Charlotte Grayson

– Buddy, azt add vissza – szaladtam Buddy után, aki szerint jó szórakozás az, ha ellopja valaki cipőjét és szájában fogva szaladgál a házban.

– Én mondtam, hogy ne hagyd ott a cipődet. Már hozzá szokhattál volna, hogy Buddy mindent megrág és elvisz – mondta Luke, közben velem együtt üldözte a kutyáját.

Buddy egy nem egészen hat hónapos Golden retriever, aki folyamatosan pörög, mindent megrág és elvesz, szaladgál fel-alá és szinte sosem ül meg egyhelyben. De engem akkor is jobban szeret, mint Luke-ot. Ez tény.

– Jó, de eddig sosem lopta el az én cipőmet! Engem szeretett, nem úgy mint téged.

– Jön a foga, azért vette el. Amúgy meg kikérem magamnak, engem mindenki szeret, Buddy is – tette mellkasára kezét, majd így mondta el.

– Kiara is, mi? – vonogattam fel-alá a szemöldököm, közben szemtelenül vigyorogtam Luke-ra. Megfogott egy párnát és jól ledobott vele, én pedig a kanapéra dőltem.

– Hékás! Ezt miért kaptam? – játszottam a sértődöttet, mire Buddy felugrott mellém és végre elengedte a cipőmet. – Na végre! Köszönöm Buddy, én ici-pici egyetlen szerelmem, életem értelme – hízelegtem a kutyának, közben feje tetejét puszilgattam meg simogattam.

– Azt hittem a te szerelmed Dean – fonta egymásba karjait Luke, majd ugyan úgy vigyorgott rám, mint ahogy az előbb tettem én.

– Nem, köszi – válaszoltam egyszerűen, miközben a név hallatára összerezzentem, és próbáltam nem úgy látszani, akinek majd kiugrik a helyéről a szíve.

Valami furcsa dolgot érzek, ha Deanről van szó. Akárhányszor meglátom a szívem vadul kalapál, remegni kezdek és úgy érzem a gyomrom akkora, mint egy kis kavics, de emellett nagyon jó érzés fog el. Melegség, egy kis bizsergés a gyomromban, és akaratomon kívül mosoly ül ki az arcomra. - Vagyis, nem mindig. Próbálom kontrollálni. Általában sikerül is, szóval nagyjából kétszer mosolyogtam rá akaratlanul azóta, hogy volt ez a kis dolog kettőnkkel. Ami azt illeti, ebben a pár hétben rájöttem, hogy Dean nem az akinek mindenki állítja. Dean tud kedves lenni, értelmes és lehet vele normálisan beszélgetni. Ha vele vagyok, olyan mintha két óra  csak két másodperc lenne, mert olyan gyorsan megy az idő. Szeretek vele lenni, mert mindig képes valami olyan tenni, vagy mondani, amitől biztosan jobb kedvem lesz. A zöld szemeivel való tekintete a lelkemig hatol, a mosolya pedig egyszerűen tökéletes, arról nem is beszélve, hogy érzéke van ahhoz, hogy biztosan le vegye a lábáról azt a lányt, aki éppen tetszik neki. Legyen az bárki. Ha egy hónappal ezelőtt nekem valaki azt mondja, hogy belezúgok Dean Campbellbe, az arcába röhögök. De! Ez nem azt jelenti, hogy nekünk lesz közös jövőnk. Dean és én nem ülünk össze, főleg, hogy nem igazán tudok kiigazodni sem rajta. Addig rendben, hogy talán valami furcsa oknál fogva éppen nekem csapja a szelet, de ő Dean... Ki tudja hány lánynak mondja még ugyan ezeket. A másik pedig, a szüleim. Annyira értelmetlen a logikájuk! Sosem értettem miért külső alapján kell elítélni mindekit. Hülyeség, Dean igenis jó ember. De mindegy. Addig a legjobb, amíg én és Dean csak barátok vagyunk, nemde?

– Észre veszem, ha tetszik neked valaki. Ugyan már, miért tagadod? – nevetett fejét rázva Luke, majd a kanapé oldalán megtámasztotta két kezét, és válaszomra várt. Ó, dehogy veszed észre!

– Nem szoktad észrevenni.

– De, most is észrevettem – érvelt, mire megráztam fejem.

– Ez az egyetlen egy eset, mikor észrevetted. Az nem számít "mindig"-nek Luke – magyaráztam, mire széles vigyorra húzta száját. – Most meg mit vigyorogsz?

– Ezek szerint mégiscsak tetszik – mutatott felém, majd átugrotta a kanapé támláját, és leült mellém. – Mielőtt megszólalsz, az imént vallottad be!

– Jó, talán – tűrtem el egy kusza hajtincsemet, majd Luke-ra néztem. – De lényegtelen. Nem lehetne köztünk semmi. Tudod a....

– A szüleid – fejezte be helyettem, mire bólintottam. – De Charlotte, ha te Deannel vagy boldog, kénytelenek lesznek elfogadni. Egyébként sem értem, mi a gondjuk vele? Pár tetoválás és a cigi nem az ember személyisége. Teljesen normális srác.

– Te miért beszélsz róla ilyen... így? – vontam fel szemöldököm, mert Luke és Dean eddig nem igazán kedvelték egymást. – Nem is kedveled.

– Ki, én? – nevetett. – De most komolyan mondtam, ha tényleg szereted, akkor cselekedj. És ne aggódj, ebből csak jó sülhet ki, mert Dean mondta, ho... – itt egy pillanatra megakadt.

– Mi? Te mikor beszéltél vele? – lepődtem meg, majd válaszára vártam.

– Csak azt akartam, hogy ha a szüleid jobban megismerik rájönnek, hogy igazából Dean nem olyan rossz ember, mint amilyennek kinéz. Vagyis nem úgy kinézetre, ha lány lennék kérdés nélkül én magam is ráhajtanák.

– Hát te nagyon hülye vagy – nevettem fel, mire Luke is velem együtt nevetett. – De köszönöm, és talán igazad lehet.

– Nekem mindig igazam van!

– Egoista – ráncoltam orromat, mire Luke megcsípte – Na ezért megfizetsz!

– Szerintem meg indulni kéne, különben lekéssük az első órát! De csak egy tipp, tudod, nincs is igazam, meg ilyenek... – vonta meg vállait, majd az órájára mutatott.

Hét harmincöt.

– Basszus! Gyorsan menjünk – kaptam fel cipőmet, majd egészen az ajtóig egy lábon ugráltam, hogy közben felvegyem a cipőt, aztán felkaptam a kabátom és a táskám, és elindultunk.

Ma tanítás nélküli nap van, mert az iskola focicsapata idén lett húsz éves. Szép kerek szám, ilyenkor általában mindenki a csapat színeiben jelenik meg az iskolában, ami jelen esetben a fehér és a piros. A srácok pedig, a saját mezükben - persze csak a felsőben, a nadrág az lényegtelen. - sétálgatnak, mintha ez nálunk természetes lenne. Lesz egy meccs is, amit ilyen évforduló - vagy szülinap vagy tudom is én minek nevezzük ezt, - esetében az iskola pályának játszák le, napközben, és az egész iskolának kötelező a jelenlét. Mármint azoknak, akik aznap iskolában vannak. Nos, nem igazán vannak nekem fehér és piros cuccaim, szóval kölcsön kértem anyum egyik fehér pulcsiját, és egy piros szoknyát vettem fel hozzá. A célnak megfelel, ez a lényeg. Luke csak egy piros kapucnis pulcsit vett fel, és egy fekete farmert, aztán azt mondta, hogy mivel a cipője fehér, lényegében megvannak a csapat színei. Végülis, valahol igaza van. "De neki mindig igaza van!", ha idéznem kellene tőle. Mindig csak kerek számokat tartanak meg, ez valamiféle hagyomány itt, és nekem ez lesz az első, hogy részt veszek ilyenen. A szüleim is ide jártak, és ők is átéltek már ilyen eseményt, azt mondták, nagyon jól fogom érezni magam. Hát, hiszek nekik! Lesz mindenféle program, először is csapatokat alkotnak, aztán külön beosztást kap mindenki. Lesznek kvízek, versenyek, meg minden.

Az iskolában a többszáz diák az aulában várt, mindenkin virított a fehér és a piros szín, néhol mezes fiúk is álltak. Azért az aulában vagyunk, mert az igazgatóasszony külön megkért minket, hogy itt várjunk, mert itt lesznek a csapat választások. Évfolyamonként lesz, szóval az én esetemben a végzős csapatok számítanak. Ez esetben a végzős osztályok összesen négyen vannak velünk együtt, és ezek lesznek lebontva ha jól emlékszem tíz fős csapatokra, így minden évfolyam egymás ellen harcol, és a nap végén így is hirdetik az eredményeket, évfolyamonként.

Luke és én a tömeg leghátuljában álltunk, és alig-alig láttam valamit, csak a mikrofon éles sípolása miatt tudtam, hogy itt az igazgatónő, és perceken belül kiderül kik lesznek az én csapatomban.

– Szép jó reggelt kívánok kedves diákok! Ezennel bejelentem, hogy a gimnázium focicsapata, a Red lions betöltötte huszadik életévét, ezért a mai nap egy vetélkedő lesz, vár ezt bizonyára már mindenki tudja, szóval nem is húzom tovább a szót, jöjjön a csapat választás!

Én és Luke egymás mellett álltunk, és imádkoztunk, hogy lehetőleg majd egy csapatba kerüljünk, mert egymás nélkül tuti nem bírjuk ki a mai napot, még akkor sem, ha mindössze három óra lenne, ha a meccset nem számítom bele. Miközben próbáltam átlátni a tömegen, hogy lássam a gólyák csapatait ahogy elvonultak két tanárral, aztán a tizedikesek választása következett, hirtelen egy kéz megtámaszkodott vállamon.

– Miről maradtam le? – hajolt fülemhez Dean, mire lelöktem kezét. – Jó, még mindig nem beszélgetsz velem. Értem.

– Semmiről nem maradtál le – válaszoltam, aztán megint lábujjhegyre álltam, hátha ezúttal látok is valamit.

– Felvegyelek, hogy láss is valamit törpe? Mert ha így folytatod, te maradsz le valamiről – mondta Dean, mire Luke felhorkant, de amint hunyorogva ránéztem befogta és elfordult.

– Köszi, nem élek a lehetőséggel – ütögettem meg vállát, mire felsóhajtott és tovább nézte az egész eseményt.

– Hát jó – bólintott, majd egy pillanatra elfordult, aztán megint vállamra támaszkodott.

– Ne támaszkodj már rám – löktem le ismét magamról, de Dean csak folytatta. – Dean, hagyd abba!

– Idegesen még édesebb vagy, olyan kis aranyosan kipirul az arcod – hajolt le a magasságomba, majd egyik kezét az arcomra helyezte. És tessék, a pulzusom az egekben, egy állatkert a gyomromban. – Ugye tudod, hogy nem nyugszom amíg meg nem bocsátasz nekem?

– Ki mondta, hogy haragszom?

– Senki, de látom, hogy neheztelsz rám.

– Jó, oda figyelj előre – fogtam meg kezét, majd óvatosan leengedtem teste mellé, de pár másodpercig még apró tenyeremben tartottam az ő kétszer akkora kezét.

Dean eleinte a kezünket nézte, aztán felemelte tekintetét arcomra, amitől biztosan kipirultam, mert hirtelen úgy le is izzadtam, hogy rendesen szégyelltem magam, amiért ilyen zavarba hoz már az, ha csak rám néz. Mikor Dean egy kicsit magabiztosabban fogta meg kezem, hirtelen elrántottam karom, és egymásba fontam őket mellkasom előtt, aztán Luke-ra néztem, aki próbálta visszatartani a mosolyát, de a szemeim látszott, hogy egy pillanat múlva már hülye vigyor lesz az arcán. És ki se mondtam, már ott is volt a vigyor.

– Akkor jöhetnek a végzős csapatok – mondta az igazgatónő, aztán mindenki kicsit előrébb sétált, hogy tisztán halljuk amit mond. – Az első csapat: Dean Campbell, Luke Miller, Kiara Kent.... – sorolta a csapattagokat, így a fiúk eltűntek mellőlem.

De jó, Luke nem velem lesz egy csapatban...

– .... és az utolsó a csapatban, Charlotte Grayson – mondta az igazgatónő, majd oda sétáltam az utolsó csapathoz, utolsó tagként.

A négy csapat egymás mellett sorakozott, aztán végül mi is elindultunk az állomások felé. Először Luke csapatával lesz egy versenyünk, pontosabban egy vetélkedő a pályán. Elvileg mindenféle dolog lesz, kötélmászás, falmászás, célba dobás, meg ilyenek. Kaptunk kényelmesebb ruhákat, de ez csak addig, amíg végzünk a vetélkedővel, aztán csapat csere és megyünk tovább.

Az én csapatom Avery, Jake, Mike, Conor, - megkaptam Dean bandáját - valami Isabella, Kevin, Christopher, meg még kettő tag akiket eddig sosem láttam az iskolában, és hogy őszinte legyek, a nevükre sem emlékszem. Miután a csapat kettévált és mindenki átöltözött kimentünk a pályára, és nyújtottunk nehogy valaki a végén megsérüljön. A két csapat külön állt, de néha-néha a srácok oda mentek egymáshoz beszélgetni egy kicsit. Mr. Collins volt velünk, aki éppen egy papírt olvasgatott, amin egymás mellett sorakoztak a nevek kettesével.

– Szóval, úgy fog történni a játék menete, hogy kettesével fogtok menni, egy ember innen, egy onnan – mutatott a két csapatra. – Először megy Mike és Kiara.

Mike és Kiara előre mentek, majd kezdetét vette a vetélkedő. Először volt egy célba dobás, ami úgy nézett ki, hogy volt előttük egy-egy doboz babzsák, pár méterrel előttük pedig egy kanna. Aki többet beledob azé a pont, ez logikus. Már csak reméljük, hogy Mike tud célozni.

– Ez az Mike, gyerünk – ordított Conor és Jake, mikor Mike már három zsákkal előrébb járt, mint Kiara.

– Amúgy, mizu veled és Deannel? – lépett mellém Jake, de én csak Mike-ot néztem, aztán pár perc múlva már a fiú felé fordultam.

– Mi lenne?

– Folyamatosan téged bámul – biccentett, mire a másik csapat felé néztem. Igen, Dean tényleg engem bámult, de amint ránéztem elfordult.

– És? Esetleg nyomjam ki a szemeit? Vagy mit kezdjek vele? – fontam egymásba karjaim.

– Charlotte, szegény úgy próbálkozik – Jake halványan mosolygott, aztán egy pillanatra elgondolkodott. – Tényleg esélyt sem adsz neki, hogy bizonyítson?

– Hagyjuk a témát – fordítottam hátat neki, mire valamiféle "hát jó" hagyta el a a száját és beállt mellém, és nézte Mike és Kiara utolsó feladatát, ami a falmászás volt.

Egyébként ez tök igazságtalan, a fiúk minden hétvégén a kondiban gyúrnak, mi lányok meg győzzük le őket nem? Ez mekkora csalás már! Hát, Mike nyert, Kiara meg esett egyet telibe a sárba, na én mondjuk nem szívesen esnék bele abba.

– A pont Mike-é – szólalt fel Mr. Collins, majd felfirkantott valamit a lapjára. – A következők, Dean és..... Hát gyerekek, én ezt nem tudom kiolvasni! A tanárnő kicsit írhatna szebben is.

– Majd én – lépett elő Dean, majd beállt a tanár úr mellé és próbált rájönni mi is van oda írva, aztán ahogy járt a szája, és magában olvasott felcsillant a szeme. Jaj ne, csak ezt ne.

– Charlotte – a szeme csak úgy ragyogott mikor rám nézett, aztán jókedvűen vigyorogni kezdett miközben melléjük sétáltam.

– Ti is itt kezditek, aztán ugyan úgy sorban haladtok mint a többiek – magyarázta Mr. Collins, miközben én és Dean is bólogattunk, ezzel jelezve, hogy értjük mi a dolgunk.

Dean és én be álltunk egymás mellé, aztán mikor megindultam a kijelölt helyemre Dean megszólalt.

– Győzzön a jobbik – mondta vigyorogva.

– Az valószínűleg te leszel, azon a falon egyértelműen nem tudok majd felmászni.

– Ki tudja – vont vállat, aztán ő is a kis doboz elé sétált.

– Oké, mehet – fújt sípjába a tanár úr, és már kezdtük is.

Volt tíz darab piros babzsák, na az elsőt kapásból mellé dobtam. Deané persze elsőre, csont nélkül a kannába landolt. Ja, a célzás nem erősségem. A második már bele talált, de Dean már az ötödiket dobta, ha jól számoltam. Bár lehet ez a baj, hogy nem a saját feladatomra figyelek, hanem arra, hogy Dean milyen cuki mikor koncentrál. Oké, menni fog! Végül mindkettőnknek kilenc landolt a kannába, szóval az első forduló döntetlen. Mehetünk tovább, abroncsok a földön, és futás. Ez talán sikerül. Nagyon szoros volt a verseny, de végül én nyertem a pontot. Egy-null ide Campbell! Aztán jött a kötél mászás. Aha, itt ne is várjanak semmit tőlem. Nem. A csapatom eszeveszettül ordította, hogy "Hajrá Charlotte!" "Meglesz az" meg hasonlók, de ennek ellenére sem sikerült, hiába biztattak. Egy-egy. Már csak a fal van, és kiderül melyikünk csapata kap végül pontot. Hát, nem az enyém.

– Sok sikert – szólalt meg ismét, mikor a fal aljában álltunk én pedig csak némán néztem rá. – Jól vagy, Lottie?

– Igen, jól vagyok – bólintottam, majd felnéztem a falra. Kissé meg is szédültem, pedig nincs is tériszonyom. Vagyis talán egy kicsike van. – Neked is sok sikert, Dean.

– Köszi – mosolygott, majd bele kapaszkodott az egyik kis kiálló részben és várta, mikor szólal meg a sípszó.

És megszólalt.

Mindketten elindultunk, eleinte egész ügyesen másztam és másztam, amíg már majdnem fel értem a tetejére, de kifogytam a szuszból. Dean pedig már a tetején mászott volna át, de ekkor megfordult és rám nézett, aztán a csapatára és megint rám.

– Gyere, meglesz az – suttogta, mire megint elindultam.

– De ez már... már túl nehéz – még kettő fok, már csak egy, fújtattam de ennek ellenére fel másztam Dean mellé.

– Látod? Sikerült – mondta büszkén, majd megint a csapat felé nézett, miközben egymás mellett kapaszkodtunk a falon. – Ahogy az előbb mondtam, győzzön a jobbik. Kettőnk között pedig te vagy a jobb, szóval – majd mutatóujját szája elé emelte, és úgy tett mintha megcsúszott volna a lába, aztán leesett a sárba.

Dean ott ült, rám mosolygott és fejével intett, hogy fejezzem be a menetet. Annyira aranyos volt tőle, hogy én is mosolyogni kezdtem, tovább másztam, aztán miután vissza érkeztem mindenki tapsolt és fütyült a győzelmem miatt. Még Dean is.

Menten elolvadok... Valaki kapjon el, mert én már nem bírok a lábamon állni. Túl. Édes.

– Ez az! Tudtam, hogy menni fog – ölelt át Jake, de nekem csak azon járt az eszem, ahogyan Dean feladta, csak miattam. Értitek, miattam!

~~~~~~~~~

A meccs nagyon jól sikerült, a Red Lions nyert négy-egyre. Egész végig Deant figyeltem, akit ennyire boldognak még sosem láttam, mint most, foci közben. Hátán a nagy és fehér tizenkettes virított, ahogy szaladt és berúgta az utolsó gólt. Miután a meccsnek vége lett mindenki elindult haza, én is csak kivételesen egyedül, mert Luke és Kiara együtt mentek. Köztünk tuti lesz még valami!

– Hé, Lottie – szaladt utánam Dean. Haja most vizesen hullott homlokára a megszokott kócos helyett, közben pedig mély levegőket vett, hiszen a kifutotta a lelkét is.

– Gratulálok, szép meccs volt – mosolyogtam elismerően.

– A srácokkal elmegyünk meginni valamit, nincs kedved csatlakozni? Nem leszünk sokan, csak én, Mike, Conor, Jake és Avery. Persze ha fáradt vagy nyugodtan menj haza. Sőt, haza is viszlek ha szeretnéd – magyarázta, közben zavartan tarkóját vakarta. Ezt is megéltem, Dean zavarban van.

Luke nem jön velem, egyedül kellene lennem... Nem sülhet ki nagy baj, ha egyszer elmegyek valahova, nem?

– Oké, benne vagyok!

– Tényleg? – lepődött meg, de szemei ismét felcsillantak.

– Tényleg – bólintottam halványan mosolyogva.

– Oké, akkor egy perc, csak át kell öltözzek. Várj meg itt, meg se mozdulj – hadarta izgatottan, miközben megállás nélkül vigyorgott.

– Jó, itt leszek – válaszoltam nevetve, hiszen olyan jó volt látni, hogy boldog.

Dean vigyorogva hátat fordított, majd futó lépéssel indult az öltöző felé. Ott álltam, és vigyorogtam, mint akit arra kényszerítenek, hogy ezt tegye.

Valaki állítson már le, fáj az arcom a sok vigyorgástól!