Sziasztok.  Hát itt lennék. Még ha úgy látszik, hogy eltűntem, nincs így. Olvasóként sok csodát találtam, amit szívesen olvasok, izgatottan várom a folytatásokat. Íróként is a fióknak tevékenykedek, de lassan haladok és megfogadtam olyan új történettel nem jelentkezem, ami nincs befejezve. Jelentem még nincs olyan. Most a Karácsonyi csoda egy különkiadásával leplek meg benneteket. Nézzük meg hogy vannak a szereplőim két évvel később.  Jó olvasást, és örülök, hogy itt vagy.  Majdnem elfelejtettem mondani. Ebben az évben volt szerencsém a főszereplőimet valódi mivoltukban élőben látni és hallani. hihetetlen élmény volt mindkét koncert. 

 2 évvel később

LOUIS

December 23

Nézem a mellettem alvót, hallgatom szuszogását. Egy év tíz hónapja osztja meg velem Harry a hatalmas franciaágyát. Két éve, pont tíz évvel az első találkozásunk után újra egymásra találtunk. Két hónapig kérlelt, hogy költözzek hozzá. Nehezen adtam fel a függetlenségemet, de Harryvel kötött egyesség, melyben közösen osztozunk a költségeken segített a döntésben. Mondanom se kell rafinált módon azonnal ki is játszott engem, mert a ház fenntartásának költségein nem hajlandó osztozkodni. Ez okozott nekem pár óra kellemetlen érzést, kicsit megbántva éreztem magam. Sokat segített a szeretete, amit felém mutatott, a már szinte könyörgése, felejtsem el, hogy ő gazdag én pedig nem, hiszen tudta, hogy ez az, ami bármennyire nem akarom még is bánt engem.

Eleinte a hétköznapok furcsák voltak. Hiába ismertem a ház minden zugát, mégis csak idegen volt a hely, az, hogy osztozom az ágyon valakivel is szokatlan volt. Sokáig nem tudtam rendesen se aludni se kipihenni magamat, mint korábban a saját ágyamban. Idővel megszoktam, és most már el sem tudnám képzelni Harry nélkül az éjszakáimat. Az egymást ölelés minden elalvásnál, a nyugtató szuszogása, a jó reggelt puszi mind megszokott dologgá vált az eltelt idő alatt, mégis csodás pillanatai közös életünknek.

Én továbbra is helyben dolgozom, maradtam a város mindenese, ahogyan emlegetnek. Nincs olyan elromlott, megrongálódott dolog, amit ne tudnék helyrehozni. Hálás lehetek a sorsnak, hogy miután kiderült kivel is kötöttem össze életemet, mert nem maradt titok sokáig, nem fordultak el tőlem korábbi munkaadóim, és továbbra is gondoskodtak róla, hogy a hétköznapjaim elfoglaltak legyenek.

Mai napig hamarabb itthon vagyok, mint Harryt. Hozzászoktattam, hogy a munkából hazaérve finom vacsora várja. Hamar feladta a rendeljünk vacsorát elvét, miután megízlelte a főzőtudományomat. Ragaszkodott, hogy hetente legalább egyszer vacsorázni menjünk a kedvenc helyünkre, oda, ahol először voltunk együtt, ahol én először láttam éttermet belülről.

Eleinte ez minden vasárnapra esett, amikor együtt vittük vissza a gyerekeket. William és Bell az intézet igazgatójának hivatalos engedélyével a szombatot és vasárnapot velünk tölthették. Szombat reggelente útba ejtettük a kávézót, hogy pár nyugodt percet tölthessünk még kettesben, mielőtt az árvaházi gyerekek közé mennénk. A gyerkőcökkel való közös játékidő alatt, ami a hideg idő miatt a játszószobára redukálódott jól éreztük magunkat. Bell és Willy türelmesen várták ilyenkor, hogy eljöjjön az ők idejük. A hivatalos engedéllyel zsebeinkben boldogan hagytuk el az épületet, hogy a nagy bevásárlás után a házunk ajtaját bezárva magunk mögött igazi családként töltsük el a számunkra megadatott pár órát. Vasárnaponként nehéz szívvel indultunk vissza, de be kellett tartani a féltetéleket. Az ígéretünkkel, miszerint a következő hétvégét is velünk töltik mosollyal integettek miután hagyták magukat magunkhoz ölelgetni, miközben az ölelés alatt fülükbe suttogtuk, hogy mennyire szeretjük őket.

Harry elárulta, hogy egy magánbeszélgetést kért a csak Maryként emlegetett gyámügyes hölgytől. Hat hónappal később engem William, Harryt pedig Bell hivatalos gyámjának jelölték ki, papíron is állandó lakhelyük Harry lakása lett. Természetesen hivatalosan le kellett panírozni a kettőnk közötti kapcsolatot, amit a polgármester szívesen írt alá, és büszkén gratulált nekünk, hogy a két gyermek ilyen szerető emberekhez kerültek.

Holnap ismét karácsony. Ma este a vacsorát követően Bell kézen fogja Willyt és elénk álltak, hogy a szokásos jóéjt puszijukat megkapják. Harryvel egyszerre néztünk az órára, ami még nem mutatta az alvás idejét, de azonnal tudtuk mi áll a háttérben.

- Harry, a gyerekek nekünk adták az estét, hogy nyugodtan tegyük, amit ilyenkor kell.

- Én is ezt gyanítom. Akkor használjuk is ki. Gyere ide a karjaim közé.

Én csak bólintottam, és pillanatok alatt Harry ölelő karjai között találtam magam.

- Édes Göndörkém, bár nem buták a mi gyerekeink, de most nem erre adtak időt nekünk.

- Kedves kócos törpikém, jól tudom, de soká lesz, hogy ezt az ágyunkba tudjam megtenni. Szóval tessék pár pillanatot itt tölteni a karjaim között.

Jólesett a fárasztó nap után az a pár perc, amig Harry ölelt. Persze én is a nyaka köré fontam mindkét karomat, és lábujjhegyre állva egy csókot kezdeményezek, és mosolyogva veszem, amikor Harry ezt profi módon mélyíti el.

- Menj szabadítsd ki a fenyőt napok óta tartó fészek rabságából, addig halkan előszedem a díszeket. – szólal meg a percekig tartó csókcsatánkat befejezve.

- Megyek is, de próbálj meg hallkan tevékenykedni.

Pár perc múlva a nappaliban találkoztunk ismét. Persze már a bútorok tologatásával nem kellett foglalkoznunk. Takarításnál úgy alakítottuk ki a helységet, hogy a fa helye már szabad legyen. A fenyőt elhelyezzük ügyelve a szebbik fele mutasson a nappali felé, mert ugye ebben sem a legtökéletesebbet választottam, de mégis büszkén nézem, és már látom lelki szemeim előtt milyen szép lesz felöltöztetve a sok dísszel és egyéb szépségekkel. A kettőnk között hamar kialakult összhang miatt alig 2 órát vett igénybe a nappali karácsonyi díszbe öltöztetése. A kanapén ülve gyönyörködünk művünkben.

- Lou, sokkal szebb, mint a tavalyi.

- Mert már rutinosabbak vagyunk.

- Igen, ez a harmadik karácsony, amit együtt töltünk.

- És sok- sok ilyen áll még előttünk.

Egy puszit kaptam arcomra mire én kezemmel Harry tarkójára fogva húzom lejjebb a fejét, hogy viszonozhassam.

A visszaemlékezés kifárasztott, így egy ásítást követően közelebb húzódom Harryhez hajtom álomra a fejemet.

Harry

December 24.

Meglepődőm, hogy Louis még alszik mellettem. Megszoktam a korai kelést és a szervezetemet nem érzékeli, hogy ünnep van. Órámra pillantva látom még csak hajnali 6:00. A lakás csendes, ezek szerint gyerekek még alszanak. Ők bizony amikor nincs iskola akár 10 óráig is tudnának aludni. Este későig díszítettük Louissal a nappalit. A kicsit sem formás fenyőből egy igenis nagyon szép karácsonyfát varázsoltunk. Az ajándékok becsomagolva még a szekrény mélyén rejtőzködnek. Tudom hosszú nap áll előttünk. A mögöttünk levő időszak sem volt esemény mentes, de ha utólag megtehetném akkor sem változtatnék semmit.

A két évvel ezelőtt karácsony óta bennem az első perctől kezdve a család, ami idővel hivatalossá és várhatott volt az első. A munkámat soha nem hanyagoltam el, így munkaidő alatt teljes odaadással az intézeté voltam, de mint a lakásom ajtaját becsuktam magam mögött, a kicsiny családom volt a legfontosabb. Az első hónapokban Louis, majd később a gyerekek is mindennapjaim részei lettek. Életem akkor vált igazán teljessé, amikor már nem csak én és Louis hivatalos lakhelye lett a házam, hanem Bell és Willy hivatalos irataiban is ezt szerepelt. Onnantól már nem csak a szívünkben éreztük az összetartozást, hanem már hivatalosan is család lettünk. A környezetünk is hamar elfogadott minket. Igaz csak annyit láttak, hogy két gyermek és két férfi tartozik össze, valamint azt a mérhetetlen szeretetet, amit egymás iránt érzünk. Louis hamar megtanított nem kérkedni azzal a vagyonnal, amit a nagyszüleim hagytak rá. Elfogadta, hogy nem kell spórolnunk, de nem hagyott nagyon költekezni sem. Aranyosan duzzogott, amikor kijelentettem, a lakás összes rész számláját én rendezem, de cserébe engedtem, hogy ne rendelt vacsorát együnk mert ő akar frissen főtt ételeket estére. Nem kellett hozzá sok alkalom, hiszen magam is rájöttem jó cserét csináltam a döntésemmel.

A hétköznapi munka, a kettesben töltött közös esték, a gyerekekkel töltött hétvégék hol lassan hol gyorsan mulatták az időt. A hivatalban való várakozás, mert bár ismertek a gyámügyi hivatalban nekünk is végig kellett járni egy hivatalos örökbe fogadási ceremóniát. Boldogságos nap volt, amikor én Bellnek Louis Williamnek lett hivatalosan a gyámja. Persze dokumentálva, hogy mi közösen fogjuk nevelni őket. Felejthetetlen volt a gyermekek öröme, amikor véglegesen elhagyhatták a gyermekotthont. Maradandó élmény lett számunkra. A végre mindig mosolygós két gyermek könnyes szemmel öleltek egyszerre mindkettőnket, és a köszönöm szót suttogták. Louissal mindketten próbáltuk erősnek tartani magunkat, de nem sikerült. Sok közös élményt szereztünk négyesben és mennyi közös élmény vár még ránk. Nézem a mellettem éppen ébredezőt, aki nélkül nem akarom elképzelni hátralévő életemet. A kölcsönös szimpátia, ami azonnal kialakult ott a kórházban Willy balesetét követően, barátság, ami köztünk létrejött a hónapok során kellemes epizódja volt életemnek, de mégis a két évvel ezelőtti karácsony volt a legcsodálatosabb, hiszen akkor egy tíz évvel korábbi ígéret teljesült. A felismerés ott a templom előtti karácsonyfa alatt örökre megváltoztatta életemet.

Ritka pillanat, amikor Louis-t ébredezni látom. Mindig ő az első, aki ébren van, és mire én és a gyereket a konyhába érünk a reggeli ott vár minket az asztalon. Egy gondolat vezérelve kezdek halkan kimászni a hatalmas paplan alól.

- Harry, maradj az ágyban. - nyúl értem és vissza is húz maga mellé.

- Te csak aludj tovább.

- Te is maradj mellettem. Most még nem mehetünk ki a szobából. Majd csak akkor, ha szólnak a gyerekek.

- Mi folyik itt?

- Szerinted önszántamból vagyok még az ágyban? Tegnap Bell megkért, ne menjek le reggel a konyhába.

- Szóbal reggelit készítenek?

- Azt hiszem. Szóval bármit is találsz az asztalon, királyi lakomaként kell megenned.

- Ígérem így lesz. Akkor most egy olyat teszek, amit eddig csak ritkán sikerül. Kap tőlem életem értelmének legidősebb tagja egy szívből jövő reggeli ölelést.

- Ennél nem is kezdődhetne kellemesebben a reggelem. - szólal meg Louis és az ölelő karjaim közé helyezkedik.

- Ha lenne egy bejárónőnk, akkor...

- Ne is folytasd, mert tuti nem lesz itt ebben a házban addig, amíg én itt lakom.

- Jól van na. Ha nem, nem!

Ezt a szó csatánkat már többször is eljátszottuk, pedig tudom mennyire nem szereti Lou ha kiszolgálják, és ha pénzemmel hozakodom elő, amiből tudnám fizetni a segítséget.

- Tudod miért nem akarom. - mondja

- Tudom. - ölelem szorosabban, - de próbálkozni azt lehet.

- Próbálkozz csak, de mindig nemleges választ fogsz kapni.

- Tudom, és szeretem, amikor ilyen határozottan kiállsz egy elhatározásod mellett.

- Ismersz, tudok kompromisszumot kötne, de van, amiből nem engedek.

- Nyugalom Törpém, tudod, hogy én így szeretlek.

- Tudom, de úgy látom, néha elfelejted milyen eltökélt tudok lenni bizonyos dolgokban.

- Dehogy felejtem el, csak szeretem hallani.

Na az iménti szavaim egy durcás törpévé változtatták Louis-t, de a csók, amit engesztelésképpen adtam neki ismét mosolyt csalt ajkaira.

Halk kopogást hallottunk. Igaz Louis-t nem engedtem ki karjaim közül, de azért jófiúkként viselkedve szóltam ki az ajtó elött állóknak, hogy bejöhetnek.

- Jó reggelt kívánunk. – Bell csilingelő hangja zene volt füleimnek. – Készítettünk egy kis meglepetést nektek. Gyertek le a konyhába.

- Pár percet kérünk. Gyorsan felöltözünk és ott is vagyunk.

- Jó, ott várunk benneteket. Gyere Willy.

A két gyermek magunkra hagyott minket, és amint bezáródott az ajtó, azonnal ugrunk ki az ágyból. Kényelmes otthoni ruhát veszünk magunkra, és kéz a kézben lépünk mi a szobából, hogy megtudjuk milyen meglepetéssel készültek a gyermekeink.

A konyhába érve nem kellett megjátszani a meglepődést. Egy szépen megterített asztal, a nevünkre szóló rajzolt üdvözlőlap várt minket a megszokott helyünkön. Ültünk és vártuk, hogy a gyerekek is helyet foglaljanak.

- Harry Louis. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy ti vagytok a szüleink. Nem az igazaik, de ti vagytok azok, akik boldog gyermekkort adtok nekünk. Jobb, gondoskodóbb felnőtteket nem is kaphattunk volna. Kicsik vagyunk még, de szeretnénk mi is szebbé tenni a karácsonyt nektek.

Louis-hoz fordulok, aki könnyes szemmel nézi a gyereket, es nem tud megszólalni.

- Mind szerencsések vagyunk, hogy az útjaink keresztezték egymást. Napok óta érzem, ez a karácsony más lesz. Ti ezzel a reggelivel máris mássá tettétek, de tudom nincs még vége a meglepetéseknek.

- Szeretem én készíteni nektek a reggelit, de ez a kedves meglepetés nagyon jól esett. Szerintem lássunk is hozzá. Hosszú napnak nézünk elébe. Sok dolgunk van még mielőtt a karácsonyi misére indulunk.

- A gyerekek most is ott lesznek? - kérdezi Willy izgatottan.

- Az a csillogó villogó busz fogja őket hozni? - teszi fel kérdését Bell.

- A válasz igen mindkettőtök kérdésére. - szólal meg Louis. - Hiszen, aki eddig értük küldte a buszt, az most is látni akarja a csillogó szemű, mosolygós gyereket.

Érzem, ahogy Lou ujjait az enyémekkel összefonódnak.

Igen ma is látni akarom, az immár hagyománnyá váló csilli villi buszt megérkezni a templomtérre. A vidám gyerekek kacagását, na és az elcsodálkozásukat a hatalmas karácsonyfává

változtatott fenyő láttán.

- Szóval reggeli után iparkodni kell, hogy időben készen legyünk mindennel.

- Már elég nagyok vagyunk, hogy segíteni tudjunk.

- Számítunk rátok.

Boldogan fogtunk hozzá a tejben úszkáló csokis golyók falatozásához. Nem éppen ünnepi étel, de a gyermekek lelkesedése, a meglepetést szerezni nekünk való igénynek tökéletesebb nem is lehetne.

A reggeli, ami nálam nem megszokott, de jól tudom a gyerekek kedvence, nem kell megjátszani, hogy ízlik, hiszen tényleg jól esik. Talán az a mérhetetlen szeretet teszi, amit belecsempésztek a gyerekek.

Miután mind a négy tányér üresen van, Louis finoman kiosztja a feladatokat. Én Willyt kaptam magam mellé, hogy körbejárjuk a házat, és az utolsó porcicákat is eltüntessük, míg ő és Bell a konyhában készítik el az utolsó süteményt, ami még nem lett kipipálva a hetekkel ezelőtt készült listáról. A lakást halkra beállított karácsonyi zene tölti be. A folyosón haladva Willy megtorpan a nappali zárt ajtaja elött, de azonnal lép is tovább leküzdve kíváncsiságát. Mosolyogtam. Magamat láttam a kisfiúban. Én is mindig idő előtt akartam meglátni az ajándékokat.

- Várnod kell addig, míg este hazaérünk.

- Tudom Harry, csak tudod a bennem lévő kíváncsiságot nehéz leküzdeni.

- Lehet, nem hiszed, de én is voltam kíváncsi kisfiú, és nekem is meg kellett várni a karácsony mise utáni hazaérkezést.

- Nehéz volt kibírnod?

- Ugyan olyan nehéz, mint most neked.

- Akkor nagyon nehéz. – néz rám.

- Kibírtam, ahogyan te is kibírod.

Leguggolok elé, és magamhoz öleltem.

- Hidd el, megéri türelmesnek lenni.

- Tudom. Most siessünk fejezzük be a munkát, amit apa ránk bízott.

- Igazad van. Végezzünk minél hamarabb. – adtam igazat a gyereknek, és léptünk is be a következő szobába.

Louis

Lassan végzünk Bellel a krémes sütemény összeállításával. Ez maradt csak mára, valamint a vacsora, de azt majd csak este frissen fogom elkészíteni, igaz már tegnap előkészítettem hozzá mindent.

- Louis, te hol tanultál meg ilyen finom főzni és süteményeket készíteni?

- Emlékszel arra, amikor meséltem, hogy én is abba az otthonban nőtettem fel, ahol Te és Willyam is laktatok egy ideig. Mindenhol segítettem, ahol csak lehetett. Konyha volt az egyik kedvenc helyem. A szakácsnő kis kuktája voltam, amikor nem volt más dolgom. Sok mindent megtanultam, és amikor már nem lakhattam ott, akkor azzal a tudással tudtam egyedül is boldogulni.

- Nekem is megtanítasz majd mindent?

- Természetesen. – lépek mögé, és ölelem át.

Eszembe jutott, hogy hetek kellettek, hogy Bell annyira nyisson felém is, hogy az ölelésemet elfogadja. Elfogadott tőlem is mindent, amit adtam neki, szívesen tette meg, amit kértem tőle, jól érezte magát a társaságomban is, mégis Harryn kívül senkit, ha a Willivel való kézfogást nem veszem figyelemben, nem engedett közel ennyire magához.

- Apa, eddig is tiszta volt a ház, most még tisztább lett. – szalad mellém a fiam.

- Alig találtunk porcicákat. Szerintem csak azt akartad, hogy ne legyünk láb alatt. – lép mellém Harry is, és engedi, hogy zavaromat a mellkasához bújva rejtsem el a gyerekek elől. – Azt hiszem igazam van. Szóval kérünk valami kárpótlást, de azonnal ugye Willy!

- Igen. – mondja említett a választ elnyújtva.

- Rendben. Bell vennél ki két tányért ennek a két szerintük innen kiűzött félnótásnak. Legyen övék az első két szelet sütemény.

- Hurrá! – ujjong a fiam és már ül is le a székére széles mosollyal az arcán.

Harry is a szekrényhez lép, és még két tányért elővesz, miután a fülembe súgja, hogy négy szeletet vágjak.

Elérkezett az idő, amikor végre elindulhattunk a templomba. A karácsonyi mise csak később kezdődik, de tudom a busz hamarabb érkezik a gyerekekkel. Harry valami különleges dolgot említett, amire magam is kíváncsi vagyok. A kinti hőmérséklet kellemesnek mondható, de a hazafelé jövetkor valószerű, hogy hidegebb lesz.

- Sapka és a kesztyű most még lehet a kabátzsebben, de este kelleni fog.

- Én már ellenőriztem, benne van mindkettőjükében. – mondja Harry, amikor Bellnek nyújtja a rózsaszínű kabátkáját, és Willy felé is nyújtja az övét.

- Szeretem amikor oda figyelsz mindenre. – mondom ki, a Harryt dicsérő szavakat. – Akkor én meg sem nézem, mert az enyémek is a helyükön vannak.

- Így ahogy mondod, de akár hiszed akár nem, az enyémek is már a kabátom zsebében várják, hogy induljunk már el végre.

Na ezt vettem az indulás kezdetének. Utolsó ellenőrzés. A gyerekek rendben vannak, Harry is az alkalomhoz illő kabátban, én is. Ma kivételesen a sötétebb dzsekimet vettem magamra. Bell és Willy egymás kezét fogva lépkedtek előttünk. Én is bátran csúsztattam kicsiny kezemet Harry tenyerébe, és mosolyogva fordultam felé, amikor ujjaink összefonódnak.

- Nagyon boldog vagyok Harry.

- Én is Louis.

Alig húsz perces séta és már a templom elött állunk. A gyerekek a színes gömbökkel díszitett fát nézik.

- Ez nagyon szép. – mondja egyszerre a két gyerek.

- Valóban nagyon szép.

Több ismerőst is észrevettünk, és egy-egy köszönés elejéig, valamint kellemes ünnepeket kívánva váltottunk pár szói is. Jó volt látni a szeretetet a szemükben, ahogyan ránk és a gyerekekre néznek.

- Harry Louis! Nézzétek ott jönnek!

És valóban egy kerekeken guruló színes fényekkel kivilágított vonat érkezik lassan a térre. A rászerelt hangszóróból karácsonyi dallamok szólnak. Ez volt Harry idei meglepetése a gyerekeknek.

- Hitetetlen vagy. – súgom közelebb hajolva.

- Tudom.

Nézzük, ahogy a gondozók segítségével egyenként leszállnak a gyerekek, de igencsak elkell a segítség, hogy kellő távolságba kerüljenek a járműtől.

- Szerintem elkel a segítségem. Lou maradj itt a gyerekekkel.

- Menj csak. – megfogom immár Bell kezét is, aki eddig Harry kezét szorongatta. arH

Harry a csoport melletti megjelenése innen nézve megváltás volt.

A misét tartó pap türelmesen megvárta, míg a gyerekek elcsendesednek, majd a kötelező imádságokra faló felhívás, azok közös elmondása után, tudva a felnőttek haragját nem fogja magára vonni elkezdte a kis Jézus születésének történetet mesélni. Mindenki figyelmesen hallgatta, de az én figyelmemet a jászól hátsó függönyének mozgása kelti fel. Ettől a perctől én csak azt a pontot néztem. Egy kis idő múlva egy arcocska jelenik meg, és kerek szemekkel néz. Az én tekintetem innentől csak azt a pontot nézi. Ijedten pislogok, amikor szem elől tévesztem, de megkönnyebbülök, amikor újra megtalálom kicsivel arrébb. Azonnal tudom mit fogok tenni a mise végén.

- Harry, vidd a gyerekeket a templom elé. – fordulok a mellettem álló felé, amikor a bent lévők elindulnak kifelé. – Én is megyek pár perc múlva.

- Minden rendbe? – kérdezi Harry, mire én a jászól felé tekintek. – Gondolod?

- Tudom Harry!

Megvárom, amig kézen fogja a gyerekeket, és elindul a kijárat felé. Én a jászól felé kezdek lépkedni és keresem azt a pislogó szempárt, ami fogva tartotta a tekintetemet, mióta csak észrevettem.

- Merre vagy? – kérdezem hallkan, mert nem akarom megijeszteni.

- Itt vagyok. – hallom a cérnavékony hangocskát.

- Gyere elő nyugodtan. Louis vagyok.

Pár pillanat és egy kisfiú lepkéd félénken felém. Legalább melegen van öltözve nyugtázom, amikor végig nézek apró termetén.

- Szia bácsi. Anyukám azt mondta, ezt adjam oda annak, aki először megtalál. Te vagy az, tessék.

Összehajtogatott papírt nyújt felém, amit kabátja zsebéből vesz elő miközben szépen érthetően mondja a szavakat.

Elveszem a papírt és olvasni kezdtem.

Kedves ismeretlen

Köszönöm, hogy rátalált a kisfiamra. Neve Alex Montgomery. Most rossz anyának gondol, de ne tegye. Csak ez a helyes megoldás számára, és hetek óta azért imádkozom, hogy hamar megtalálják. Maga nem tudom tovább gondját viselni, de hamarosan angyalként fogom óvni minden lépését. Szívem érzi, szerető emberek fogják a gondját viselni. Ha árvaházba is kell kerülnie, akkor is tudom, harcolni fog érte, hogy sajátjaként tudja felnevelni őt. Anyaként nincs is csak ennyi kérésem, hadd legyen boldog gyermekkora. Alex tudja mi a szeretet és tudom a legapróbb jó dologért is hálás lesz. Ha teheti akkor mostantól szeresse őt, de ha még nem lehetséges hivatalos elhelyezési és törődjen vele kérem.

Az Isten áldja!

Anna Montgomery.

- Alex édesanyád azt kéri tőlem vigyáznak rád.

- Tényleg vigyázni fogsz rám? Anyukám azt mondta, hogy legyek jó fiú. Én jófiú akarok lenni.

- Igen megígérem, hogy vigyázni fogok rád. De most gyere, beszélnem kell valakivel.

Kézen fogom a kisfiút és együtt megyünk végig a templomon. Kint kérdő tekintetek közepette lépek Harry mellé, aki mellett a gyerekeink állnak, kezükben a színes ajándék dobozzal.

- Gyertek velem az árvaház igazgatójához. – hívom őket magammal, de látom kérdések hadát kellene azonnal megválaszolnom. – Később elmagyarázok mindent.

Az említett férfi a színesen kivilágított vonat mellett áll. Alex ámulva nézi a járművet, ami a városlakók figyelmét is felkeltette.

- Kellemes ünnepeket. - mondjuk egyszerre Harryvel.

- Köszönöm és viszont kívánom nektek is. Nézzenek oda ki ez a kis törpe? Őt még eddig nem is láttam.

- Ő itt Alex Montgomery. - mutatom be a kisfiút, aki megszeppenve áll mellettem. - Szeretnék veled beszélni. Harry, vigyáznál pár percre Alexre is.

- Persze menjetek csak.

Pár lépést távolabb megyünk és azonnal magyarázni kezdem hallkan a történteket.

- Mise alatt észrevettem valakit és megkerestem. A kisfiú elbújt oda, ahol annak idején én is elbújtam és Harry mégis megtalált. A kisfiú ezt a levelet adta a kezembe. - nyújtom át a férfinak, aki figyelmesen elolvassa azt.

- Azt hiszem hamarosan immár 3 gyermek fogja megnehezíteni az életeteket.

- Gondolod lehetséges ez?

- Igen. Most magammal viszem. Beszéljétek meg ezt Harryvel. Gyertek holnap érte.

- Nem vihetjük most haza? Az ünnepek után első dolgunk lesz nálad jelentkezni és ha lehet azonnal elintézni az örökbefogadási kérelmet, mert nem kérdés mit kell tennünk. Harry sem fogja ezt másként gondolni.

- Legyen fiam. A levelet magamnál tartom és miután visszaérek nyitok egy mappát Alex Montgomery néven. Azért Harry telefonáljon Marynek, csak hogy egy hivatalos személy is tudjon róla.

- Így lesz.

- Kétségem sincs afelől, hogy jó helye lesz nálatok.

Együtt indulunk vissza Harryhez és a gyerekekhez.

- Harry, beszélhetnék veled? - fogom meg immár szabad kezét, mert a két gyerek már Alex kezét fogja.

- Persze, de szerintem a gyerekeink már el is döntötték a dolgot. Míg te az igazgatóval beszélgettél a kisfiú elmondta, hogy az anyukája hamarosan angyal lesz, és téged kér, hogy vigyázz rá. Szóval nem kérdés mit válaszolnék, ha megkérdezel.

- Az ünnepek alatt velünk lehet, de később be kell mennünk az árvaházba és majd Maryt is fel kell hívnod.

- Sorba mindent. Mostantól három gyerekről kell gondoskodnunk.

- Nem rémülsz meg?

- Nem Louis. Ha kell egy hadseregnyi gyereket is hajlandó vagyok veled együtt felnevelni.

- A sors bízik bennünk, hogy ide küldte őt. Kettő mellé egy harmadikat bíz ránk.

- Akit ugyanúgy fogunk szeretni, mint a másik két gyermekünket.

Visszaérve a többiekhez éppen egy fontos beszélgetés közepében csöppentünk. A felnőtt kabátját nem kímélve guggol a gyerekek mellett és közeledésünkre és a bólintásunkat látva minden figyelmét Alexnek szenteli.

- Alex. Édesanyád kérése teljesül. Mostantól Louis és Harry vigyáznak majd rád.

- És mi is! - mondja Bell és Willy egyszerre.

- Rátok bízom őt. Szeressétek, mint testvért, - nézd a gyerekekre. - Ti pedig, - tekintetét ránk emeli, - adjatok neki boldog gyermekkort.

A gyerekek bólogatnak és mi is követjük őket. Nem kellenek most a szavak tőlünk.

- Nézzétek esik a hó! - emeli arcát az ég felé a kisfiú, és kacagása beköltözik a körülötte lévők szívébe.

Köszönöm, hogy elolvastad.    Millió    puszi.