Louis / jelen /

Ismét szombat. Végre időben befejeztem egy kisebb munkát, így a hétvégém szabad. Már este úgy aludtam el, hogy tudom mi a mai program. Ezért már 7:00 órakor ébresztett a telefonom, hogy időben el tudjak indulni. Nem akartam lekésni a buszt pont ma. Nem bántam a kimaradt lustálkodás, a pihenés lehetőségét. A gyerekek örömének vágyódása elfeledtet velem minden fáradtságot. 
Az idő végtelenül gyorsan telik. Busz korábbi, óráknak tűnő útja már szinte perceknek tűnő ideig tart. 
Az intézet felé tartok, hátamon a csokikkal teli hátizsák. Olyanok, amiket a gyerekek szeretnek, de van különleges, amit kimondottan csak egy valaki megkap majd meg. William, aki lassan két éve, amikor csak ott vagyok egy lépésnél messzebb nem megy tőlem, és a tarka csoki varázsereje pedig levakarhatatlan mosolyt varázsol a kisfiú amúgy is csodaszép arcára. Nagyon várom a közös focizás utáni perceket, amit külön igazgatói engedéllyel fogok majd vele eltölteni, mert mint korábban megtudtam, eddig senki más itt dolgozóval nem hajlandó a kötelezőkön kívül időt eltölteni. Így lett, hogy én vagyok az egyetlen felnőtt, bár még magam is messze vagyok attól, akit maga mellé enged. 
A portás jó ismerősként int, a folyosón elhaladó dolgozók is örömmel veszik ott létemet. 
- Üdvözlöm Louis! Jött egy kicsit lefárasztani a gyerekeket? -  hallom az igazgató hangját. 
- Igen uram! Nekem is szükségem van már a gyerekzsivajra.  Sajnálom, hogy nem tudtam korábban jönni. A  karácsonyi betegség sajnos elhúzódott, és sok elmaradt munkám gyűlt össze. Ezért sokat dolgoztam az elmúlt hetekben. 
- Ezek szerint végzett velük?
- Így ez nem igaz, de tegnap sikerült befejeznem az egyiket, amivel a barátja bízott meg. Így itt lehetek, és semmilyen fáradtság nem tudott volna otthon marasztalni. 
- Ez becsülendő dolog Louis. A pénzösszeg is, amit ha nem is személyesen de mindig megkaptunk. 
- Igazgató úr! Sokat köszönhetek ennek a helynek. Apám helyett apám volt és segített, hogy hasznos ember tudjak lenni.
- A köszönet téged illet - vált észrevétlenül tegező viszonyra - ,mert az utóbbi időben sokat tettél az intézményért.
- Ez éltet, higgye el. Jobbá tenni nekik azt, amit csak lehet, ha már az enyém csak onnantól volt jó, amikor megjelent az életemben. 
- Az első, de egyben az utolsó hazugságod pillanatától velem szemben?
- Igen uram, attól a pillanattól. Ma is szégyellem magam miatta. 
- Ne tedd  hiszen már mondtam, te is erőt adtál, hogy az elképzeléseimet meg tudjam valósítani. 
- Sikerült uram, és az évek során csak jobb és jobb lett. Örülök ha tehetek az intézményért valamit.
- A gyerekekért teszel a legtöbbet. Azt hiszem nagyon várnak már, de van, aki sokkal jobban, mint a többiek.
- Mint mondtam, mindegyik gyerek hiányzott az elmúlt időben, de mégis William az, aki igazán hiányzott. 
- Na menj, okozz örömet a srácoknak! 
Miközben a szavakat mondja,  a hátizsákom felé sandít.
- Tudom, csak módjával. A többit leadom a konyhán, hogy időnként az ebéd után máskor is jusson nekik.
- Ismered az ezzel kapcsolatos gondolataimat, ahogyan én is a tiédet, ami most foglalkoztat leginkább.  Mielőtt megkérdeznéd a válaszom igen. Egy kicsit magaddal viheted Williamet a kert végébe. Szeretném ismét mosolyogni látni azokat az ég kékjét igéző szemeit, amit csak az után látható, amikor veled tölt pár órát. 
- Köszönöm uram. Nem is váratom tovább őket. Most már igyekszem rendszeresen jönni.
- Tudom, betartod az ígéretedet amikor csak teheted.
Egy kézfogással búcsúztam az idők alatt baráttá váló igazgatótól, és a folyosón lépkedek a játszószoba felé. Kint még hűvös a délelőtt, ezért itt van minden gyerek. Nyugodt hangulat uralkodik, ahogy az ablakon betekintek, ami pár másodperc múlva egy méhkashoz lesz hasonló. Nyugodtak, de csak, amíg be nem lépek közéjük, mert ahogy a nevelők mondani szokták elszabadul a pokol, aminek kicsit örülnek is. Tekintetem a sarok felé vándorol, ahol William ül egyedül. A kedvenc kirakósát rakja ki, amit tőlem kapott a születésnapjára. Vajon hányszor rakja ki naponta? Gyanítom, hogy már emlékezetből tudja melyik darab melyikhez tartozik.
Egy mély levegőt veszek és már nyúlok is a kilincsért, hogy a következő másodpercben meghalljam azt a mondatot, amit mindennél jobban szeretek. 
- Nézzétek. Itt van Louis! - hallom meg az első gyerektől, aki észre vesz.
A mondat elhangzása után huszonöt szempárral találom magam szemben, majd azonnal magam körül is tudom a tulajdonosaikat.   Jól tudják, ha megjelenek, az egy csokit jelent számukra. Nem is váratom sokáig őket, gyorsan veszem elő a csokikat és adom a felém nyújtott aprócska kezekbe. Jól tudom azt is, hogy csak egyszer nyújtják a kezüket. Érzik, hogy testvérként, egyformán kezelem őket, ahogy ők is egymást. Amikor már nem látok magam körül nyújtózkodó kezet, de annál több csillogó tekintetet, csokoládé maszatos arcot, indulok csak a sarok felé.   
- Nézzenek oda! Valaki nem akar engem üdvözölni?  A neki hozott csokoládém sem szeretné? - kérdezem felé közeledve majd leguggolva mellé.
- Azt mondták, beteg voltál. Ugye már nem vagy? Ugye meggyógyultál? 
- Már nem vagyok. Pár hete a doktor gyógyultnak nyilvánított. 
- Akkor miért nem jöttél hamarabb? - kerdezi, de még mindig nem néz rám.
Azt hittem, felkészültem erre a pillanatra, de tévedtem.
- Sok munkám volt. Azt az időt is munkával töltöttem, amit veletek kellett, veletek szerettem  volna. Nem akartam csalódást okozni és még tovább meg váratni azokat, akik bíztak bennem, hogy elvégzem azt, amivel megbíztak. 
- Ugye, ha nem dolgoztál volna olyan sokat, akkor jöttél volna?
- Igen. Prücsök, döntenem kellett, és én az elvégzem a munkát választottam.
- Most már gyakrabban fogsz jönni?
- Igen!

És fogsz velem külön is játszani?
-

Igen, de nézz rám. Kérlek!
- Hiányoztál. Lou bácsi- néz végre rám, de szemei könnyesek. 
- Te is hiányoztál nekem, Prücsök. - megyek még közelebb hozzá, ami guggolva nem olyan könnyű, de ahogy kicsiny tenyerét arcomra simítja, tudom, nem haragszik már rám. - Azt hittem, azért nem jössz, mert nem szeretsz. Pedig mondták, hogy beteg vagy, de én nem hittem nekik. 
- William, te kis buta. - ölelem most már magamhoz. - Téged életem végéig szeretni foglak.
- Biztosan? - suttogja a kérdést a nyakamba bújva.
- Biztosan  kis Prücsök.
- Jó. Hiszek neked. Most már kérem a varázs csokimat.
Mosolyogva nyúlok a mellettem lévő hátizsákomba és veszem elő a neki vett, színes golyócskákat tartalmazó táblás csokit.  Figyelem, ahogy majszolja és varázsereje működni kezd. Minél több fogy belőle, William mosolya annál szélesebb lesz.
- Lou Bácsi! Hiányoztál.
- Én vagy a csoki, amit hozok neked?
- Hát persze, hogy te, de a csoki is. - mondja, de a fülig érő mosolya nem tűnik el. 
A tartózkodó viselkedése miatti ijedtségem hamar elmúlik, és azon kezdek gondolkodni, ha nem tudok jönni, akkor is tudjak vele pár szót beszélni. 
- Nézd, a többiek már kint vannak az udvaron! Gyere menjünk játszunk velük!
- Menjünk, hiszen nekik is hiányoztál. Én tudom. - pattan fel és indul is kifelé, engem maga után húzva.
- Prücsök, ők is hiányoztak. Nekem is szükségem van a veletek töltött időre. - mondom, de már csak magamnak, hiszen nem figyeli, mit is mondok. 

 Pár órával később.

A konyhán kaptunk pár szendvicset, innivalót, és a kimondottan kinti tartózkodásra való pléddel a hátsó kertben vagyunk. 
- Lou bácsi! Végre ismét csak ketten leszünk.
- Willy, ezt az időt csak veled töltöm. Azt csinálunk, amit csak te akarsz. 
- Ne csináljunk semmit, csak feküdjünk!
- Rendben, de beszélgetni azt fogunk ugye?
- Hát persze. Van mit mesélnem. 
Megnyugodva dőlök hanyatt az árnyékot adó fa alatt leterített plédre.  A levetett pulóverből egy párna jellegű valamit készítek Willynek, míg én a kezemet teszem a fejem alá.
- Miért lettél olyan beteg, Lou Bácsi?
- Tudod Prücsök, volt egy határidős munkám, és sokáig dolgoztam, hogy időben kész legyek. Ott aludtam a házban, hogy ne pazaroljam utazással az értékes időt. Így tovább tudtam dolgozni, es hamarabb tudtam kezdeni. 
- Még nem volt fűtés a házban? 
- Nem, Prücsök. 
- De hiszen tél volt! 
- Igen, hideg volt a házban. Hiába vittem takarót. Kevésnek bizonyult. Megfáztam.  Szerettem volna időben befejezni a munkálatokat, hogy a tulajdonosa be tudjon költözni még karácsony előtt.
- Akkor ő már ott töltötte a karácsonyt a szép házban?
- Igen. Elkészültem időben, egy nappal később be is költözött. Képzeld el, igaz, telefonon, de személyesen is megköszönte a munkámat.
- Ez rendes volt tőle. Mondtad neki, hogy igazából miatta lettél beteg?
- Szerintem nem tudta, hogy magas lázban fekve töltöm az ünnepnapokat, de szavai jól estek.
- Ez is segített biztosan a gyógyulásban. 
- Igen, sokat segített. Mondd csak, Prücsök, veled mi történt míg nem tudtam jönni?
- Az ajándék, amit a Jézuska hozott, kicsit kárpótolt, de nagyon hiányoztál. Lett egy új nevelő bácsi, Harry a neve, én Harry bácsinak hívom. Képzeld el, szokott nekünk csokit osztani. Én is kapok, de  annak nincs olyan varázsereje, mint annak, amit te adsz. 
- Na csak, nem is tudtam, hogy van új dolgozó? Ugye kedves veled?
Y Igen, ő is szokott velem játszani. Jó a memóriakártyás játékban. Azt, amivel veled is szoktam játszani, csak megmutattam neki.  Vele a közös kártyát használjuk. 
- Nálad ügyesebb memóriajátékos nincs. 
- Pedig ő is jó. Többször nyert már ellenem. 
Na csak egyszer találkozzunk! El kell vele beszélgetnem, hogy nem illik legyőzni egy gyereket. 
- Akkor ha visszamegyünk, fogunk gyakorolni, hogy le tudd győzni legközelebb. 
- Eddig mindketten  hanyatt feküdtünk, de egyik pillanatról a másikra hasra vágta magát. 
- Lou Bácsi, ugye nem fogsz elhagyni? -  kérdezte hirtelen. 
- Prücsök, ez eszedbe se jusson! 
- Ha lesz saját gyereked, akkor én már nem kellek neked.
- William, nekem nem lesz saját gyerekem.
- Biztosan lesz! - erősködik - Lesz egy szép feleséged és ő szül majd neked. Jobban fogod szeretni, mint engem. Idővel el fogsz felejteni. 
Szent Habakuk, hogyan jutott az az eszébe ennek a gyereknek? Hogyan  magyarázzam meg neki, hogy nekem egy lánytól soha nem fog gyerekem születni? Beszélnem kell az igazgatóval sürgősen.
- Prücsök, teszek most egy ígéretet. Ott leszek majd, amikor a diplomát a kezedbe kapod.
- Akkor te már öreg leszel.
- Igen, kicsit öreg leszek. Te pedig egy szép okos fiatalember, akire büszke leszek! 
- Akkor nem fogsz elfelejteni? Olyan leszek, mint a saját gyereked, akit a feleséged szül majd neked?
Jaj ez a gyerek! Istenem, mit válaszoljak erre? Nem mondhatom el neki, hogy már most azon gondolkodom, hogyan lehet hivatalossá tenni, hogy a fiam lehessen! Nem kelthetek benne hiú reményeket, amikor én is csekély eredménnyel számolok, hiszen a múltam, a nem létező vagyonom, az egyedülállóság, mind ellenem vannak. 
- Gyere csak ide! - tárom ki karjaimat és ő egyből rám mászva hasal rajtam. - Tudod, mit? Lesz egy féltett titkunk mostantól. Tegyünk úgy, mintha én a te apukád lennék, te pedig a fiam! 
- Akkor, ha csak ketten vagyunk, szólíthatlak apának?
- Igen! - mondom és magamban megismétlem az apa szót. - Ha csak ketten vagyunk, akkor, mert ez a mi féltett titkunk, Prücsök.
- Apu, én nagyon tudok titkot tartani.
- Tudom, fiam. 
A buksiját pont a szívem felé fekteti. Ha figyeli annak dobbanásait, akkor egy szeretettől zakatoló szív ritmusát hallhatja. 
- Szeretlek, apa! - suttogja.
- Én is, Prücsök. Nagyon szeretlek, kisfiam. - suttogom én is.
Hosszú percekig fekszünk így. Mindeddig ismeretlen érzés telepedett rám. Eddig is éreztem, hogy a  gyerekek számítanak rám, de most van valaki, akinek én vagyok a legfontosabb, és aki nekem a legfontosabb. Ha nem is lehet soha hivatalos ez az érzés, akkor is örökre így marad.
Miután vagy ezerszer megígértem Billynek, hogy jövő vasárnap  itt leszek ismét, az igazgatói irodába igyekszem. 
- Louis? Valami baj van? - kérdi azonnal, amikor meglát. 
- Nincs, csak szeretnék elmondani valamit. Igaz, Williamnek azt mondtam, hogy a kettőnk titka, de szeretném, ha tudna róla maga is. Tudom, hivatalosan nem lehetek a kisfiú örökbefogadója, mégis ma megígértem neki, hogy úgy szerettem őt, mintha a fiam lenne.
- Miért tetted? - ezt kérdezi, de egy cseppnyi harag vagy számonkérés sincs benne. 
- Azt hitte, már nem szeretem, és ezért nem jöttem. Fél, ha lesz saját gyerekem a feleségemtől, ezt így mondta, nem fogom már szeretni őt. Hogy mondjam el neki, hogy soha nem lesz feleségem, mert én a fiúkat szeretem, abból is csak a zöld szeműt, aki  rám talált. Ezért jutott eszembe ez az őrült gondolat. 
- Louis!  Ezt nem örült gondolat, mert én is azt szeretném, amit a gyerek. Bevallom, rátok nézve azt látom, titeket egymásnak teremtett a sors.
- Miért nem lehetek hivatalosan a gyámja? 
- Talán ha nem egyedül lennél, Louis?
- Igen,  talán akkor nagyobb esélyem lenne. 
Az ablaknál állok, kezeimet csalódottan vezetem hajamba, hiszen ez a feltételta legnehezebb teljesíteni. 
- Fiam, a sors melletted áll, ezt is megoldja, csak higgy benne.
- Azt teszem, igazgató úr, és ha most félve feltenni akaró kérdésemre és pozitív válasz érkezik magától, akkor tudom, a sors valóban mellettem van. 
- Szeretnél a házon kívül is időt tölteni a fiaddal?
- A kérdéséből ítélve pontosan tudja, mit szeretnék kérni, uram.
- Látod, tényleg a sors játeka az, ami történik. A válaszom pedig igen. Jövő héten pár órára kiviheteda városba.
- Hálásan köszönöm. Erről csak indulás előtt szerezzen tudomást! 
- Igen ezt kérni is akartam. Ugye tudod, hogy korához képest sokkal értelmesebb és érzelmileg is érzékenyebb mint a többiek?
- Ezt én is észrevettem, és érzékeltem is.
- Szeresd, és engedd, hogy szeressen, ragaszkodjon hozzád!  Részemről nincs akadálya. 
Hálával szívemben léptem a férfi elé.
- Köszönöm. Minden ilyen helyen lakó gyerek önhöz hasonló igazgatót érdemelne, aki az ő érdekeit nézi, nem pedig a hatalomvágy vezérli. 
- Fiam, én zsarnok apa mellett nőttem fel. Ezért szeretném az itt lévő gyerekeknek a legjobbat. Próbálom a legtöbb örömet okozó, arcukra mosolyt csalogató dologgal szebbé tenni napjaikat. 
- Ezért hálásak nagyon. El kell nekem hinni. 
- Elhiszem Louis, persze, hogy elhiszem.

A mozgalmas nap után egy újabb magányos este következik. Diótörő a kezemben. Vajon, aki nekem adta emlékszik még rám? Vissza akarja még kapni? Remélem igen! Az akkor rám találó is már felnőtt. Lehet már családos, és én csak egy titok vagyok a múltjából. Még kilenc hónap és ismét eljön a karácsony, mikor talál lehetőségem lesz  visszaadni neki.   
Williamre gondolva hunyom le szemeimet. Nem hivatalosan, nem mások tudtával, de  elmondhatom, van egy fiam, egy kisfiú, aki apának szólít. A szó kimondása olyan érzéseket ébresz bennem, amit nem hittem, hogy melegként valaha velem lesz. A világ előtt titkolva, de apa lehetek. Ennél szebb dolog talán, ha egyszer az éjszaka nem egyedül talál rám.

Üdv újra a soraim mögött. Gondolom a tartalom okozott némi meglepetést. Ez van, amikor a sors akaratának engedelmeskedve írom le a betűket egymás után.
Köszönöm, hogy itt vagy.
😘