Dean Campbell

Az egyik pillanatban még Charlotte-tal táncoltam, a másikban pedig a földre borítva ütöttem egy random srácot, mert rosszkor volt rossz helyen.

– Ezt azért, amiért nem tudsz bocsánatot kérni – öklöm megint a srác orrát érte. – Ezt amiért azt mondtad nekem, hogy anyád – egy újabb ütés és a vér csurogni kezdett. – A harmadikat meg azért, mert a három a szerencseszámom!

– Szállj már le róla haver – rántott hátra Conor, majd nagy nehezen felálltam és megtöröltem vérző számat.

Nem mondom, hogy sérülés nélkül megúsztam volna az egészet, de mondjuk úgy, hogy az én sérüléseim csak ízelítők a srácéhoz képest.

– Eltörted az orromat te pöcs – tápászkodott fel egy kis segítséggel, majd megtörölte az orra alatti részt, amire már majdnem rászáradt a vére.

– Úgy látszik ahhoz nem eléggé, hogy szépen tudj beszélni – indultam ismét felé de ekkor már nem csak Conor, hanem Jake is vissza húzott. – Engedjetek már el! Halljátok? Eresszetek el.

– Szerintem jobb lenne, ha most elmennél haza, és aludnál egy óriásit – veregette vállamat Jake, mire fújtatva bólogattam.

Várjunk csak. Charlotte? Hová lett?

– Charlotte hová tűnt? – forogtam jobbra-balra, mire Jake az ajtó felé kísért Conorral balján. – Hol van Charlotte csesszétek meg?!

– Szépen beszélj tesó – vágott nyakon játékosan Conor, mire idegesen felé fordultam, és szemébe néztem. – Izé, asszem haza ment.

– Öcsém, játszod itt a nagyembert aztán valaki csúnyábban néz rád összefosod magadat. Te is komoly vagy – röhögött Jake, mire én is felhorkantam.

– Na jó, skacok, én megyek Avery-hez ha nem gond – biccentett a lány felé Conor, mire Jake-kel együtt bólintottunk. – Holnap beszélünk.

– Charlotte után kell mennem – néztem Jake-re, aki egyből rázni kezdte a fejét. – Jake, muszáj!

– Nem lenne jó vége – karolt át, majd kivezetett az iskolából. – Végig ott álltam mellette, mikor bunyóba keveredtél. Hogy is mondjam... Kissé ki van rád akadva.

– Kissé? – kérdeztem vissza, mire Jake olyan arcot vágott, mint aki egy jó savanyú citromba harapott. – Vágom, jelenleg látni sem akar. Igaz?

– Nem fogok hazudni, elég durván szétverted a pasast – vakarta tarkóját. – Charlotte meg az egészet végignézte. Persze, hogy ezek után látni sem akar.

Jake olyan könnyedséggel mondta, hogy Charlotte nem akar látni engem, hogy már azon gondolkodtam talán neki is kellene néhány pofon. Jake, legalább te állnál mellettem haver!

– Akkor mit tegyek? – kérdeztem reménykedve, hátha Jake valami jó kis ötletet dob majd fel.

– Ő a barátnőd, majd úgy is megnyugszik. Ne aggódj tesó – próbált vigasztalni, de hiába. Nem volt a barátnőm.

Vajon Jake mit szólna, ha elmondanám az igazat?...

Ezután csendben haladtunk tovább, majd egy kis gondolkodás után végülis elkezdtem mesélni az én kis sztorimat Charlotte-tal.

– Igazából nem a barátnőm – böktem ki végül, mire Jake kék szemei nagyra nyíltak. – Ne vágj közbe – mutattam fel ujjam, mikor láttam, hogy mondani akar valamit. – Várd meg amíg elmesélem. Szóval, nem voltunk egy pár, soha. Az egész az miatt történt, mert vissza akartam szerezni magamnak Avery-t, Charlotte meg bele volt esve a legjobb barátjába, tudod van az a Luke vagy ki – meséltem, mire bólintott. – Szóval igazából ha rövid akarok lenni, ennyi volt az egész. Semmi komoly.

– Csak te hülye vagy és beleszerettél – ezt kijelentette, bár mégis kérdésnek tűnt, már az alapján, hogy utána kínos csend következett és kérdően bámult.

– Ezt most kérded vagy mondod? – fontam egymásba karjaim, mert a kinti levegő már igencsak hideg volt ahhoz, hogy egy szál ingben álljak.

– Kérdem – válaszolt. – Bár nyilvánvaló, de azért érdekel mit mondasz.

– Na, akkor válaszolnom sem kell! Köszi, hogy nem engedted, hogy elveszítsem az eszem. Most már haza mehetsz – indultam a kapu felé, de Jake megköszörülte a torkát.

– Hogy te mekkora egoista vagy – rázta a fejét csalódottan, mégis nevetve. – Legalább valld be, hogy érzel valamit Charlotte iránt!

– Hagyjál már – dörzsöltem orrnyergem, ami kissé sajogott az előbb kapott ütések miatt.

– Dean!

– Jó, jó! Lehet, hogy beleszerettem – emeltem magasba karjaim, mint akire fegyvert fognak.

– Lehet? – vonta fel szemöldökeit, majd elnevette magát. – Tényleg Dean? Lehet?

– Jaj kussolj már – ráztam fejem nevetve, mire Jake csak röhögött. – Inkább menj haza.

– Megyek, hős szerelmes – intett, majd megfordult és elindult.

– Nem vagyok hős... – szóltam utána, mire kérdően megfordult. – Csak szerelmes.

– Tudtam én!

– Na, jó. Menjél szépen haza. Fellőtték a pizsamát – röhögtem, mire Jake is felnevetett.

Bementem a kapun, bezártam aztán beléptem a házba. A nappaliban ég a villany. Francba.... Ha a nénikém így meglát, biztos valami bölcs kis beszédet tart majd nekem. Azt hittem, hogy már elment aludni. Óvatosan letettem a kulcsomat, de nem elég halkan, mert Emily megfordult a zajra. Pedig be akartam osonni a szobámba, hogy elkerüljek egy bizonyos beszélgetést...

– Dean, hát haza értél? – pattant fel, majd felém indult.

– Hát, mivel itt állok nénikém – vontam vállat, majd a hűtő felé indultam.

– És milyen volt? A buli – érdeklődött tovább. Becsuktam a hűtőt, aztán felültem a konyhapultra.

– Hm, elég szar – mondtam, majd belekortyoltam a narancslébe.

– Miért?

– Mert – válaszoltam, aztán éppen indultam volna, mire Emily megfogta a kezem.

– Mi történt a száddal? – kérdezte, tekintete pedig azt sugallta, ha nem válaszolok akkor ma kint alszok. – Ugye nem verekedtél?

Én? Dehogy!

– Véletlen volt – válaszoltam magamat védve, majd mégiscsak a pulton maradtam, mert hát, nem nagyon volt választásom.

– Hogy lehet véletlenül verekedni? – ráncolta szemöldökét. – Megbeszéltük, hogy ilyet nem csinálsz többet – sóhajtott.

– Tudom. De megérdemelte.

– Hasonlítasz apádra – szorította meg kezem, majd fél mosolyra húzta száját.

– Jesszus – fintorogta. – Bármit, csak őt ne emlegessük. Kérlek, nem érdekel az apám.

– Dean, az apádról beszélünk – válaszolt, mire felsóhajtottam. Kivagyok, de komolyan.

– Az apám egy pöcs, ezt te is nagyon jól tudod. Ha nem lenne az, most nem itt ülnék előtted, hanem vele lennék – szálltam le a pultról, majd a szobám felé indultam.

– Dean... – szólt utánam a nénikém, de nem érdekelt. A mai napból már elegem van.

Becsuktam a szobám ajtaját, aztán leültem az ágyam előtt és a fatámlának dőltem, közben a szoba másik felében tükörbe néztem.

– Egy mihaszna senki vagy. Ezt érdemled, mert egy haszontalan ember vagy – mondtam tükörképemnek, majd elfordultam és a semmibe kezdtem bámulni. Ezek apám szavai.

Az apám sokat veszekedett kiskoromban anyámmal, ha úgy adódott meg is ütötte. Sőt, néhanapján én is kaptam. Meg is maradt a hatásuk. Ezért is élek a nénikémmel, mert anyám nem bírta tovább és magamra hagyott. Rá is haragszom, amiért otthagyott azzal az elvetemült alkoholistával, de mit tehetett volna? Hiszen semmije sem volt, és nem akart engem ennek a veszélynek kitenni, hogy ne legyen tető a fejem felett. Apám meg nem bírta sokáig, mindössze három évig nevelt egyedül, aztán lepasszolt. Mikor anya elhagyott csak hét voltam. Apa pedig tíz éves koromban eldobott. Ha nagyon koncentrálok, még mindig emlékszem minden egyes pillanatára annak a tíz évnek.

Fejemet a fának döntöttem, majd a plafont bámultam percekig, aztán a percekből órák lettek, majd másnap reggelre - fogalmam sincs, hogy hogyan - az ágyamban ébredtem, kevesebb mint négy óra alvással. Jó napunk lesz, ezt előre látom.

– Tyűha – dörzsöltem szemeim, majd nagyokat pislogtam, hogy végre ne csak homályosan lássak mindent. – Minek keltem fel egyáltalán?!

Igen, szoktam magammal beszélni? És?

Gyorsan összeszedtem magam - már ami ebben az állapotban gyorsnak számít - aztán kimentem az autóhoz, beültem és elindultam iskolába. Milyen izgalmas egy reggel, nemde? Beindítottam a motort, ezután pedig már szépen gurult is az én kis szépségem. Már a parkolóhelyet kerestem az iskola előtt, mire elindult a Feel So close. Nekem pedig egyből Charlotte jutott eszembe, ahogy Jake buliján táncol.

– Menj. Már. Anyádba. – kapcsoltam el ingerülten az előbb említett számot, majd miután lealítottam a motort még egy ideig az autóban ültem. – Semmi gond, nyugodt vagyok, nyugodt... – becsuktam a szemem, aprókat lélegeztem, hogy végre lenyugodjak, de ekkor valaki a parkoló másik oldalában dudálni kezdett. – Hát én ezt nem hiszem el.

Azzal a lendülettel kiszálltam és besétáltam az iskolába. Francba már ezzel a sok degenerálttal, de komolyan. Ha már jogsid van, legalább próbálj meg normálisan vezetni. Hacsak nem a piacon vetted valamelyik szervedért cserébe.

A teremben senki sem volt.

Most akkor mégsem szerda van? Vagy mi történik?

A szekrényemhez sétáltam és kinyitottam, hogy szemügyre vehessem az órarendet - amit egyébként sosem nézek meg -, tekintve, hogy az egész osztály köddé vált.

Tesi. Ráadásul dupla, meg akarnak ölni engem.

Miután meglett az osztály, én is csatlakoztam a fiúkhoz az öltözőben, átvettem a cuccaim és a padon ülve vártam, amíg végre drágalátos Luke Miller barátunk végre megköti azt az isten verte cipőt. Oviban sem voltam ilyen nyomi.

– Miller, egy pillanatra – szóltam utána, mikor már nagyjából kiürült az öltöző, és végre valahára bekötötte a cipőt.

– Mit akarsz? – fújtatott, mint egy bika, aki épp egy vörös zászlót lát maga előtt. Persze, te is haragudj rám szarzsák...

– Charlotte-ról lenne szó... – kezdtem bele, de Luke felmutatta ujját és közbevágott.

– Mindenről tudok, Dean. Ez alatt azt értem, hogy tisztában vagyok a kis kamu kapcsolatotokkal. Már az elején fura volt, hogy a semmiből össze jöttetek, de már minden világos. Fogadd el, hogy Avery tovább lépett, és akadj le végre Charlotte-ról. Avery-t már nem kapod meg. Miért akarsz ennyire beszélni Charlotte-tal? – bunkó volt, nagyon. Mármint nem a mondanivalója, hanem a hangnem. Valószínűleg én is így reagáltam volna, ha valaki ilyet mesél, de azért nem úgy beszélek vele, mintha nem egyenrangúak lennénk.

– Azért, mert szeretem – válaszoltam ingerülten, közben halántékomat fogtam, mert eléggé sajogott a fejem. Nyugi Dean, csak nyugi. – Bocsánat. Egy kicsit ideges vagyok.

– Kicsit?

– Jó, te ne velem törődj – csitítottam el, mire bólintott egyet. Úgy bólintott, mintha az agya csak most fogadta volna be az információkat, amiket az előbb átadtam neki.

– Szóval szereted? – kérdezte, mire határozottan bólintottam. – Semmi kamu kapcsolat meg ilyenek? Semmi "féltékenyé akarok tenni valakit"? Dean Campbell full komolyan beleszeretett Charlotte Graysonba?

– Ezt pofázom – pislogtam nagyokat. Mintha amúgy nem lenne egyértelmű ez az egész. Öcsém...

– És mit akarsz tőlem? – fonta egymásba karjait.

– Segíts, hogy beszélni tudjak vele. Muszáj megbeszélnem ezt vele, túlságosan megszerettem. Őt nem akarom elveszíteni. Tényleg szeretem, Luke!

– Rendben – bólintott, mire elmosolyodtam és akaratomon kívül megöleltem, majd megveregettem hátát.

– Köszönöm!

VÉGRE.

Legalább valami hasznom is lesz Luke-ból. Jó, ez övön aluli volt.... Elnézést!