasába temette arcát. Kezével görcsösen kapaszkodott a férfi ruhájába, egyfajta biztos pontot keresve. Tanára a talárjával átölelte a reszkető fiatalt, kezével pedig a hátát simogatta. Hamarosan a fiú zokogása mindössze szipogássá csitult, Harry pedig elhúzódott egy kicsit a férfitől, hogy annak ónixfekete szemeibe pillanthasson.

A torony tetejében elhelyezett lámpás gyér fényében is látta a bájitalmester arcán mindazt, amiről azt hitte, hogy a barátaién fog. Azokból a szemekből félelem és aggodalom áradt, de olyan szintű, hogy az megremegtette Harry szívét. Csak mélyen az obszidiánokba fúrta tekintetét, amelyek visszanéztek rá, és a fiú immár tudta, hogy fel fogja tenni pillanatnyilag eszébe jutó egyetlen kérdését.

- Miért mentett meg? - A fiú hangja gyengén szólt, rekedt volt a korábbi sírástól.

- Mert talán senki más nem tette volna - felelte a férfi szinte suttogva.

- De-de, maga miért tette?

- Harry... te még fiatal vagy, előtted áll az élet, rengeteg lehetőség. Ne dobd el mindezt most azért, mert most nehéz!

A fiú elfordította a fejét, könnyei ismét utat törtek maguknak, azonban a férfi ujjbegyei lágyan siklottak az állára, majd maguk felé fordították Harry keserű kifejezésbe meredt arcát.

- Nézz a szemembe! Ne fordulj el, kérlek! - könyörgött a férfi. Erre a szóra a smaragdok azonnal meglepetten libbentek tanárára, bennük kétkedéssel és kíváncsisággal. - Hidd el, hogy jobb lesz!

- Honnan tudja? - kérdezte a fiú.

- Onnan, hogy én is éreztem már így, és tenni is akartam már hasonlót.

- Ma-manapság már ne-nem akar? - hüppögött Harry.

- De, még mostanában is vannak ilyen gondolataim.

- Hogy él ve-velük együtt? - A smaragdok immár tiszta kíváncsiságtól csillogtak, teljes figyelmüket a férfinak szentelve.

- Sokszor egyszerűbben, máskor pedig ezerszer nehezebben. Az a lényeg, hogy legyen valami, vagy valaki, ami itt tart.

- Magát mi, vagy ki tartja itt?

- Te tartasz itt, Harry.

- É-én?

- Te.

- Tényleg?

- Igen.

- Ho-hogyan?

- Mindenki látja hogy megváltoztatott téged a háború, és azt is, hogy ezek után már nem találsz sok örömet az életben. Velem is hasonló történt, az első után, de most is. Csak én megtaláltam azt az örömet, és te vagy az.

- Sajnálom, de ne-nem értem - rázta meg a fejét a fiú.

- Együtt készültünk fel a háborúra, közösen. Okklumenciát tanítottam neked, párbajoztunk, beszélgettünk. Én mindez idő alatt hiába is próbáltam távolságot tartani, közelebb kerültem hozzád. És-és azt hiszem, hogy beléd szerettem. Magam számára pedig végre bevallottam, hogy nem tudnék elszakadni tőled, és nem is akarok.

A fiú tanára vallomását hallva egyenesen a karjaiba repült, fejét a férfi vállára hajtotta, és oly módon szorította, mintha a mélybe zuhanna, amint elengedné. Fél órája ez még igaz is lett volna, de mégsem. Piton tartotta Harryt, akárhogyan is próbált a fiú kiszabadulni szorításából. Most pedig már egyenesen nem akart. Tanára vallomása megroppantotta a szíve körüli búbánatot, és teret engedett az örömnek. Hiszen erre vágyott, ezidáig Piton tartotta itt. Legalábbis a remény, hogy egy nap még sikerül elérnie a férfinál, hogy belé szeressen.

Hiszen a közös gyakorlások benne is örök nyomot hagytak. Menthetetlenül megkedvelte a morgós bájitalmestert, és a sejtjeibe mélyen elraktározva mindig is remélte, hogy egyszer Piton is azt érzi majd, amit ő. A legrosszabb napján megmentette a férfi, ő pedig megmentette Pitont, mert fény derült a valóságra, miszerint képtelenek lennének egymás nélkül élni.

- É-én is beleszerettem a professzorba - motyogta Harry a férfi nyakhajlatába.

- Jaj, Harry - simogatta meg a fiú hátát, miközben szorosabban vonta magához -, miért nem tegezel?

- Pit... Pe-Perselus...

- Igen?

- Lehet egy kérdésem? - beszélt Harry halkan.

- Persze.

- Honnan tudtad, hogy ugrani készülök?

- Láttam, hogy erre tartasz, és gondoltam, megnézem mit csinálsz. Reménykedtem benne, hogy egyedül leszel, és talán akkor elcsábíthatlak - somolygott Perselus. A mondat hallatán Harry arcára halvány pír kúszott.

- Ha nem vagy itt, én már...

- Ne is gondolj erre! Gyere, inkább menjünk vissza, nehogy átfagyj! Amúgyis későre jár már.

- Nem lehetne, hogy - habozott a fiú - nálad töltsük az estét?

- Nagyon örülnék neki. Úgyis szünet van, senki sem tudja meg.

- Akkor jó - sóhajtott fel megkönnyebbülten Harry, majd megfogta Perselus kezét, és meg sem álltak a férfi lakosztályáig.