Mikor hazaértem, a bátyám és a legjobb barátnőm zokogva ölelték egymást. Szokásomhoz híven először berontottam a nagyi szobájába, viszont a használójának hűlt helye van. Ijedten kapkodok a házban, de a mamát sehol nem találom. Odamegyek zokogó anyámhoz, aki annyit mondott, hogy már nincs itt, majd ismét könnyeit hullatta. Tíz perc elteltével koppant a tény, miszerint mama..... Mama elment. És nem tudom, hogy mi van most.
- Matyi! Hol van mama? - kérdezem kutágult szemekkel.
- Kórházban. Nem várta meg, míg anya segít neki lábra állni, és meg.... Megcsuklott.... A... A lába.. És beverte a fe... Fejét-mondta erőteljes szaggatásokkal, mire egyet gondolva siettem a kabátomért, de Kevin elkapta a pulcsim derekát, és nem engedett el. Felvettem a könnyező csöppséget, aki az egészből csak annyit tud, hogy nincs itthon mami. Egy szikra az agyamban azt súgta, hogy szaladjak el Maximhoz. De a gondolataim azon jártak, hogy mi van a nagymamámmal. De egy másik hang azt tanácsolta, hogy menjek levegőre, mert különben elájulok. Erre hallgattam, majd kimentem a bejárati ajtón, és leguggoltam a lépcsőn. Próbáltam magamhoz térni. Ez a tudat, hogy most nem mellettem van.... Fáj. Erre az eszmére erős sírásba kezdtem, majd mit sem törődve, hogy most jöttem el onnan, szóltam anyáéknak, hogy elmegyek otthonról Kevinnel, és majd, ha lenyugodtam, jövünk. Erre ők csak bólintottak, majd a kicsivel az ölemben tettem meg az utat Maximék házáig. Nehéz volt nem sírni. Rendesen majdnem fizikai erő kellett hozzá, de azt a kis időt kibírtam. Odaérve csengettem, majd vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Vagyis ebben reménykedtem. Ez meg is lett. Maxim amint meglátott, aggódva jött elénk. Nem kérdezett semmit, csak beengedett a házba. Kevin útközben elaludt, annak ellenére, hogy borzasztó hideg van kint, de addig sem sír. Tíz perc hallgatás után negszólaltam.
-Fáj...
-Hol? Mid?
-A fejem a sírástól, és fáj a tudat, hogy a mamám kórházban van. Egyszerűen nem hiszem el! - túrok idegesen a hajamba.
- Szeretnél róla beszélni?
- Hát... Lehet... - és itt elmondtam mindent. Aggódva figyelte minden egyes mozdulatom. A történet végére érve felsóhajtottam, majd észrevettem, hogy Kevin mocorog az ölemben.
-Réka! Hol vagyunk?
-Maximéknál.
-Igen?
-Igen.
-Szia picur! - üdvözölte a fiú az öcsémet.
-Szia. Mikor megyünk haza?
-Nemsokára. Rendben?
-Oké.
Ezután lejött Maxim öccse is, Dani, aki Kevin csoporttársa. A két kicsi elment játszani, mi addig beszélgettünk. Nem volt különösebb téma. Egyikről ugrottunk át a másikba. Másfél óra elteltével Kevin apró kezét megfogva nyugodtan ballagtunk haza.