Dean Campbell

Szombaton egyáltalán nem éreztem jól magam a buliban, ezért úgy nagyjából egy óra múlva haza is jöttem. A vasárnapom sem telt másképp, végig aludtam a napot, vagyis majdnem végig, inkább csak fetrengtem mint egy kutya. Hogy miért? Igazán jó kérdés. Talán azért, mert kezdek belezúgni abba a lányba, akinek hetekkel ezelőtt még a létezéséről sem tudtam. Ezzel nincs is baj, viszont, ez a lány nem szeret engem. Ja de, szeret, mint egy kicseszett barátot.

De jó neked, Dean Campbell, legalább jó barát vagy!

Nem, nem Charlotte-ra vagyok mérges. Sokkal inkább saját magamra. Azért, mert nem kellett volna belezúgnom. Sőt mi több, őrültség volt ez a "játszd már el, hogy a barátnőm vagy!" dolog. Mégis mit gondoltam? Hogy majd Charlotte is az egyik hódításom lesz, akinek nem érdekelnek az érzelmei, csak az, hogy egy kis időre a magamévá tudhassam? Ó, nem! Charlotte nem ezt érdemli. Nagyon nem. Ő az, aki megérdemel mindent, még annál is többet. És ez nem én vagyok. Nem engem érdemel. Nálam sokkal de sokkal többet, na meg persze jobbat is. Hiszen kit érdekelne egy effajta személy, mint Dean Campbell? A nőcsábász, focista gyerek, akinek minden egyes lány a lába alatt hever, amit ki is használ. Csak pont az a lány nem, akiért őrülten oda van. Nem, ennek a lánynak más kell. Luke Miller, az okos, kis vigyorgós cuki pofa. Ki gondolta volna...

Na mindegy, ilyen az élet. Nemde?

Miközben felemésztett a féltékenység, kisétáltam szobámból hogy bekapjak valamit reggelire, mielőtt elindulok iskolába. Apropó, azt sem tudom, hogy ma már látom-e... Mindegy, ez most lényegtelen. Avery is aggaszt, mert beszélni akar velem, én pedig annyit mondtam neki, hogy "Ja, beszéljünk". Mégis miért ezt mondtam? Mi a franc bajom van? Avery volt az első olyan barátnőm, akit tényleg igazán szerettem, de ez az érzés elmúlt, nagyjából a szakítást követő pár napban, amint megismertem Őt. A gyönyörű fekete haja, mogyoróbarna szemei, és a kecses teste... Ó, istenem! Megbabonázott! Annyira csodálatos. De mindegy, azt hiszem.. Szóval, megmondom én mi lesz! Mégpedig az, hogy Avery beszélni fog velem - száz százalék, hogy arról, mennyire hiányzom neki -, majd ismét boldog pár leszünk. Az iskola királya és királynője. Ez lesz.

– Dean, végre! Már azt hittem, hogy sosem kelsz ki az ágyból – kócolta össze hajamat a nénikém, Emily. Emily az apám húga. – Azon gondolkodtam, hogy felmegyek és fejen váglak.

– Milyen kedves gesztus – mosolyogtam félve, miközben az asztalon talált már-már hideg pirítósba haraptam. – Én most megyek. Majd jövök valamikor, délután!

– Dean – szólalt meg Emily, mikor már a kilincset fogtam. Megfordultam, majd megvártam mit szeretne. – Szét vagy esve. De nagyon. Kérlek, ülj le. Van még annyi időd, hogy elmond mi a baj! Szóval?

– De nincsen semmi – fintorogtam, mire Emily afféle "na ülj le most" fejet vágott, ezért muszáj voltam leülni mellé. – Jó, talán mégis van itt valami.

– Kiskorod óta én nevellek – rázta fejét, majd egy sóhaj után fojtatta. – Tényleg azt hitted, hogy pont engem, hangsúlyozom engem, sikerül átverned?! Öcsi, ez nem fog menni.

– Ja, vágom – bólintottam fáradtan, majd a padlót kezdtem bámulni. – Nekem mennem kell, most jutott eszembe, hogy be kell mennem még aaaaaa... tudod, könyvtárba!

– Hova?

– Könyvtárba – ismételtem meg. Igaz, ez elég hihetetlen az én számból hallva. Dean meg a könyvek. Mint a tűz meg a víz. Szöges ellentétek. – Na lépek!

– Te gyerek, csak gyere haza – mutatta fel mutatóujját fenyegetve, hogy akkor sem úszom meg ezt a beszélgetést.

De, meg fogom úszni! Mégpedig úgy, hogy a mai beszélgetés után Avery-vel, majd azt mondom itthon, hogy csak össze kaptunk de már minden rendben. És már csak reménykedem, hogy Avery tényleg békülni akar.

Miután kiléptem a kapun csak annyit éreztem, hogy valami nekimegy a bokámnak, ezért automatikusan a földre néztem, ahol egy barna kiskutya szagolgatott. Lottie-nak biztosan tetszene... Mindjárt ki is derítem! Gyorsan előszedtem telefonomat, majd lőttem egy képet a kutyáról, és elküldtem Lottie-nak, aki pár másodpercen belül válaszolt is.

Charlotte: Úr isten!!!!!! MILYEN ÉDES KUTYA! A tied? Mi a neve? Honnan van? Miért nem említetted nekem?

Dean: Éppen neki szaladt a lábamnak. Szerintem csak elszökött valahonnan.

Charlotte: Suli után haza kellene juttatnod, ha már megtaláltad. Szegényke még nagyon apró, megfagyhat!

Dean: Csak ha velem jössz! Apropó, ma már látlak? :D

Charlotte: Igen, sokkal jobban vagyok azóta. Ma már megyek iskolába.

Dean: Elvigyelek?

Charlotte: Nem, nem kell. Már amúgy is elindultam. De kösz!

Dean: Akkor újra. Nem megkérdezem. Elviszlek! El se kezd, velem jössz iskolába. Egy szempillantás alatt ott vagyok ;))

Amilyen gyorsan tudtam, beültem az autóba, - bár ezek előtt biztonságba helyzetem a kiskutyát. Közben azon gondolkodtam, hogy ha az enyém lenne, milyen nevet adnék neki. Tuti, hogy Luke lenne. Annak az okát, hogy miért, azt már nem mondom el. - és amilyen gyorsan csak tudtam, el is indultam Charlotte irányába. Miközben a kormányon doboltam ujjammal, és egy tipikus Kanye West számot dúdoltam, nézelődtem, hátha kiszúrom valahol Charlotte-ot. Miután megtaláltam szemeimmel, lassan mellé gurultam, majd lehúzott ablakkal haladtam mellette, mert hiába dudáltam nem akart észrevenni.

– Szállj már be – kérleltem, de hiába mert Charlotte levegőnek nézett. – Charlotte Grayson!

– Dean Campbell – válaszolt ugyan olyan hangon, mint ahogy én beszéltem hozzá az előbb. – Sétálni szeretnék. Szép az idő.

– Aha, értem – bólogattam, miközben még mindig a lány mellett gurultam gyök kettővel. – Vagy ő az oka, igaz? – mutattam Luke-ra, aki a szélvédőn keresztül vettem észre. – Tudhattam volna.

– Ne durcázz már – sóhajtott szemeit forgatva, majd Luke irányába nézett. – Jesszus! Tudod mit? Mégsem szép az idő, izé... Menjünk! Most, Dean – huppant be mellém, és olyan gyorsan kezdett beszélni, hogy akkor is alig értetted ha csak arra koncentráltál.

– Neked mi a bajod? – lepődtem meg, majd kérését teljesítve elindultam, és elhaladtunk Luke mellett, aki kikerekedett szemekkel nézte autómat. – Az Luke volt, nem? A nagy Luke Miller, az óriási szerelmed – fokoztam, mire Charlotte egymásba fonta karjait és az ablakon kifelé kezdett bámulni. – Mi történt? Halljam!

– Semmi, vezess inkább – válaszolt röviden, én pedig hiába, hogy felfogtam nem akar róla beszélni, túlságosan kiváncsi lettem.

– Naaaa! Lottieeee – gagyogtam, mire a lány szinte undorral az arcán nézett felém. – Jó, ezt felejtsd el, hogy ilyen hangnemben beszéltem. Szóval, kérlek, mesélj. Csak segíteni akarok neked.

– Ahj – sóhajtott az óriásit, majd egy kis mozgolódás után rám nézett. – Szombaton, volt nálam. És igazából én magam sem tudom, hogy mi történt. Volt egy pillanat mikor lázat mértem, nagyon közel kerültünk egymáshoz, tényleg nagyon. Simán megcsókolhattam volna, ha nem vagyok ilyen beszari. De ehelyett zavarodottan elfordultam. Aztán mielőtt hazament véletlenül egyszerre nyúltunk valamiért, arra már pontosan nem emlékszem mi volt az, és így megfogta a kezem. És ahj, annyira balfék vagyok Dean – magyarázta keseredetten a Luke-kal való majdnem csókjukat, meg a romantikus kézfogást, amitől én olyan ideges lettem, hogy legszívesebben lefelejtem volna a kormányt, de ilyet nem teszek, mert árt ennek a cuki kis pofimnak.

– Aha – bólogattam, ezzel jelezve, hogy értem miről beszél. – Hát, szerintem amúgy sem lett volna jó ötlet lekapnod. Tudod, nem mutatta jelét annak, hogy többet érez, mint barátság. Csak szimplán kicsit közelebb voltatok, mint eddig. Szerintem ennyi az egész – válaszoltam flegmán, mert nagyon nem tetszett az előbbi.

– Azta – szeppent meg a lány, majd egy apró szipogás után elvékonyodott hanggal ismét megszólalt. – Állj meg, ki akarok szállni.

– Charlotte, nem úgy értettem – próbáltam javítani a helyzeten, de tényleg egy pöcs voltam. Bazi nagy pöcs. – Kérlek, bocsáss meg. Nem így akartam mondani, csak.... Lényegtelen. Ne haragudj rám!

– Dean, azt kértem állj meg!

– Jó, értettem – nem erősködtem tovább, nem azért, mert nem akartam, hanem mert tudom hogy hiába teszem. – De Lottie, mindjárt leszakad az ég! Nem sétálhatsz esőben, így is beteg voltál!

És ekkor eszembe jutott.

Egy gombnyomás, és az autó összes ajtaja zárva van.

Miután Charlotte meghallotta a kattanást, szúrós tekintettel nézett rám.

– Nyisd ki – parancsolta, miközben dühösen fújtatott.

– Nem.

– Dean – fonta egymásba karjait, majd hátradőlt. – Nyisd. Ki.

– Charlotte. Nem.

– Dean!

– Igen, Lottie? – kacsintottam a lányra, mire felmordult és elfordította fejét.

– Nyisd. Ki.

– Miért tenném? – vontam fel szemöldököm, mire Lottie idegesen morgott valamit aztán feladta, és csendben ült.

– Annyira utállak – fújtatott miközben fejét rázta, én pedig parkolót kerestem az iskola előtti kis területen.

– Dehogy.

– De igen – válaszolt morcosan, mire mélyen barna szemeim fúrtam tekintetem, és kissé közelebb hajoltam. Lottie nem hátrált.

– Ha annyira utálnál, mint ahogy az állítod, nem engedtél volna ilyen közel magadhoz. Te egyáltalán nem utálsz – biccentettem, mire Lottie láthatóan nagyot nyelt, és zavartan eltűrte fekete hajtincsét, mely pirosló arcába lógott. – És ezt te is jól tudod.

– Hülye barom – fordult el olyan hirtelen, hogy pár másodpercig csak néztem magam elé, aztán mikor visszafordult és tekintete unottan fürkészte enyémet, kissé összezavarodtam. – Nyisd már ki a retkes ajtókat!

– Nyitom – válaszoltam, majd azzal a lendülettel ahogy kinyílt az ajtó, Charlotte el is viharzott.

Egy ideig még az autóban ültem és azt néztem, ahogy Charlotte apró léptekkel közelíti az iskolát.

– Meddig játszod még az elérhetetlent?... – tettem fel a költői kérdést miközben sóhajtottam egy nagyot.

Mikor kiszálltam Conor és Mike pont a macskaköves járdán sétáltak, szóval gondoltam melléjük csapódom és együtt megyünk be az iskolába.

– Ó, a nagy Dean Campbell –mondta Mike mikor észrevett, Conor pedig intett egy nagyot.

– Szevasztok – veregettem meg vállukat, majd mellettük sétáltam tovább. – Amúgy Conor, sikerült rábeszélni Avery-t, hogy veled menjen a halloween bulira?

– Igen. Együtt megyünk!

– Seperc alatt az ujjaid köré csavarod a lányt, ne aggódj – biztos voltam benne, hogy tényleg így lesz. Conor jó gyerek, magabiztos és szerény. Fogalmam sincs, hogy miért barátkozik velem. – Mikor lesz a buli? Teljesen kiment a fejemből.

– Asszem holnap – válaszolt Mike. – Holnap van kedd nem?

– Passz – válaszoltam.

– Mi van? Ma még csak hétfő van? – akadt fenn Conor, mire én és Mike elnevettük magunkat. – Én ezt már nem bírom.

– Én sem tesó, én sem – válaszoltam elgondolkodva, majd beléptem az ajtón.

~~~~~~~~~~

Délután az autóm mellett álltam az iskola parkolójában, közben cigivel a számban a kulcsomat kerestem. Miközben ezt csináltam néhány tanár csalódottan nézte a számból lógó dohányterméket.

Ember, mintha neked lenne tőle tüdőrákod, mit nézel már?

Király lesz, ha nem találom meg a kulcsom, mert itt kell hagyjam az autót és sétálnom is kell majd. Zsebeimben turkáltam, aztán mikor nadrágomból egyenesen az autót bal első kereke mellé esett a keresett tárgy lehajoltam, hogy felvegyem, de mikor hirtelen megszólított valaki és fel akartam allni lefejeltem a tükröt.

– Francba – szisszentem fel, majd ledobtam a cigimet és Avery-re néztem. – Mit akarsz?

– Beszélni – válaszolt egyszerűen. – Szombaton is akartam, te is jól tudod.

– Ja. Rémlik.

– Szóval – kezdett bele. – Csak azt akartam, hogy örülök a szakításunknak. Mármint ne érts félre, jó társaság vagy meg minden, de mióta nem vagyunk együtt boldogabbnak érzem magam. Mi nem passzoltunk. És nem tudom tudod-e, de... szóval... Conor...

– Elhívott a buliba – fejeztem be helyette, mire helyeslően bólintott. – Tudom. Előtte megkérdezett, hogy nekem ez fura lenne-e meg ilyenek.

– És? Mit szólsz ehhez?

– A te életed Avery. Szerettelek, de tényleg nem passzoltunk. Conor pedig jó gyerek, sokkal jobb mint én. Megérdemlitek egymást!

– Ezt örömmel hallom. Tudod, szerintem maradhatnánk barátok. Mármint, csak ha neked ez nem lenne fura vagy valami....

– Barátok. Ez tetszik.

– Barátok – mosolygott. – Charlotte, bánj vele rendesen. Aranyból van a szíve, kérlek ne piszkold be!

– Miatta ne aggódj – válaszoltam, mire Avery halványan bólintott. – Most viszont mennem kéne. Holnap találkozunk!

– Akkor holnap!

Beültem az autóba és elindultam haza.

Avery és Dean története itt véget ért. Ami azt jelenti, hogy lényegében már nem kellene játszanunk ezt az egészet Charlotte-tal. Mert hát, az volt a cél, hogy újra Avery-vél lehessek. De már nem akarom ezt. Ez elég nyilvánvaló mindenki számára, kivéve Charlotte-nak. Viszont, ha Conor és Avery egyre többet lesznek együtt én pedig ez figyelmen kívül hagyom - mivelhogy hidegen hagy, a lényeg, hogy boldogok - akkor Charlotte biztosan megkérdezi most mi van. Én pedig válaszolni fogok. Ez pedig csak egyet jelent. Mégpedig azt, hogy nem engedem el magam mellől a lányt. Magam mellett kell tartanom, szükségem van rá. Nem engedem el ilyen könnyen, ha kell, évekig várni fogok. Az oltár előtt velem fog állni. Vagy.... Mégjobb!

Holnap a bulin, cselekednem kell!

Apropó.... nincs is jelmezem.

– Emilyyyyyy – kiabáltam ki szobámból. – Kell egy jelmez, sürgősen!