Louis

Hihetetlen, milyen gyorsan telik az idő. A sok munka, amivel a városlakók elhalmoznak, egész heti elfoglaltságomat biztosítják. A hétvégét igyekszem szabadnak tartani. Szombaton a házam csinosítgatásával foglalkozom. Igen, a házamat, ami a Hitchin kisváros tulajdona, de a polgármester egy telefonhívással tudatta velem, az aktuális városvezetési ülésen egyöntetűen megszavazták, hogy megkapom, érezzem saját otthonomnak. Eddig is jelképes összegért béreltem, ami most a zsebemben marad. Egy gyors döntéssel előveszek egy borítékot, nagy betűkkel a “fiam” szót írom rá. Ma van az első alkalom, hogy pénz kerül bele. Ezzel elkezdtem gyűjteni neki, hogy később, ha szükséges legyen mihez nyúlni. Amit persze már most tudom, hogy nem fogok, így az összeg csak nőni fog a borítékban hónapról hónapra. 
A vasárnap a gyerekeké. Ebből nem engedek. Egy ideig közösen, majd az intézmény falai között a fiammal töltöm az időt. Eddig nem akart egyikünk sem a városba menni, de ma ismét kimerészkedünk. 
- Gyere, öltözz fel szép ruhába 
- Félek, apa! - néz rám aggódó tekintettel. 
- Nem kell félned. Az igazgató adott egy olyan papírt, melyet, ha kérik átadok, és magyarázatot ad mindenre. 
- Biztos? Nem akarom átélni az, amit a múltkor. 
- Nem fogjuk, ígérem. Most a nagy bevásárlóközpontba megyünk. 
- Juj az jó! Veszek majd neked valamit, amit hazavihetsz, és érezni fogod, hogy ott vagyok veled a hétköznapokban is. Igaz, pénzem nincs, de ha adsz kölcsön, akkor, majd ha nagy leszek visszaadom. 
- Tudod mit, Prücsök? Most odaadok neked egy bankjegyet. Így már lesz neked is pénzed. És igen,  csakis kölcsönbe.
- Köszönöm, apa. Az első fizetésemből azonnal vissza fogom adni. 
Ez a kedves közjáték egy újabb dolog, ami a hosszú távú egymás mellett töltött idő ígéretét is magában hordozza. 
- Ez hatalmas épület - mondja Willy, ahogy  állunk az úticélunk főbejárata előtt - Remélem, nem fogunk eltévedni! - folytatja, amikor belépve meglátja a sok elágazó folyosót. 
- Én jól ismerem ezt a helyet, de kérlek, ne szaladj el mellőlem. 
- Eszembe sincs elveszíteni téged, apa!
Az intézeten kívül olyan boldogan ejti ki az apa szót, hogy a szívem repes örömében.
Olyan édesen nézelődik! Ha olyat lát, amit eddig még nem, rákérdez, én pedig elmagyarázom neki. Hosszú perceket töltünk a több emelet magas beltéri szökőkút előtt. Tátott szájjal nézi, majd közelebb merészkedik és kacagva szalad vissza hozzám, amikor a vízpermet eléri őt. Természetesen fel kell menni a legfelső szintre, hogy felülről is megcsodálhassa élete első vízesését. A mozgólépcső azonnal a kedvence lett. 
- Nem is tudtam, hogy ilyen szép és érdekes dolgok vannak a világon.
Az a pillanat jut eszembe, amikor kezembe kaptam Willy aktáját, melyben egy baleset egyetlen, karcolasok nélküli túlélőjeként szerepel. A hosszú ideig tartó nyomozás derítette ki, hogy egy különös eszméket valló apa akarta a családját a mennyekbe juttatni. A család egy elhagyatott tanyán élt, elzárkózva a civilizációtól. Az akkor négy éves gyermek egyik helyről a másikba került, különös viselkedése miatt szakorvosok  vizsgálták. Több rokont is felkutattak, de senki nem vállalta a felügyeletét. Azzal indokolták döntésüket, hogy nem akarnak semmilyen kapcsolatba kerülni a családdal.
- Lassan megismered a kinti világot is. 
- Csak lassan, hogy a fejemben el tudjam raktározni az élményeket. Mára a fentről leeső víz, és a lábam alatt mozgó talaj elegendő. 
Fiam, az szökőkút és mozgólépcső. 
Megjegyzem! Mozgólépcsőzünk még?
Az órámra nézve tudom, belefér még az időnkbe. Legalább háromszor megyünk le és fel, mire rá tudom venni, hogy az eredeti úticélunk felé induljunk. Abba a boltba, ahol aranyos dolgokat árulnak. 
- Akkor induljunk gyorsan oda! - mondja fejét aranyosan forgatva, hogy melyik irányba kell indulnunk. 
- Arra. - mutatok abba az irányba, amerre pont nem nézett. 
Izgatott, hogy hová is megyünk, és csillogó szemekkel néz rám, amikor egy plüss játékokat árusító üzlet előtt megállunk. 
- Ide? - kérdezi. 
- Igen. Tudod, amikor kisgyerek voltam, mindig azt álmodtam, hogy sok sok plüss között ébredek fel. Ez a bolt nem olyan  régen nyílt meg. Gyere, menjünk be! 
Én tudtam, mire számíthatok, de William szinte földbe gyökerezett lábakkal áll a helyiség közepén. 
Szebbnél szebb plüssök, amit egy felnőtt is magához ölelne egytől egyig.
- Apa, ez az üzlet nagyon szép. Szétnézhetek? 
- Igen, menj csak! 
Nézem, ahogy lassú léptekkel mászkála polcok között. 
- Nézd, apa, ezt a sünit! - nyújtja felém kezét - Úgy állnak a tüskéi, mint a te hajad. Ezt veszem meg neked. Nézd meg, hogy a pénz ami nálam van eleg- e rá! - adja kezembe a tenyérnyi plüsst. 
Az ára több, mint amennyi pénze van, de a megoldás is azonnal eszembe jutott. 
- Pont annyiba kerül - mondom, és a sarok felé mutatok. - Nézd az a nagy macit! Menj oda mellé, és várj meg ott! Megkérdezem, hogy készíthetek- e egy képet rólad a maci társaságában. 
- Jó, de siess!
- Hamarosan ott leszek. 
Ellenkező irányba indulunk. Én a pénztárnál ülő idősebb hölgyhöz lépek. 
- A sün plüsst a fiam veszi nekem, de csak tízfontja van. Oldjuk meg, hogy neki csak annyiba kerüljön! Kérem! 
- Rendben, adja csak ide a különbözetet és ha jönnek fizetni, azt majd én mellé teszem, de úgy, hogy ő ne lássa. 
- Hálásan köszönöm, asszonyom. Lekötelez! - veszem elő a pénztárcámat észrevétlenül.
- Ugyan, fiatalember! Az, ahogy beléptek a boltba, ahogy a fia ámulva nézi a plüssök sokaságát, már olyan élményt adott nekem, amit soha nem fogok elfelejteni. 
- Lenne még egy kérésem. Egy fotót készíthetek azzal  a nagy macival a fiamról?
- Apuka, engedélykérés nélkül is készíthetett volna, de így két kép lesz, mert én is lövök egyet, amin rajtuk kívül maga is rajta lesz.
Hálásan néztem az asszonyra. Nem tudja a titkokat, mégis olyan segítőkész! Szívem szerint megölelném, de mégsem teszem.
- Köszönöm - suttogom végül, és ketten indulunk a sarok felé, ahol William a mackó ölében ül, ami majdnem olyan magas ülve mint ő állva.
- Prücsök, megkaptam az engedélyt a fényképre. Maradj így kérlek!
- Rendben! 
Boldogságtól sugárzó arcú fiút ábrázoló kép lesz, aki a macik karjait maga köré fonja védelmezően.
- Apuka, most tessék csak oda guggolni a fiacskája mellé!
Így is teszek. Leguggolok mellé, egyik karommal a macit ölelem át, másik kezem pedig a fiam maci mancsait fogó kezére teszem. Egymást nézzük. 
- Azt hiszem életem legszebb képét készítettem el, de most kérem nézzen a kamerába! 
Így lett két kép helyett három, és amikor megnézem őket, már nem érdekel, hogy hol vagyok, egy ölelésbe vonom a hölgyet, úgy suttogom a fülébe a köszönömöt. 
A pénztárnál Billy kifizeti plüss sünit, ami pont annyiba kerül, amennyi pénze van, és ez boldogsággal tölti el.
- Tessék, apa! Tudod, azért kapod, hogy majd ő vigyáz rád, amikor nem lehetek melletted. 
- Nagyon szépen köszönöm - veszem el a kezéből és ölelem meg. - Helyetted is vigyázni fog rám. 
A hölgy a pult mögött tágra nyílt szemekkel néz minket. Körbenézek, de nincs senki körülöttünk.
- Tudja, melegként nem lehet saját gyerekem, de őt jelképesen örökbefogadhattam. Egy árvaházi gyerekkel szebb dolog nem is történhetett volna.
Válasz helyett egy könnycsepp folyik végig az arcán, amit több mindent elmond mint bármennyi szó.

Üdv itt az újabb soraim mögött. Azt hiszem, az a rész egy kicsit nem csak Louist és Willyt kárpótolja, hanem titeket is.
Millió puszi. Moncsi.

Legközelebb elhozzuk a képeket, amiket készített rólunk. - mondom és Williamet kézenfogva elhagyjuk a boltot.