Harry

- Ez remek gondolat, Harry. Egy kis vidámpark itt a kertben. Anyagi segítséggel a környék vállalkozóitól megvalósítható.
- Köszönöm, igazgató úr. Nem szükséges külső támogatás hozzá. Természetesen a költségeket én állom.
- Hogyan? - néz rám  Mr Sawyer kérdő tekintettel. 
Tudom, elérkezett az idő, amikor kiderül, hogy ki is vagyok valójában.
- Uram, szeretnék elmesélni valamit, de kérem, ezt tekintse titoknak, és tudom, annak megtartásában igencsak remekel.
- Szerintem én most leülök, mert olyan dolgot akar velem közölni, amit nem biztos, hogy állva végig tudok hallgatni. 
Én ezen csak mosolygok és gondolatban igazat adok neki. 
- Kezdje csak, fiam, a mesét. Készen állok rá. 
- Bár mindenkinek csak Harry vagyok itt, de van családnevem is.
- Tudom, Styles.- 
- Igen Styles. Méghozzá a multimilliomos ügyvéd, Desmond Styles nevét viselem, a fia vagyok.
- Tessék? - néz rám elkerekedett szemekkel.
- Bocsánat! A kitagadott fia. - helyesbítek.
- Tessék? - ezt már szinte suttogva kérdezi.
- Igen! A multimilliomos, oly nagyra becsült Styles ügyvéd kitagadott fia vagyok. Erről mélyen hallgatnak a szüleim, nem kürtölték szét, mert a presztízs az presztízs. Nem akartam jogi pályára menni, és miután kiderült a nemi identitásom, apám és anyám nem kívánatos személynek neveztek az otthonunkban. Így egy bőröndnyi ruhával indultam el abba az iskolába, ami végül ide vezetett. Megkaptam a régi családi házunkat, és persze bankszámlámon is van bőven pénz. A nagyszüleim is támogatnak, de   személyesen ritkán keresnek. Anyám és apám akkor látott  utoljára, amikor a taxiba beszálltam, hogy a kollégiumba költözzek. 
- Hihetetlen! Harry, most már értem, mi az a plusz, amit az iskolában nem lehet megtanulni, de mindig éreztem, ott van magában.
- Azt hiszem, valahol átérzem ezeknek a gyerekeknek a sorsát. Nekem a tanáraim voltak azok, akik úgymond gondomat viselték. A szüleim által az iskolának tett adomány ezt megkövetelte, de mégis jól esett. Kötelezően, mégis emberi módon tették. 
- Harry! Minden tiszteletem - felállva mellém lép. - Lehetett volna egy léha, nemtörődöm dúsgazdag csemete, de a sors nem ezt akarta. Más utat szánt magának.  
- Azt hiszem, ebben szerepe volt egy sok sok éve történt dolognak is. 
- Elmeséli? - kíváncsiskodik az igazgató asztalának tamaszkodva, mire én mesélni kezdek. 
Jó érzés tölt el, hogy végre van valaki, aki megismeri a féltett titkomat.
- Ha sors úgy akarja, visszakapja azt a diótörőt. A fiú pedig minden bizonnyal alig várja az alkalmat, hogy visszaadhassa, az azóta is féltve őrzött kincsét.
- Nézze! - veszem elő zsebemből az enyémet. -  Magamnál hordok egy ugyanolyan Diótörő figurát. Hű társam azóta! 
- Harry! Pár hónap és újra karácsony. 
- Igen, tavaly karácsonykor én ott voltam, de ő nem jött el. Remélem idén karácsonykor újra találkozhatunk végre.
- Fiam, ha a sors azt akarja, hogy igen, akkor úgy lesz. 
- Rábízom magam, ahogy mindig is. De nem azért jöttem, hogy magamról beszéljek. Szóval visszatérve a jövetelem igazi okára, hogy segítsen az engedélyek elintézésében, hogy mini vidámparkot varázsoljunk az udvarra. Az árral,mint mondtam ne foglalkozzon, hiszen én állok minden költséget. Említettem a tervemet Louisnak. Számíthatunk majd rá is. 
- Ezt jól csinálta, Harry Louis-nak is itt a helye. -  mondja és egy sejtelmes mosoly jelenik meg arcán, amit nem tudok mire vélni. - Azt hiszem itt a pillanat, hogy mint idősebb jogán kérjem, hogy ettől a perctől tegeződjünk.
- Köszönöm, igazgató úr! Megtisztelő!
- Harry! - figyelmeztet. 
- Jeremy igazgató? - mosolygok.
- Legyen - lép közelebb hozzám, és egy amolyan apai ölelésbe von. - Azt hiszem, neked is szükséged van arra, hogy a szeretetet kimutassák feléd.
- Igen és köszönöm, Jeremy! 
- Na látod, megy ez, Harry. 

Azt hiszem, boldognak mondhatom magam. A fotelban ülve körbenézek, egy megálmodott környezet vesz körül. Olyan munkám van, amely nekem és az intézet kicsiny lakóinak is örömet jelent. Van valaki, akinek a legfontosabb vagyok a világon. Elfogadó közösség vesz körül, és talán egy barátra is leltem, aki maga szerény, tartózkodó, mégis a legcsodálatosabb ezen a földön. A karácsony jut az eszembe. Messze még ugyan, de a remény, hogy talán újra találkozhatom a fiúval ismét erősödött bennem. 

Louis

- Apa, képzeld, nem mehettünk ki a kertbe tegnap! Azt mondták, meglepetés készül. Kérlek, maradjunk ma itt, mert nem akarok lemaradni róla. Szeretem azokat, amiket te szervezel nekem, de erre most nagyon kíváncsi vagyok!
- Nyugi, Prücsök, ma nem megyünk sehová. Tudok arról, ami készül az udvaron. Szóval hamarosan kiderül nektek is.
A csokiosztás most sem marad el. Willy is megkapta a saját adagját. Harry pár napja, amikor telefonon beszéltünk, elújságolta, hogy Bell már el mer tölteni egy-két órát a többiekkel. Igaz, hogy csak egy széken, de már az is javulás. Most is itt van, nem feltűnően, de többször arra néztem, ahol maciját ölelve ül. 
- William, látom, Bell is itt van veletek.  
- Igen Lou bácsi, már többször itt maradt. 
- Van itt neki is varázscsoki. Vidd csak oda!
Alig három méter a köztünk lévő távolság. Arra pillantva észreveszem, hogy minket néz. 
- Odaviszem, persze.
Kezébe adom a csokit, és nézem, ahogy a fiam lassan odasétál és a kezébe adja. 
- Ez egy varázs csoki, és Lou bácsi küldi neked.
- Mitől varázscsoki? -  hallom a kérdését. 
- Mert szeretettel van körbevéve, és nálam úgy hat, hogy mosolygok amikor eszem. 
- Megkóstolom, mert kíváncsi vagyok, rám milyen titokzatos hatása lesz. Fogd meg addig a macimat, nagyon  vigyázz rá! 
Hallom a beszélgetésüket, és meghatódva nézem őket. Willy óvatosan öleli magához a macit, úgy áll a kislány mellett. Nézem, ahogy Bell óvatosan, vigyázva, hogy el ne szakadjon a csomagoló papír, bontja ki a kapott csokit. 
- Na, milyen? Van rád hatása? - kíváncsiskodik a fiú, mikor már az utolsó csokikocka is elfogyasztásra került.
- Mindjárt megmutatom, csak állj arrébb egy kicsit.
- Látom, ahogy a fiam utat ad Bellnek, hogy felém lépkedjen. Nem szól, csak egy puszit ad az arcomra.
- Köszönöm a csokit Lou bácsi. Rám is hatással van a varázsereje. 
- Szóval neked kedvet hoz a puszi adáshoz? - kérdezem, mire mosolyogva bólogat.
- A mosolyodat is elő csalogatja ám! 
Willy közelebb merészkedik, és örül, hogy boldognak látja társát. 
Tekintetemet az ablak felé emelem és egy vidám Harryt pillantok meg. Gondolom, szakmai szemmel figyelte a jelenetet, ami hatalmas lépést jelent a kislány állapotának javításában. Látni is örömteli az imenti pillanatokat, átélni csodálatos.
A nevelők kitessékelik a gyerekeket. Harry belép a helyiségbe, felénk indul. Bell ezt észrevéve felpattan és elé siet. 
- Harry, guggolj le kérlek! -  szól hozzá felnézve rá, mire az érkező megteszi és azonnal egy puszit kap az arcára. - Lou bácsi varázs csokija nálam ezt a hatást eredményezi. 
- Mire nem képes a varázscsoki! - öleli magához a kislányt. Örülök, hogy itt vagy. 
- Már nem jó egyedül  a szobában lenni. Lehet, sokára lesz az, hogy a többiekkel játszom, de engedték a nevelők, hogy csak itt üljek.
- Nagyon bátor vagy, hercegnőm! 
- Mert te vagy az én hősöm, Harry. - bújik még jobban az ölelő karok közé.

Harry bocsánatkérő tekintettel néz felém.
 -Semmi baj- suttogom. Érzem, ahogy Willy vékony kezei oldalról nyakam köré fonódnak, és amint ölelésbe vonom azt suttogom a fülébe:
- Köszönöm.

     Pár órával később.

- Köszönöm a gyerekek nevében a mai délutánt, Harry! 
- Lou, a fülig érő mosollyal, a vidámságtól ragyogó szemeikkel már megköszönték.
A házam előtt álló autóban ülünk, mert ragaszkodott hozzá, hogy hazahozzon.  
- Tudom, hiszen magam is láttam, milyen boldogok voltak. A csokik, a velük töltött idő is ezeket váltja ki belőlük, mégis, a te ötleted még több örömet és boldogságot adott ma nekik. 
- Lou, nem akarok és nem is fogok a gyerekek érzéseiért versenyezni. A focizásban te vagy a legjobb. Az én őzike lábaimmal nem tudok még beállni játszani sem. Volt egy ötletem, az igazgató partner volt a megszervezésében. Annak nagyon örültem, hogy a dolgozók is élvezték a délutánt.
- Harry, én mint árva gyermek, tudom, milyen az, amikor a gondozók azért mosolyognak, mert a velük lévő gyerekek, ha kicsit is, de boldogok. Évekkel ezelőtt nem vidámpark kellett hozzá. Elég volt egy finom sütemény az ebéd után, vagy friss gyümölcs, mi már azért is fülig érő mosollyal ajándékoztuk meg őket. Nem volt túl gyakori történés, ezt elárulom. 
Fejemet oldalra fordítva, egy könnyes tekintettel találom szembe magam. 
- Mi a baj? -  kérdezem.
- Csak eszembe jutott egy régi emlék. Ne haragudj! Amit meséltél, bizony nehéz lehetett megélni. 
- Harry, itt vagyok. Túléltem, mert túl akartam. Jött egy remek ember, aki jobb életet adott nekünk. Engem a mindenes segédjének adott. Akkor, ott tanultam meg sok dolgot, ami most, a munkám során hasznomra válik. Tudod, aki elhiszi, hogy van dolga az életben, az mindent megtesz, hogy jó ember legyen.
- Ahogy te is tetted. 
- Igen. Elhittem, mert van, amit meg kell tennem. Talán William is a “dolgom van az életben” fontos része. 
- Lou, a legfontosabb. Nincs annál szebb dolog, amikor egy gyermek felnéz rád, és megbízik benned. 
- Ezt mindketten jól tudjuk. - mondom. 
- Ezt mindketten jól tudjuk. - mondja ő is, szavaimat ismételve. 
Hosszú percekig csend vesz körül minket. Egyikünk sem akar mozdulni, és be kell magamnak vallanom, nem akarok kiszállni innen. 
- Lenne kedved egy kis kocsikázáshoz? Nem akarok még hazamenni! 
- Nem biztos, hogy jó társalkodó vagyok Harry, de ha nem szeretnél egyedül lenni, veled tartok. Én se akarok még hazamenni. 
Eddig az ablakon néztünk kifelé mindketten, de most egymás tekintetében találjuk a sajátunkat. Egy zöld szempár néz rám. Eddig ilyen színű szemeket egyszer láttam, sok évvel ezelőtt. Annak tulajdonosa talán egyidős volt velem, aki most itt ül velem szemben, az, mint megtudtam, két évvel fiatalabb nálam. Annak az arcát egy panda macis sapka, mostani szemeket félhosszú göndör haj keretezi.
- Akkor indulhatunk! - hallom suttogó hangját, mert érzem, az elmúlt pillanatok nemcsak engem ejtettek zavarba. 
Gyorsan bekapcsolom a biztonsági övet, és a kattanással egyidőben felbőg a motor is.

Üdv újra itt. Remélem a fejlemények okoztak némi meglepetést. Egyre jobban megismerhetjük a szereplőket. 
Puszi. Moncsi