Charlotte Grayson

Tesivel kezdtünk, és már éppen a csapatokat választottuk röplabdázáshoz, amikor Dean belépett az ajtón.

Mióta verekedett nem igazán beszéltünk, persze küldött pár üzenetet, de nem válaszoltam rájuk. Javarészt azért, mert féltem válaszolni. Mielőtt az a fazon nekem jött és leöntött, Dean elég fura volt, és kétértelmű dolgokat mondott nekem, ezért talán jobb, ha kicsit szünetel köztünk a "kapcsolat".

– Hé, Charlotte – bökött oldalba Luke, mire visszakerültem a valóságban. – Minden oké?

– Persze – bólogattam.

– Csak mert a tanár úr úgy háromszor szólt, te meg egy teljesen másik dimenzióban jársz éppen – biccentett Mr. Collins felé. Helyettesítés van, ezért is ilyen könnyed a mai tesi óra. – Te vagy a csapatkapitány, választanod kell még az embereket, hogy biztosan mi nyerjünk.

– Ja, igen – szedtem rendbe a gondolataim, majd végig néztem a várakozó iskolatársaimra. Dean közben megjelent a várakozók között, és próbáltam elkerülni tekintetét, de annyira frusztrált, hogy az ő tekintete szinte lyukat éget a bőrömbe, hogy dühösen néztem rá, erre pedig lehajtotta a fejét. Eszem ágában sem volt őt választani. Elterelné a figyelmem. – Jöjjön mondjuk Josh!

– Coraline – választott az ellenfél csapatkapitánya, aki Avery volt.

– Várjunk, itt valami nem jó – rázta fejét a tanár úr, majd a csapatok tagjait kezdte számolgatni, aztán Deanre nézett, aki egyedül ácsorgott. – Te, szőkeség! Menj oda a fekete hajú lány csapatába, egyel kevesebben vannak.

Sziasztok, megyek és megnézem milyen lehet lógni a kötélen, aminek amúgy nem ez a funkciója, de próbáljunk ki valami újat, nemde?

– Ajjaj... – szólalt meg Luke, majd tenyerébe temette arcát, mikor meglátta Deant közeledni.

– Nekem mondod... – sóhajtottam, majd mikor Dean mellénk ért és láttam, hogy mondani készül valamit, közbe vágtam. – Szóródjatok szét, és figyeljétek a labdát!

Ha valamilyen sportban jó voltam, akkor az a röplabda. Régen verseny szinten játszottam is, de azóta sajnos ki kellett iratkoznom, mert az iskolai teljesítményeim romlottak, ezt pedig apám nem nagyon díjazta. Szóval igen, ha tesin röplabda van, mindenkinek vége. Általában ezért is vagyok mindig csapatkapitány, és ezért is nyer gyakrabban az én csapatom. Persze ez nem flex, de azért nyilván büszke vagyok magamra, hogy valamiben ténylegesen ügyes vagyok.

– Cuki vagy, amikor így parancsolgatsz – jött utánam Dean, mire idegesen fújtattam, és segítségkérően Luke-ra pillantottam, aki rám se nézett.

– Megan, cserélj helyet Deannel, kérlek. Oda kellene egy magasabb ember, ahol éppen te állsz – kiabáltam oda a lánynak, aki bólintással jelezte, hogy értett, majd megindult felénk.

Egyébként hazudtam. Nem szükséges oda egy magas ember, csak nem akartam, hogy Dean egész tesin mellettem feszengjen.

Miután Megan mellénk ért Dean egy utolsó pillantást vetett felém, majd megfordult és oda sétált, ahova megkértem hogy menjen. Na, így mindjárt jobban tetszik! Semmi szükségem nincs arra, hogy ebben a negyvenöt percben mellettem legyen és folyamatosan beszéljen, meg hozza azt az igazi Dean Campbell féle dumáját. Nem tudnék koncentrálni miatta, márpedig a mai nap az én csapatom fog nyerni, akkor is, ha nincs érte jutalom. Nyerni fogunk. Pár perccel később indult is a játék, eddig nyerésre álltunk, aztán mikor a másik fél szervált, Dean fején landolt a labda aki történetesen nem oda figyelt, ezért váratlanul érte és elveszítette egyensúlyát, aztán szépen kidőlt.

Ha valami baja lett még meg is verem.

– Dean, jól vagy? – guggoltam mellé, majd szemei előtt integettem, miközben halványakat pislogott. – Hahó?

– Meghaltam? – kérdezte. – Csak mert egy igazi angyalt látok – folytatta, majd arcára kiült egy öntelt mosoly. Argh, annyira idegesítő!

– Baromarc – mondtam, mert egy pillanatra tényleg megijedtem, hogy baja esett. De amiért így rám ijesztett... – Ellenőrizzük, hogy működnek-e a reflexeid!

– Hogyan? – ráncolta szemöldökét, majd alig pár másodperccel ezután gyomrom dobtam a kezemben levő labdával. – Hé!

– Hm, úgy tűnik nem működnek – vontam vállat, majd otthagytam a földön fekve, miközben nyavalyogva felállt a földről. – Semmi baja, folytathatjuk – mondtam a tanár úrnak, és folytattuk a játékot.

– Szegényt jól gyomrom dobtad – mondta egy elfojtott mosollyal Luke, mire sóhajtva fejemet ráztam. – Mit mondott? Tuti, hogy azért kapta, igaz?

– Idézem! Meghaltam? Csak mert egy igazi angyalt látok – utánoztam Dean öntelt és nyálas hangját, mire Luke hangosan felnevetett és az egész csapat felénk nézett.

– Bocsánat – nézett rájuk Luke, majd ismét felém fordult és mosolyogva a fejét rázta. – Ez tipikus Dean Campbell.

– Az biztos.

~~~~~~~~~~~~

Tesi után lófarokba kötöttem a hajamat, mert valahogy képtelen voltam elviselni úgy, hogy az egész a vállamra hullik. Nagyon melegem volt, ezért a pulcsimat sem vettem vissza, pedig egy spagetti pántos felső volt csak rajtam, ami nem szívesen hordok így magában, maximum egy pulcsi alá, de haldokoltam oly annyira melegem volt a röplabda után. Asszem nem szabad pokolra kerüljek, különben ott is percek alatt megsülnék, mint egy grillcsirke. A szekrényem előtt álltam, kivettem az irodalom cuccom, aztán becsuktam az ajtaját és szembe találtam magam Deannel. Ez amúgy követ engem?

– Jesszus – ugrottam meg ijedtemben. Komolyan olyan, mint valami kísértet. Csendben közlekedik, mindenhol ott van, és a frászt hozza az emberre. Legalábbis rám.

– Nem akartalak megijeszteni – mondta, majd egyik kezével megtámaszkodott a szekrényemen, így muszáj voltam hátrébb lépni, de még így is túl közel volt. Nagyot nyeltem, és próbáltam nem arra figyelni, ahogy Dean ádámcsutkája fel-le mozog, ahogy ő is nagyot nyel. – Azt akartam kérdezni, hogy...

– Nem – vágtam közbe, majd kibújtam keze alatt, és elindultam a lépcsők felé.

– Meg sem hallgattál – sietett utánam, mire kettesével szedtem a lépcsőfokokat, annak ellenére, hogy az apró lábaimmal egyesével is nehéz volt.

– A válaszom akkor is nem, egy jó nagy, csupa nagybetűs nem, három felkiáltójellel a végén, és azok lehetőleg pirosak – mondtam, majd mikor felértünk a harmadikra gyorsabbra vettem a tempót. – Ne kövess már!

– Az rémlik, hogy osztálytarsak vagyunk? Nem követlek, egy helyre megyünk aranyom!

– Akkor is – válaszoltam. – Miért pont most kell neked is megindulni órára, mikor én is elindultam. Miért nem jöttél hamarabb, vagy később, a késés amúgy is ilyen Deanes dolognak tűnik – magyaráztam, miközben Dean még mindig mögöttem jött, aztán mellém lépett és megéreztem citrusos illatát.

– Állj már meg, Lottie – lépett be elém, mire behúztam a satuféket és felnéztem arcába. – Na, köszönöm!

– Van mit – válaszoltam unottan, miközben szívem úgy zakatolt akárcsak a Roxfort Expressz.

– Milyen ellenséges valaki – dőlt a folyosón levő szekrénynek, hogy valamivel alacsonyabbnak tűnjön, és nagyjából az én magasságomban legyen. – Szóval, azt akartam mondani az előbb, amikor elszaladtál...

– Nem szaladtam el – vágtam közbe, mire Dean elnevette magát.

– Ne vágj már folyton közbe – nevetett fejét rázva, és hangjában csöppnyi szórakozottságot hallottam. – Azt szeretném, ha iskola után eljönnél velem valahova. Ahol nyugi van, tudod, nincs ekkora nyüzsgés. És tudunk beszélni.

– Nem megyek én sehova – vágtam rá, mire Dean vett egy mélyebb levegőt. – Maximum tönkre, mert az agyamra mész már néha.

– Örülj, amíg csak az agyadra megyek – mondta, majd egy fél mosollyal kacsintott. Pillangók!!!! Túl sok pillangó, ne...

– Nem akarok menni – mondtam, majd kikerültem Deant, aki a hajamban levő hajgumit egy szempillantás alatt kiszedte tincseim közül. – Azt add vissza!

– Sajnálom, kénytelen leszel eljönni velem, különben búcsút mondhatsz a hajguminak!

– Te mocsok – néztem rá szúrós tekintettel, mire küldött egy csókot a levegőben és az ajtó felé sétált, kinyitotta, majd félre állt.

– Kisasszony – mutatott a terem küszöbe felé, hogy menjen elsőnek. Hát megyek is. Mit képzel ő magáról? Chh, hagyjuk már....

Fújtatva sétáltam be a terembe, a tankönyvemet és a füzetemet idegesen az padra dobtam, az egyetlen egy tollam pedig legurult a pad alá. Dean miatt valamiért olyan ingerült lettem, hogy azért is legszívesebben sírtam volna, mert legurult az az átkozott toll. Ilyen fura dolgokat sosem éreztem még. Dühös vagyok, de úgy mindenre és mindenkire. De nem értem miért. Egyszerűen csak dühös vagyok, és sírni akarok. Sokat. Mert hát lány vagyok, és a lányoknál szokott lenni ilyesmi időszak.

– Te már megint ideges vagy – nevetett Luke, mikor meglátta, hogy felveszem a tollat, leteszem és fújtatva hátradőlök.

– Ott hagytál a szekrénynél, teljesen egyedül. Dean meg megint odajött – panaszkodtam, mire Luke nem nézett a szemembe többé. Na ez fura. – Luke Miller!

– Igen? – fordult felém, miközben tarkóját vakarta, orra pedig kipirult. Pont úgy, mint mikor általában kamuzik, vagy nem mond el valamit.

– Na halljam – fontam egymásba karjaim, mire Luke gondterhelten sóhajtott.

– Dean kérte, hogy lehetőleg egyedül legyél, mert akar valamit – bökte ki végül, és amint elmondta leereszkedtek vállai, mely nála a megkönnyebbülést jelenti.

– Mivel fenyegetett meg az a tökfej? Csak mert te magadtól ilyet nem tennél – érdeklődtem, majd Dean felé fordultam aki Conor mellett ült, és valamin jót röhögtek, közben néha rám nézett, én pedig elkaptam tekintetem. – Na? Luke?

Luke erre csak kínos vigyorra húzta száját, majd behúzta nyakát, mintha attól félne, hogy nyakon fogom vágni. Ó és milyen jól gondolta, hogy legszívesebben nyakon vágtam volna. Mit segít Deannek, eddig gyűlölte. Bár eleinte én is gyűlöltem, most meg... mindegy!

– Te önszántadból segítesz neki – kérdésnek szántam, de a döbbenettől a hangom ezt inkább kijelentésként közölte, mire Luke halványan bólintott. – Na szép, Luke Miller!

– De egy szót se arról, hogy ezt elmondtam. Kinyírna – mondta Luke, mire kínomban nevettem.

– Hát lényegében nem mondtad, én találtam ki abból, hogy az orrod mindig kipirul mikor hazudsz, vagy nem árulsz el valamit – böktem meg az orrát, majd felnevettem.

– Mi? Nem is!

– Ó, dehogynem – nevettem még hangosabban, már annyira, hogy a könnyem is kifolyt. Nem sírtam, - vagyis de, a nevetéstől.

Luke bármikor fel tudott vidítani, még akkor is, ha annyira a padlón voltam, hogy úgy éreztem valakinek majd újra meg kell tanítani engem mosolyogni, mert olyan régen csináltam már, hogy talán el is felejtettem hogyan kell. Ezért is ő a legjobb barát!

– Szép napot gyerekek – lépett be az ajtón Ms. Ryan. – Nagyon sok dolgom van, így ma csak egy gyors és ultra könnyű szövegértést kaptok, amire jegyet is adok majd, – itt Dean kis csapatára nézett. – szóval vegyétek komolyan!

A szövegértéssel huszonkét perc alatt végeztem, hogy kivittem a feladatlapot, aztán visszaültem. A tanárnő azt mondta, ha végeztünk akkor szabad foglalkozás, de azért ne szokjunk hozzá az ilyen nyugis órákhoz, mert ezután egy projekt feladat következik, valami klasszikus művel kapcsolatban.

– Hé – suttogta Luke, mire felé fordultam. – A harmadik kérdésre mi a válasz?

– Elolvastad egyáltalán a szöveget? – kérdeztem. A feladatban csak be kellett karikázni a megfelelő választ, amiket szó szerint leírt a két oldalas szöveg.

– Sosem olvasom el ezeket – bökte meg a papírt tollával, mire megráztam fejemet. – Na, légyszíveeeeees – nézett rám kiskutya szemekkel. – Melyik a helyes válasz?

– A negyedik, te bolond – válaszoltam végül, mire Luke lelkesen bekarikázta a választ, és kivitte a papírt a tanári asztalra.

A többi óránk átlagosan és unalmasan telt, - kivéve ha beleszámítom, hogy Mike úgy nevetve kezdett valamin matekon, hogy félre nyelte a szénsavas vizet, és az az orrán kezdett el kifolyni, ezután pedig könnybe lábadt szemekkel röhögött tovább, merthogy csípte az orrát a sok szénsav. - utána pedig Luke-kal indultam ki az épületből, mikor a farzsebemben levő telefon rezegni kezdett.

– Szia anyu, minden rendben? – szóltam bele aggódva.

– Igen, ne aggódj! Csak azért hívtalak, mert apádnak és nekem tovább kell bent maradnunk melóban és neked kellene elmenni Nicholasért.

– Oké, nem gond.

– Köszi kincsem! Vigyázz magadra, szia!

– Te is, szia!

– Ki volt az? – kérdezte Luke, majd kíváncsian várta válaszom.

– Csak anyu, nekem kell elmennem Nickért.

– De akkor hogy találkozol Deannel? – tényleg, Dean!...

– Hát, gondolom sehogy – vontam meg vállamat, majd csendben tovább sétáltunk. – De ha gondolod, te el jöhetsz velem Nickért, aztán át is jöhetsz hozzánk ha szeretnél.

– Benne vagyok – bólintott rá, majd ezután csendben sétáltunk tovább. – Egy ilyen meghívásra bűn lenne nemet mondani. De majd valamikor te is gyere, anya már hiányol!

– Oké, meglesz – válaszoltam. – Meg gondolom Buddy is hiányol, hiszen engem jobban szeret, mint téged – nevettem.

– Ja, hogyne – válaszolt gúnyosan, majd elmosolyogta magát.

Annak ellenére, hogy egy kicsit haragudtam Deanre, azért egy bunkó én sem vagyok, ezért dobtam neki egy üzit, hogy sajnos nem tudunk ma találkozni, mert el kell mennem Nickért. Egész jól megértette, de azt mondta, valamikor akkor is kénytelen leszek elmenni valahova, mert addig nem száll le rólam. És hát ő Dean Campbell, mindent komolyan gondol.

Kár, hogy akármennyire próbálok rá haragudni, egyszerűen nem sikerül... Hülye Dean, és hülye Dean cuki mosolya... Fúú!