Charlotte Grayson

Nos, a kis esőben való találkát megúsztam egy kisebb torokgyulladással, bár ez miatt is kiírt az orvos, tehát otthon kellett maradnom. Dean meg, hát ő Dean... Orvoshoz se ment, ugyan úgy bejárt iskolába meg minden.

Egyedül voltam otthon, Nick iskolában, anyu és apu dolgozik. Enyém az egész ház, szóval volt egy kis koncert, aztán jött a plafont bámulós rész, mikor elgondolkodsz az élet értelmén, ezután meg ettem mindenféle édességet amit találtam otthon. Aztán végül a kanapén ültem, és valami hülye kvízt néztem, közben egy vaníliás pudingot ettem, magamra terítettem a kanapén hagyott pokrócot, és röhögtem azon, hogy milyen hülye néhány ember. Mint például én, aki képes ezen röhögni. Miután megettem a maradék pudingot kidobtam a dobozt, a kanalat pedig a mosogatóba dobtam - ezt amúgy majdnem fel cseréltem, és a kukában landolt volna a kanál - aztán elindultam vissza a kanapéra, amikor kopogtak. Vizes kezemet a pizsama nadrágomba töröltem, aztán szemöldökömet ráncolva az ajtóhoz lépkedtem.

– Le kell ülnöm – támasztotta meg kezét Luke az ajtókereten, közben úgy fújtatott mint aki évek óta meg sem áll.

– Jézusom, jól vagy? – léptem arrébb, hogy Luke be tudjon jönni a lakásba.

– Nem – rázta fejét, majd kivett a hűtőből egy palackos vizet, aztán mint egy krumpliszsák ledőlt a kanapéra.

– És elmondanád esetleg, hogy mi bajod van, vagy azt várod el, hogy kitaláljam?

– Hogy nézel ki? – nevetett miután végig nézett rajtam. – Ma méginkább úgy nézel ki, mint egy csövesre.

– Igen? Tényleg? – kérdeztem mosolyogva, majd óvatosan megfogtam a palackot amit Luke az előbb lerakott az asztalra, és a fejére öntöttem a maradékot. – Te meg úgy, mint akit leöntöttek.

– Köszi, ma is igazán kedves vagy – törölgette arcát pulcsijába, majd mikor már némileg száraz volt, újra megszólalt. – Kiara elhívott engem egy randira.

– ÚRISTEEEEN – kiabáltam fel. – Bocsi! Szóval, és hova mentek? Vagy mikor? Luke válaszolj már!

– Válaszolnék, ha végre befejeznéd a kérdezősködést – nevetett fel mire én csendben maradtam, és leültem mellé. – Azt mondtam, majd meglátom lesz-e időm.

– Hát te totál hülye vagy – csaptam combomra, majd hihetetlenkedve megráztam fejem. Miért ilyen buta... – Elhív, te meg egy hülye vagy.

– Éppen ezért jöttem – mutatott felém egyetértően.

– Azért, mert hülye vagy?

– Igen - vágta rá. – Vagy mi? Nem! Azért, hogy segíts nekem. Mit csináljak most?

– Használd egy kicsit az eszed – böktem homlokára, mire továbbra is úgy nézett rám, mint borjú az új kapura. – Uram Isten Luke! Írj már rá vagy valami, és mondd meg, hogy találkozzatok! Ne legyél már buta!

– Mire mennék én nélküled? – tette fel vigyorogva a költői kérdést, majd egyből gépelni kezdett telefonján.

– Tönkre, valószínűleg.

– Válaszolt – ugrott fel örömében. – Azt mondta, hogy egy óra múlva neki tökéletes, de persze csak ha nekem is jó. Nekem jó lesz egy óra múlva?

– EMBER – kiabáltam rá. – Írd meg szépen, hogy neked is tökéletes lesz egy óra múlva, különben repül a nyakas!

– Oké, oké – húzta be védekezően nyakát, közben azért a biztonság kedvéért bal kezével el is takarta, amíg jobbal bepötyögte a választ.

– Ügyes Luke – borzoltam haját.

– Miért beszélsz velem úgy, mint egy kutyával? Hékás – játszotta a sértődöttet. – Na jó, én azt hiszem elindulok. Egy óra múlva randim lesz!

– Igeeeen – örültem vele együtt, így amíg Luke örömében elkezdte a fura "vidám táncot" vele együtt köröztem karjaimmal mellkasom előtt.

Miután lenyomtunk egy macarenát, - nem szó szerint, ne aggódjon senki - Luke végül tényleg hazament készülődni, én pedig megint eldőltem a kanapén, mint egy farönk. Hihetetlen, hogy Luke-nak még iskola után is ennyi energiája van, én meg egész nap itthon fekszek, - vagy éppen VIP koncertet adok a plüssállatoknak, amúgy megjegyezném, hogy Barika ledőlt az ágyról, annyira meghatotta a produkció - mégis olyan vagyok, mint egy zombi. Na mindegy, ez is olyan, mint a szempilla. A fiúk olyan dús és hosszú szempillával vannak megáldva, mi lányok meg szenvedünk vele. Bárcsak rájönnének, hogy fáj az, amikor becsíped a szemhéjad göndörítővel.... Na az nem kellemes érzés!

Amíg a fekete képernyőt bámultam, - ugyanis már van húsz perce kikapcsoltam a tv-t - megcsörrent a telefonom.

– Igen? – szóltam bele lelkesen, szám pedig egyből óriási vigyorra húzódott.

Egyet tippelhettek, ki hívott?

– Otthon vagy?

– Hol máshol lennék?

– Nem tudom. Már vagy ötször kopogtam, és négyszer csengettem is. Ezért gondoltam, hogy nem vagy otthon.

– Mi?

– Most mondjam el újra?

– Nem – vágtam rá, aztán felálltam és kinyitottam az ajtót.

Dean mosolyogva állt az ajtóban, szokásos full fekete szettben - azaz: fekete nadrág, fekete cipő, fekete póló és egy bőrdzseki, annak ellenére is, hogy már december van, Dean akkor is bőrdzsekiben jár - haja kócosan szemébe lógott, kezében pedig egy gyönyörű csokor volt. A mosolya hamar átváltott visszatartott röhögésbe miután végig nézett pizsamámon.

– Mi ez rajtad, Lottie? – nevetett szórakozottan, mire zavartan egymásba fontam karjaim. Nem értem mi bajuk van a cuki nyuszis pizsimmel. – Ne takargasd magad, nem úgy értettem. Nagyon édes vagy benne!

– Gyere be – álltam félre, hogy Dean be tudjon lépni az ajtón. Fejét kissé lehajtotta, hogy beférjen, aztán mint aki otthon van, először kezembe nyomta a csokrot, nyomott egy puszit a számra és leült. Én pedig akaratlanul is mosolyogni kezdtem.

– Most mi az? – mosolygott velem együtt, majd felállt elém sétált és két tenyerébe fogtam arcomat, aztán így nézett tovább.

– Még mindig hihetetlen számomra ez az egész.

– Mármint? – kérdezte. – Ez? – nyomott egy puszit homlokomra. – Vagy ez? – aztán arcomra. – Netán ez? – majd megcsókolt.

– Ááá, az utolsót nem éreztem rendesen, megpróbálod újra? – vigyorogtam, mire Dean szorosabban fogott és újra megcsókolt.

Minden egyes csók olyan, mintha az első lenne. Egyszerűen nem tudok betelni vele, annyira édes és kellemes az egész, hogy úgy érzem közben, hogy menten elájulok, mégis annyira nagyon boldog vagyok, hogy azt is elfelejtem amitől általában hetekig idegeskedni szoktam. Vele minden tökéletes.

– Egyébként jobban vagy már, édes? – szakította meg a csókot, melytől be kell valljam kissé csalódott voltam.

– Igen – bólintottam. – Már semmi bajom, ez itt előtted a régi Charlotte Grayson – pörögtem egyet, mire Dean kissé balra biccentett, és csillogó szemekkel nézett rám, közben büszkén mosolygott. Elolvadok.

– Az nem jó, a régi Charlotte nem szerette Deant – rázta fejét.

– A mostani sem – szemtelenkedtem, mire Dean a vállára kapott és így állt velem a szoba közepén. – Dean, tegyél le – nevettem, közben hátát csapkodtam. – Tudod, hogy félek a magasban!

– Rosszul hallottam az előző mondatot, megismételnéd kérlek? – nevetett jóízűen, mire idegesen felsóhajtottam, ennek ellenére mégsem tudtam befejezni a vigyorgást.

– Szeretlek, Dean – suttogtam, mire végül óvatosan leengedett a földre.

– Én is szeretlek, Lottie – húzott magához, majd száját homlokomra tapasztotta, közben hátamat simogatta. Pillangóóók... – Szeretlek ma, holnap, örökké, és még egy napon át.

Az idilli pillanatot egy hangos kopogás rontotta el, mire mindketten az ajtót kezdtük nézni, mégis még pár percig ott álltunk egymás karjaiban. Aztán mégis megindultam, és ajtót nyitottam.

– Na, hogy nézek ki? – Luke izgatottan állt az ajtó előtt, közben idegesen dobogott egyik lábával. – Mondj már valamit!

– Nagyon jól nézel ki – dicsértem meg.

– Khmm – köszörülte meg torkát a mellettem álló Dean, majd óvatosan derekamra vezette bal kezét és jó erősen megszorította.

– Te is nagyon jól nézel ki Dean – ráncoltam orromat, majd Dean felé fordultam, aki egy olyan "na így már jobban tetszik" fejet vágott.

– Akkor, majd mesélek – szólalt meg ismét Luke, mire biztatóan bólintottam.

– Drukkolok – köszöntem el tőle mosolyogva, és őszintén remélve, hogy jól sikerül az egész.

Kiara nagyon odavan Luke-ért, ez nyilvánvaló, Luke-nak is tetszik Kiara, hiába tagadja. Ez a kettő egymásnak lett teremtve, csak olyan kis buták, hogy nem veszik észre, pedig ez egy tény.

– Randija lesz? – kérdezte Dean, miután becsuktam az ajtót és vissza sétáltam a konyhába vízért.

– Aha – kortyoltam a folyadékba, eközben Dean a tv fölött lógó fotókat nézegette, aztán le akasztott egyet.

– Ezen de cuki vagy – mutatott felém egy fotót. Azon éppen három éves vagyok, egy forró nyári napon egy kis rózsaszín medencében, póló nélkül.

– Ne már! Nincs rajtam felső – ráztam fejem, majd újabbat kortyoltam a vízbe.

– Ne félj, foglak én még anélkül látni – jelentette ki, mintha ez olyan természetes dolog lenne kettőnk között. Én pedig félre nyeltem az innivalót, mire Dean felnevetett. – Légyszi, azért ne fulladj meg! Bár érthető, engem elképzelni póló nélkül...

– Nem tervezem – törölgettem számat, majd inkább letettem az üveget és leültem az egyik bárszékre. – És ne legyél egoista!

– Nem vagyok az – vont vállat. – Csak tisztában vagyok vele, hogy jól nézek ki. A kettő nem ugyan az.

És milyen igaza van, tényleg jól néz ki! De még mindig utálom, amikor igaza van....

– Persze – húztam az agyát. – Szerintem kicsit el vagy szállva, Campbell – nevettem.

– Ó, igen?

És ekkor kinyílt az ajtó. Anya és Nick léptek be rajta, de amíg Nick szinte beszaladt, azzal a szöveggel, hogy "láttam Dean autóját, akkor tuti itt van!" addig anya bevásárlószatyrokkal próbálta betuszkolni magát a házba.

– Hadd segítsek – indult Dean, és azonnal kivette anyám kezeiből a táskákat, aztán lepakolta őket a pultra. – Így ni!

– Köszönöm Dean – simogatta meg Dean vállat anya, mire Dean büszkén vigyorgott egyet.

Az elmúlt egy hétben többször is volt itt nálunk Dean, mondanom sem kell, Nick imádja, anya is kezdi megkedvelni, már néha úgy tűnik, hogy ő is szereti, mint egy családtagot. Na de apa, igen ő a forrófejű. Elviseli Deant, de csak miattam. Teljesen kiül az arcára minden, amit éppen gondol. Egyáltalán nem kedveli a fiút, elviselni is épp hogy sikerül neki, meg van olyan is, hogy beszól neki. Teljesen érthetetlen a viselkedése. Mármint értem én, hogy meg akar védeni meg minden, de Dean nem bántana, ezt az egyet tudom! Többször próbáltam beszélni is vele, sőt, már anyu is beszélt vele emiatt. Dehát, hiába... Mindegy, a végén akkor is szeretni fogja Deant, úgy ahogy mindenki más.

– Milyen volt a suli töki? – szórakozott öcsémmel, aki hangosan nevetett, mert Dean úgy csikizte.

– Jó, de... – nevetett. – De ne csikizz, mert így nem tudok normálisan beszélni!

– Mi? Nem hallottam – nyomta Nick felé a fejét, mint aki tényleg nem hallotta, közben méginkább csikizni kezdte.

– Deeeeean – röhögött teli szájjal Nick, mire anya és én mosolyogva álltunk, és a pultnak támaszkodva néztük az egészet.

– Tudod – kezdett bele. – Dean tényleg jó ember, én nem is értem miért kételkedtünk benne apáddal. Nick imádja, rólad meg ne is beszéljünk – nevetett fel, mire a fejem olyan vörös lett, akárcsak egy eper.

– Én megmondtam – válaszoltam végül, majd továbbra is azt néztem, ahogy Dean és az öcsém játszanak.

Mire befejezték a szórakozást, Nick már csuklott a nevetéstől, Dean pedig jobban ki volt fulladva, mint például egy meccse után szokott lenni. Szóval Nick a konyhában fogta a hasát, mert már fájt neki a sok nevetéstől, közben inni próbált, hátha enyhíti a csuklást, Dean pedig a kanapén ült, és bámult maga elé.

– Hé – ültem mellé, mire egyből átkarolt és magához húzott. – Minden rendben?

– Persze – bólintott egy erőltetett mosollyal.

– Dean, maradsz vacsorára? – szólt oda anya, mire Dean kedvesen mosolygott, aztán felállt a kanapéról. – Lasagna lesz!

– Nagyon jól esik, hogy gondol rám, Mrs. Grayson, de nekem haza kell mennem! De köszönöm, hogy gondolt rám. Iszonyatosan jól esik, és nagyon sokat jelent!

– Ugyan, téged bármikor szívesen látunk!

Miután Dean elbúcsúzott Nicktől, aztán anyától is, na meg persze tőlem is egy nagy csókkal, mire Nick csak annyit mondott "fúúúj" lelépett, nemsokára pedig megérkezett apa.

– Látom Dean itt volt – lépett be az ajtón, majd kibújt sötétkék kabátjából, felakasztotta és besétált a nappaliba. – Megint.

– Igen, megint – válaszoltam, mire apám sóhajtva anyám mellé sétált, majd valamiről hosszasan beszélgetni kezdtek.

Amíg ők ezt tették, én és Nick a tv-t néztük, amiben éppen a Scooby doo ment, Nick pedig röhögve néztem. Én meg ültem, és azon gondolkodtam, ki az a hülye aki ezt megcsinálja, és ki az a másik hülye, aki meg is veszi. Borzalmas egy animációs sorozat.

– Charlotte, gyere – intett felém anya, mire végre megszabadultam Scooby doo értelmetlen világától, és odamentem a szüleimhez.

– Segíthetek valamit?

– Ami azt illeti – vakarta tarkóját apa. – Én, nos.... Valami nem jó az autóval, Dean esetleg tudna segíteni?

Ez lázas?

– Hát, megkérdezhetem – válaszoltam, mert őszintén fogalmam sem volt, hogy Dean ért-e így az autókhoz.

– Annak örülnék – válaszolt apám, de úgy tűnt ő sem a legboldogabb amiatt, hogy Deannel kellene megcsinálja az autót, persze ha Dean tényleg ért hozzá.

– Akkor, majd megkérdezem – válaszoltam, aztán visszaültem Nick mellé.

Vacsora után segítettem elpakolni az asztalról, aztán elmosogattam, majd még néztem a sorozatomból egy részt a szobámba, végül elmentem letusolni, aztán kidőltem az ágyon, de nem aludtam. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy vajon hogy ment Luke randija. Merthogy úgy volt majd jelez, de mindent csinált, csak jelezni nem jelzett nekem! Szóval megfogtam telefonomat, és már el is kezdtem volna írni, hogy na mi történt, amikor Luke chat feje mellett megjelent a három pötty, tehát írt. Három pötty, aztán semmi. Majd megint három pötty. És ismét semmi. Annyira nem bírom, mikor valaki elkezd írni, és abbahagyja! De végül leírta amit akart.

Luke: Kiara megcsókolt!!!!!!

Charlotte: ÚR-IS-TEEEEEEEN!!

Luke: Annyira jó volt ez a randi, nagyon élveztem. Vittem neki virágot is, aminek annyira örült, hogy sírva fakadt! Hirtelen azt hittem, valami rosszat tettem.

Charlotte: El tudom képzelni, hogy mennyire elkezdtél pánikolni, hogy mi baja lehet XDDD

Luke: Ez egyáltalán nem vicces!

Charlotte: Egy kicsit azért az....

Luke: Jó, talán. De tényleg csak kicsit!

És ezután Luke beszámolt nekem a randi minden egyes pillanatáról, én pedig mosolyogva néztem végig, ahogy boldogan mesélte - igen, felhívott - mert végre tényleg úgy tűnt, hogy a legjobb barátom igazán boldog.

Talán minden túl boldog mostanában...