Charlotte Grayson

Szombat reggel iszonyatos fejfájással keltem, emellett pedig még fáztam is, plusz, csak hogy legyen elég problémám, megjött a havi bajom.

Imádok lány lenni...

Na mindegy, ma egyedül vagyok otthon az öcsémmel, és biztos vagyok benne, hogy az agyamra fog menni.

– Charlotte – rontott be az ajtómon Nick, majd felugrott mellém az ágyra és ugrálni kezdett.

– Ne ugrálj az ágyon Nicholas – szóltam rá, miközben arcomat a babarózsaszín párnámba temettem. – Már korán reggel pörögsz, mint egy ringlispíl!

– Anya azt mondta, ha tízig nem kelsz fel, akkor nyugodtan meg is üthetlek – folytatta tevékenységét. – De nem ütlek meg, mert a testvérem vagy és szeretlek.

– Tízig? Miért, mennyi most az idő? – kérdeztem vissza zavarodottan, majd az ágy baloldalán levő szekrény tetején elhelyezkedő órára néztem. Fél egy, húha... kicsit tovább aludtam a kelleténél. – Mi a franc?! – kiáltottam fel, majd gyorsan kiugrottam az ágyból.

– Ezt elmondom anyunak – kuncogott Nick, miközben én a ruhásszekrény előtt állva vakartam fejemet, hogy mégis hova tettem azt a jó meleg és bolyhos fekete pulcsim, mert ha én azt nem találom meg ma biztosan jéggé fagyom.

– Most nagyon megijedtem – dobtam át fejem felett a keresett pulcsit, ami öcsém fején landolt. – Jaj, bocsika!

– Semmi baj – dobta le maga mellé az ágyra a pulcsit, majd sóhajtott egy nagyot és csak bámult a nagy semmibe. – Anya mondta, hogy ma el kell vinned engem Julianhez?

– Nem említette, de várj felhívom. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg így van. Főleg az miatt, hogy ilyen sunyisan mosolyogsz.

– De tényleeeeeeg – kezdett hisztizni, miközben én már fülem mellé emeltem telefonomat.

– Szia kicsim – szólalt meg anya. – Minden rendben? Haza kell menni? Nick kiművelt valamit? – aggodalmaskodott, mire egy aprót mosolyogtam.

– Nem, ne aggódj! Minden a legnagyobb rendben van. Csak azért hívtalak, mert Nick azt állítja, hogy ma délután el kéne vigyen Julianhez.

– Jajj, tényleg! Teljesen kiment a fejemből. Nem hazudik, tényleg átmehet. Julian édesanyja azt mondta, hogy ebédre mehet is, ott is alszik!

– Okés. Ja, még valami! Van valahol egy lázmérőnk? Fáj a fejem atom módon, és nagyon fázom is.

– Nézd meg lent a nappaliban, tudod ott abban a szürke kis tárolóban a szekrényen. Ha ott nincs, akkor a mi szobánkban. Ha lázad van szólj, akkor inkább haza megyek, jó?

– Rendben anya, puszi!

– Szia kincsem, szeretlek!

– Ugye, hogy igazam volt? – szólalt fel szúrósan Nick, mire nevetve megráztam a fejem és kitessékeltem a szobámból.

Miután Nicket kiküldtem és gyorsan rendbe szedtem magamat - már amennyire ez lehetseges volt -, lebattyogtam a lépcsőn a nappaliba, hogy megkeressem a lázmérőt. Miközben a tárolóban turkáltam, találtam fájdalomcsillapítót is, szóval vettem be egyet hátha a fejem nem akar majd egy nukleáris bombává válni. Miközben lázamat mértem leültem a kanapéra, és az ablakon kifelé kezdtem bámulni, majd mikor a bejárati ajtó felől a csengő hangja súrolta fülem felálltam, és elindultam megnézni ki az. Az ajtó előtt legjobb barátom állt, kezében csokival és egy üveg cseresznyés kólával. Ő az, aki igazán ismer..!

– Szia – mosolyogtam egy óriásit, majd mikor Luke megpróbált megölelni kissé hátrébb léptem. – Nem hiszem, hogy jó ötlet. Szerintem lázas vagyok, nem akarom, hogy elkapd. Így is most gyógyultál meg.

– Nem érdekel – intett le, majd szorosan magához ölelt. – Egyébként is, szerintem tőlem kaptad el. Attól függetlenül, hogy már jól vagyok, az nem azt jelenti, hogy nem lappang bennem a vírus.

– Nézzenek oda, Dr. Luke Miller? Személyesen? Micsoda megtiszteltetés!

– Na, mostmár engedj be! Hideg van – vacogott az ajtóban, mire félre álltam és beengedtem a házba. – Ezeket ide lepakolom, magamat meg a kanapéra!

– Csak nyugodtan – intettem le egy apró mosollyal, majd levettem két poharat és teli töltöttem őket kólával, aztán leültem Luke mellé, és kezében nyomtam a kólát. – Á, igen... Tényleg lázam van, jól gondoltam – bólogattam, miközben megnéztem mennyi a hőm.

– Nagyon magas? – kérdezte Luke, majd közelebb hajolt, hogy szemügyre vehesse a számokat. – Igen, ez... – nézett szemeimbe, mire kővé dermedtem és csak bámultam a srác csillogó kék színű szemeit. – Ez elég magas láz.

– Igen, öhm.. – nyeltem egy nagyot, majd a dohányzóasztalon levő poharat megfogva belekortyoltam a kólába. – Majd jobban leszek.

Miközben fapofával néztem a padlót, Luke pedig bal hüvelykujján levő gyűrűt pörgette, Nick akár egy lavina, lezúdult a lépcsőn egyenesen a kanapé elé, mire én és Luke is felkaptuk tekintetünket.

– Mi a baj? – tettem le sóhajtva a poharam. Nem, nem azért, mert nehezemre esik az öcsémmel foglalkozni, hanem azért, mert minden egyes porcikám fáj a láz miatt.

– Julian – rázta meg fejét hihetetlenkedve. – Hahó! Úgy volt, hogy elviszel hozzájuk! Már elmúlt dél, Charlotte!

– Mi? – nyúltam telefonomért, de eközben Luke is ugyan ezt tette, ezért kezeink egymáshoz értek. Luke hideg keze érintése miatt kirázott a hideg, mégis oltári jó érzés volt, mert a testem lángolt. – Bocsánat – kaptam el kezemet, mert annak ellenére, hogy imádtam ezt a kis bakit, nagyon-nagyon zavarba jöttem.

– Igen, tényleg elmúlt dél – igazolódott be amit előbb az öcsém mondott, így felszisszentem, és felálltam a kanapéról.

– Gyere Nick, menjünk – nyúltam az öcsém keze felé, aki ahelyett, hogy elfogadja nyújtott karom, gyorsan az előszobába sietett és felvette cipőjét. – Vagy, csak szaladj oda és öltözz fel – vontam vállat.

– Akkor, én most hazamegyek – vette fel farmer dzsekijét Luke, majd egy apró bólintással elköszönt, és még előttünk távozott a házból.

– Te bele vagy zúgva – mosolygott öcsém, miközben fekete sapkáját sikertelenül felvette.

– Az után motyogj, miután sikerül felvenni rendesen a sapkát öcsi – válaszoltam fintorogva, mire kinyújtotta nyelvét, és megigazította a sapkát.

– Miért nem mondod el neki, hogy tetszik? Szép lány vagy Charlotte, meg okos és ügyes is! Nem értem én ezt – gondolkodott Nick, miközben már kint sétáltunk az utcán.

– Ó, Nick... Bár ilyen egyszerű lenne – mosolyogtam rá, mert elképesztően jól estek öcsém szavai.

~~~~~~~~~~~~~~~~

Miután Nick sikeresen megérkezett egyik legjobb barátjához, én bementem egy kis sarki boltba és vettem pár csomag chipset, csokit és cukrot, majd szépen lassan hazabattyogtam, és egyszer csak azon kaptam magam hogy hat óra. Mármost, hat óra, tiszta láz vagyok, egyedül. Mi mást tehetnék, minthogy sorozatot néznék?! Mégpedig nem mást, mint a jó öreg Pretty Little Liars-t. A szüleim nemsokára megérkeznek, szóval nem lent a kanapén, hanem fent a szobámban bekuckózva ültem az ágyam közepén, ölemben laptopommal, magam mellett pedig három zacskó nasival.

Már éppen belemerültem a sorozatba, és még jobban Ezra Fitz gyönyörű szemeibe, mikor kopogtak az ajtómon. Megállítottam a sorozatot, majd kínok közepedte ajtót nyitottam.

– Szia kicsim – biccentett kissé jobbra anya, majd felém nyújtott egy táskát. – Egy kis túlélőcsomag. Van benne minden, amire ilyenkor szükséged lehet. Csoki, félkész levesek, az a fura barna cuccos tészta (Soba), meg ilyesmik.

– Aaah, köszönöm – ugrottam nyakába, majd azon kaptam magam, hogy pityergek. Mi bajom van?!

– Mi a baj kincsem? – kérdezősködött anya, mire mosolyogva megráztam a fejem, és megtöröltem szemeim.

– A hormonok – nevettem fel, mire anya megsimogatta vállamat. – Köszönöm!

– Ez a dolgom. Ha kell valami szólj, lent vagyunk! Rendben? – kérdezte, mire halványan bólintottam. – Szeretlek!

– Szeretlek – válaszoltam halkan, majd becsuktam az ajtót és visszaültem az ágyra.

Ismét izgatottan néztem a jelenlegi kedvenc sorozatom, mire a telefonom kijelzője kivillant:

Dean: Kihagytad a meccset. Hallottam, hogy nem vagy valami jól. Tudok segíteni valamiben?

Oh, Dean ki is ment a fejemből... Megígértem, hogy ott leszek a meccsen. És nem mentem el. Akkora bunkónak érzem magam.

Charlotte: Sajnálom! Igen, kicsit lázas vagyok, ezért is hagytam ki a meccset, nagyon sajnálom, de tényleg! :/

Dean: Engem nem a meccs érdekel, hanem te. Tudok segíteni?????

Charlotte: Nem, de aranyos tőled! :D

Ezt Dean már csak megnézte, majd hirtelen nagy csattanást hallottam az ablakom felől. Egy kisebb kő volt, ami neki repült az üvegnek. Jesszusom, a végén betörik! Gyorsan kipattantam az ágyból - annak ellenére is, hogy szétment minden egyes porcikám -, majd az ablakhoz siettem, és kinéztem rajta. Dean éppen dobásra készen állva legyintette meg bal kezét, de mikor meglátott ledobta az apró kavicsot, és zsebre tette kezeit.

– Mi a francot csinálsz? – suttogtam, mégis olyan hangnemben beszéltem, hogy Dean meghallja.

– Dobálok – tűrte hátra szőke haját, majd mikor egy autó hangosan rádudált beljebb sétált az útról. – Kretén – fintorgott az autót nézve.

– Úgy értem, mit csinálsz itt? – kérdeztem rá újra fejemet rázva, mert szerintem mindenkinek nyilvánvaló, hogy így értettem a kérdést. Sőt, Deannek is biztosan nyilvánvaló volt, csak szereti húzni az agyam.

– Csak a saját szememmel akartam látni, hogy tényleg jól vagy-e – vont vállat. – Ez minden. Tudod, Luke nem igazán kedvel, és féltem, hogy nem éppen az igazat mondja, mikor rólad kérdeztem.

– Te beszéltél Luke-kal? – csodálkoztam, majd megbeszéltem magammal, hogy ez érdekes, ezért csak bólintottam egyet. – Egyébként tényleg minden rendben! Na és a meccs hogy ment?

– Nyertünk – vigyorgott teli szájjal Dean, mire elmosolyogtam magam. – Szerencsénk volt.

– Ezt örömmel hallom – válaszoltam, majd még pár percig az ablakban könyököltem, aztán mikor már éppen lecsuktam volna, Dean ismét megszólalt.

– Figyelj, egyébként.. – nézte egy pillanatra a cipője orrát. – Ne hidd azt, hogy az öcséd buliján történtek miatt máshogy tekintek rád. Nem a te hibád volt.

– Ezt nem így kellene megbeszélni, hogy az ablakban állok te meg kintről hablatyolsz.

– Akkor bemegyek – dobta fel az ötletet, mire egyszerűen csak elnevettem magam. – Most mi az?

– Te? Ide? Esélytelen – ráztam meg a fejemet, mire Dean arcára kiült egy apró mosoly. Az a fajta, amitől kiráz a hideg, mégis nézni tudnád napokig. – Ezt a mosolyt nem szeretem. Miben mesterkedsz?

– Ki mondta, hogy az ajtón megyek be? Ugyan már, Lottie. Senki sem fogja megtudni, ne aggódj – lépett közelebb az ereszhez, majd megrángatta a csöveket, hogy ellenőrizze mennyit bírnak.

– Na ne, ezt ne – akadtam ki, miután leesett Dean mire készül. Egyszerűen csak nem akarom azt, hogy úgy nézzen ki, mint valami elcseszett romantikus film. A tipikus "bemászom az ablakon" filmek, tudjátok.

– Na de, ezt de – mondta, majd azzal a lendülettel felhúzta magát, ezzel pedig mászni kezdett, amíg fel nem érte az ablakot, és rá nem könyökölt. – Látod? Semmi sem történt.

– Akkora gyökér vagy – fújtattam, majd arrébb álltam, hogy Dean zökkenőmentesen bemásszon a szobámba.

Már csak az volt a gond, hogy nem volt zökkenőmentes a dolog. Dean keze beleakadt a függönybe, így ahogy bemászott az leszakadt, és óriásit zuhant, ez pedig nagy zajt csapott. Dean riadtan nézett rám, mikor a lépcső nyikorgása ütötte meg fülünket, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány. Amíg Dean az ablak alatt ült, én gyorsan gondolkodni kezdtem, végül csak annyit mondtam:

– Az ágy alá, most – morogtam számat harapva, mire Dean azonnal engedelmeskedett, pont időben, mert amint az ágy alá ért, kinyílt az ajtó.

– Minden rendben? – rontott be apa, mire bólogatni kezdtem, és a földön heverő függönyre mutattam.

– Meg akartam igazítani – emeltem fel, majd apa kezébe adtam, aki már az ablak elé húzta a fotelemet, és felállva rá visszaszerelte a babarózsaszín függönyt. – Köszi!

– Na és ezzel mi történt? – ráncolta szemöldökét, miközben az ablakot kezdte nézni. – Kissé be van repedve.

– Tényleg? – vakartam tarkómat, majd fél szemmel az ágyamhoz néztem, mire Dean csak vigyorgott egyet. – Nem tudom mi történt vele.

– Mindegy, nem veszélyes – vont vállat apa, majd kiment a szobából.

– Huh – dobtam le magam az ágyra, majd eldőltem rajta, teljesen megfeledkezve Deanről aki az ágyam alatt dekkolt. Egészen addig, amíg el nem kapta a bokám, majd miután szívinfarktust kaptam tőle, kiröhögött és kimászott onnan. – Hülye barom!

– Azért szereted ezt a hülye barmot, nem? – igazgatta kabátját, majd leült mellém az ágyra és bámulni kezdett. Bámulni, mint aki még sosem látott embert. Bámulni, mint aki most kapta vissza látását. Frusztráló érzés volt.

– Szeretnéd – löktem meg vállánál, mire megköszörülte torkát és a földet kezdte bámulni. – Hát persze, hogy szeretlek!

– Igen? – nézett szemeimbe.

– Hiszen barátok vagyunk – válaszoltam a kérdésre, mire Dean olyan fejet vágott mint aki citromba harapott. Egy jó savanyú citromba.

– Avery ott volt a meccsen – váltott témát. – A végén oda is jött gratulálni, meg azt is mondta, hogy majd beszélni szeretne velem, ha ez lehetséges.

– Dean! Ennek nagyon örülök! Bár, te nem éppen úgy nézel ki, mint aki éppen ki akarna ugrani a bőréből, mert beszélni akar vele a lány akit éppen próbál visszaszerezni magának.

– Nem tudom, Charlotte... Én... – kezdett bele komolyan, mire megcsörrent a telefonja és félbeszakította a beszélgetést. – Ó, mennem kell, sajnálom! A srácokkal szerveztünk egy kis összejövetelt, hogy megünnepeljük a nyereséget.

– Olyan kicsit, mint a múltkor? – kérdeztem nevetve, hátha Deannek jobb kedve lesz attól, hogy hülyülök.

– Nem, most tényleg csak mi leszünk ott. A múltkori tényleg nem "kicsi" összejövetel lett a végére – válaszolt erőltetett mosollyal. – Akkor, hétfőn látlak?

– Nem tudom, attól függ hogy leszek.

– Gyógyulj meg mihamarabb, különben Dean Campbell nem tudja mit kezdjen magával – nevetett, majd elindult az ablak felé, kinyitotta azt, és már majdnem kimászott mikor megtorpant. – Szép álmokat, Lottie – sétált vissza elém, majd egy apró puszit nyomott arcomra.

– Jo éjszakát, Dean – válaszoltam, miközben kezemet az arcomra helyeztem. Pont oda, ahova Dean az előbb egy puszit nyomott.

Fura volt, mert Dean ezelőtt sosem csinált ilyesmit. Egyedül az iskolában, vagy ha valami olyan helyen voltunk, ahol tudta, hogy bármikor megjelenhet valami ismerős.

Miután Dean kimászott, becsuktam az ablakot, és végig néztem ahogy az út szélén sétálva egy kavicsot rugdos, majd megáll, visszapillant az ablakom felé és mikor meglátja, hogy ott állok int egyet. Mire vissza intettem volna, Dean már sarkon fordult, és tovább sétált, ezért csak néztem és néztem, egészen addig amíg Dean el nem tűnt a látóteremből.