DECEMBER 24.

LOUIS

Már éjfél is elmúlt, nyugtázom magamban a fali órára nézve. Ismét karácsony. A fotelben ülök, és a pár perce befejezett alkotásomat nézem. Egy díszesen felöltöztetett fenyő, immár karacsonyfaként díszeleg, alatt ajándékdobozok. Négy, egyforma nagyságú nevekkel ellátva mindegyik. Harry, Bell, William, és Louis. Mert nemcsak a fiamnak készültem ajándékokkal. Harry és Bell is kap egy-egy személyre szóló ajándékot.
Csendesen visszalopakodok a hálóba. Tekintetem a sorstól már korábban megkapott ajándékon nyugtatom, aki az Unikornisos párnát öleli magához.  

- Apa, ébredj! 
- Mi az Willy? Mi történt? 
- Ott kint van egy karácsonyfa, alatta ajándékokkal. Hogyhogy nem hallottuk, amikor bejött a Télapó, és itt hagyta azokat nekünk?
- Mert aludtunk? Lehet, nagyon csendben járt? - rögtönzöm a kérdésbe bújtatott válaszomat.
- Gyere, nézd meg te is, milyen szép. 
- Azt hiszem, megérte minden mozdulata az esti titkos akciómnak. Willy izgalmát látni a legcsodálatosabb dolog. Miután kikelek az ágyból, úgy pizsamában megyek utána, és bizony így nézve az alkotásomat, ugyanaz, mégis más érzéseket ad. Willy egészen közel húz a fához. 
- Egyedül nem mertem közel jönni. Megvártalak, mert az akartam, együtt nézzük meg, mit hagyott itt nekünk a Télapó!
A fiam egy csillogós szemű, fülig érő mosolyú, boldog gyermek ebben a pillanatban, én pedig a világ legboldogabb meleg emberének mondhatom magam, hogy ezt a pillanatot megélhettem. 
- Nézd, a dobozon rajta szerepelnek a nevek, kinek az ajándéka! 
- Így nem keveredik össze. - mondom. 
- A Télapó hagyott itt Harry bácsinak és Bellnek is ajándékot. 
- Látom. Majd szólunk nekik, és átjönnek érte.
- Mikor beszélünk velük?  
- Délután a templomban. Lesz egy karácsonyi mise, amire elmegyünk mi is. Ott lesznek a város lakói és az otthonban lévő gyerekek is jönnek.
- Ezt tegnap már mondtad, apa. 
- Úgy tudom, a város polgármestere egy busz küld értük, hogy itt lehessenek. 
- Mikor nézhetem meg az ajándékot?  
- Vacsora után, addig légy türelmes. 
A város vezetője és kedves felesége most is gondoskodott róla, hogy mindenem meglegyen, ami a karácsonnyal együtt jár. Finom ételek a hűtőben, sütemény a kicsiny spájzban. 

Harry.
- Köszönöm, polgármester úr, a segítségét.
- Fiam, ez a maga érdeme. 
- Igen, de a kivitelezést segítség nélkül nem tudnám megoldani.
- Na látja, ez igaz. Gyerekek mellett lenni, és ajándékokat a fa alá pakolni nem lehet egyszerre. Harry, köszönöm, hogy újra énekszótól fog zengeni templom előtti tér. 
- Nincs mit. A pap is rendhagyó misét ígért. Rövid lesz, hiszen látni akarja maga is a gyerekek örömét. 
- Azt érzem, lesz örömben részünk mindannyiuknak. 
Alig pár perc múlva két ismerős alakot pillantok meg. Apa és fia kézenfogva közelednek.
- Harry bácsi, el kell jönnötök apa házába, Bellel. A Télapó hozott nektek is ajándékot. -  hadarja Tökmag légvétel nélkül mondandóját.
- Boldog karácsonyt Harry. 
- Boldog karácsonyt nektek is. - vonom ölelésbe a meglepett Louis-t. -  Ez egy ilyen nap. -  mosolygok. - Szóval a Télapó eltévesztette a címet?
- Szerintem direkt tette, hogy ti is gyertek el apa házába.
- Hát ha azt akarja, akkor az ünnepség után elmegyünk.
Louis mondani akar valamit, de egy éppen a templom elé beforduló busz látványa miatt elakad a szava.
- Harry ez? - kérdezi, mire csak egy kacsintással válaszoltam. - Fantasztikus vagy!
Egy karácsony díszekben, fényekben pompázó busz áll meg előttünk. William a kezét a szája elé kapva nézi, és ugrál örömében, amikor társait látja kiszállni a buszból.
- Itt vannak a többi gyerekek is. Én olyan boldog vagyok most! 
- Tökmag, a mai nap a boldogságé!
- És a szereteté. - teszi hozzá Louis is a maga gondolatát kimondva. 
Az érzés, hogy mi ketten szinte kiegészítjük egymást, mellbevágó. A sors, mintha ismételné önmagát. Az évekkel ezelőtti érzés, amikor megláttam a kék szeműt, is ilyen volt. Akkor még nem tudtam, most már igen. 
Louis-val egymás mellett állva nézzük a gyerekeket, akik ámulva állnak a hatalmas feldíszített fenyőfa előtt. Az egyik gondozó maga köré hívja gyerekeket, majd egy karácsonyi dal csendül fel, és pillanatokon belül az egymás kezét fogó gyerekek énekelve jarják körbe a csodálatuk tárgyát.

Louis

Ez a karácsony olyan más! Volt már részem több félében. A listán nem kevés ilyen-olyan élményű szerepel. Magányosan, az erdőben elbújva, vagy éppen az árvaházban, ahol talán az ebéd emlékeztetett arra, hogy ünnep van. Betegen átélt ünnepnapok is vannak a listán. Az új igazgató mellett volt olyan, amilyen csak egy árvaházi karácsony lehet. Volt, amikor jászol mögött elbújva melegedtem, de mégis rettegve, mikor vesznek észre. Tekintetem a jászolra téved, és keresem azt a pontot, ahol évekkel ezelőtt itt, ebben a templomban elbújtam. Azt, ahol egy kíváncsi zöld szempár mégis megtalált. Talán az a karácsony, az akkor tett ígéretem vezethetett az elmúlt években, az akkor kapott Diótörő adott erőt a sok nehézség átvészelésében. Egy ígéret, egy bábu, mégis oly sok erőt hordoz magában. Hallgatom a papot, aki a karácsony jelentését meséli. Lopva körülnézek, és látom, a gyerekek áhítattal hallgatják. Harry is éppen úgy, mint minden felnőtt. Minden tiszteletem a misét tartóé, aki kikerüli a család, szülő kifejezéseket, hiszen tudja, a templomban, annak padjai között árva gyerekek vannak. Egy közös imádkozásra való felkéréssel fejezi be. Az ima után kellemes karácsonyt kíván az egybegyűlteknek. A gyerekek tudják, nyugton kell maradni, amíg a városban lakók elhagyják a templomot, és csak utána indulhatnak ki ők is. Kiérve templomból még az én szám is tátva marad a látványtól, nem hogy a gyerekeké. Sok sok színes szalaggal átkötött, rózsaszín és kék papírba csomagolt doboz van a fa alatt. A városlakók kissé messzebb állnak és figyelik a gyerekeket, akik tisztes távolból nézik a meglepetést. Lopva Harryre nézek, aki a kibuggyanó könnycseppet igyekszik észrevétlenül eltüntetni a szeme sarkából. Kérdeznem sem kell, mert ezzel elárulta magát. Az ő műve ez is. Hihetetlen egy ember, mindenre képes a gyerekekért.
- Gyerekek! - hallom a polgármester hangját. - Van itt egy nektek címzett üzenetet.  Felolvasom.

        Kedves gyerekek!
A karácsony mindenkié. Lakjon bárhol az ember. Ti, a Lutoni gyermekotthon kicsiny lakói vagytok azon szerencsések, akiket az ajándékok várnak ott a fa alatt. Tudnotok kell, a boldogság nektek is jár.
Boldog karácsonyt!

- Gyertek, vegyétek el az ajándékokat. 
Nézem, ahogy a gyerekek sorban lépkednek a fal felé, és a fiúk a kék, a lányok a rózsaszín csomagolású dobozokat felemelve ölelik magukhoz. Pár lépéssel Harry mellé lépek, és közel hajolva hozzá suttogom.
- Köszönöm, Harry, ezeket a pillanatokat. 
- Rájöttél? -  válaszol suttogva, nem nézve rám, hiszen a gyerekek kötik le a figyelmét.
- A könnycsepped elárult, de hidd el, én is ugyanúgy meglepődtem, mint ők. Nézd az örömtől sugárzó arcocskákat, és rajtuk az a kíváncsiságot,  amint a doboz tartalmát találgatják! Fantasztikus élményt adtál nekik. 
- Megérte a szervezés minden perce.
- Igen megérte.
Két gyerek közeledik felénk.
- Nézd, apa! -  mutatja felém Willy a dobozt.
- Nézd, Harry! - mutatja mellettem állónak dobozát Bell. 
- Majd otthon kibontjátok. - mondjuk egyszerre Harryvel.
- De akkor nem látod, mit kaptam.- tűnik el az öröm Bell arcáról.
- Hercegnőm, ma a házamban alszol.
- Nem kell a szép busszal visszamennem?
- Nem, Bell, a ma estét együtt töltjük.
- Akkor jöhettek az ajándékért, amit a Télapó apa házában hagyott nektek.
- Tényleg veled maradhatok, Harry? - nézz fel a megmentőjére.
- Igen, Hercegnőm  és elmegyünk Louis-ékhoz és egy rövid időre.
-Féltem, de mégis vártam ezt a pillanatot, amikor belép a házamba. Az igazgató közeledik felénk.
- Uraim, Boldog karácsonyt! Azt hiszem, a segítségemmel megkapták a sorstól az ajándékaikat.
- Úgy érzem, bármilyen szó, ami a hálát fejezi ki, most kevés arra, amit érzek. - mondom.
- Louis elmondta, amit én is mondani akartam. Tényleg köszönök mindent, köszönet mindenért.
- A boldogságuk az én ajándékom. William, Bell most gyertek velem. Harrynek és Louis-nak van még egy kis dolguk. Uraim, menjenek!  - a két gyereket kézenfogva indulni készül, mi egymás mellett állunk kérdőn nézve rá. -  Ismerem mindkettőjük titkát. Eljött a pillanat, hogy egy évekkel korábban tett ígéret beteljesüljön.  
A zsebembe nyúlok és elindulok a fa felé. 

Harry.

Az árvaház igazgatójának szavai visszhangoznak fülemben. Egy korábbi ígéret ma beteljesül. Ismeri a titkunkat. Tekintetemet felváltva vezettem a gyerekek kezét fogó igazgató és a díszes fenyőfa felé lépkedő között. A hirtelen felismerés lábaimat Lou után vezeti.  
- Sok évvel ezelőtt itt kaptam egy fabábut, egy zöld szemű fiútól. Azt ígértem, visszaadom neki. -  mondja lehajtott fejjel.
- Évekkel ezelőtt a jászolnál bujkálva megláttam egy kék szemű fiút. Itt, a fa tövében adtam neki egy fabábut. Évek óta várom, hogy az akkor nekem tett ígéretét teljesítse.  
Mivel kicsit magasabb vagyok, csaknem egy fejjel, a feje búbját látom. Lassú mozdulattal nyúl zsebébe, majd kezemet fogva tenyerembe helyezi a diótörő.
- Íme, teljesítem az akkor tett ígéretemet.
- Köszönöm! - én is a zsebembe nyúlok, szabad kezemmel előveszem a nálam lévő diótörőt. - Amint hazaértem, magamhoz vettem a párját, ami onnantól hű társam lett. 
- Nálam is nálam volt, kincsként őriztem. Hiányozni fog. 
- Legyen nálad továbbra is. - teszem most én az ő tenyerébe a bábut. - Az ígéretet teljesítetted.
- Köszönöm. Az éltetett, hogy vissza tudjam adni neked. Mostantól pedig, hogy életem végéig velem lehet.
- Nekem is hű társam lesz továbbra is. - mondom és egy hirtelen mozdulattal, ugyan úgy ölelem magamhoz, mint akkor.  
Nem érdekel, hogy felnőttek vagyunk, és mosolygok, amint megérzem karjait magam közül, ami azt jelenti ő is örül az egymásra takálásunknak. 
- Örülök, hogy megtaláltalak, zöld szemű.
- Örülök hogy megtaláltalak, kék szemű. 
- Tudom, hogy már nem vagyunk gyerekek, de adnál egy olyan puszit, mint akkor? 
Válasz helyett teljesítem kérését. Cserébe úgy bújik hozzám, mint ahogy a tökmag szokott hozzá. Hosszú percekig élvezzük újra egymás közelségét.
- Gyere, menjünk, várnak a gyerekek.
- Menjünk, Harry -  mondja és kezét bátortalanul közvetlenül az enyémhez érinti, mire én az ujjaimat az ő ujjaira kulcsolom. Az eddig titkolt érzéseimet ebben az enyhe szorításban adom tudtára és a válasz is szorításban érkezik.
- Hónapok óta itt vagyunk egymás mellett. A történések közel hoztak minket egymáshoz. Most pedig azt hiszem, egymásra találtunk.
- Harry, mi már gyerekként egymásra találtunk, hiszen én csak rád vártam.
- Ahogy én is.
Alig pár méter választ el minket a türelmesen álldogáloktól. Kézenfogva lépkedünk feléjük. William és Bell felnéztek az igazgatóra, aki elengedi kezeiket, így mindketten felénk kezdenek szaladni. Egymás kezét nem engedve ölelem én Bellt, Lou pedig a Williemet.
- Apa most már Harry is az apukám? 
- Ha szeretne az lenni, akkor igen.
- Harry, ugye lehetünk mi négyen egy család? - néz rám a hercegnőm. 
- Ha ők is szeretnék, akkor igen.
Számomra már egy család vagytok. - lép mellénk az igazgató. -  Bocsássatok meg nekem, hogy csak most jeleztem, hogy ti egymást keresitek, de azt hiszem, ennél szebb alkalom nem is lehetett erre. 
- Itt kezdődött az ismeretségünk, és most itt ismét elkezdődik valami. Egy olyan jövő, amiről álmodtam. - mondja Louis. 
- Én mindenben mellettetek leszek. Boldog karácsonyt!
- Köszönjük! - mondjuk egyszerre mind a négyen. 
Megvárjuk, amíg a busz elindul. 
- Louis, a házam itt van pár száz méterre. Menjünk oda, utána pedig kocsival elmegyünk hozzátok.
- Rendben. Legyen így, Harry. 
Ahogy elindulunk a hó esni kezd. Mi pedig egymás kezét fogva sétáltunk az egyre sűrűsödő hóesésben. 

Louis.

Ahogy haladunk, valami furcsa érzés kerít hatalmába. Akkor jövök rá, mi az, amikor Harry megáll egy nagy háznál. 
- Harry te ebben a házban laksz? 
- Igen Lou. Egy éve költöztem be. 
- Tudom. - áll össze a kép. - És azt is, hogy tetszett minden, amit találtál, minden az elképzeléseid szerint volt. 
- Igen, de te ezt honnan tudod? 
- Harry, minden belső munkálatot én végeztem ezen a házon.  
- Te veled beszéltem karácsony szentestén a polgármester telefonján? 
- Igen. Betegen feküdtem otthon, pedig ki akartam menni a fenyőfához. Éreztem, hogy talán találkozhatok a kedves régi ismerőssel. 
- Én ott voltam. Vártam.  
- Harry, egy éve, igaz nem személyesen, de találkoztunk. A sors úgy akarta, hogy csak egy év múlva derüljön ki minden. Volt egy évünk szinte egymás mellett, most lesz sok sok évünk valóban egymás mellett. Akarod? 
- Szeretném! - mondja, majd magához húz és megölel.  
- Reméljük, hogy a gyerekek is így akarják! 
- Azt hiszem, ők már döntöttek. 
A ajtó felé pillanatva látom, hogy egymás kezét fogva néznek minket. Elindulunk feléjük. 
- Nézd, milyen szépek együtt! - szólal meg Bell. 
- Igen, de ha mi is mellettünk vagyunk, akkor igazán szépek. 
- Azt hiszem, igazán most lettünk család. 
- Egy a sors akarta karácsonyi csoda.

VÉGE

Egy történet, melyben  különböző sorsú szereplőit egy családdá terelgettem. 
Igen, a sorok mögött lévő VÉGE szó, tényleg a  befejezést jelenti. 

KÖSZÖNÖM @VeGotSomethingToTellminden percedet, amit a történetem végleges / remélem a javításomnál is minden vessző, pont, ékezet oda kerül, ahová való; a szavak  mondatokon belüli helyes sorrendje; ötletek, kérések; / formába öntésén fáradoztál. 

KÖSZÖNÖM neked olvasó, hogy itt voltál, vártad a következő részt. ❤

KÖSZÖNÖM, hogy mosolyt csaltál arcomra, amikor a sorok olvasása után a csillagot adtad, mert a telefon jelzett ám.😊

KÖSZÖNÖM, hogy a kommentedet olvashattam. 

KÖSZÖNÖM, hogy engem a csaknem 26000 szó íróját, és Téged, mint olvasót összehozott ez a számomra oly nagyon kedves történet.

Szóval tényleg KÖSZÖNÖM.

Millió puszi Moncsi.