Sadie

-Nem biztos, hogy ez jó ötlet - bizonytalanodott el Walt, mikor kiléptünk a Seattle-i múzeum egyiptomi részlegén nyílt portálból. Szerencsére nyáron, szombat délután hat órakkor, nem sokan járnak erre felé.
-Drága én egyetlen Waltom - álltam elé, miközben Carter és Zia elindult a kijárat irányába. - azt hiszed, szónélkül hagyjuk, hogy elvigyenek a közelünkből?
-Nem, de értsd meg a családom nagyon makacs tud lenni - tárta szét a karját reménytelenül.
-Makacsabbak mint én? - kérdeztem egyik szemöldökömet megemelve, miközben keresztbe fontam magam előtt a karomat.
-Hát... Nos, nem.
-Akkor meg mi baj lehet?
-A Kane család meglátogatja a rokonaimat - gondolkodott el. - A mi szerencsénkkel minimum egy zombi apokalipszis.
-Neith végre hasznát vehetné a bunkerjának - jegyeztem meg, majd megragadtam a fiú karját és Ziáék után kezdtem húzni.
-Merre? - kérdezte Carter amint kiértünk a múzeumból.
-Mr. Seattle, kérem mutassa az utat - fordultam a barátom felé.
     Walt az égre emelte tekintetét.
-Mondtam már, hogy imádlak te lány?
-Nem elégszer - csókoltam arcon, amihez persze lábujjhegyre kellett állnom. - Nem hagyom, hogy szétszakítsanak minket. Egyszer  már megpróbáltak elválasztani tőletek. Még egyszer nem fogom hagyni, hogy erre kényszerítsenek.
     Walt megszorította a kezemet, én pedig a Duatba nézve láttam, hogy Anubisz ugyanolyan vágyakozó tekintettel méreget. Barna szemük tökéletesen eggyé olvadt.
     A Stone-ház felé menet mind a gondolatainkba mélyedve próbáltuk összeszedni magunkat. Egy héttel ez előtt , amikor Walt elmondta milyen ultimátumot kapott az anyja, kiakadtam. Azonnal valami megoldáson kezdtem agyalni, végül arra jutottam, hogy én, Zia és Carter elkísérjük ide Waltot, és közösen megpróbáljuk meggyőzni a családját, hogy velünk maradhasson. Ehez természetesen a legjobb formánkat kellett hoznunk. Carter visszavedlett tanársegéddé. Khaki színű nadrágjában, ingjében és belebújós cipőjében ki híján hőgutát kapott, de nem panaszkodott, szerintem az évek során valamelyest hozzá szokott. Walt is inget vett fel (amiben meglehetősen fess volt, khm) mellé élére vasalt nadrágot és bőr cipőt. Azt mondta ebben a ruhában kényszerítettek el templomba, a nagyszülei imádni fogják. Nem irigylem. Én és Zia a szoknya mellett döntöttünk. Ő egy ujjatlan, bézs, galléros inget vett fel, alig térd fölé érő fekete szoknyával és topánkával. (Carter majdnem összeesett amikor meglátta.) Nekem nem volt nehéz döntésem, az egyik kedvenc halványkék ruhámat vettem fel, szandállal, és a hajamat oldalra fontam. (Legnagyobb sajnálatomra ki kellett mosnom belőle a színes tincseket.) Az elegáns öltözködés nagyjából az egyetlen dolog amiért a fiúk irigyelhetnek minket. Nem tudom, hogy bírják ki harminc fokban, azokban a meleg ruhákban, de tiszteletükre váljon, nem nyafogtak. Imádom a szoknyám!
Szerencsére az uticélunk nem esett messze a múzeumtól, csak tíz percet kellett sétálnunk az épületek árnyékában.
A házunk két szintes volt tágas udvarral, fehér kerítéssel és barna-krém-fehér színekben pompázó falakkal. El se értünk a kapuig amikor egy fiatal nő kirohant az ajtón, feltépte a kaput és jó szorosan megölelte Waltot.
A fiú nevetve ölelte vissza.
-Te is hiányoztál, anya. De ha megfojtasz nem tudom bemutatni a barátaimat.
-Igaz - kuncogott a nő.
    Walt elhúzódott tőle és felénk fordult.
-Ők itt Zia Rashid, Carter Kane és az én csodálatos barátnőm Sadie Kane. Srácok hadd mutassam be az édesanyámat Miranda Stone-t.
-Miranda vagy Mira, ha kérhetem - mosolygott kedvesen. - Nagyon örülök, hogy végre találkozhatok veletek, a fiam rangeteget mesélt rólatok. Főleg rólad Sadie. Komolyan mondom nem lehetett lelőni - forgatta meg a szemeit.
-Vicces vagy anya - követte a példát Walt.
-Cáfolj meg kicsim. Alig várom.
-Azért annyit nem meséltem.
-Ahha - jegyezte meg Mira, mint aki teljesen másképp emlékszik a történtekre.
    A szóváltásuk közben én minden figyelmemet Mirára fordítottam. A pasim egyáltalán nem hasonlított az anyjára első ránézésre. Mira alacsony volt, alkatra akár egy tornász, a magamódján izmosnak is lehettett mondani, de nem túlzottan. Tartása egyszerűen tökéletes, akár egy királynőé. Nem lehetett több harmincnégynél, arcát azonban számos ránc tarkította, bár ez csak fejedelmibbé tette. Aranybarna haja az álla vonaláig ért, bőre enyhén napbarnított és selymes.
     Viszont amint közelebbről megnéztem észre vettem mit örökölt tőle a fia. Ugyan az a gyönyörű barna szem, a pajkos mosoly, pisze orr és az arcvonaluk szinte teljesen megeggyezett.
-Drágám! - hallatszott egy mély férfi hang a házból. - Kisajátítod magadnak a vendégeket vagy beinvitálod végre őket, hogy mi is beszélhessünk velük?
-Oh - kapott a szájához Walt anyukája. - Milyen udvariatlan vagyok. Gyertek beljebb.
    Az ajtóban egy magas, világos bőrű, vörös hajú, borostás férfi állt és amint Walt mellé ért pasisan megölelték egymást.
-Hogy vagy Jacob? - kérdezte Walt.
-Az anyám és az anyósom három napja egy házban él velünk. Tippelj!
-Az gáz - sziszegte a fiú.
-Neked szarabb lesz.
-Ettől féltem. Ja srácok őt itt Jacob McGarrett, a nevelő apám - vette észre, hogy zavartan áldogálunk mögötte.
-Akit én már most kedvelek - jegyeztem meg.
-Te bizonyára a híres Sadie Kane vagy - mosolygott rám. - Walt egyfolytában csak rólad mesélt amikor az utóbbi időkben itt járt.
-Remélem nem csak rosszat - vigyorogtam kihívóan a pasimra.
-Nem tudtam, hogy rólad lehet jót is mesélni - szólt közbe a bátyám.
-Ohoho ez szép volt - dícsértem meg. - Amúgy menj a fenébe!
-A testvéri szeretet - lépett ki egy öregasszony a házból. - A bátyáddal ugyan ilyenek voltatok Mira.
-Mintha most másképp lenne - nevetett a nő.
-Gyertek az étkezőbe - mosolygott a néni. - Megterítettünk a vacsorához.
-Ő a nagymamám, Anne...
-Ó, hívjatok csak nagyinak, kedveseim. Ha minden jól megy....
-Vár a vacsora nagyi, ki ne hüljön a kaja! - vágott közbe Walt tégla vörös arccal ami tökéletesen megeggyezett az enyémmel.
Ziáék meglehetősen jól szórakoztak a nyomorunkon. Na kösz.
Az ebédlő hál' istennek hatalmas volt. Huszan legalább elfértek benne és közel ennyien is voltunk bent. Két öregember egymással beszélgetett, egy fiatalabb férfi aki kinézetéből ítélve csakis Mira bátya lehetett, bort hozott fel (feltehetőlegesen) a pincéből. Egy öregasszony a konyhában sertepeltélt, amire tökéletesen rá lehetett látni az étkezőből. Három középkorú hölgy, két velük egy idős férfival beszélgetett a mellettünk lévő nappali kanapéján ülve, körülöttük mindenhol gyerekek foglalták el magukat valamivel, ők voltak olyan öten, a legfiatalabbak három és hat, a legidősebbek tizenhat-tizennyolc év körüliek lehettek. Emellett még az emeletről is szűrődtek le hangok.
-Hú - jegyeztem meg. - Ti aztán....
-Sokan vagyunk? - kérdezte vigyorogva Jacob. - Sadie ez még csak a közeli rokonságunk azon része akik el tudtak jönni a hétvégére.
-Mi a fa....
-Khm, vigyázz a szádra - motyogta Mira, óvatosan az anyjára tekintve.
-....fapapucsos gorilla.
    Meglepődik bárki is, ha azt mondom furán néztek rám? Nem? Oké.
-Fapapucsos gorilla? - kérdezte Carter összevont szemöldökkel.
-Ez jutott először eszembe - mentegetőztem.
     Walt visszafojtott röhögéssel karolta át a vállam.
-Zora, kérlek rohanj fel az emeletre és hívd le Corneliáékat, megjöttek a vendégek! - szólt nagyi egy nyolc év körüli lánynak.
-Megyek! - rohant el a lány.
     Megkönnyebülten vettem tudomásul, hogy mindössze két velem egykorú gyerek jött le fentről. Egy fiú és egy lány.
-Üljetek le - intett nagyi a családtagjainak, mikor mind az étkezdébe sereglettek. - Walt mutasd be a barátaidat. - tette hozzá, majd helyet foglalt. Előre kiszámolhatták a helyeket mert miután mindenki leült, pont négy hely maradt egymás mellett, középen.
-Nos, - köszörülte meg a torkát Walt. - mindenki ők it Zia, Carter és Sadie. Srácok a nagyapámáim Gordon és Stave, a másik nagymamám Amelia - mutatott az idősek felé, ahova nemrég leült nagyi is, Gordon mellé. - Ő anyai ágon a nagybátyám, Philip és a felesége Kara, mellette Jacob nővére Sabrina. Öhm - vakargatta meg a tarkóját, mert kezdett belezavarodni. - Bocs, Andy, de te ki is vagy nekem?
    A szemüveges, barna hajú, kigyúrt srác, aki Sabrináékkal beszélgetett korábban, magában morfondírozott egy ideig, majd megvonta a vállát.
-A nagymamád, testvérének, az unokájának a vőlegényének az ikertestvére.
     Tücsök ciripelés.
-Aha - kommentálta Walt. - Na szóval - csapta össze a tenyerét, mire senki nem bírta tovább visszafogni a röhögést. - Jó elég, mert sosem érünk a végére! Hol tartottam?
-Mi jővünk! - tette fel a kezét egy huszonnyolc-harminc éves nő, akiről most esett le, hogy terhes.
-Ja, igen. Szóval ő Lydia a nagymamám testvérének az unokája, aki mellett a vőlegénye foglal helyet Cole, aki.....
-Andy ikertestvére, kétpetéjű gondolom - felyezte be a mondatot Carter.
-Pontosan! - helyeselt Cole mintha a bátyám egy tévés vetélkedőn találta volna el a helyes választ. Szőke haj, magasabb mint Andy, izmos, de inkább olyan úszó testalkatú. Nekem is leesett volna, hogy kétpetéjűek. - Amúgy mi nem képezzük a "közeli családi kör" tagjait - rajzolt idézőjelet a levegőbe, - csak itt csövelünk amég a házunk fel nem épül - magyarázkodott, majd egy kis hatás szünet után hozzátette: - három házzal odébb.
-Igen, igen - legyintett Walt. - Most jönnek a gyerekek. Nem fogom elmondani ki-kinek a kölke, mert itt ülnénk hajnalig. Születési sorrendben: Naomi, Peter, Conrad, Cornelia, Zora, Haylee és Rose.
-Ne felejtkezz meg a nemsokára születendő kereszttestvéredről, Michelről - simogatta meg a hasát Lydia.
-Anyám és Jacob lesznek a keresztszülei - magyarázta Walt. - Ehetünk végre?
-Pillanat nálam még töltődik a rendszer - tette fel a kezét Zia. - Kérek egy percet amég az alaplapom befogadja az adatokat!
-Kedvellek - jelentette ki Conrad a lányra mutatva.
-Zia az elmúlt időkben megismerkedett az xbox-szal - motyogtam.
    A tanoncokkal megpróbáltuk felzárkóztatni Ziát. A vége az lett, hogy a lány bárkit lever Mortal Kombatban, meg azokban az autós izékben amikkel a többiek játszanak. Én csak a Mortalba szoktam becsatlakozni, az vicces..... És ilyenkor nevez Walt őrültnek.
    Mindegy. A lényeg, hogy a vacsora.... elviselhetően telt. Beszélgettünk mindenki mindenkivel, de a suli téma nem került szóba. Mira szerint csak nem akarták felhozni a gyerekek előtt, de én ezt nem is bántam. Walt családja szuper jófej, még a három éves Rosal is remekül elbeszélgettem. A baj ott kezdődött amikor nagyi felállt vacsora után és bejelentette:
-Menjetek aludni, gyerekek, holnap megyünk a templomba!
    Na én ott fagytam le.

    Órákkal később miután mindenki elment aki nem itt lakott, Ziával átosontunk Walt régis szobájába ahol épp Carterrel beszélgetett.
-Templomról nem volt szó! - sziszegtem azonnal.
-Bemehetünk mi egy katolikus templomba egyáltalán? - akadt ki Zia is.
-Mi is pont erről dumáltunk - mondta Carter. - Nem hiszem, hogy különösen nagy probléma lenne belőle, hisz Walt már évek óta jár oda és a kezdetektől fogva a vérében van a mágia. Bár most, hogy Anubisz vele van.....
-Ő hogyan vélekedik? - kérdeztem, majd a Duatba néztem, hogy lássam a pasim másik felének reakcióját. Kicsit mintha zavarodott lett volna.
-Nem tudom - mondta Anubisz hangján Walt, amitől felállt a szőr a nyakamon. Na azért mégis.... - Karácsonykor és áprilisban megúsztuk ezt a kellemetlenséget, így biztosat nem tudok mondani. Holnap fogjuk csak megtudni.
-Ettől féltem - sóhajtotta Zia.
-Gyerekek! - kopogott be nagyi. - Alvás! Lányok nektek irány a saját szobátok!
-Azonnal! - válaszoltam.
    Elköszöntünk a fiúktól és lefeküdtünk aludni.

      Másnap reggel kilenckor keltünk. Mi csak a tegnapi ruháinkat tudtuk felvenni, hisz csak azokat hoztuk amik illenének a misére. Mira  ideges tekintettel méregetett minket egész úton. Ő is sejtette, hogy ez nem lesz egy sima menet, és igaza is lett.
    Amint elértük a templom kapuját kisérteties érzés fogott el. Nem éreztem magamat nyugodtnak ezen a helyen. Legszívesebben elfutottam volna. A gyomrom görcsbe rándult, a lábam meg-meg remegett, a látásom elhomályosult és a fejem szinte felrobbant. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy belépjek a nagybetűs Isten házába. És még csak itt kezdődtek a bajok. Carter amikor felment a lépcsőn megdermedt.
-Mi a baj? - suttogta ijedten és kótyagosan Zia.
-Nem. Bírok. Mozdulni. - felelte Carter.
-Hogy-hogy nem.... - Walt mellé érve szintén lefagyott. Ahogy én és Zia is, akik vele egy időbe léptünk a bátyám mellé.
-Gyerekek? Jól vagytok? - aggodalmaskodott Amelia néni. - Elsápadtak. Lehet napszúrás....
-Dehogy! - csengett fel egy kedves hang mögöttünk. Nem kellett hátra fordulnom szerencsére, mert a férfi máris előttünk termett.
-Thomas atya - mosolygott fájdalmasan Walt.
-Szervusz Walt, ők a barátaid, igaz? Gyertek beljebb!
    Amint az utolsó szavakat kiejtette a száján a rosszul lét alább hagyott. Megkönnyebbült sóhajjal követtük a papot a terembe. Nem volt nagy templom, de annál díszesebb, megannyi faragvány, szobor és festmény, de nem tudtam rájuk koncentrálni a rám törő szédüléstől.
    A mise szinte elrepült, bár lehet csak azért mert a felénél azt sem tudtam hol vagyok. Mind a négyen csak ültünk a padokban, faarccal magunk elé bámulva, szótlanul. Viszont mozdulatlanságu k senkinek nem tűnt fel, még áldozásnál sem néztek ránk furán, sem amikor mindenki felállt imádkozni.
-Ugye milyen szépen prédikált a pap? - kérdezte tőlem egy idős hölgy.
-Marry! - mentett meg Mira. - Milyen jó látni, unokák hogy vannak? - érdeklődött. Miközben a néni elkezdett mesélni Mire gyorsan odasúgta nekünk: - Tünés innen, mielőtt összeestek!
    Nem kellett kétszer mondani. Olyan gyorsan hagytuk el a templomot ahogy csak tudtuk. Viszont csak a kapun kívül jutottunk ismét levegőhöz. És minő meglepetés! Ez a pillanatnyi öröm sem tartott sokáig.
-Walt! - állt meg mellettünk Thomas atya. - Gyertek velem, kérlek.
-Atyám, nem tudom, hogy....
-Csak gyertek - mondta szárazon.
     Nem volt mit tenni, követtük hát az út túloldalán lévő (Walt állítása szerinti) plébániára. Szerencsére ott nem kapott el minket semmilyen rontás. Csak besétálltunk egy apró terembe, és ott várakoztunk amíg Thomas atya átöltözött.
    Unalmunkban elkezdtünk nézelődni. Prosprektusok, képek, festmények, dísztányérok... minden érdekelt minket.
-Ezt nézzétek! - mutatott fel vigyorogva egy lapot Carter, mire ledöbbentem. A kis cetli elején a következő állt: Amit Jézus mondott a homoszexualitásról.
    Megijedtem. Nem tagadom. Egy pillanatra azt hittem Carter valami homofób maszlagnak örül ennyire. Nem hittem volna, hogy a bátyámnak baja van a melegekkel..... De szerencsére tévedtem. Carter megrökönyödött arckifejezésünket látva felnevetett, majd szétnyitotta a háromba hajtott lapott ami belül üres volt.
-A frászt hoztad rám te barom! - könnyebbült meg Zia.
-Miért ha homofób lennék szakítanál velem? - kérdezte szemöldök ráncolva a fiú.
-Igen - vágta rá rezzenéstelen arccal Zia.
    Carter faarcal reagált a kijelentésre:
-Sosem szerettelek még ennyire - csókolta meg.
Még körülbelül öt percig várakoztunk, aztán végre megjelent Thomas atya.
-Elnézéseteket kérem, a védelmi rendszerünk elég kifinomult. Erősen reagál ha engedélyezetlen erők lépnek a templom területére, de nem kell félni itt hatástalanítottam az átkokat - kezdte azonnal.
Akkor sem tudott volna jobban meglepni, ha azt mondja szivárványt hányó unikornisokat tenyészt.
-Atyám mi nem... - próbálkozott Walt.
-Hogy nem-e? - emelte meg fél szemöldökét a pap. - Fiam ha hiszed ha nem apád közeli barátom volt. Tőlem kért segítséget az átkával kapcsolatban. Azt remélte más kultuszok mágiái képesek lennének kigyógyítani, vagy legalább lelassítani a haldoklását. - itt nehézkesen sóhajtott. - Bár segíthettem volna neki.
-Úgy érti.... - dadogta Walt, mint akit pofán vertek. - Úgy érti....
A férfi hitetlenkedve bámult ránk.
-Ti komolyan azt hittétek, hogy a világ jelenlegi leghatalmasabb vallása kitaláció? Hogy a nagybetűs Isten nem létezik?
-Hát.... - motyogta Carter. - Nem gondolkodtam még el ezen.
-Azt elhiszem - kuncogott. - Ez esetben hadd világosítsalak fel benneteket! Létezik Isten, ahogy az angyalok és démonok is. Meg még néhány szörnyeteg, de azokat a Vadászok kordában tartják....
-Vadászok? - akadtam ki. - Mint...
-Az Odaátban? Igen, pont mint ott. Persze a nagyrésze a forgatókönyv írók fejéből pattant ki, de az alaptörténet a valóságon alapszik.
-Szóval az erő ami megállított minket.... - kezdte Zia.
-Mágia - felelte Thomas atya. - A templomra erős védő szimbólumokat festettünk, az ablakok és ajtók alá sót rejtettünk. A keresztek és Isten jelenléte már magában okozott volna nektek egy kis fejfájást, de ezekkel sokkal hatásosabb volt.
-Ebben egyetértünk - motyogta Carter.
-Ha nem invitállak be titeket az örökévalóságig ott szobroztok - nevetgélt. - Lényegtelen ha lennétek oly kedvesek elkerülni a katolikus templomokat és egyébb helységeket, azt megköszönném. Az egyház sosem ápolt felhőtlen viszonyt az egyiptomiakkal.
-Igyekszünk távol maradni, de most nem volt más választásunk - mondtam sajnálkozva.
-Igen, igen már szólni is akartam - kapott a fejéhez a pap. - Walt a rokonaidat bízd csak rám. Elintézem, hogy elfelejtsék neked ezt a kis fenforgást, de azt ajánlom minél hamarabb térjetek vissza a hoszonegyedik nomoszba.
-Maga honnan...? - kérdezte Walt.
-Vannak forrásaim - legyintett Thomas atya. - De most sipirc! Gyerünk vissza Brooklynba!

Sajnálom, hogy nem volt rész, de mostanában nem vagyok jól... lelkileg. Már dolgozom rajta és igérem lesznek részek, nem fogom abbahagyni, csak nehéz..... Rendbe kell tennem magam ahoz, hogy minden visszaáljon a régi kerékvágásba. Emellett még a suli is bejött ami szar. Hajnali ötkor kell kelni, buszozni, figyelni órán, bejöttek a dogák, gyártanom kell pusk... akarom mondani tanulnom kell. Nehéz na.... De folyamatosan hozom majd a részeket, bár lehet csak havonta, viszont ilyen esetekben igyekszem 2000 vagy több szavasra írni.
Köszi a megértést.
Puszi, Hesztia❤️