Louis / múlt/

Hideg van. Fázom. Megint bezártak ide. Az árvaház pincéjében vagyok. Igaz, ezt ott fenn büntető szobának nevezik, de kevesen vannak, akik eljutnak ide, hogy megtapasztalják a helyet igazi valójában.  A földön ülök a sarokban. Térdeimet felhúzom és átkarolom, biztatom magam, hogy nagyfiú vagyok, kibírom most is, mint a korábbi szökési kísérletek után itt töltött időt. Először csak pár órára zàrtak be, olyan megijesztés miatt, de a szökni akarás, egy ígéret teljesítése folyton késztetett. Vissza kell neki adnom, hiszen megígértem. Most is ez tartja bennem a lelket, az erőt, ami a kínzó éhség miatt gyorsan fogy, mert elég nagynak tartanak a 15 évemmel, hogy azt is megvonják tőlem a büntetést nyomatékosítva. Rájöttek, két dolog van, ami számomra minden büntetésnèl fájóbb. Most azt is bevetették ellenem. A bezárásom óta eltelt idő, a körülvevő némaság, a mardosó éhség, valamint az a picike remény, hogy visszakapom a  kincsemet, azt suttogják a fejemben, hogy adjam meg magam nekik.  Legyek alázatos, de az ígéretről továbbra se feledkezzek meg.  Ezt kell tennem, kivárni az időt. Csak jöjjön már végre valaki! Onnantól olyan kezesbárány leszek, lehet keresni fogják, mi volt az, ami a változást okozta. 
Az ajtót nézem, és némán könyörgöm, hogy nyíljon ki végre. Valaki vagy meghallotta, vagy elégnek gondolta az időt, mert végre lépteket hallok, majd tényleg kinyílik az ajtó. 
- Az igazgató úr  látni akar. - hallom még az egyik nevelő varjú károgó hangját. - Remélem, tudod mit kell mondani.
- Igen asszonyom. Kaptam enni rendesen itt is. 
- Tudom én, hogy jó fiú vagy te Louis, csak megfelelően kell bánni veled. 
- A bánásmód elérte hatását asszonyom. Nem akarok többet megszökni. - mondom, amit hallani akar, amivel elismerem, hogy legyőztek. - Csak a Diótörőmet adja vissza nekem!
Pár hosszú perc következik, mire a kincsem ismét tenyeremben lehet. Térden csúszva teszem meg a távolságot, hiszen nem a kezembe adja az asszonyság, hanem a földre dobva, ezzel is hatalmát kifejezve. Tenyerembe zárom a fabábut, és miután felállok, remegő lábakkal indulok az ajtó felé, hogy “soha többet nem fogok ide visszajönni” gondolattal kilépjek innen.
- Figyelni foglak, és elég egy apró hiba a viselkedésedben, hogy újra itt köss ki. 
- Megértettem asszonyom. Jól fogok viselkedni.  
Szavaimat komolyan gondolom. Nem tudom, milyen életem lesz ezek után, de az ígéretemet szívembe zárva fogom élni azt. Fedél, ennivaló, ígéret.  Másoknak csak szavak, nekem éltető erő. 
Elfogadhatónak mondható külsövel, ami annyit takart, hogy itt-ott szakadt, de legalább tiszta ruha van rajtam, indulok meg az asszonyság mellett a pár hete érkezett új igazgató irodájába. Félelemmel szívemben állok immár abban a szobában, amit eddig csak fenyegető szándékkal emlegettek folyton. 
- Mondd csak, Louis, rendesen bánnak veled?
- Igen uram. Rendesen. 
- És enni is kapsz rendesen?
- Igen uram. - mondom, de nem merek felnézni. 
- Tudom, hogy most szökés miatt büntetésben voltál. Itt is adtak enni ugye?
- Igen, igazgató úr! Kaptam!
Magamon érzem mindkettőjük tekintetét. A hazugság miatt legszívesebben elsüllyednék, de az asszonyságtól való félelmem nagyobb, mint a hazug szavak kimondása okozta szégyenérzés.
- Ursula! Hagyjon magunkra, kérem! - hallom a  kissé parancsoló hangot, majd lépteket, és az ajtó nem éppen finom záródását.
Ketten maradtunk a szobában. Veszem a bátorságot, és tekintetemet az asztal mögött ülőre emelem.  
- Mondd csak, fiam, igazat mondtál az előbb?
- Kérem, igazgató úr, higgye el a szavaimat!
Óráknak tűnő percekig csend telepszik a szobára, melyet üres pocakom korgása tör meg.
- Egy feltétellel! Ha többet nem hazudsz nekem. 
- Nem fogok. Ígérem. - ingatom nemlegesen a fejem. - Nagyon félek Ursula asszonytól.
- Mikor is ettél utoljára?
- Nem tudom. Milyen nap van ma?
- Szerda. 
- Akkor 3 napja, hiszen  vasárnap reggel ettem, mielőtt elszöktem. 
- Miért szökdösöl folyton?
- Egy ígéret, melyet be kell tartanom. Vissza kell adnom a fiúnak ezt. - nyitom ki a tenyeremet így mutatom miről van szó. 
- Fiam! Te ne felejtkezz el az ígéretedről, a sors pedig megtalálja a megfelelő pillanatot annak teljesítésére. 
- Ezt tervezem. Nem fogok többet elszökni. 
- Akkor most elmondom. miért is kérettelek ide, de először behívom Ursula asszonyt. 
Amennyire tudom, összehúzom magam.  A igazgató jelenléte sem tudja elűzni azt a  félelmemet, amit az asszonyság  puszta jelenléte kivált belőlem.
- Ursula, kérem, jól jegyezze meg szavaimat! Louis-t ettől a pillanattól kiveszem a felügyelete alól. Mint tudja, Carter, a karbantartónk már nem bírja egyedül a ház újabb és újabb előbukkanó hibáit kijavítani, ezért Louis-t adom mellé segítőnek. 
Eddig lehajtva tartott fejemet a férfira emelem, a számomra megváltást jelentő szavakra, és így hallgatom tovább mondanivalóját. 
- Azt hiszem, sikerült titokban megfigyeléseket végeznem az elmúlt hetekben. A mai naptól minden étkezési időben ott leszek én is, és ellenőrizni fogom, hogy megfelelően történik-e minden. 
- Megértettem, igazgató úr! - hallom mögülem az asszony rémült hangját. - Jelzem szándékát a kollégáimnak. Ha nincs más mondanivalója, uram, akkor szeretnék távozni. 
- Még nem fejeztem be. Mostantól az esetleges büntetéseket is én fogom kiszabni. 
- De uram...
- Ursula, eddig nem szóltam, mert azt reméltem, észreveszi, hogy én mennyivel másabb vagyok, mint az apám volt. Ismerem a szigorát, annak nevelő szándékát, de már én vezetem az intézményt. Sok mindenen szeretnék változtatni, és fogok is. Remélem, partnerek leszünk. Szeretném az itt élő gyermekek szemében is látni végre az örömöt a rettegés helyett. 
- Ahogy jónak látja, igazgató úr. Remélem, nem bánja meg az intézkedéseit. 
- Ha bele is bukom, ami szerintem nem fog bekövetkezni, hiába töri a fejét már most, hogyan akadályozza a munkámat, akkor is a gyerekek arcára csalogatott mosoly megérte a próbálkozásaimat. Most pedig, Louis, lemegyünk a konyhába. Eszel valamit, mert amint hallom, a korgó gyomrod fájdalmasan követeli a jussát. Ursula asszony, jöjjön maga is velünk! Nézzük szét együtt!
A korgó pocakom miatt magamat szégyellve állok kettőjük között, szemben a férfival, akinek szavai egy kellemesebb jövővel biztatnak. Mindennél jobban szeretném most látni az asszonyság arcát, az arra kiülő érzelmeit. Érzem, nagy bajban van, az eddigi kiskirálysága romokba dől ezekben percekben. Engem többet már nem fegyelmezhet, amit sajnos nagyon is élvezett minden alkalommal, sőt, a felügyelete alatt sem állok már. Az itt lakó gyerekekre nézve is csak jó lehet a változás ígérete. Nem lesz több sarokban álló gyerek, nem fog senki a szégyenpadnak nevezett asztalnál csak kenyeret és vizet kapva enni, a meleg, igaz sokszor ehetetlen, étel helyett, amit azért mi mégis mindig megettünk Mostantól emberszámba lesz vége minden árva embergyerek, nemcsak felesleges, haszontalan kölyköknek lesznek titulálva. 
 

Louis / jelen /

- Miért pont most kellett lebetegednem? - kérdezem már sokadszor magamtól. - Miért?
A választ is jól tudom, hiszen magamnak köszönhetem. Maximalista módon még a határidő lejárta előtt és csinosítottam azt a házat, amivel hónapokkal korábban a polgármester megbízott. Régi típusú üres családi házat kellett a megadott instrukciókat követve felújítani. Azonnal igent mondtam, hiszen, amit fiatal segédként megtanultam az árvaházban Carter mester mellett, azt most én már egyedül  is megcsinálhatom. Éjt nappallá téve pihenő nélkül dolgoztam, hiszen sok változtatást kért a ház tulajdonosa, és ezek idő igényesek voltak. A polgármester elismerő pillantása, amikor végig sétált az általam késznek nyilvánított házban, megért minden munkával töltött percet. 
Jól emlékszem minden elhangzott szóra. 
- Szép munka, fiam.  Hihetetlen, hogy a képeket, a színeket, amit kért a tulajdonos ilyen szépen meg tudtad valósítani. 
- Uram! Bevallom, nem volt könnyű munka. Nem tudom megmagyarázni, miért, de úgy készítettem el a terveket, mintha a saját házamat csináltam volna. 
- Louis, megtanultad, hogy a munkát csak szívvel-lélekkel  lehet jól csinálni. 
- Valamiért ezt nagyon jól akartam csinálni.  Azt hiszem, sikerült. 
- Nyugodt lehetsz, sikerült. 
- Pár nap múlva érkezik is a tulajdonos, és tudom, ő maga is meg lesz elégedve.
- Kérem, uram, szóljon majd, hogy  milyen véleménnyel volt, mert csak  akkor fogok megnyugodni, ha a szavait tolmácsolja majd nekem.
- Ezt megígérem neked. Tessék, itt a munkádért járó fizetség. 

Kezembe adja a borítékot, ami elég vastagnak tűnik. Azt gondoltam, kisebb címletű bankjegyeket tartalmaz, de azért csak belenéztem a borítékba. Kikerekedett szemekkel örökké valóságnak tűnő ideig nézem a kezemben lévő összeget. 
- Uram, ez rengeteg pénz!  A munkám nem ért ennyit. 
- A borítékban lévő  összeg téged illet. Hidd el nekem, megdolgoztál érte. Remek munkát végeztél. Tedd csak el!
Remegő kézzel tettem el a borítékot az idő közben magamra vett kabátom zsebében, és már akkor tudtam, jelentős részét az árvaházi gyerekekre fogom költeni. 
Most karácsony szent délutánja van, én pedig lázasan fekszem az ágyamban.
 Az imént hagyott magamra a polgármester és kedves felesége, aki gondoskodott róla, hogy az ünnepnapok alatt így betegen ne kelljen mással törődni, csak a gyógyulással, ami legfontosabb része a pihenés. Finom, ünnepi ételekkel rakták tele a hűtőt, hogy nekem csak melegíteni kelljen. A karácsonyi illatról a sütemények gondoskodtak, de a kicsiny feldíszített műfenyő, amit kaptam, teszi igazán karacsonyivá a kicsiny szobámat. A kandallóban lobogó tűz kellemes meleget varázsol, engem megis a hideg ráz. A gyógyszerek az asztalon sorakoznak, az orvos szigorú ágynyugalmat rendelt el számomra, mert tudja, ha ezt nem teszi, a szentmisén lát viszont. 
Kezembe veszem a fabábumat és hozzá intézem szavaimat. 
- Ma ott kellene lennünk a templomban. Lehet, ma ott van az azóta férfivá érett fiú is, akitől téged kaptalak. De nem szeghetem meg a doktor szigorú utasítását.
Nyugton kell maradnom, és az árvaház igazgatójának szavait kell ismét felelevenítenem.

Üdv ismét kedves olvasóm. Kiderült, mi  lett a kékszemű fiúval.
Hamarosan jön a folytatás.
Millió puszi. Moncsi.