A merénylet sikertelen volt, mégis hatalmas pusztítást végeztünk Konohában.

Amikor én következtem volna a meccsen, visszaléptem.

Azután elkezdődött Gaara és az Uchiha gyerek mérkőzése, ami nem úgy sült el, ahogy azt vártuk. A Shukaku kiszabadult, a Hokage és az apánk meghalt és sokan mások is életüket vesztették.

Gaara, miután összecsapott Uzumaki Narutóval, megváltozott.

Próbálkozott beilleszkedni az emberek közé és bár nem ért el nagy sikert, mi visszafogadtuk a családba.

Az új helyzet kínos és szokatlan volt, de hamar alkalmazkodtunk testvérünk jelenlétéhez a házban.

Masa... Masa pedig került engem. Én próbáltam beszélni vele, hogy félreértette a dolgokat, én nem akartam ezt az egészet... átnézett rajtam.

Temarival sem beszélt, csak egy két szót, amikor éppen összefutottak az utcán, amúgy őt is levegőnek nézte. Csak hát... Temari makacs lány, nem hagyta annyiban a dolgokat. Ő is próbált beszélni vele, de nem ért el semmi hatást a lánynál.

Szörnyen utáltam magamat. Reggel undorral az arcomon néztem szembe a tükörképemmel és hosszasan ecseteltem, hogy mennyire undorodom magamtól. Emlékeztettem magamat minden hibámra, a tetteimről, amik miatt ez így alakult.

A lány akit szerettem... hátat fordított nekem. Másodjára, de most saját akaratából.

Legszívesebben én sem álltam volna szóba magammal.

Utáltam azt, aki vagyok.

Nem sokkal később Gaara lett az új Kazekage.

A tanács először nem akarta elfogadni, de végül Baki meggyőző szavainak hála, rábólintottak.

Az emberek szépen lassan elkezdtek benne hinni és megbízni.

Ennek köszönhetően, Masával elég gyakran találkozott, tekintve, hogy ő osztotta ki a küldetéseket és hiába kértem, nem osztott ki vele egyre sem.

- Sajnálom, de nem tehetem – ingatta meg a fejét Gaara elutasítóan. – Neki most a csapatával kel összedolgoznia. A múltkori felmérésen nagyon rosszul teljesítettek. Egy hetes csapatépítő tréningre küldtem őket, remélve, hogy jobbak lesznek a jövőre való tekintettel.

- Gond van náluk? – kérdeztem meglepődve. – Miféle gondok?

- Mivel a tanács tagja vagy, beavathatlak ezekbe a dolgokba – bólintott beleegyezően. – Nem Masával van a probléma, hanem a két testvérrel. Állandóan veszekednek, emiatt nem haladnak. A múltkor egy körözött bűnözőt kellett volna elkapniuk, de az sikeresen meglógott előlük.

- Akkor miért nem osztod ki őket újra?

- Kankuro, tudom, hogy szeretnél Masával lenni és vigyázni rá... de ő még mindig haragszik rád a merénylet miatt. Próbáld meg kérlek ezt felfogni.

- De ha én...

- Szereted, tudom. De ő nem adja jelét annak, hogy viszonozná ezt az érzelmedet.

- A chunnin vizsgán...

- Ott voltam, láttam – vágott megint a szavamba, mire megdöbbentem. – Sajnálom, de mint mondtam, nem segíthetek.

- Azért kösz, hogy meghallgattál – adtam fel csalódottan.

Ő csak bólintott, majd visszafordult a papírok felé és tovább dolgozott.

Próbáltam megfogadni az öcsém tanácsát és elfogadni a tényt, hogy soha többet nem fogok vele beszélgetni, de nagyon nehezen ment.

Amikor az egy hetes tréningjük véget ért és hazaértem, beléjük futottam a Központ egyik folyosóján. Köszöntem neki, de ő csak átnézett rajtam és kemény arccal sétált Gaara irodája felé.

Akkor valami szúrni kezdett. Az oldalam vagy a szívem, nem tudom, de még a fejem is sajgott.

- Essünk túl a jelentés leadásán – mondta társainak. – Haza akarok menni és aludni.

Hirtelen azon kaptam magamat, hogy azon fantáziálok, milyen lehet vele elaludni és felkelni.

Milyen lehet a kiengedett, hosszú haja ébredés után és a fáradt, fátyolos tekintete.

Jobban belegondolva... már több mint 10 éve nem láttam kiengedve a haját. Kiskorában mindig kiengedve volt, nem is tudta volna felfogni, olyan rövid volt a haja... de aztán amióta meglátta azt a szőke, hosszú hajú lányt, növeszteni kezdte és minden nap befonta.

Akkor nem voltam őszinte. Tényleg jól állt neki a rövid haj... de aztán elképzeltem hosszú hajjal és még szebbnek láttam.

Nem tévedtem sokat. Sokkal jobban illett az arcához.

- Te meg mit bámulsz? – kérdezte hirtelen hidegen.

Ijedten rázkódtam össze.

Észre sem vettem, hogy közben őt néztem.

- Én csak...

- Tudod mit? – tartotta fel kezét. – Inkább nem érdekel. Nem érdekelnek egy gyilkos gondolatai.

Azon a napon másodjára is megfájdult minden porcikám és apró darabokra tört bennem valami.

- Masa – lepődött meg az ikrek közül az egyik. – Ő állítólag a bará...

- Már nagyon régóta nem az – szólt közbe hidegen a lány. – Haladjunk. Nem érek más összetört szívének a darabjait összeszedegetni... Még a sajátomat sem sikerült... nem hogy másét elkezdjem.

És egyszerűen csak tovább sétált... ott hagyva ezernyi gondolattal a fejemben.

Még bele sem gondoltam abba, hogy neki mekkora fájdalmai lehetnek.

A csók után csak arra tudtam gondolni, hogy talán ő is kedvel engem... de most jobban belegondoltam és még jobban utáltam magamat azért, amit tettem.

Mindent elrontottam, amit csak tudtam...

Gaarától mindig kaptam egy kis információt arról, hogy éppen milyen küldetésen van, bár ezeket nem adhatta volna ki.

- Biztosíthatlak róla, Kankuro, hogy Masa és a csapata egy biztonságos küldetésen vesz ré...

- Kazekage! – rontott be hirtelen egy küldönc. – A tízes csapat életveszélybe került! Most hozta őket haza a pár ködrejteki ninja!

- A tízes csa... - döbbentem le.

És futásnak eredtem.

A kórházig meg sem álltam, csak futottam, még az utat is lerövidítettem. Minél előbb oda kellett érnem.

- Tachibana Masa – kiáltottam az egyik nővérnek. – Melyik szobában van?

- A Tiszteletreméltó Kazekage bátya... - döbbent meg a nő. – Sajnálom, Kankuro-sama, de most műtik. Nagyon súlyos sérülésekkel hozták be. Kérem, várjon türelemmel.

- Én nem tudok várni! – kiabáltam.

- Nyugodj meg, Kankuro – szólt mögöttem egy hang.

Saburo volt az.

- Te hogyhogy épségben vagy? – ragadtam meg indulatosan a pólójának nyakát. – Te miért vagy egészséges? Miért nincs rajtad egy karcolás se?

- Mert én nem voltam olyan hülye, hogy megidézzem a Halálistent, azért – lökte el a kezemet könnyedén.

- Miket beszélsz?

- Szereted és még ennyit se tudsz róla? – húzta gonosz mosolyra az arcát. – Lepaktált az ördöggel, hogy még erősebb lehessen. Ez nem csak fizikailag terhelte meg, hanem lelkileg is. A teste 60%-a megsérült. A bal karja szilánkosra tört, csoda, ha tudja még használni... de az orvosok szerint amputálni kell. A jobb lábával, combközéptől lefelé, ugyanez a helyzet.

- És miért műtik?

- Légmelle van, Kankuro – mondta egyszerűen. – A Halálisten az ő testét használva jelent meg. Ez túl sok volt Masának, teljesen kikészítette őt.

Értetlenül néztem rá.

Fogalmam sem volt az egészről.

- Ha amputálják a kezét meg a lábát, akkor...

- Már nem lehet többé ninja. Hacsak nem, valami olyan csodaműcuccokat kap, amiknek hála még képes kézjeleket formálni és mankó nélkül járni.

Saburo egy ravasz mosolyra húzta a száját. Először nem értettem, hogy miért, de utána minden világossá vált.

Utána több éjszakán keresztül csak a műhelyemben voltam. Nem aludtam, nem ettem, csak dolgoztam, valamin. Valamin, ami újra mosolyt csalhat Masa arcára, pont úgy, mint kiskorunkban a bábjátékaim.

Temari aggódva állt meg mindig az ajtóban és nézte, ahogy dolgozok. Nem szólt egy szót se, csak állt és nézett fátyolos tekintettel.

Tudta, hogy mit csinálok és némán támogatott.

A kórházban először nem akarták engedélyezni az elkészült műkezet és lábat, de végül beleegyeztek.

- Kérem, ne mondják, hogy kitől vannak – adtam át a csomagot. – Mindent leírtam egy papírra. A felhelyezést és az utána következő információkat, hogy hogyan is működnek.

- Értettük – hajoltak meg. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk.

- Köszönöm – hajoltam meg én is.

Masát még nagyon sokáig megfigyelés alatt tartották, nem engedték haza.

Temari gyakran járt be hozzá meglátogatni, néha küldettem vele valami kis apróságot.

- Masa tudja, hogy te küldöd őket – mondta, amikor átadtam neki egy csokit. – De nem utasítja vissza, elfogadja. A múltkori virágnak nagyon örült. Írisz... az a kedvenc virága.

- Tudom – bólintottam.

- Szeretne veled beszélni. Mondta, amikor utoljára voltam nála. Úgyhogy ezt a csokit te add át neki személyesen.

Megdöbbenve álltam előtte.

Féltem bemenni hozzá, pedig nagyon szerettem volna. Tudtam, hogy csak leszidna és ordibálna velem, amit én teljes mértében meg is értettem volna.

Végül rávettem magamat és bementem hozzá.

A szokásos nővér fogadott és mosolyogva vezetett el Masa szobájához.

- A megengedett látogatási idő egy óra lenne, de maga addig marad, ameddig szeretne.

- Köszönöm – hajoltam meg, majd bementem a helyiségbe.

Masa lecsukott szemekkel feküdt az ágyon.

Halkan csuktam be magam mögött az ajtót és közelítettem meg.

Letettem a csokit az asztalra, mire felpattantak a szemei és ijedten nézett rám.

- Ó, ne haragudj – jöttem zavarba azonnal. – Felkeltettelek?

- Csak pihentettem a szemeimet – mondta ásítva egy nagyot.

Mosolyogva ráztam meg a fejemet. Nem hittem neki.

Lassan végignéztem rajta.

A haja hullámosan omlott a párnára és egy nagy kötés volt a homlokán.

A bal karja a számomra jól ismert műkéz volt.

- Menő, mi? – kérdezte hirtelen, felemelve és megmozgatta a faujjakat. – Nem is tudom, ki csinálhatta. Olyan ismerős valahonnan. Te nem tudod, ki készíthette?

Szégyenlősen sütöttem le a szemeimet, majd leültem az ágya melletti székre.

- Nem... fogalmam sincs.

- Kankuro, tudom, hogy te készítetted. Ismerem a bábjaidat, bárhol felismerném őket, már tapintásra is.

- Értem.

- Köszönöm – mondta. – Először kicsit bonyolult volt megértenem, hogy hogyan is működik. De aztán rájöttem.

- Direkt úgy készítettem, hogy még kis csakra mennyiséggel is működjön. Tudom, hogy nehéz, de örülök, hogy már ilyen szépen tudod használni.

- Úgy érzem magamat, mint egy marionett bábú – mondta szórakozottan, még mindig az ujjait mozgatva. – Mint az a lány, akiről annyit meséltél kiskorunkban. Tudod... az a bábu.

- Kako – mosolyodtam el az emlékre.

- Hiányoznak azok az idők – ejtette le szomorúan az ölébe a kezét. – Akkor még nem volt semmi probléma. Még az összes végtagom meg volt és a barátságunk se volt ennyire viharos...

- Masa, kérlek – állítottam meg. – Ne folytasd. Sajnálom. Egy barom voltam...

- De még mekkora – nevetett fel, mire eltorzult az arca a fájdalomtól és mellkasához kapott.

Ijedten álltam fel és hajoltam hozzá közelebb.

- Jól vagy?

- Persze – köhintett párat. – Csak ez a fránya légmell. Még mindig nem állt helyre teljesen a tüdőm.

- Mikor kötöttél szövetséget a Halálistennel? – kérdeztem szigorú arccal.

Elgondolkodva nézett a falra.

- Mikor is? – tette fel magának a kérdést. – Azt hiszem három éve és nem magával a Halálistennel, hanem a lányával, Jin-el.

- Ez akkor is egy felelőtlen döntés volt – morogtam.

- Erősebbé akartam válni – vallotta be. – Láttam, ahogy ti Temarival milyen erősek vagytok, én meg egy nyamvadt Shinobi idézést is csak több hónapnyi gyakorlás után tudtam elvégezni... Olyan akartam lenni, mint ti...

- Szerinted nekünk minden azonnal sikerült? – fakadtam ki. – Masa, kérlek. Te egy kiváló kunoichi vagy. Intelligens vagy és kitartó. Nem kellett volna ilyen dolgokhoz folyamodnod. Kérlek, többet ne használd azt az erőt, még a végén belehalsz.

- Mégis mit veszítene a világ, ha meghalnék? – kérdezte.

- Én igenis sokat veszítenék, ha meghalnál... Ez egész világot.

Könnyes szemekkel nézett fel rám.

Gondolkodás nélkül cselekedtem.

Az ujjaimból csakrafonalakat küldtem a keze felé, majd úgy mozgatva, az arcához érintettem a végtagot és megsimogattam a bőrfelületet.

Ő megdöbbenve hökült hátra.

- Kérlek, ne sírj – mondtam mosolyogva.

- Tudod... annyira ne fair, hogy neked ilyen könnyedén megy ez az irányítás dolog – mondta hirtelen. – Néha nekem nem akar működni.

- Szeretnéd, hogy gyakoroljak veled, amikor kiengedtek? – kérdeztem.

- Az nagyon jó lenne – bólintott vidáman. – Köszönöm.

A kiengedésére nem kellett sokat várni. Két hét elteltével már hazamehetett a családjához.

Pár nappal utána pedig elkezdtük az edzést.

- Rendben – mondtam összecsapva a tenyereimet, majd elvettem tőle a mankót. – Először is kezdjük a járással, most az a legfontosabb.

- Kankuro, elesek! – sikította ijedten, elvesztve az egyensúlyát, de mielőtt eleshetett volna, megragadtam a derekát és szorosan tartottam.

- Sajnálom. Ez túl gyors volt még, igaz? – kérdeztem egy padhoz vezetve, hogy leültethessem rá.

- Egy kicsit – huppant le.

- Oké, akkor ülve kezdjük – térdeltem le elé. – Vezess egy kis csakrát a lábadba és próbáld meg behajlítani a térdednél.

Bólintott, majd képletesen elvesztettem, mivel minden figyelmét erre szentelte.

- Megmozdult! – kiáltotta boldogan.

- Én nem láttam semmit.

- A kisujjam! Hát nem figyelted? – kérdezte kiakadva.

- Nem, nem láttam.

Sértődötten felfújta az arcát és úgy nézett rám, mire kiszakadt belőlem egy hangos nevetés.

- Ne haragudj, most ígérem, minden figyelmemet a kislábujjadra összpontosítom – mondtam, közelebb hajolva a lábához.

- Annyira szemét vagy! – mondta fellökve.

Megdöbbenve estem a fenekemre.

Hangosan nevetve nézett le rám.

Mosolyogva néztem a vidám arcát, amit annyira szerettem és nem érdekelt, hogy egy éppen arra elhaladó ninja az egész jelenetet látta. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt, csak Ő.

- Na, mi van sensei? – vigyorogta nevetéstől könnyes szemekkel. – Nem nézed a kislábujjamat, hogy mozgatom?

- De – támaszkodtam fel. – Lássuk azt a nagy mozgást.

Minden második napon gyakoroltam vele és nagyon szépen haladt. Már mankó nélkül is tudott járni és egy kisebb technikát is el tudott végezni.

- Túl jó vagyok – mondta, a klónját nézve.

- Azért ne bízd el magadat – szóltam rá, miközben iránytani kezdtem a kezét és megütöttem vele a klónt, ami azonnal köddé vált.

- Olyan ünneprontó vagy! – fújta fel az arcát.

- Sajnálom – tártam szét a karjaimat. – De ez még nem volt tökéletes. Ennek ellenére büszke vagyok rád, mert nagyon szépen haladsz.

- Tényleg?

- Tényleg. Még a végén jobb leszel nálam.

- Azért ne túlozzunk – forgatta meg a szemeit.

- Nem, tényleg. Gyakoroljunk sokat, hogy újra mehess küldetésekre, oké?

Bólintott, majd létrehozott még egy klónt... majd még egyet... és megint.

Ez így ment egészen sötétedésig, amikor is haza kellett indulnia.

- Köszönöm, hogy segítesz – mondta a házuk felé sétálva. – És azt is, hogy minden este hazakísérsz.

- Ugyan, nem kell megköszönnöd – kezdtem azonnal szabadkozni. – Nem kell hazasietnem, így gond nélkül kísérlek el a házatokig.

- Ó, tehát csak azért teszed, hogy ne unatkozz? – jött a keresztkérdés.

- Nem, félreértesz! Fontos vagy nekem, ezért nem szeretném, hogy bármi bajod essen!

És ez pontosan így is volt... Féltettem mindentől, meg akartam védeni.

- Úgy érzem magamat, mintha az egyik bábod lennék – mondta komoly arccal. – Vagyis... érted. Könnyedén tudod irányítani a kezemet és a lábamat. Ez néha frusztráló, mégis jól esik. Illetve az is nagyon jól esik, hogy ennyire törődsz velem. Ezt nem tudom elégszer megköszönni neked. Hálás vagyok.

Eltátott szájjal néztem rá, majd megálltam.

Ő megdöbbenve fordult hátra és értetlenül nézett rám.

„Miért álltál meg?". Ezt kérdezte a szemével.

Legszívesebben ott helyben magamhoz öleltem volna és soha többé elengedni.

- Masa... - kezdtem. – Kedvellek téged.

Elmosolyogva nézett rám, majd közelebb lépett hozzám és megölelt.

- Ha tudnád, mióta vártam erre – suttogta elcsukló hangon.

- Mióta? – kérdeztem átölelve.

- Amióta odamentem hozzátok a homokozóba.

Mosolyogva öleltem még szorosabban magamhoz. Ő válaszul belefúrta az arcát a nyakamba.

Éreztem a heves szívverését és biztos voltam benne, hogy ő is az enyémet.

Akkor voltam életemben másodjára a legboldogabb.

A szívem majd kiugrott a helyéről és megfájdult a fejem.

- Masa... - mondtam ki a nevét, mire ő csak hümmögött. – Lennél... lennél a barátnőm?

Heves bólogatásba kezdett, majd eltávolodott tőlem és mélyen a szemembe nézett, néha lepillantva a számra.

Nem vártam sokáig.

Azonnal megcsókoltam.

Tiszta szívemből szerettem ezt a lányt.

Azóta, hogy odajött hozzánk a homokozóba...

És örökké szeretni is fogom.